Kulcs: 6. víz, kábel, mécses

A morajló vizet nézem, miközben fel, s alá sétálok a rakparton. A környék kihalt, egy lélek sem járkál már ilyenkor. A normális ember édesded álmát alussza a pihe-puha ágyában, meleg takaró és színes díszpárnák gyűrűjében.
Erősen fúj a szél, a sálamat többször is lebontja a nyakamból, a hajamat pedig összeborzolja. Hoznom kellett volna egy sapkát, de nem mertem. Nem mertem húzni az időt, csak a legfontosabbakat kaptam össze. Telefon, pénz, iratok, holott azokat kellett volna a szegényes külsőkerületi prolilakásban hagynom. Talán az volna a legjobb, ha a ma estével végleg elhagynám a várost, elmennék vidékre, vagy esetleg külföldre, más személyiséget választva magamnak.
Ez olyan könnyen megy a filmekben, de nekem se kapcsolataim, és azt hiszem merszem sincs. Valójában soha életemben nem voltam képes kiállni a véleményemért, ez az első dolog, amiben igazán én döntöttem, és a saját hasznomat néztem.
Többévnyi verés és megaláztatottság, molesztálás után végre ott hagytam azt a szörnyet, akit éveken keresztül apának kellett szólítanom. Aki Anyám kegyeibe édesgette magát és csak az én társaságomban mutatta meg igazi arcát. Azt az állatot, aki valójában is volt. Nem más, mint egy idegbeteg, perverz disznó.
A sírás égeti a torkomat, a könnyeim vadul folynak az arcomon, majd leesve eltűnnek a sötétségbe burkolózott betonon. A cipőmet, és a mellette lehulló könnycseppeket tanulmányozom, azonban valamilyen láthatatlan erő felkelti az érdeklődésemet. Megmagyarázhatatlan, de úgy érzem, muszáj felnéznem. S ekkor a távolban egy alakot pillantok meg. Elég ködös az éjszaka, illetve elég messze is van ahhoz, hogy azt sem tudjam kivenni férfi-e vagy nő.
Nincs szükségem arra, hogy bár most szabadultam meg egy őrülttől, kapjak még egyet a nyakamba, úgyhogy célirányosan megfordulok, és elindulok a másik irányba, mint ahonnan az a személy jön. Egyre gyorsabban, ami azt illeti.
Megmagyarázhatatlan módon a gyomromba beleköltözik a félelem, és apró lábaimat egyre szaporábban szedem. Mikor elérek az első lépcsőhöz, ahol fel tudok menni a rakpartról, egy kicsit megnyugszom. Odafent az úton már sokkal nagyobb esélyem van, hogy találkozzak a civilizációval, mint idelent. Hogy is lehettem ilyen hülye, hogy egyedül bóklászom a vaksötétben, mint védtelen lány. Ha legalább meg tudnám védeni magam... De még erre sem vagyok képes.
Ahogy elkezdem sorra venni az ütött-kopott, törött szélű lépcsőket, hangos neszezést hallok magam mögött. Nem, az lehetetlen. Nem érhetett ide ilyen gyorsan, hiszen nagyon messze volt, én pedig borzasztóan siettem.
Megnyugtatom magam, hogy csak képzelődöm a sokktól, azonban valaki hirtelen elkapja a kezem, és megfordít. Épphogy meg tudom magam tartani, és nem vesztem el az egyensúlyomat, különben lezuhannék, és talán a folyóig meg sem állnék.
– Jó estét, szép kishölgy – mondja a férfi, olyan mély hanggal és olyan bűnös hangsúllyal, hogy azonnal megbabonáz. – Mit keres itt egy védtelen leányzó, méghozzá ilyen későn?
A beszéde olyannyira csábító, amennyire a férfi maga is. Sötét haja és sötét szemei veszélyre figyelmeztetnek, s ahogy beszéd közben megnyalja ajkait, még inkább fokozódik a kezdeti félelem a gyomromban. Egyszerre vagyok oda érte, s egyszerre tartok tőle. A torkomban is megjelenik az a jól ismert gombóc, ami ilyen szituációkban azonnal belém költözik.
– Jó estét! Csak kicsit kiszellőztettem a fejem, már megyek is haza az apámhoz és a bátyáimhoz – a hazugságtól megremeg a hangom, de remélem, hogy betudja a hideg szélnek, ami egyre erősebben fúj, mintegy hangsúlyozva a veszélyt, amibe kerültem.
– Ne hazudj, cicus – hangosan felnevet, s eközben hátraveti a fejét. A szövetkabát alól elővillan a nyaka, amely oly fehér, hogy látszanak rajta a kék, kidagadó erek. – Tudom, hogy nincs senkid, és most szöktél meg a mocskos nevelőapádtól.
Közelebb hajol, és olyan halkan beszél, mintha csak tátogna, de mégis minden egyes szava hangos kiabálás a fejemben. Kiráz a hideg és a félelem eluralkodik rajtam. Mégis honnan a francból tudja, hogy nem mondtam igazat? Ki ez az ember?
– Engedjen el, maga beteg kukkoló. Sikítani fogok – próbálom kihúzni a kezem erős markából, kevés sikerrel. A szorítása fokozódik, és egyre jobban nevet.
– Ne is próbálkozz, senki nem tud neked segíteni – élvezi a helyzetet, még közelebb lép. Tekintetét az enyémbe mélyeszti, és olyan jóleső nyugalom árasztja el a testem, mint még sohasem.
– Nem akarom, hogy segítsenek rajtam. A tiéd akarok lenni – suttogom, tiszta önkívületben. Bár tiltakozni akarok a szavak ellen, amik elhagyják a számat, a tudatom nem engedi. A saját testem tartja fogva azokat a gondolatokat, amiket valójában mondani akarok.
– Helyes válasz – a hajamba túr, és végigsimít az arcomon. Lehunyom a szemem és hangosan felsóhajtok. Annyira jólesik az érintése, ahogy ujjai a nyakamat cirógatják. Nem szabadna, mégis élvezem, ahogy hozzám ér. – Gyönyörű vagy, és csak az enyém – leheli.
Ajkait az enyémre tapasztja, én pedig elhalva csókjában, kábulva viszonzom. Kezeimet én is felvezetem a hajába, és meghúzom kissé hosszabb fürtjeit. Amikor a nyakamat csókolgatja, hátravetem a fejem és kéjesen felnyögök. Kikészít ez az ember. Habár tudom, hogy teljes képtelenség, amit művelek, minden érintésénél egyre jobban akarom őt, mintha csak megbabonázott volna azokkal a szemekkel. A bennem viaskodó ellentétek egymásnak feszülnek, egyrészt még többet akarok belőle, másrészt tudom, el kellene futnom előle. A lábaim mégsem mozdulnak, mintha csak belegyökereztek volna a betonlépcsőkbe.
Olyannyira kikészít, hogy hirtelen elveszítem az egyensúlyomat, és majdnem leesek. Erős kezeivel azonban megtart és tovább szívogatja, harapdálja a nyakam. Hegyes foga szinte hallom, ahogy karcolja a bőrömet. Ki a francnak vannak ilyen hegyes fogai?
– Ne csináld, apám meg fogja látni – nyögöm, és erősen belemarkolok a hajzuhatagba, amit kezemben tartok.
– Hidd el, apád nem fogja ezt meglátni. Most már az enyém vagy, Julie.
– A tiéd vagyok – adok igazat neki és aprót felsikoltok, amikor erősen beleharap a nyakamba. – Ez már fáj, ne csináld, kérlek.
– Mindjárt jobb lesz – válik el a vékony bőrömtől egy pillanatra.
Mintha valami végigfolyna a nyakamon, de nem vagyok képes józan ésszel gondolkodni, hiszen bár a bal karjával továbbra is magához húz, jobb keze felfedezőútra indul.
És valóban. A vágy és a nyugalom érzése árad át a testemen. Csak lustán lehunyom a szemem, és hagyom, hogy szívja a nyakamat, és hogy markolássza a melleimet.
– Én is többet akarok belőled – lehelem, teljes önkívületben.
– Huncut kislány – válik el a nyakamtól, ami hirtelen rossz érzéssel tölt el. Miért fejezte be, amit eddig csinált? Olyan jó volt, olyan kellemes, olyan felszabadító, és bűnös.
Ahogy kinyitom a szemem, hogy ne csak a vakvilágba beszéljek, mikor megkérem, hogy folytassa, hirtelen megijedek. A szája szegletében sötét folyadék csillan meg. Úristen, csak nem harapta meg saját ajkát azzal a hegyes fogával? Letörlöm a vért róla és csak nézem a saját ujjamat. Lassan a kezemet az ajkamhoz vezeti.
– Kóstold meg magad, Julie. Igazán finom vagy – nem értem ezt a furcsa perverziót és össze is zavarodom egy kicsit, de gondolkodás nélkül megteszem, amire kér. Bekapom az ujjam és lenyalom róla a rozsdaízű folyadékot.
– Nem ízlik – válaszolok szomorúan, és lebiggyesztem az ajkaimat.
– Majd fog, cica – kezemet a saját nyakamhoz teszi, majd végighúzza, mire apró szisszenés hagyja el a szám. Egy kissé érzékeny ott a terület, ahol kiszívta a nyakam. – Nyald le.
Újra a számhoz tolja az ujjaimat, melyek most már valóban egész véresek. Szóval belőlem jött az a bordó folyadék, mely szája szegletében volt, és nem belőle. Engem harapdált, és szívta a vérem. Egy pillanatra megijedek, a tekintetemben megláthatja a felismerés és félelem keveredését, mert megnyugtatóan elmosolyodik.
– Semmi baj, ez csak egy kis vér. Idővel egyre jobban imádni fogod – erőtlenül bólintok, és lenyalom az ujjaimat, de még mindig undorodva nyelem le. Milyen beteg perverziói vannak ennek az embernek, most komolyan? – Ügyes vagy, cicus. Amiért ilyen kis szófogadó vagy, adok neked még finomabb hamit.
Ezzel elveszi melleimről a jobb kezét, a másikat is egy pillanatra a hátamról, de csak annyira, hogy felhúzza a kabát ujját a csuklóján. A ballal újra megtámaszt, majd megharapja a saját csuklóját. A hús hangosan reccsen és nekem nagyot kell nyelnem ahhoz, hogy ne hányjam el magam.
– Ezt kóstold meg, ízleni fog – felém nyújtja a véres csuklóját, melyet undorodva vizslatok. Tekintetét az enyémbe mélyeszti, és szép lassan, tagolva megnyugtat. – Esküszöm, drága Julie, nagyon fog tetszeni, kóstold meg szépen.
Aprót bólintok és kezeimbe veszem az övét, majd számhoz emelem a friss sebet. Először félve megnyalom, majd miután megnyugszom, hogy semmi rossz íze nincs, sőt egyenesen finom, nagyokat szívok a csuklóján, ő pedig mindeközben simogatja a hajam és dicsérő szavakat mormol.
– Jól van elég lesz, nem marad több vérem – nevet fel, majd elhúzza tőlem a kezét.
– Ne, kérek még – engedetlenkedem.
– Lesz még alkalmad arra, hogy ilyen finomságot igyál. De most már pihenned kell. Kemény lesz ez a pár nap, mire teljes értékű vámpírrá fogsz válni.
A tudatom azonnal kivilágosul, amint az utolsó mondatot kimondja, de mire ellenkezhetnék, hogy mit is tett velem, két kezébe kap. Szemeit kimereszti rám, jó éjszakát mormol, én pedig fejemet hozzátámasztva mellkasához, mély álomba zuhanok.

Nehéz napokon vagyok túl. Az érzés, amely kavargott bennem az átváltozásom alatt, azt hiszem, leírhatatlan. Az a mérhetetlen fájdalom, amin keresztül mentem, még így vissza gondolva is bántja a tudatomat. Úgy éreztem, mintha a vérem forrna, égetne belülről. A bőröm mintha folyamatosan rétegekben vált volna a testemről, az állkapcsom folyamatosan zsibbadt, és a szemfogaim mintha ki akartak volna szakadni a helyéről. Azt hittem, itt a vég, és meghalok.
Ordibáltam, ki akartam futni a világból, egyenesen a folyóba, hogy megöljem magam. Ennél a kínnál, talán a halál is jobb lett volna. Richard viszont itt volt velem, tartotta bennem a lelket, még akkor is, mikor magamból kikelve ordibáltam és szitkot szórtam minden élőre, halottra. Ő csak nyugtatott a szavaival, igéző szemeivel, fogta a kezemet. Én viszont magamból kikelve tomboltam.
Szinte minden percben mellettem volt, csak naponta pár órácskányit tűnt el, ahogy ő fogalmazott, táplálkozni.
Átváltozásom alatt, mikor néha tiszta voltam, sokat mesélt. Arról, hogy Ő hogy lett vámpír, több, mint száz évvel ezelőtt, és hogy él azóta. Mikor arról beszélt, hogy milyen helyzetekben szívta ki a magatehetetlen, vágytól ködös elméjű nőket, a féltékenység jobban égetett, mint a vámpírvér. Azonban színt vallott, hogy ez most más volt, mikor engem megpillantott. Bennem látta a társat, akit oly régóta keresett már. Talán képtelenség volt, mégis hittem neki. Feltétel nélkül bíztam meg benne pillanatok alatt, annak ellenére, hogy akaratomon kívül változtatott vámpírrá.
Már jó ideje tudatomnál vagyok, de Richard még nem ért vissza az étkezésből. A nyelvemmel megtapogatom a szemfogaim, és elégedetten nyugtázom, hogy immáron nekem is oly hegyesek, mint a társamnak. A kezeimet bár még nem tudom megnézegetni, ugyanis egy székhez vagyok láncolva valami régi kábelköteggel, azt ebből a szögből is látom, hogy sokkal kecsesebb, fehérebb a bőröm, mint eddig.
A torkom ki van száradva, és az éhség erősen mardossa a gyomrom. Ételre vágyom, mégpedig nem Richard édeskés vérére, amit az elmúlt napokban folyamatosan adagolt nekem, hanem igazi, emberi vérre.
– Szia cica, hát felébredtél? – lép be az ajtón a vámpír és azonnal hozzám jön, majd vadul megcsókol. Viszonzom a gesztust, mikor aprót felszisszen. – Nagyon kis vérmes lettél ezekkel a fogakkal.
Elmosolyodik, majd letörli azt a pár csepp vért, ami kiserkent az ajkán.
– Éhes vagyok, Richard, nagyon éhes.
– Tudom, kiscicám. Vettem neked pár új rucit és kicsit összekapod magad, aztán elviszlek a meglepetésemhez. Oké?
Én csak aprót bólintok, iszom minden szavát. Leteszi maga mellé a szatyrot és erős ujjával lehámozza rólam a kábeleket. Ahogy végre felállhatok, nagyot nyújtózom, mintha ezeréves álomból keltem volna fel. A telefonját nyújtja nekem, és én azonnal a fénykép üzemmódra kattintok, hogy megfigyelhessem magam.

Gyönyörű lettem. Minden apró bőrhiba, mely eddig az arcomon volt, kisimult, szemem kékje semmihez sem hasonlítva szikrázik, szempilláim óriásiak, ajkaim dúsak, vörös hajam tökéletes és életteli. Nem tudom, hogy ez a vámpír-dolog hogy is van pontosan, de ha ezt tudtam volna, már korábban jelentkezem a posztra. Úgy, hogy napok óta nem zuhanyoztam, is kívánatosabb vagyok, mint valaha voltam.
A szegényes fürdőszobában összeszedem magam és máris sokkal üdébb leszek, azt leszámítva, hogy egyre jobban kívánom a vért. Ettől függetlenül még sosem volt annyi energiám, mint most, dalolászva rontok ki az egyetlen, lepukkant térbe.
Ahogy Richard meglát, megnyalja a száját. Nem is csodálkozom reakciója láttán. Egy vörös ing van rajtam, fekete farmerrel és térdig érő csizmával. A kezemben egy szintén fekete bőrdzseki, ami gyanítom jó szolgálatot fog még tenni, ha elindulunk ebből a porfészekből.
– Lélegzetelállító vagy, cica, és csak az enyém.
Ahogy odaérek hozzá, elkapja a derekamat, majd magához ránt. Újabb, szenvedélyes csókban forrunk össze, és én akár a végtelenségig képes lennék ott maradni, ha nem húzódna el tőlem.
– Erre még lesz alkalmunk ma, gyere.
Megfogja a kezem, és kivezet a régi házból, majd vad magyarázásba kezd arról, hogy lehetek olyan szupergyors, amilyen ő is. Tudtam én, hogy a folyóparton túl messze volt ahhoz, hogy rendesen odaérjen mögém.
Nem kell sokáig gyakorolnom, pillanatokon belül már suhanok is mögötte. Pár perc múlva Richard megáll előttem, én pedig nem reagálok elég gyorsan, nekimegyek izmos hátának. Egyszerre nevetünk fel, majd megfordul és a karjaiba zár.
– Örülök, hogy rád találtam, kiscica – sokkal másabb, mint a folyóparton volt. Annyival szeretetteljesebb, mintha más személyiség volna. Gyengéd, gondoskodó, mégis látom a szemében a tüzet, mely azt hivatott jelezni, hogy kíván engem. – Ide hoztalak.
– Egy hotelbe? – nézek értetlenül rá. – Azt hittem az a poros, lepukkant ház az otthonod – cukkolom, ő pedig az ég felé emeli a tekintetét.
– Azt a helyet választom mindig lakhelyemül, amit a legjobban ki tudok használni. És most ez a szálloda az, ahol dolgom van. Mégpedig miattad, gyere.
Összekulcsolja az ujjainkat, és elindul befelé. A recepciós hölgy azonnal ellágyul, amint meglátja Richardot. Kedves társam csak kimereszti a szemeit a leányzóra, aki mondhatni, igazán dekoratív darab és már van is egy lakosztályunk. Szóval ez a meggyőzés is nagyon megy neki... Nem hiába ugrottam én is a karjaiba azonnal...
– Mikor végez kiskegyed? – Richard hangja még talán mélyebb, mint szokott. Szavai halk duruzsolásnak hatnak, szinte simogatják a lelkem.
– Egy óra múlva, körülbelül – válaszol a recepciós azonnal, mintha csak a tanárnak adna feleletet egy éles szituációban.
– Akkor kérem, fáradjon fel utána a szobánkba – a társam kacsint egyet, a csajszi pedig hevesen bólogat.
Azt a rohadt...

Megkapjuk a kulcsot, és odasétálunk az aranykeretes üveglifthez. Ahogy gyorsan körbenézek, rájövök, hogy valószínűleg sosem tudtunk volna kivenni egy szobát, lehetetlen, hogy ennyi pénze legyen egy lézengő vámpírnak. Ez a meggyőzőerő valóban elég menő és hasznos dolog
– Ilyet én is tudok?
– Ha sokat gyakorolsz, kiscica, akkor te is tudsz majd – megfogja a derekamat és betessékel maga előtt a liftbe.
– Miért hívtad fel a szobába? Miért hoztál egyáltalán ide?
– Amíg te otthon szenvedtél, én pedig el-eljöttem kajálni, többször is jártam errefelé, és kinéztem neked ezt a kis fruskát.
– Nekem? – kérdezek vissza hitetlenül és a hideg is kiráz egy pillanatra.
– Igen, ez a leányzó lesz az első ember, akiből táplálkozni fogsz – ravasz mosolyra húzza száját, s kivillannak éles szemfogai. Micsoda vadító szemfogak.
– Én nem vagyok képes megölni őt – a hangom remeg, s a mondat végére egészen elhal. Éppen megérkezünk az emeletünkre, és mikor nyílik az ajtó, ki kellene lépnem a sötétvörös kárpitra, de földbe gyökerezik a lábam.
A szőnyeg színe pont ugyanolyan színű, mint a vér. Egyrészt újra eszembe jut a mardosó éhség, másrészt a gyomrom felfordul, ahogy arra a szerencsétlen, védtelen lányra gondolok.
– Nem kell megölnöd. Csak egy kicsit játszunk vele, megcsapoljuk, majd útjára engedjük. Majd beszélek a fejével, semmire sem fog emlékezni holnap – kacsint egyet, és én még bizonytalanabbá válok hirtelen. Úristen, mibe keveredtem!
Amíg nem jön a lány, addig Richard felbont egy pezsgőt a minibárból, amit szegény megboldogult Anyám mindig ellenzett. Sosem nyúlhattam bele a kishűtőbe, mert ott mindig minden méregdrága volt, és nem engedhettünk meg magunknak efféle luxust. Most viszont a vámpírgyerek sorra szedi ki a nasit, illetve az alkoholt.
Azonnal lehúzok két pohár pezsgőt, mert bízom benne, hogy az majd old az idegességemen. A gyomrom egyszerre korog az éhségtől, s húzódik össze mogyorónyira a félelemtől.
Elég időm sincs ahhoz, hogy lenyugodjak, már kopognak is, s amikor Richard ajtót nyit, a recepciós lány áll a küszöbön, kissé ködös, megigézett tekintettel.
Hirtelen sajnálom, annak ellenére, hogy nem kell megölnöm ahhoz, hogy ehessek belőle. Azért mégiscsak esik valamiféle bántódása. Az én nyakam is sajgott még pár napig, holott azt az apró kellemetlenséget elnyomta az igazi, átváltozással járó fájdalom.
– Gyere beljebb, és foglalj helyet az ágyon – duruzsol Richard, a lány pedig engedelmesen szót fogad.
Én viszek neki egy pohár pezsgőt, hátha ő is kívánja az alkoholt, vámpírtársam pedig odalép a jakuzzi szélére helyezett mécsesekhez és meggyújtja azokat, majd leoltja a villanyokat. Máris oldottabb a hangulatom, hogy csak kellemes félhomály uralkodik.
– Nekem ez nem megy – remeg meg a hangom, és a sírás határán állok.
Richard a hátam mögé lép, átkarol és a fejét a vállamra teszi.
– Minden rendben lesz, segítek. Mi a neved? – fordul ezúttal az ágyon ülő lányhoz.
– Samantha – leheli a recepciós.
– Akkor drága Samantha, most csodálatos, életed egyik legjobb élményében lesz részed, rendben?
A lány csak bólint, Richard pedig ellép tőlem, és odavezet Samantha-hoz. Eltűri szőke tincseit, szabadon hagyva ezzel fehér nyakát, melyen a lüktető erek baromira csábítanak. Ujjaival végigsimít az arcán, majd apró csókokkal borítja el. Belém vág a féltékenység, és eszembe jut, engem hogyan csábított el. Én is mindenre hajlandó voltam igéző tekintete és buja érintése hatására. Rögtön megjelenik a kép, ahogy Richard a többi nővel bánhatott, és egyre rosszabbul leszek.
Egyet hátralépek, és viszolyogva figyelem, ahogy a társam beleharap a lány nyakába. Samantha kéjesen felnyög, hátravágja a fejét, és végigkarmolja a vámpírom hátát. Az én vámpírom hátát. Visszaemlékszem, hogy nekem is mennyire jólesett, mikor kóstolgatott, olyan volt, mintha kényeztetett volna, holott éppen a vérraktáramat csapolta.
Richard hirtelen elválik a recepcióstól, megtörli a száját és utat enged a csordogáló nyakhoz.
– Miért hagytad abba? – kérdezi a leányzó teljes kábulatban.
– Nyugalom, mindjárt élvezheted újra. Gyerünk Julie, meg tudod csinálni. Hidd el, sokkal jobb lesz utána. Eltűnik a mardosó éhség, és aztán élvezhetjük az est fennmaradó részét – kacsint egyet, én pedig összeszedem magam, és közelebb lépek az ágyhoz.

Nagyon gyengéden érek Samantha arcához, és kissé ügyetlenül, de végighúzom a kezem a bőrén, majd cirógatni kezdem a nyakát. Újra lehunyja a szemét és apró sóhajokat hallat. Felbátorodom, és ajkaimmal puszilgatni kezdem a Richard hagyta harapást, amiből pár csepp vér a számba szivárog. Isteni íze van. Sokkal jobb, mint amikor először kóstoltam a sajátomat.
Egy picit megszívom a sebet, mire a sötétvörös nedű vad patakokban folyik a számba. Én is lehunyom a szemem, miközben cirógatom a lányt. Nagyon élvezi, folyamatosan felnyög, és hullámzik alattam. Minden emberre így hat egy vámpír? El tudom képzelni, ha még rám is begerjedt a csajszi, miket csinálhatott Richard a nőkkel.
– Jól van, elég lesz – húz el társam az áldozatomtól, aki mikor elválok tőle, már félig alva piheg. Remélem, hogy tényleg csak alszik. – Nagyon ügyes voltál.
Vámpírmesterem letörli az ajkaimon maradt vért, és szenvedélyesen megcsókol. Lassan elkezdi rólam lehúzni a dzsekit és a földre dobja.
– Hé, mi lesz a lánnyal? – pillogok Richardra, holott nagyon is kívánom őt. Biztosan csodálatos élmény lehet vámpírmódra szeretkezni.
– Úgyis ki van ütve – mosolyodik el, majd tovább folytatja vetkőztetésem.
Meztelenül állok előtte, és semmilyen szégyenérzet nem gyötör. A maga teljes természetességében én is elkezdem lehúzni a ruháit, miközben az egyre telítődő jakuzzihoz lépdelünk, csókban összeforrva. Észre sem vettem, mikor kezdte el engedni a vizet.
Annak ellenére, hogy most csapoltam meg egy ember vérkészletét, kicsattanó formában vagyok, nemcsak testileg, lelkileg is. Richard pár nap alatt olyan szorosan hozzám nőtt, hogy el sem tudom képzelni az életemet nélküle. Valószínűleg sokban hozzájárul a ragaszkodásomhoz, hogy valami mesterfélémmé vált ezáltal, hogy ő változtatott át, de mint ember – már ha lehet ilyet mondani – is fontos nekem. Ma este pedig vele lehetek, az egyetlen olyan személlyel, akinek számítok valamit. Illetve egy biztonságos helyen vagyok, ahol nem kell attól félnem, hogy az elmebeteg nevelőapám mikor ront rám, hogy kedvére verjen vagy fogdossa a mellem. Itt és most boldog vagyok, nagyon régóta, először.

Lassan egy éve vagyok vámpír, és bátran kijelenthetem, hogy imádom. Richarddal járjuk a világot, pár hétnél sosem maradunk tovább egy helyen, nehogy feltűnő legyen a jelenlétünk. Azóta több haverjával is találkoztam már, és egyáltalán nem mondható el róluk, hogy rossz emberek lennének. Senki nem öli meg az áldozatát, csupán táplálkozásra és egész sok esetben szexre is használja.
Ahogy megfigyeltem, elég ritka az, ha a vámpíroknak társuk van. Leggyakrabban magányos férfiakról van szó, akik a vérszívásban rejlő intimitást másra is használják, vagy éppen kiéhezett nőkről. De valóban elég kevésszer találkoztunk párokkal. Élő példák vagyunk viszont mi, akik tökéletesen megértjük egymást.
Imádok Richarddal lenni. Olyan megnyugtató, hogy nem kell minden pillanatban figyelnem, mikor tör rám valaki a fürdőben vagy a szobában, és borzasztó jó érzés szeretve, megbecsülve lenni. Azt hiszem, én is szeretem őt. A ragaszkodásom egy év alatt még nagyobb mértéket öltött, mint a legelején.
– Jó estét, szerelmem – libben oda a hátam mögé, miközben a ruháinkat teszem el egy zsákba. Minek az embernek cipelni a cuccait, ha egy jólirányzott nézéssel szerezhet másikat? A nyomainkat viszont el kell tüntetni, mert a lakás tulajdonosa pár napon belül visszatér kéthetes thaiföldi nyaralásából.
Újra a szülővárosomban vagyunk, de holnap végre megint elhagyjuk ezt a területet, és Európába utazunk. Még sosem jártam ott, nagyon várom. Amióta vámpír lettem, olyan az életem, mint egy nagy kirándulás, és ezt baromira élvezem.
– Szia – megfordulok, és csókkal köszöntöm.
– Van egy kis meglepetésem a mai vacsorához – széles mosolyától és újabb meglepetésétől ismét azt érzem, hogy számítok valakinek, hogy tartozom valakihez.
– Kíváncsian várom – lehunyom a szemem, és engedem, hogy belepusziljon a hajamba.
Miután nagyjából eltűntetjük a kétheti ittlétünk nyomait, elmegyünk az ígért meglepetéshez.
Amíg futunk, nem is figyelem a környéket, csak mikor Richard megáll, akkor jövök rá, hol is vagyunk tulajdonképpen. A nevelőapám házánál, ahová akkor kerültem, mikor Édesanyám meghalt. Ahol szenvedéseim zajlottak, ami inkább a börtönöm, mintsem otthonom volt. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam.
– Minek hoztál ide? Tudtam, hogy baj lesz ebből, ha visszajövünk ebbe az átkozott városba – már épp indulnék, de elkapja a karom.
– Mert szembe kell nézned a démonjaiddal. Most elégtételt vehetsz. Hidd el, Julie, jobb lesz – érintése megnyugtat, és szavai nyomán rájövök, hogy talán igaza van. Sokkal könnyebb lesz a lelkemnek, ha eljátszok vele egy kicsikét.
– Itt megvárlak, de ha bármi van, csak kiabálj, és megyek.

Bólintok, és megcsókolom. Apró köszönömöt mormolok neki, majd elválok tőle, és besétálok a házba. Ahogy kinyitom az ajtót, erős bűz csapja meg az orrom. Talán azóta nem volt takarítva, mióta itt hagytam őt. Az egész lakásban szanaszét ételmaradványok, dobozok, sörös, vodkás, illetve más üvegek. A por vastagon tapintható a bútorokon, a mosatlan edények feltornyosulva, koszosan a mosogatóban. Mivel az alsó szinten nem találok senkit, felcaplatok az emeletre.
Ha akarnék, sem tudnék hangosan járni. Amióta vámpír vagyok, olyan halkan közlekedem, mint a gondolat. Benyitok a hálóba, de ismételten sehol senki. A megérzéseimre hallgatva a saját szobám felé veszem az irányt, s ahogy közeledem, erős horkolás üti meg a fülem. Szóval az a perverz disznó az én szobámban alszik, mióta elmentem. Ahogy kinyitom az ajtót, a szemem elé tárul a nagy, atlétás és tréningnadrágos melák, amint a rózsaszín-fehér baldachinos ágyamban tesped.
Körülötte újabb, kiürült üvegek. Még az én emlékeimet is összemocskolta alkohollal.
Közelebb lépek hozzá, és megrázom. Nagyobbat horkant, de nem kel fel. Újra hozzáérek, ezúttal még erősebben. Félig kinyitja a szemeit, rám mered, és arcán látom a meglepettséget.
– Mit keresel itt, te szarházi? Azt hittem, meghaltál – feltápászkodik, én pedig hátrébb araszolok.
– Élek és virulok.
– Minek jöttél vissza, ha elszöktél, büdös kölke? – csak úgy csattognak a szavak a szájából. Undorodom tőle, a hideg is ráz.
– Hogy bosszút álljak – felhúzom a felső ajkamat, hogy kilátszódjanak gyönyörű, hegyes szemfogaim.
Hátrahőköl, én pedig egyre csak csökkentem a távolságot közöttünk. Az ágyra vágódik, nincs hova menekülnie a továbbiakban. Rátérdelek a matracra, és felé magasodom. A százkilós emberből nem lesz más, mint egy apró, reszkető törpe.
– Mit akarsz csinálni velem, te kurva?
– Játszunk egy picit – bár nem beszélek hangosan, a hanglejtésem igenis félelmet keltő.
– Meg akarsz ölni? – a félelem, amely szavaiban érezhető, még nagyobb löketet ad. Most végre fordult a kocka, ő is érzi azt, amit én éveken keresztül, minden egyes nap.
– Hidd el, hogy a halál kevésbé fájdalmas, mint amit tenni fogok. Érezd azt, amit én éreztem. A kínt, a kiszolgáltatottságot. Gyűlöllek, teljes szívemből – csak úgy fröcsögnek számból a szavak, és elveszítem az önkontrollt.
Beleharapok a nyakába, és nagyot szívok rajta. Felüvölt fájdalmában. Most nincs meg az a kéjes érzés, amit azok az emberek éreznek, akikből csak egyszerűen táplálkozom. Mert most bosszúból, és erőből teszem, nem gyengéden. A másik oldalán is ejtek egy sebet, majd a karjain, több helyen. Durva vagyok, kikelek önmagamból és hirtelen azt sem tudom, le tudok-e állni. A vére habár egy kissé keserű a nagymennyiségű alkoholtól és a gonoszságtól, még ez sem érdekel. Csak azt akarom, hogy fájjon neki. És a könyörgő szavaiból, mélyről feltörő zokogásából, arra következtetek, hogy sikerült elérnem célom.

Hirtelen egy kéz kap el hátulról, és erősen magához szorít. Richard az, érzem.
– Azt mondtad, megvársz kint – kapkodom a levegőt, a nevelőapám pedig még mindig csak üvölt fájdalmában.
– Meg kellett állítsalak. Mérges vagy, de nem akarod megölni.
– De, meg akarom – próbálok kiszabadulni a szorításából, azonban nem tudok. – Engedj el, Richard, kérlek.
Ahelyett, hogy levenné rólam a karjait, maga felé fordít, és a szemembe néz. Szavai a lelkemig érnek.
– Hidd el, nem akarsz gyilkos lenni. Már elégtételt vettél rajta. Ő is érzi a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, amit éveken át te. Attól, hogy vámpírok vagyunk és emberi vérrel táplálkozunk, még nem vagyunk gyilkosok. Ezt jól vésd a fejedbe, kiscica. Köszönj el tőle, és húzzuk el a csíkot.
Aprót bólintok, ő pedig csókot lehel a fejem búbjára. Elenged, és odamegyek a mostohaapámhoz, aki már nem üvölt, hanem magzatpózban sír. El tudom képzelni, milyen fájdalmai vannak.
– Tudom, hogy fáj, de hidd el, te nem érzed azt, amit én, éveken keresztül. Örülj, hogy nem öltelek meg. Pedig nem érdemelnél mást.
– Ne haragudj – nyöszörgi, és nekem ez a két szó elég ahhoz, hogy otthagyjam.
– Viszlát, George – ez az utolsó, amit még mondani akarok neki.
Megfordulok, összekulcsolom az ujjaimat Richardéval, majd elhagyom azt a házat, ami a szenvedéseim színhelye volt. Vissza sem nézek többet, és egyszer sem gondolok arra az emberre, aki éveken keresztül bántott, fogdosott. Csak a jövőre tekintek, amit kizárólag Richarddal tudok elképzelni. Azzal az emberrel, aki kimenekített ebből az életnek nem nevezhető pangásból és aki azóta is mindig, mindenben mellettem állt.

Vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés