Sakura

– Bátyám...
A kunaiomért nyúltam, és a hang irányába pördültem, de azonnal eltettem, amint megláttam a hang gazdáját. Sasuke-kun állt velem szembe kisfiúként. Olyan öt éves lehetett. Ez is illúzió. Odasétáltam a kis Sasuke-kunhoz, hogy elhessegessem, de amint a gyerekhez értem, a palota elkezdett változni. A köd felszállt, és a hideg falakat átváltotta egy szép szoba. Azonnal felismertem a helyet. Ez az Uchiha család birtoka. Pontosabban Sasuke-kun háza. De hogyan? Minden olyan valóságos volt, mintha ott lennék. A fapadló illata, a készülő vacsora rotyogása a tűzhelyen. Sasuke-kunra emeltem a tekintetem. Kicsiként olyan szikrázóan tudott mosolyogni. Olyan őszintén, olyan barátságosan.
– Bátyám! – szólalt meg ismét kicsit hangosabban.
Az asztalnál ülő Itachinak címezte a megszólítást, aki épp egy tekercset bújt. Látszólag elfoglalt volt, de azért Sasukére emelte a tekintetét.
– Mit szeretnél? – kérdezte mosolyogva.
A szeméből ki lehetett olvasni, mennyire szereti az öccsét.
– Tanítsd meg nekem azt az új jutsut, amit az Akadémián tanultál! – kérlelte elnyújtott hangon Sasuke, aki a bejárati ajtóban állt.
– Miért nem kéred meg apánkat? – kérdezte Itachi, és visszaemelte tekintetét a tekercs tartalmára.
Sasuke a kérdés hallatára keresztbe tette a kezeit, és felfújta az arcát.
– Apa sosem ér rá, ahogy te sem – mondta durcásan, és kilépett az ajtón.
– Sasuke! – kiáltott utána a bátyja, mire a kisfiú csillogó szemekkel visszanézett rá.
Az idősebb Uchiha intett a kezével Sasuke felé, hogy menjen oda hozzá. A kisfiú arca megtelt boldogsággal, és odaszaladt a bátyjához rajtam keresztül. Szó szerint. Amint megállt Itachi előtt, a báty felemelte a kezét, és homlokon pöckölte az öccsét.
– Au! – a kisfiú a homlokához kapott.
– Sajnálom, Sasuke. Talán legközelebb – mosolygott Itachi.
Jó volt látni ezt az idilli hangulatot. Sasuke-kun sosem beszél a családjáról, így egy kicsit érdekelt a múltja. Hirtelen viszont a kép megremegett. A fényes szoba sötét lett. Kialudtak a fények, és a meleg, barátságos környezetet jeges hangulat váltotta fel. Túl sötét volt, hogy jól lássam a történéseket. Próbáltam hunyorogni, hátha kiveszek valami alakot, de sikertelen volt a próbálkozásom. Elkezdtem a sötétben tapogatózva az ajtót keresni. Ez a sötét kezdett aggasztani. Olyan csend volt, mintha mindent kikapcsoltak volna. A saját légzésemet sem hallottam. Igyekezni kezdtem, hátha ki tudok menni a szobából, de hirtelen egy vérfagyasztó sikoly hallatszódott a szomszéd szobából.
Megfordultam, és egy kis fényre lettem figyelmes. A szoba ajtaja aljánál füst szivárgott, amiből tudtam, hogy tűz van. Tűz... sikolyok...
Attól még, hogy Sasuke-kun nem beszél a múltjáról, tökéletesen tudtam, mi történik. Azonnal az ajtóhoz futottam, de mielőtt feltéptem volna, ledermedtem. Mit fogok találni az ajtón túl? Ez biztos az az éjszaka, amikor Sasuke árva lett. Nem lesz szép látvány, és valószínűleg Sasuke-kun nem akarná, hogy ezt lássam. Viszont azt szeretném, ha osztozni tudnék a fájdalmán. Meg szeretném érteni, és ezáltal segíteni neki!
Mély levegőt vettem, és kihúztam az ajtót. Mivel csak egy szellem vagyok az emlékekben, egyik ember sem vett észre semmit. Az ajtó egy olyan szobába vezetett, ahol Sasuke a taijutsut és a harcművészeteket gyakorolhatta. A padló illatos, sötét fából volt, amit mindig fényesre mostak. Viszont most az edzőterem tisztaságát a vér mocskolta be. A teremből egy tolóajtó nyílt egyenesen az Uchiha klán többi házához. Szörnyű látvány volt az egész terület.

A szobában előttem hevertek Sasuke-kun szülei vérbe fagyva. Kintről hallatszottak a sikoltások és jajveszékelések. Kiszaladtam az ajtón és körbenéztem. A házak falán fel volt kenődve a vér, és rengeteg ember hevert a földön. Akik még éltek, próbáltak elmenekülni. A házakban égtek a villanyok, amik megvilágították az ablakra kifröccsent vért. Lenéztem a holttestekre. Medininként tökéletesen tudtam, hogy kard okozta az áldozatok halálát. Lehet, a ninja háborút megjártam, de ennyi ember ilyen kegyetlen halálát látva, még én sem tudtam visszafogni a hányingerem. Visszamentem Sasuke házába, ahol ismét megnéztem a szülei hulláját. Az elhelyezkedésükből látszik, hogy hátulról végeztek velük.
– Bátyám! – hátrafordultam a bejárat felé, és Sasuke-kun kis énjét láttam, ahogy rám mereszti könnyes és ijedt szemeit. – Bátyám, örülök, hogy neked semmi bajod, de anya és apa... – sírt.
Hirtelen valaki a hátam mögül elindult Sasuke-kun felé.
A fiú kicsit magasabb volt nálam, még úgy is, hogy fiatalabb volt nálam abban az időben. Itachi öccse felé emelte a kardját. Sasuke-kun rémülten, hitetlenkedve nézett bátyjára.

Végignéztem az egész jelenetet, majd azt is, ahogy Sasuke végig szenved. Már nem akartam tovább ott lenni. Fájt, hogy úgy kell látnom Sasuke-kunt, mint aki minden reményét elvesztette. Szellemként akármit is akarnék tenni, nem tudok, és ez a tehetetlenség fájt a legjobban. A kezemmel a genjutsu kioldására használt kézjelet formáltam, és a fejembe összpontosítottam a chakrát. Elképzeltem azt a helyet, ahol Shimazaki Yuutoval harcoltam, becsukta a szemem, és kimondtam a szót, ami a szabadulásomat jelentette.
– Kai! – hangzott a kioldás.
Éreztem, ahogy a testem egy másik helyre kerül. Ahogy visszaáramlott az erőm, kinyitottam a szemem, de nem ott voltam, ahol lenni akartam. Sem a kastélyban, sem az Uchiha birtokon, hanem egy másik helyen. Egy olyan helyen, amit már réges-régen nem láttam.
– Sakura? – valaki megbökte a vállamat.
Az ijedtségtől az öklömet az illető irányába lendítettem, de ő még épp időben elkapta, szerencsére.
– S-Sasuke-kun?! – döbbentem le. – Mit keresel itt? Várj! – hátrébb ugrottam, és elővettem egy kunait. – Hamisítvány vagy?
Sasuke először kérdően rám nézett, majd ő is elővett egy kunait.
– Sakura, itt az a kérdés, te hamisítvány vagy-e? – tartotta felém hidegen a fegyvert.
– Heh. Ezt könnyen kideríthetjük. A hamisítványok nem tudnak minden információt rólunk – mosolyogtam. – Ha nem tudsz válaszolni a kérdéseimre, akkor nem vagy valódi.
– Én is épp ezt akartam mondani.
– Akkor – gondolkoztam. – Amikor beosontál a házamba, miből tudtam, hogy ott vagy?
– Hmph. A cipőmből. Otthagytam az ajtónál – válaszolta komolyan. – Most te jössz.
Nagyot nyeltem. Nem tudtam, mi lesz a kérdés, amit feltesz, de biztos tudni fogom, ha rólam van szó. Sasuke-kun a szemembe nézett, és kérdésre nyitotta a száját.
– Milyen színű bugyit viseltél, amikor utoljára csináltuk? – kérdezte enyhe pírral az arcán.
– E? EEEEEEEEEhhhhh?! – Az arcom rákvörös lett. – Te... te... – a kezemet ökölbe szorítottam, egy határozott lépéssel Sasuke-kun előtt termettem, és gyomorszájon vágtam. – Perverz!!!
Az ütés elég nagyra sikerült, de nem érdekelt. Dühös voltam. Sasuke-kun lerogyott a földre, és a hasát fogva köhögött.
– Értem – mosolygott. – Te vagy az igazi Sakura – nevetett.
– Nem vicces! Remélem, nem kérdezted meg mindegyik hamisítványtól, mert... – a mondat közben Sasuke-kun felállt, és hirtelen átölelt. A nyakamba fúrta a fejét, és jó erősen magához szorított. – Sasuke-kun?
– Örülök, hogy épségben vagy – tolt el magától. – Várj! Ez micsoda? – felemelte a kezemet, amin a Yuuto által okozott vágás volt. A szemei a seb láttán égni kezdtek a dühtől. – Ki tette ezt veled? – kérdezte idegesen.
– Nyugodj meg, csak egy karcolás. Még nem volt időm begyógyítani, de semmi komoly. Tényleg – tettem az arcára a kezemet, ami hatására eltűnt a düh a szemeiből. – De Sasuke-kun, mit csinálsz a genjutsuban? Azt hittem, ezt csak én látom.
– Megtámadott egy Shimazaki Yuuto nevű férfi, és csapdába ejtett egy technikával – nézett körbe a fiú. – Ez valami emlékcsapda lehet.
– Valószínűleg – mondtam szomorúan.
Sasuke rám nézett, én pedig rá. Elmondjam neki, hogy láttam a múltját? Nem szeretném feltépni a régi sebeit. Ahogy most ránézek, magam előtt látom azt az összetört kisfiút, aki egész végig egyedül volt. Üres házba érkezett haza iskola után, senki nem segített neki, senki nem dicsérte meg, amikor jól teljesített, senki nem volt mellette, amikor szüksége lett volna rá.
– Mi a baj? – kérdezte a fiú.
– Semmiség, ne törődj vele – erőltettem mosolyt az arcomra. – Amúgy, ez itt Konoha, igaz? Mit keresünk itt? – kérdeztem.
–Valamelyikünknek biztos van itt egy emléke, ami fájdalmas – nézett fel Sasuke az éjszakai égre. – Van egy sejtésem, ez melyik éjszaka lehet – nézett rám sokatmondóan. A szemem tágra nyílt a rádöbbenéstől.
– Nem akarom látni... – hátráltam Sasuke-kuntól, aki utánam kapott.
– Sakura, semmi baj, nyugodj meg – húzott magához. – Nem szabadulhatunk innen, amíg nem láttunk eleget
–Tessék? – néztem fel rá. – Lehetetlen. Az előző genjutsuból is szabadulni tudtam – mondtam idegesen, de a szám elé kaptam a kezemet. Ezt nem kellett volna elmondani. Sasuke-kun eltolt magától, és kérdőn rám nézett.
– Előzőből? Te mióta vagy itt?
– Már egy ideje – hajtottam le a fejem.
– Mennyi, az a „már egy ideje"? – kérdezte gyanakodva.

Sasuke

Sejtettem, hogy Sakura valami olyat látott, amit nem kellett volna. A szívem kalapálni kezdett a félelemtől, és megragadtam Sakura állát. A lány megremegett, ahogy közel húztam az arcomhoz. Éreztem a szapora légzését, de nem engedtem el.
– Mit láttál? – a hangom a szokásosabbnál is ridegebb volt.
A rózsaszínhajú lány zöld szemeit tágra nyitotta, a száját pedig eltátotta. Egy ideig csak elképedve bámult rám, majd halkan megszólalt.
– A múltadat – kapta el a kezemből a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
– A múltamat – ismételtem a lány után.
Ez volt az egyetlen olyan emlékem, amit még Sakurával sem akartam megosztani. Annak az éjszakának a fájdalmát egyedül akartam hordozni a szívemben. Viszont, leginkább azért nem akartam, hogy lássa, mert szégyelltem magam. Szégyelltem azt, hogy aznap meggyűlöltem a bátyámat, hogy megesküdtem, hogy megölöm, és hogy a bosszúnak éltem emiatt hosszú éveken át. Szégyelltem azt a sok fájdalmat és szenvedést, amit Sakurának és Narutónak okoztam emiatt, és hogy gyenge voltam bármit is tenni a változásért. Ökölbe szorítottam a kezeimet, és idegesen beletúrtam a hajamba.
– Szóval láttad – takartam el a karommal az arcom.
– Sajnálom – ránéztem Sakurára, aki még mindig lehajtott fejjel, bűnbánóan állt előttem.
– Nem kell bocsánatot kérned. Nem a te hibád – sóhajtottam. – Ami történt, megtörtént – mosolyogtam keserűen.
– Mit csinálsz itt, az éjszaka közepén? – mondta a hátam mögül egy rideg hang, amire Sakura azonnal felkapta a fejét.
Ahogy a lány meglátta a mögöttem álló alakot, elsápadt. Én is hátrafordultam, hogy megnézzem, mi váltott ki belőle ilyen reakciót. Ahogy megpördültem, azonnal hátrébb ugrottam. A hátam mögötti alak ugyanis én voltam. Vagyis a múltbéli önmagam. Értem már. Ez az éjszaka.
– Ez az az éjszaka, amelyik alatt megszöktél a faluból – közölte Sakura szomorúan.
A lány letörölt pár könnycseppet, ami a szemébe gyűlt. Tudtam, hogy ez az emlék talán életének egyik legfájdalmasabbika. Visszanéztem önmagamra. A fiatal Sasuke előtt az ugyanannyi idős Sakura állt könnyes arccal.
– Sasuke-kun... – kezdte halkan. – Emlékszel, hogy egyszer nagyon megharagudtál rám? – kérdezte reszkető hangon.
Hogyne emlékeztem volna. Akkor is emlékeztem, most is emlékszem. Mindig képes voltál felhúzni, de soha nem gondoltam ezt rossznak, és soha nem éreztem tehernek.
– Narutóra szörnyű dolgokat mondtam, te pedig utána kioktattál és idegesítőnek neveztél.
Fiatalabbik énem meg sem fordult. Igen... akkoriban csak menni akartam, nem érdekelt, mit és kit hagyok magam mögött. Csak a bosszúra szomjaztam.
– Nem emlékszem – hazudtam akkoriban kegyetlenül.
Most viszont megnézhettem Sakura arcát. Először megdöbbenve emelte rám a fejét, majd viszont beletörődve lehajtotta.
– Hehe – próbált mosolyt erőltetni az arcára. – Gondoltam. Már elég régen volt.
Tehetetlenül néztem a múltban játszódó eseményeket. Sakura a létező legtöbb módon próbált megállítani, eredménytelenül. Az akkori mondatai most is szíven találtak.
– Szeretlek minden bűnöddel együtt! Ha velem maradsz, esküszöm, nem fogod megbánni! Minden napot vidáman élünk majd meg, és együtt biztosan megtaláljuk a boldogságot! Érted bármire képes lennék! Ezért kérlek... maradj! Könyörgöm! Ha kell ölök is érted! Megteszek bármit, amire kérsz! És ha ez nem lehetséges... akkor vigyél magaddal! – Sakura könnyeit nyelve kiabálta nekem ezeket a súlyos szavakat.
Akkoriban nem kellett a segítsége, és nem is hittem, hogy képes lenne bármire, de most belegondolva, ha magammal vittem volna, lehet, tényleg ölt volna értem. Ez a mondat tartotta bennem a lelket jó sokáig. Évekig reményt adott Orochimarunál, az Akatsukinál, és később az utazásomon is. Hirtelen Sakura megrángatta az ingemet. Ránéztem, és csak ekkor vettem észre, hogy mosolyog.
– Sasuke-kun – a kezét gyengéden az arcomra tette. – Szeretlek.
– Sakura – a kezemet a kezére tettem.
Láttam rajta, hogy menni szeretne innen, de nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget.
– Figyelj rám. Akkoriban nem mondtam, de sajnálom... és köszönöm – mosolyogtam rá. – Nem is sejted, mennyi mindent köszönhetek a szavaidnak. Én nem tudom így kifejezni az érzelmeimet, amit bánok is, de a szavaidat visszaadhatom neked. Szóval, úgy szeretlek, ahogy vagy. Ha velem maradsz, boldoggá teszlek, és esküszöm, nem fogod megbánni. Ezért Sakura, velem maradnál?
– Sasuke-kun... – levettem az arcomról Sakura kezét, és megszorítottam. A lány meglepett arca gyengédbe váltott. – Persze, hogy veled maradok. Örökkön örökké. 
– Köszönöm – a kezem Sakura derekára siklott, majd kicsit közelebb húztam és csókot leheltem az ajkaira. Abban a pillanatban, mintha egy üvegburában lettünk volna, az illúzió úgy hullott szilánkjaira.
– Úgy tűnik, kinn vagyunk – mosolyogtam, és elengedtem a kipirult Sakurát. – Most keressük meg a központi termet, és az őrzőt.
– Lesz egy két szavam ahhoz a szeméthez – ropogtatta Sakura a kezeit, majd elindultunk a megérzéseinkre hagyatkozva a legtöbb chakrát felhalmozó terem felé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés