Hollófekete nedves hajamat fésülőm, miközben emlékeim világába merülők. A nyári éjszakában a ciripelő tücskök zenei fellépésének dallama visszarepített ahhoz a naphoz, amikor a Sintó szentélybe kerültem.
Épphogy behunyom a szemem, Nui főpapnő zavar meg. Némám pillantok kimért arcára. Dércsípte haja selyemként omlik mellkasára. Barátságtalan tekintetétől kiráz a hideg. Meglepődök, mikor leül mögém és idős ujjaival fonni kezdi loboncomat. Rosszallóan ingatja a fejét, miközben vizes ronggyal dörzsöli le a sminkemet.
– Misaó, miért akarsz kitűni közülünk? Visszafogottan kell élnünk.
– A besavanyodott élet értelmetlen. A császárnő is giccses ékszerekkel cicomázza magát. 
Hatalmas csattanás visszhangzik a szobámban. Lüktető arcomhoz kapok, ijedten hőkölök hátra. Őrülten esik nekem a mesterem, tépi a hajamat, üt ahol ér, és közben azt szajkózza, hogy milyen hálátlan vagyok. Rémültem rohanok a kijárat felé, mint valami mérgezet egér, de végül sarokba szorít, és ott remegek akár egy kiscica. Ő meg megszállottként csapkod, ahol csak ér. Törékeny madárcsontú alkatát eltaszítom, amitől kibillen egyensúlyából, de az utolsó pillanatban visszaszerzi biztos tartását, és ismét nekem ront. Testemen piros foltok hemzsegnek, és ahogy a könnyeimet törlöm le, az orromból szivárgó vér elkenődik a csuklómon. A fapadlón hajcsomó folyama mutatja az utat hozzám. A küzdelem által gerjesztett huzat hatására a gyertya pislákoló fénye kihuny, égő füst szaga terjeng a levegőbe. Nui mérgesen liheg, homlokáról veríték cseppek folynak. Még soha nem láttam ilyenek, olyan mintha az ördög szállta volna meg. Nagy kő esik le a szívemről, mikor dúlva-fúlva távozik. Utálom ezt az életet, mi örömöm van benne? Az egyedüli, aki szeretet, az az anyám volt, de ő nyolc éves koromba meghalt. Apám, azóta hallani sem akar rólam. Rögtön megszakította a velem való kapcsolatát. Új felesége van, és két gyermek büszke szülője. Népszerű orvos, akiért nem győznek kapkodni. A hiányom senkinek sem tűnne fel, egykori tanonc társaim kirekesztenek, szinte már megvetnek, mert másképp gondolkodok mint ők. Bánatomban összegörnyedek és fejemet a térdemre hajtom.

Hideg vízzel ébresztenek, amitől felszökkenek. Istenek szavait közvetítő ismerőseim csipkelődő mosolyait figyelem, és már tudom, hogy a tegnapi konfliktus súlyos büntetés von maga után. Font kosarakból hullajtják rám a szennyest, kacagásuk bántja a fülemet. A koszos ruhák alól kukucskálok ki.
– Egész hónapra elnyerted a legalantosabb munkákat. Hercegnőként viselkedsz, holott csöppet sem vagy jobb nálunk – szónokol az élükön álló lány.
Piros bőszárú nadrágomat markolászom, miközben beharapom a számat, hogy elfojtsam kitörni készülő dühömet. Fennhéjázónak tartanak, és van benne igazság, de én velük ellentétben nem szabad akaratomtól jöttem ide. Ebben a templomban klónokat gyártanak, az összes tanoncnak ugyanúgy kell gondolkodnia, öltözködnie és viselkednie. Kiirtották személyiségük csiráját. Birkák, akiket Nui, öncélú hitte szerint terelget. Azt hirdeti, hogy a sminket hordó nő céda, aki fondorlatos módón bűvöli el a kiszemelt férfit. Az évek folyamán megtanultam, hogy jobb elengedni az ócsárló szavakat. Csak még nagyobb bajba kerülök, ha visszafeleselek.
– Jó a friss levegőn lenni. A természet sok csodát rejt – mondom boldogságot imitálva.
Ha kimutatnám nemtetszésem, akkor csak ezeknek a sunyi nőknek szereznék örömöt. Serényen bedobálom a büdös maskarákat a tárolójukba. Büszkén kihúzom magam, és magasra emelem a fejem. Figyelembe sem veszem őket, mikor elhaladok mellettük dalolászva. Örömöt színlelve veszem az irányt a patakhoz.
Sziklás terület öleli körbe a csermelyt, melyen nehéz közlekedni. Óvatosan lépkedek a nyálkás köveken, mikor észreveszem Zen herceget, aki törökülésben ül a rét közepén, és fuvolázik. Annyira átadta magát a csodás melódiának, hogy amikor odamegyek hozzá, akkor se érzékeli a közelségemet. Elpirulva fürkészem fekete rövid haját, melyben a zsályazöld homlokpántja ide-oda libben. Fehér felsőjét jégmadár színeibe pompázó anyag fedi. Váratlanul elhallgat a muzsika, és hátrafordul.
– Misaó, halálra rémisztettél! Csúnya dolog valaki háta mögé lopakodni. Veszélyes is lehet!
– Ne haragudj, nem akartalak megzavarni – mondom legörbülő szájjal, miközben a pilláimat rebegtetem. 
Kiskorom óta szerelmes vagyok belé, de ő csak a húgaként tekint rám, úgy is bánik velem. Szerintem fel se merül benne, hogy gyengéd érzelmeket táplálok iránta. Többször elhatároztam már, hogy bevallom neki az érzéseim, de folyton visszahátrálok, mert félek a választól. Rádöbbenek, hogy ma se leszek elég merész ehhez, ezért csalódottan felsóhajtok, és inkább nekiállok a cudar munkának. Reménytelin sandítok vissza rá, hátha követ engem a tekintetével, de csalódottan tapasztalom, hogy ügyet sem vett rám. Helyette elindultam a pázsitos részre, majd lehuppan rá, és ismét megszólaltatja a kezében tartott hangszert.

Az állóvíz felszínén zavaros hullámzás gerjed a hal ugrándozásának eredményeképpen. Kifújom a levegőt, felhajtom pantallóm szárát, és a hűs forrásba sétálok. Lépéseim elriasztják a kopoltyús állatokat, és rémülten elúsznak előlem. Mosni kezdem a koszos anyagot. Ahogy halad előre az idő a derekam is úgy nehezül el. Lassan felemelkedek, és hosszan nyújtózkodok. Amikor az első adaggal elkészülök, akkor tartok egy kis szünetet. A gondosan kicsavart ruhákat visszateszem a helyükre, és lerogyok a fűbe a szunyókáló Zen mellé, és káprázatosan szép arcára meredek. Késztetésem támad arra, hogy megsimogassam. Hírtelen kinyitja karamellbarna szemét, és vigyorogva felül, elém rakja kicsinyke csomagját, melyben két legyező lapul.
– Kezdjünk el gyakorolni.
– Hajcsár! Eddig dolgoztam – válaszolom durcásan.
– Részt akarsz venni a ceremóniai táncon, nem?
Pontosan tudja, mivel tudd szófogadóvá tenni. Valószínűleg ő ismer a legjobban. Mindig meghunyászkodok az erősebb akaratúak előtt, de furcsamód neki örömmel engedelmeskedek. Valamiért örömmel tölt el, ha a kedvébe járhatok.
Kitárom egyszerű legyezőim, és az alaposan begyakorolt mozdulatokkal elindulok. Kecses előadásom mennyei dal kíséri, és meghajlásomkor taps csendül. Az ifjú herceg büszkén dicsőít, pedig még messze vagyok a tökéletestől. A lelkesedése reménnyel tölt el, ettől az apró gesztustól eléri, hogy pozitívan várjam a holnapot. Ha mellettem van, úgy érzem, hogy bármit képes vagyok elviselni. Menedékül szolgál kesergő lelkemnek.

Félhomályba rohanok fel az ezernyi lépcsőfokon, a hideg szél bepirosítja nedves kezemet, melyet a mosás felrepesztet. A kosarakban lévő száradó félbe lévő ruhák fel-le járnak az ütemes szökkenésektől. Hosszú, fekete hajzuhatagomból kicsúszik anyagszálam, mely a fonásomat tartotta össze. A fuvallat messzire röpíti tőlem, egészen a feljárat tetejére. Rakoncátlan frizurám rendetlenül terül szét, huncut hajszálaim az égbe meredve hajlongnak, mint a fűzfák. Figyelmen kívül hagyom az átkozott pántlikát és folytatom utamat. A szentélyhez érve kibújok papucsomból, és a tisztálkodó helyiséghez osonok. Csak akkor kapok vacsorát, ha gondosan megmosakodom.

Szerencsém van, semelyik ellenlábasommal sem futok össze. Megszabadulok a kosaraktól, az öltözékemtől, és óvatosan beleeresztem nagylábujjamat a kádba. Gusztustalan tartom, hogy ennyi tizenéves lánynak egy vízbe kell fürödni.  Az utolsók rendszerint már az elszíneződő forrásba merítkeznek meg. Nyakig merülök vízbe, majd hirtelen pattanok fel. Fázósan kenem át tejfehér bőrömet olajjal, mielőtt ismét belemerülök a folyékonyságba. Miután végzek, magamra kapom egyszerű hálókimonómat, majd iparkodva elindulok a főszárnyhoz, ahol minden este étkezni szoktunk. Derülten tárom szét a kopottas ajtót, majd korgó hassal merészkedek beljebb. Egész nap nem ettem semmit, mert büntetésként még a reggelit is megvonták tőlem. Abban bízom, hogy legalább este kapok pár morzsát. Megpillantom lakótársaimat, akik feszélyezetten ülnek az asztalnál, és ebből már tudom, hogy valami nincs rendben. Általában folyamatosan hangoskodnak. A főhelyet, ahol Nui szokott mindig ülni, most más személy foglalja el. A legdíszesebb párnák szolgáltatják a kényelmet a fenségnek, aki olyan méltóságos, mint maga Izanami istennő. A mesterem haragosan mered rám, az erek kiduzzadnak a nyakán.
– Elnézést kérek a késésért. Nem tudtam, hogy vendégük lesz.
– Ostoba! Hajolj meg Dzsingú császárnő előtt! – ordít rám mesterem.
Félre billentem a fejem, majd ismét a látogatóra nézek. Ilyen szépséges asszonnyal még soha nem találkoztam. Sötétbarna szeme olyan hatás kelt az emberbe, mint a mindent magába szippantó fekete lyuk. Vékony, szívformájú arca a leghidegebb teleket idézi fel. Feltornyosuló sötét hajában nehéz díszek ragyognak. Aranyszínű kimonóját ezüst madarak díszítik.
Tehát a pletykák igazak róla. Erőltetted köhögés ébreszt fel gondolataimból, ezért nyomban meghajolok az uralkodónő előtt.
– Bocsásson meg neki, felség. Engedetlen gyermek, de a szíve tiszta – magyarázza Nui, fejet hajtva.
– Gyakran térek be hozzátok, de őt nem ismerem – feleli Dzsingú, mikor előkelően belekortyol teájába – Hogy hívnak?
A homlokomat a parkettához érintem, hogy még jobban kimutassam a tiszteletemet. Helyesen kell viselkednem, ez alkalommal nem hibázhatok. Ő országunk összetartója. Tudását és kedvességét sok dal zengi, melyeket a faluban élő apróságok is énekelnek játék közben. Csomót kell kötnöm a nyelvemre. Nincs jogom válaszolni, hiszen sértés lenne számára, ha egy alantas lánnyal kellene beszélgetnie. A főpapnő menteni próbálja a kínos helyzetet, melyet a csönd ural, de beléfojtják a szót. A császárnő tőlem követeli a választ.
– Misaó Sasakinak hívnak.
– Sasaki? Te lennél a nagy szakértelemmel rendelkező orvosunk lánya?  – kérdezi meglepetten az uralkodónő, miközben int, hogy menjek közelebb hozzá.
Segítségkérően nézek körbe, mert ilyen szituációba még nem kerültem. Most mi tévő legyek? Megszán gondviselőm, és beleegyezően biccent. Ha ő engedélyezi, akkor nem történhet baj. Helyet foglalok a vendégünkkel szemben, aki ujjaival feljebb emeli állam. Pávakék szemembe mered, és önzetlen vonásai pillanatok alatt a semmivé lesznek. Mérgesen felemelkedik és közli, hogy azon nyomban távozik. Érhetetlen számunkra ez a kirohanás. Lehet, hogy valamivel megsértettem? De mivel? A kiviharzása által létrejövő szelő kioltja a gyertyákat, melyek halvány fénnyel vonják be a termet.

Kora hajnalba a kertben tevékenykedek. A virágok közül kihúzom a gyomokat, melyek jócskán ellepik az elhanyagolt kert nagy részét. Lusta bagázs! Még, hogy én vagyok hercegnő?! Ők azok, akik nem piszkolják be a kezüket! Kíváncsi leszek, milyen képet fognak vágni, ha egyszer itt hagyom ezt az átkozott helyet. Jelenleg én vagyok az utálatuk tárgya, de ha végre megszabadulok tőlük, akkor vajon kire fognak rá szállni?
– Ah!  – rikkanok fel, mikor belenyúlok egy csalánbokorba.
Kiszáradó kezem mentem viszketni kezd. Ahogy kimegyek az elkerített részről, hogy beborogassam a csípés helyét meglátom Zent, aki egy tölgyfa alatt ücsörög. Vidáman elkezdek integetni, de hamar lelombozódok, hiszen a herceg nem úgy viselkedik, mint ahogy szokott. Állandó mosolya eltűnik, és helyét a keserűség veszi át. Amikor odaérek hozzá, feláll és tenyerével megérinti vállamat. Egész lénye remeg a feszültségtől.
– Egy ideig ne menj a patak, és az erdő közelébe. Zsoldosok vertek tanyát a környéken. Ördögfajzatok. Az egyedül bolyongó lelkeket kegyetlenül lemészárolják.
Ha zsoldosok portyáznak a vidéken, az azt jelenti, hogy senki sincs biztonságban. Kisebb falvak veszik körbe a templomot, melyekben szegénység uralkodik. A földművesek egyik napról a másikra tengődnek. Kiszámíthatatlan, mikor kerül élelem az asztalukra. Az időseket és a gyerekeket gyakran ragadják magukkal a járványok. Pont ma kell mennem az egyik faluba segíteni. Nem hagyhatom magukra az embereket. Papnői feladataim közé tartozik, hogy gondját viseljem a rászorulóknak. Bánt annak a gondolata, hogy a hercegem utasítása ellen cselekedjek, mégsem tehetek mást. Boldogsággal tölt el, hogy aggódik a biztonságomért, de fáj, hogy csak testvéri féltést vélek felfedezni a tanácsába. Bocsáss meg, hogy hazudok, de így mindkettőnknek jobb lesz.
– Rendben. Kerülni fogom az elmenetelt, de te is vigyázz magadra – szólók álszent emberként, aki a hozzá legközelebb álló személynek képes füllenteni.
Szívem elrablója komoran biccent, majd távozik. Ujjaimat összekulcsolom, hogy imádkozzak a biztonságáért. Hosszú az út a palotáig, bármi történhet vele. Nem tudja megvédeni magát, mivel nem egy harcos típus. Ha ragaszkodok ahhoz, hogy elkísérem, azzal nem érne sokat. Pont én, a gebe testalkatommal tudnám megvédeni. Már ennek a gondolatától is felnevetek. Ő kíváncsian visszafordul, de csak megrázom a fejem, hogy tudassam vele, semmi lényegesről nem maradt le.

A faluba érve rögtön feltűnik, hogy alig lézengenek az utcákon. Két gyermek ácsorog egy kunyhó árnyékában. Csont soványak, koszosak és messziről érezni lehet a szagukat. Odamegyek, majd leguggolok hozzájuk. Legyőzve pillantanak rám, mert a nyomor minden reményüket elvette. Majd megszakad a szívem. Megérintem por fedte hajukat, de ők arrébb húzódnak.
– Tessék, egyetek valamit – mondom kedvesen, mikor kendőmből előveszem az összegyúrt rizsgombócokat.  
Hezitálva nyúlnak érte, majd testvériesen megfelezik. Villámgyorsan elfogyasztják a kevés élelmet. Bátorítom őket, hogy egyenek még, de ők nemet intenek.
– Papnő, a betegeknek adja – szól egy kisfiú, akinek hiányzik a két első foga.
– Azonnal ellátom őket. Sokat romlottak a körülmények az előző látogatásom óta.
A fiatalok helyeslően bólintanak, majd bekísérnek a rozoga viskóba, ahol a betegeket elszállásolták. Alig lehet elmenni közöttük, jóformán egymás hegyén-hátán fekszenek. Nyomban nekilátok az ápolásuknak. A testük ég a láztól, és kiütésektől hemzseg. Úgy érzem, hogy a víz hiányától tehetetlen vagyok. Ezen a tájon alig teremnek gyógyfüvek. Azokat, melyek nálam vannak a felének sem lesz elég. Muszáj beszereznem többet.
A két kicsi a nyomomba van, félénken megfogják a kezemet. A kisbbik lábfején észreveszem a járvánnyal járó tünetet. Szerencsére még csak az elején tart, ezért ha gyorsan ellátom, hamar meggyógyul.
– Úrnő, most hová megy? Ugye, nem hagy magunkra? Fél, hogy elkapja tőlünk a betegséget, mint a vándorlók, akik véletlenül erre járnak?
Sajnálkozva pillantok le a két kisgyermekre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggaszt a ragály. Viszolygok attól, hogy elkapom tőlük, de ez akkor se jogosít fel arra, hogy hátat fordítsak az itt lakóknak.
– Összetevőket megyek gyűjteni az orvossághoz. Igyekszem, estére visszaérni.
– Hadd menjünk mi is – esedezik előttem a két poronty.
Miért is ne vihetném el őket is? A faluban úgysincs olyan felnőtt, aki vigyázhatna rájuk.

Este indulunk vissza a községbe, de a koromsötétben alig láttunk valamit. A két csöppség szorosan fogja lábamat. Akárhányszor zörgő hang üti meg a fülüket, rémülten felszökkennek. Váratlanul tűz fénye tör elő a sűrű erdőből. Lovak patáinak a dobogása zavarja meg az élővilág nyugalmát. A paripák vad nyerítése kísérteties sikolyokként bántják dobhártyámat. Egyszer csak kiugrik egy alak a bokorból, páncélja nehézsége belemélyeszti talpát a talajba. Mire feleszmélek, már egy csatabárd pengéje nyomódik a torkomhoz. Kétségbeesetten kiáltok fel, a két kísérőm meg elkezd bömbölni. Egy barna ló ágaskodik fel a közelünkbe, amiről lepattan egy férfi, akinek arcán mély heg húzódik. Balszerencsénkre belebotlottunk a zsoldosokba. Védelmezőn átölelem a kicsiket, akik szüntelenül ordítanak. Taknyuk-nyáluk egybefolyik, koszos kézfejükkel dörzsölik le könnyeiket.
– Ilyen későn mit keresel az erdőbe, Mikó? – kérdezte a parancsnok, miközben a társa durván kiragadta karjaim közül a síró fiúkat.
Hiába próbálom megfékezni, egy legyintésétől a fenekemre essem. Rémülten könyörgök, hogy ne ártson nekik, de a kérlelésem elmegy a fülük mellett. Alaposan megvizsgálja őket, majd odanyögi a főnökének, hogy az egyikükbe befészkelte magát a dögvész.
– Öld meg  – adja ki az utasítást a feletesse.
– Kérlek ne! Képes vagyok meggyógyítani! Joga van az élethez! – kiáltok.
Hűvös szemével rám mered, és megálljt parancsol.
– Értesz az orvosláshoz?
– I-Igen – hazudom remegő hanggal.
Valójában csak pár főzetet vagyok képes összeállítani, de kötelességem megmenteni az ártatlan gyermekeket, el kell hitetnem, hogy el tudom űzni a betegségeket. Ezek a pokolfajzatok lelkiismeret-furdalás nélkül küldenének a halálba, attól függetlenül, hogy istenek szavait közvetítő személy vagyok. Milyen emberek azok, akik képesek ártatlanokat bántani?
Már ennek a puszta gondolatától harapdálni kezdem a számat. A túszokat tartó alak, Tatsuó nevű főnökét kérdezi, hogy végezzen-e a fertőzöttel. Nehéz fegyverét könnyedén suhintja a legkisebb felé. Észreveszem a vezetőn a döntésképtelenség nyomát, elkomorulva simít végig sűrű kecskeszakállán.
– Valaki megsebesült a társaid közül, ugye? Segítek, de cserébe nem eshet bántódásuk – közlöm feltételemet az értelmesebbikhez.
– Bátor lány vagy. Legyen. Figyelmeztetlek papnő, ha valaki elkapja ezt a kort a csapatomból, akkor végzek veletek.
Remegni kezdek, mint a nyárfalevél. Ilyen alattomos alakot nem hordhat hátán a föld. Kedvem lenne kikaparni a szemét, de esélyem sem lenne. Hamarabb leszúrna, minthogy a közelébe érnék. Nincs más választásom, muszáj meghunyászkodnom. Homlokom a füvet éri, olyan mélyen meghajolok.
– Megértettem. Tégy belátásod szerint.
Gúnyos mosolya felkavarja a gyomromat, a hányinger kerülget. Undorító az ilyen mértékű gonoszság.
Szorosan beköti a szemem, és zsákmányként feldob valamelyikük táltosára. Keresztülvágtat a négylábú állat a rengetegen. A cserjék ki-kikandikáló ágai felsértik puha bőrömet. Hajkoronám felsöpri a port az ösvényen. A homok beleszáll az orromba, amitől prüszkölni kezdek. A testem ingaóraként leng a harci mén hátsó fertályán. Felkiáltok rémületembe. Bármelyik percben lezuhanhatok. Tatsuó mogorván rám ordít, hogy kussoljak el. Nyomban elhallgatok, és a szememet elrejtő kötésből kivillan könnycseppem.

Onnan tudom, hogy a táborhelyhez érünk, mert érzem a vaddisznó húsának égését. Mulató férfiak csapnak lármát, poharuk koccanását jelen pillanatban ahhoz tudom hasonlítani, mikor emberi csont törik ripityára. Csuklómat szorosan összekötik, és elejtett vadállatként rángat a zsoldosok parancsnoka. Fülemet megcsapja a páncél éneke, mikor tulajdonosa a közelünkbe ér.
– Átkozott zsivajozók! Felnyársalom azt, aki megtagadja a parancsomat!
Ez az ördögi hang keresztülszáguld a gerincemen aztán a harmadik csigolyánál megtelepszik, sátrat ver, és portyázni jár az ötödik és hatodik csigolya közt elterülő lankás csontok kikopott porcaira. Fogalmam sincs, ki lehet ez az alak, de abban biztos vagyok, hogy ő a gonoszság megtestesítője. Megtorpanok, és az ellenkező irányba kezdek loholni, de megfelejtkezek a zsinegről és hasra esek.
– Ōjin, ne a bajtársainkat büntesd. A két szaros zavarja a nyugalmadat. Ettől talán jobb kedvre derülsz.
A magas rangú tiszt végighúz a földön, majd hajamat gubancba fogja. Kemény ujjak fonódnak az állam köré.
– Szebb asszonyok kényeztetnek – jegyzi meg az ördögi alak.
– Fuyuki megmentése érdekébe hoztam ide.
– Az öcsém életét teszed kockára! Elment az eszed, ha azt hiszed, hogy erre a fehérnépre bízom a testvéremet!
– Az idő ellenünk van. Nincs más választásunk – feleli Tatsuó.
Hová kerültem? Az összes pletyka igaznak bizonyul, melyeket a zsoldosokról hallok hébe-hóba. Becstelenek, folyamatosan ahhoz húznak, aki nagyobb vagyont ígér nekik. Pénzért gyilkolnak le falvakat, a nőket megalázzák, a férfiakat elteszik láb alól. Csak saját érdekeiket nézik, nem ismernek se ember, se istent. Eddig abban a tudatban éltem, hogy a heges arcú bérenc ennek a csőcseléknek a parancsnoka, de tévedtem. Kénytelen vagyok az engem pocskondiázónak hízelegni. Egyetlen rossz szó, és a halálba küld mindhármunkat. Acélos keze égeti az államat. Olyan szorosan fog, mint amikor kígyó fojtogatja az áldozatát. Lerántja látószervemről a kendőt, és eláll a lélegzetem. Hosszú fekete haja feszesen felkötve lóg széles válláig. Profilja szívformájú, kemény vonásokkal tarkítva. Olyan, mintha nem is ember lenne.

Felránt és a táborhely központja felé vonszol. A sátor őre vigyázba vágja magát. Amint belépek, hányinger tör rám. A földön fekszik egy személy, akinek a hasán mély vágás tátong. A teste merő vér, és gyötrő fájdalmaitól az eszméletét vesztette. Odamegyek hozzá, és már nem bírom visszatartani, oldalra szaladok, és hányok.
– Hazug boszorkány! Az életeddel fizetsz, amiért félrevezettél!  – ront felém őrjöngve elrablóm.
Lassan feltápászkodok és szembefordulok vele. Határozott fellépésem megingatja a hevességét. Lehet, hogy nem ismerem az orvoslás minden csinyját-binját, de muszáj megpróbálnom segíteni. Nem tehetek kivételt jó és rossz között.
– Hozzatok vizet, és sembont! Gyógyfüvekre is szükségem van, melyeket gyűjtöttem. Az egyik fajtából kiváló fertőtlenítőt lehet készíteni.
Tatsuó hosszasan mered rám, latolgatja, hogy megbízhat-e bennem. Beleegyezően bólint, majd kikiállt a bérencnek. Ōjin lázadni kezd, és elállja az utamat. Félti a testvérét. Indulatos párbeszédbe kezd társával, aki azzal nyeri meg vitájukat, hogy kijelenti, ő a főnök. Ettől az ördögi alaknak ökölbe szorul a keze. Azt hiszem, menten neki esik a barátjának, de nem így tesz. Dühösen kiviharzik tőlünk, amitől megkönnyebbülten felsóhajtok. Sokkal egyszerűbb dolgom lesz, ha nem akadályoz a munkámban.
Letérdelek a sérült mellé, összeszedem az összes tudásomat, még azok is az eszembe jutnak, amelyekről azt hittem, rég elfeledtem. Remegő kézzel nyúlok az eszközökhöz, és miközben megmosom őket jobban megfigyelem páciensemet. Csaknem elkiáltom magam, mert a baloldalamon heverő félelmetesen hasonlít Zenre. Észre sem veszem, hogy hangosan kimondom a nevét. A zsoldosok vezére mögém áll és arra utasít, hogy maradjak csendbe.
– Nehogy még egyszer megemlítsd ezt a nevet. A halálát kívánjuk. A sunyi féreg felbérel többeket, hogy végezzenek a vérszerinti testvérével. 
Ezt az állítást nyomban meg akarom cáfolni. Hogy merészeli Zen herceget befeketíteni? Még hogy a saját bátyja ellen követne el merénylet? Ekkor hülyeséget. Nincs nála kedvesebb, és odaadóbb személy a földkerekségen. Megveti az erőszakot, és védelmezi az elnyomott népeket. Állandóan azon munkálkodik, hogy könnyítsen a polgárok élethelyzetén. Ökölbe szorul a kezem, legszívesebben addig ütném ezt a bérencet, ameddig él. Engem porig alázhatnak, de azt nem tűröm, hogy a szeretteimet sértegessék. Bármennyire meg akarom torolni a lódítást, nem tehetem. Mély levegőt veszek, és nekiállok meggyógyítani a császári család tagját. Csaknem elájulok a borzasztó látványtól. A szűnni nem akaró vér, a förtelmes mélyre ütött sebek. Érzem, ahogy egyre jobban gyengülök. Eléggé elsápadtam, a felügyelőm meg is kérdezi, hogy jól vagyok-e. Erre most mit feleljek? Nyomban megnyuvaszt, mint egy nyulat, ha bevallom a rosszlétemet.
Hevesen megrázom a fejem, ezzel jelzem neki, hogy tudom folytatni, de közben szorgosan imádkozok, hogy meg tudjam menteni paciensemet.
Mikor végre sikerül visszahoznom a betegemet, ernyedten dőlök hátra. Sikerült. Magam sem tudom, honnan merítettem ekkor erőt és tudást, de visszahoztam a halálszéléről. Győztem, megmentettem a gyerekeket. Felegyenesedek, majd fejet hajtok a kapitánynak. Örömmel tájékoztatom, hogy a nehezén túl vagyunk, csak sok pihenésre lesz szüksége. Tatsuó lelkesen kirohan az elkülönített helyiségből. Érdes hangjával messzire eljutatja a felemelő hírt, miszerint Naoko felülkerekedett a halálon. Elmosolyodok. Szóval, a zsoldosok is törődnek a társaikkal. Mégse szívtelen szörnyetegek, ahogy eddig gondoltam. Előre lépek párat, majd elsötétül előttem a világ. Eszméletlenül zuhanok le a kemény földre.

***

Fogalmam sincs, mennyit szundikáltam, de furcsamód kipihenten ébredek. Régóta nem aludtam ilyen jól. Teljesen magamhoz térve döbbenek rá, hogy a karjaim elzsibbadtak. Ösztönösen próbálom lehúzni fejem fölül őket magam mellé, de nem tudom. Reménytelenség áraszt el, mikor észreveszem, hogy egy kemény matracú fekvőhelyhez vagyok kikötözve, mint valami veszet kutya. Hevesen elkezdem rángatni béklyómat, ami kegyetlenül vágja a csuklómat. Körbepillantok az előkelő sátorban. Az asztalon egzotikus gyümölcsök sorakoznak. A vörös sátor puha anyagáról lerí, hogy fenséges emberé ez a kiváltságos fészek. Semmilyen giccses díszítés nem rondítja el. Zajok csendülésére behunyom a szememet.
– Az adósai vagyunk. Különösen te tartozol neki hálával.
– Elégedjen meg azzal, hogy ágyban aludhat. A testvéremet is csak azért gyógyította meg, mert retteg tőlünk – közli ridegen Ōjin, mikor árnyékával bekebelezi alakomat.
Azonnal hideg víz önti el a testemet, mert alantasan lelocsolnak. Sikítva próbálok felemelkedni, de a bilincsem visszaránt. Ijedten kapom oldalra a fejem, mikor egy kard pengéje csaknem elmetszi a nyakam.
– Mit akartok velem csinálni? Engedjetek el! Betartottam a magállapodásunk rám eső részét, most ti jöttök.
– Elhallgass! Milyen orvos az, aki elájul a vértől?
– A lényegen nem változtat. Engedjük el őket – mondja a sebhelyes arcú zsoldos.
Hirtelen áldani kezdem személyét. Ő a legemberibb ebből a társasságból. Vele kell tárgyalnom, csak akkor menekülhettek meg. Úgy tűnik elnyertem a kegyét a tegnapi cselekedetemmel.
Hosszú ideig tanácskozik a két férfi, hogy mi legyen velem. Az élénkzöld szemű zsoldos nem bízik bennem. Azt hiszi, hogy ha szabadon enged, akkor rögtön jelenteni fogom a tartózkodási helyüket. Mintha bárkinek mernék fecsegni róluk. Komolyan azt feltételezik, hogy ilyen ostoba vagyok? Az egyezkedés végére kedvező megállapodásra jutnak. Szélsebesen elvágja az ördögi férfi a kötelet, mely ez idáig mozgásképtelené tett.
– Köszönd meg Tatsuónak, amiért ennyire kiáll melletted. Két hétig a szolgánk leszel, utána elmehetsz a kölykökkel.
 – De! Vissza kell mennem a faluba! Szükségük van rám!
Ōjin lába elé vettem magam, és esdekelni kezdek, hogy legalább oda hagyj látogassak el. Még a csizmáját is képes leszek megcsókolni, ha ezáltal teljesíti kérésem. Így is bűntudatom van, amiért nem tértem vissza. Lehet, hogy sokuknak rosszabbodott az állapota.
– Felejtsd el! Csak a betegséget hoznád ide!
– Te nem ismered a nélkülözést. El sem tudod képzelni, hogy azoknak a falusiaknak, miken kell keresztül menniük. Herceg, ne fordítson hátat az alattvalóinak! – fakadok ki.
Váratlanul felránt, és tekintetében a harag árnyjátéka látszik. Megfenyeget, hogy ne jártassam a számat a közelében, különben megöl. Arra utasít, hogy zárkózzak némaságba, ameddig a cselédjük leszek. Durván az ágyra lök, és kiviharzik. Így még soha nem féltem senkitől sem. Káprázatos külseje romlott lelkét takarja. Hogy különbőzhetnek ennyire Zennel? Testvérek, mégis tűz és víz. Előre sajnálom azt a nőt, aki mellette fogja elkötelezni magát.
Pártfogóm együtt érző pillantást vett rám. Odahozza nekem a gyümölcsös tálat, és bátorítani kezd arra, hogy egyek. Amint elveszem a körtét és a kivit korogni kezd a hasam. Elpirulva odakapom a kezem, mire támogatom felnevet. Jót derül gyomrom koncertjén. Normális esetben ezen megsértődnék, de ebben a szituációba ragadós a jókedv. Teljesen félre ismertem az előttem álló alakot. Remélem, a csatlósai is ilyen természetűek.
–  Ne vedd a szívedre. Ōjin magányos farkas, és nehezen tud barátságot kialakítani másokkal. Nem annyira kegyetlen, mint hiszed.
Na, ezt akkor sem hiszem el, ha megkínoznának. Amióta itt vagyok egyetlen egy pozitívumot sem véltem felfedezni benne. Kivéve a megjelenését, hiszen olyan külsővel rendelkezik, mint egy mennyei lény. Csodálkozok azon, hogy Tatsuó a cimborájának tekinti. De akkor a velem szemben álló alak feszengve megköszörüli a torkát. Vonakodva elmeséli a csoportjuk megalakulását. Sok homályos rész van a történetében, de a lényeget elmondja.

A legidősebb herceg alapította ezt a társaságot. A legjobb embereket gyűjtötte maga mellé, és sokszor még tehetséges halálra ítélt bűnőzöket is megmentett az akasztófától, akik köszönet képen örök hűséget fogadtak neki. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy akkor miért éppen segítőm a vezetője ennek a bagázsnak. Megkérdezném, de valami azt súgja, nem bocsátkozik részletekbe. Érdekes két hétnek nézek elébe. Végül is a némaság nem okoz problémát, nem vagyok egy szószátyár. Hiszek abban, hogy zökkenőmentesen fog zajlani minden.

***

Csendben telik el egy-két nap. Mérhetetlen örömmel tölt el már annak a tudata, hogy visszalátogathatok a faluba gondoskodni a betegekről. Kísértetként mozgok a bérencek között, akiknek többsége rendes, de vannak közöttük szemét alakok is, akik orcátlanul megfogdossák a fenekemet. Kétségbeesésembe a biztonságot adó pártfogoltamnál keressek menedéket, aki hamar leállítja a csürhét.

Az ötödik nap reggelén jókedvű dallam ébreszt fel. Nyomban kifésülöm fekete hajamat, majd a hang irányába eredek. A gyermeki nevetésnél nincs üdítőbb. Kiégett füvű részre érkezek, ahol a levegőbe kerülő homokszemcsék piszkálják az orromat. Aztán megpillantom a két kis árvát, akik felhőtlen lelkesedéssel játszanak. Bottal a markukban hadonásznak össze-vissza. Ez a látvány mosolyt csal az arcomra, de hamar rám fagy. Veszély közeleg feléjük, méghozzá Ōjin személyében. Automatikusan megindulok hozzájuk, de hirtelen megtorpanok. A gonosz herceg tenyere is szorít egy hosszú fadarabot. Egyetlen szóval elcsitítja a porontyokat, majd ujjával jelzi, hogy menjenek közelebb. A beteg fiú pajtása mögé bújva kukucskál ki. Ő a félénkebb és a megfontoltabb. Míg a nagyobb a forrófejű, ezért gondolkodás nélkül nekiront a felnőttnek, aki könnyendén kivédi a csapást. A husángok folyamatosan összekoccannak. A csöppség kihasználja a helyzetet, és ravaszul ellenfele mögé kerül. Ekkor az ördögi alak megpördül, megragadja a csenevészt, és feldobja az égbe. Csaknem szívinfarktust kapok. Még akkor sem tudok elmozdulni, mikor elkapja. Odamegyek hozzájuk, mire a zöld tekintetű férfi leteszi a talajra a lurkót. Az ifjú legénykék szeretetteljesen ölelnek meg.
– Hogy hívnak titeket? – kérdezi Ōjin a csemetéket, akik csodálkozva pislognak fel rá.
Szégyenkezve elárulják, hogy nincs nevük. A falu megtűrt lakói, etetik és itatják őket, de többet nem tesznek értük. Ekkor a herceg kegyesen elnevezi az idősebbet Isaónak, a kisebbet Isamúnak. A két kölyök üdvrivalgásba tör ki, és egyszerre ugranak rá jótevőjükre. Különös melegség száguld szét ereimben. Ez a férfi kiismerhetetlen és egyben lenyűgöző. Ki gondolná, hogy az érzelemmentes héj galamblelket fed. Távolléteimbe féltetem az árvákat, de megkönnyebbülés tudni, hogy van valaki, aki vigyázz rájuk. Uralkodómhoz fordulok, meghajlok előtte. A jelenlétében elvesztem a hangomat, ezért nagyrabecsülésemet a legszebb mosolyommal fejezem ki.
– Misaó, ugye veled maradhatunk?  – kérdezi Isamú bizakodva, mikor rongyos ruhájával megtörli piszkos pofiját.
Kedvesen leguggolok hozzá, hogy egy magasságba kerüljünk, és megsimogatom. Szavakba nem önthetem a választ, ezért a gesztusaimból kell kiolvasnia. Nem érti, miért nem válaszolok, ezért többször elismétli. Magamhoz ölelem csontos testét. Be fogom vetni minden akaratóságomat, hogy Nui főpapnő engedélyezze a befogadásukat. Képtelen vagyok a sorsukra hagyni őket.

***

Kezd lemenni a nap, és a szabadidőmet kihasználva leosonok a közeli patakhoz. Koszos ruhámat jó levetni. Legszívesebben tűzre dobnám, de mivel nincs más öltözékem kénytelen leszek ebbe visszabújni. Felötlik bennem, hogy kimosom, de nyomban el is vettem. Nem lenne elég ideje megszáradni. Bemerészkedem a kellemes vízbe, és alaposan ledörzsölöm magamról az izzadtságot. Hajamat is gondosan megmosom. Kiélvezem minden percét a sziesztámnak. A fodrozódó hullámok lágyan simogatják bőrömet.

Éppen szállok ki, mikor meghallom a hatalmas csobbanást. Villámgyorsan ereszkedek vissza a kényeztető forrásba. Eltakarom magam, és hátat fordítok a kisfiúknak, akik lelkesen úsznak felém. Beharapom a számat, majd erélyesen rájuk szólók, hogy maradjanak ott, ahol vannak. – Alaposan le kell őket csutakolni. A rongyaikat meg porrá kell égetni. Az hiányzik, hogy közöttünk átsuhanjon a járvány – hallatszik Tatsuó rekedtes beszéde. – Csipások, mi van veletek?
– Misaó is fürdik – mondja Isaó, felém mutatva kicsiny ujjával.
Elvörösödve lebukok a víz alá. Menten elsüllyedek szégyenemben. Levegőért kapkodok, mikor feljövök, majd kinyitom a szemem, és meglátom a zsoldos vezéreket. Ōjin lekapja fekete lebernyegét, majd átjön a másik oldalra, ahol én is vagyok, és felém nyújtja. Addig pártfogóm megfordul, hogy ne legyek még nagyobb frusztrációba. Gyorsan magamra terítem a köpenyt, majd se szó, se beszéd visszairamodok a szálláshelyre.
Hevesen dübörgő szívem csaknem kiesik a helyéről. Arcomat vörösség perzseli folyamatosan. Azt kívánom, bárcsak elnyelne a földanya. Súlyos tömegével bújtasson el a hímneműek elől. Jó ideig nem akarok találkozni velük. Ezek után, hogy nézzek a szemükbe? Mit gondolhatnak most? Az alakom a legdrágább kincsem, melyet senki sem láthat. Minden lánynak azt tanítják meg először, hogy nem szabad mutogatni értéküket. Ha ezt a mesterem megtudja, agyon fog ütni. Megrontás. Gondviselőm okítása feldereng emlékembe. Ettől most beszennyeződtem? Ha igen, akkor nem térhettek vissza a szentélybe. Hová menjek? Kinél húzódjak meg könnyűvérűként két árvával. Az összes ember gyűlölni fog. Vissza akarom forgatni az időkerekét!      

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés