Néha belenézek a tükörbe, és tanulmányozni kezdem az arcom. Próbálok rájönni arra, hogy mindaz, ami megtörtént velem, az vajon ott van-e rajta. Kutatom az árulkodó jeleket, hátha rájuk bukkanok. Mert akkor elrejthetem őket. Nem akarom, hogy mások lássák, hogy miből váltam, mivé.

„Az ember csak egyet akar, az álmaihoz felnőni... Mire felnő az álmokat, lassan elfelejti…”

Miért van ez így? Miért felejtünk el önmagunk lenni, miközben felnőtté válunk? Ha szembe kéne néznem a tíz évvel ezelőtti önmagammal, akkor nem tudnám mindezt szégyenkezés nélkül megtenni.

Korai én: – Mesélj nekem magunkról! Mivé fogok válni?

Mostani én: – Gyerekekkel fogsz foglalkozni. Azt fogod nekik tanítani, amit te is nagyon szerettél régen. Próbálsz a legjobb lenni. Néha elbuksz. Sokszor elbizonytalanodsz. De azt azért érzed, hogy nem vagy vakvágányon.

Korai én: – A vakvágány nem éppen a legbiztatóbb kifejezés. Úgy fogok felkelni reggelente, hogy igen, ez egy új nap? Alig várom, hogy elkezdhessem?

Mostani én: – Leginkább kiszeded magad az ágyból, és próbálsz motiválóan fogat mosni. Ezalatt fejben lepörgeted, hogy mennyire lesz húzós a mai napod. Majd megpróbálsz mindent elpakolni, de végül valamit úgyis otthon hagysz.

Korai én: – De azért munka közben megjön a lelkesedésem?

Mostani én: – Vannak jó napok, amikor úgy érzed majd, hogy igen összeállt a kép, minden tiszta és haladunk a kitűzött cél felé. Néha meg, mintha Szibériában tévelyegnénk. Ilyenkor nehéz lelkesedni.

Korai én: – Azt hiszem, Szibéria elég messze van a mostani elképzeléseimtől. De ugye mindezek mellett ott lesz nekünk „R”?

Mostani én: – Ami azt illeti, ebben is fog egy kis változás történni – itt egy pillanatra feszengeni kezdek, azt hiszem, ez az eddigi legrosszabb, amit közölnöm kell törékeny énemmel. Látom, ahogyan a kétségbeesés elkezd eluralkodni rajta. A kérdőjelek a szemében szemrehányóan csillognak.

Korai én: – Én mindig is azt hittem, hogy együtt fogunk élni. Azt gondoltam, hogy ott leszünk egymásnak, ha törik, ha szakad. Hogy nincs olyan dolog, ami szétválaszthatna minket.

Mostani én: – Ebben igazad van. Valóban nem létezik semmi, ami minket szétválaszthatna. Hidd el, sem az idő, sem a távolság, sem pedig mások nem fognak az utatokba állni. Csupán egy időre meg kell tanulnotok majd, hogy egyedül is ugyanolyan erősek tudtok lenni, mint ketten.

Korai én: – Sosem leszek elég erős. Mondd meg nekem, hogy sikerült? Lett valami az álmunkból? Vagy azt is elfelejtetted? Egyáltalán érdekel még? – ordított rám elkeseredetten. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Törjem össze még jobban? Vagy hazudjak? A felnőttek úgyis mindig ezt teszik, és azt mondják, hogy azért teszik, hogy ne bántsanak meg. Nem. Elmondom az igazat. Tudnia kell.

Mostani én: – Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. De sok ideje nem tudom, hogy hova lettél. Olyan váratlanul tűntél el az életemből. S ami a legrosszabb, hogy elvitted magaddal ezt az álmot.

Korai én: – Soha nem szűntem meg létezni benned. Egy pillanatra sem ingott meg a hitem abban, hogy egy nap eléred majd nekünk, amiről az eldugott kis utcánk kövein álmodoztunk. Erre te elmondod nekem ezt… Egyszerűen utállak. Nem akarok olyanná válni, mint te. Nem akarok te lenni.

Mostani én: – Hidd el, hogy én sem… Én sem…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés