Aranypenna

Mielőtt bármit is küldenél, kattints:
Beküldési szabályzat
Fanfiction kifejezések
~ Hibabejelentő ~

Szerkesztők Celia Celin és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Facebook oldal:   Aranypenna (link)
Facebook csoport:   Aranypenna (link)
Nyitás: 2016.03.18.
Téma írás, olvasás
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Az oldal hivatalos lektorai

Akikhez fordulhatok segítségért, ha úgy érzitek, hogy nem a legtökéletesebb a helyesírásotok:
Zakuro
elérhetőség: sarada11@citromail.hu
Naoto
elérhetőség: naoto@citromail.hu

 
Jiraiya Tolla

Szabályzat  2018

Kulcsok 2017
Történetek 2017

 

 
 
Írói kisokos
1. Alapok: helyesírás, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők 1.
4. Vesszők 2.
5. A történet kezdése, információadagolás

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

1. Fejezet

– Az ajtók hamarosan zárulnak. Kérjük kedves utasainkat, hagyják el a szerelvényt!

Még életemben nem hallottam ennél csodálatosabbat, mint amit az unott, női hang mondott a hangosbemondóba. Miután órákon keresztül a mellettünk elsuhanó, amúgy rém unalmas tájat kellett bámulnom, most egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében leugrottam a vonatról, hogy végre kinyújtóztassam elmacskásodott végtagjaimat.
Ám még arra sem volt időm, hogy normálisan körülnézzek, mert a következő pillanatban váratlanul a nyakamba ugrott egy túlságosan is hiperaktív, szőke plázacica.
Ijedtemben felkiáltottam, olyan hangerővel, hogy a közelünkből felszálltak a galambok, a vonatok ablaküvegei berepedtek, és nagyjából minden járókelő minket nézett. Na jó, igazából csak a szőke hiperbomba kapott a füléhez.
– Hé, Miyu, csak én vagyok az! – vigyorgott. – Istenem, olyan jó, hogy végre itt vagy, úgy vártalak már! Amint megtudtam, hogy Konohába jössz, majd’ kiugrottam a bőrömből! Meglátod, jó buli lesz!
Amint felfogtam, hogy nem szorulok önvédelemre, végignéztem rajta. Ez amúgy elég nehéz volt ebben a helyzetben, ugyanis még mindig rajtam csüngött.

 

Pont úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. Ezzel az alakkal modellnek is simán elmehetne. Napbarnított bőr, hosszú, szőke haj, hatalmas, tengerkék szemek és persze millió dolláros mosoly, amellyel bármelyik srácot könnyedén magába bolondíthatná. Farmer miniszoknyát viselt, ami olyan rövid volt, hogy még egy pap is megfordult volna utána. Felül egy fekete csőtop volt rajta, a magassarkújában pedig egy fejjel magasabb volt nálam, bár ha jól emlékszem, már kiskoromban is eltörpültem mellette.
Még mielőtt bármit is tudtam volna mondani, rájöttem, hogy levegőt venni is alig tudok, olyan tömény szaga, akarom mondani illata volt annak a parfümnek, amelyben Ino bizonyára szó szerint megfürdött ma reggel.

Ja igen, a szőkeség neve Yamanaka Ino, és ő amúgy az unokatestvérem, akivel kiskorunk óta nem láttuk egymást. Most is csak azért hozott vele össze a sors, mert kénytelen vagyok mától kezdve náluk lakni ebben az isten háta mögötti kis faluban, Konohában.
Anya ugyanis a fejébe vette, hogy jobb lesz, ha egy darabig lepasszol hozzájuk. Több mint másfél év munkanélküliség után végre újra szerzett magának melót, csakhogy ezúttal külföldön. Azonban mivel csak egy évig fog kinn tartózkodni, abban mindketten egyetértettünk, hogy nekem nem kell feltétlenül vele tartanom. Jó bulinak tűnt, hogy egyedül lakhatok majd a tokiói kis lakásunkban. Első gondolatom az volt, hogy minden második nap házibulit rendezek. Gondolom, anyu fejében is valami ilyesmi járhatott, mert minden próbálkozásom ellenére kijelentette, hogy ebben az évben Inóéknál fogok lakni, és ide fogok járni suliba is. Unokanővéremet elnézve arra gondoltam, hogy talán mégiscsak külföldöt kellett volna választanom… lehet, hogy ez lesz életem baklövése.
– Ino… izé, én is örülök, de elengednél? – nyögtem ki nagy nehezen. Igazából nem azzal volt a baj, hogy összetöri a csontjaimat, inkább az zavart, hogy az agyamba szállt a parfüm illata, és kezdtem komolyan attól félni, hogy megfulladok, még mielőtt bármit is láthattam volna az új lakóhelyemből.
A szőkeség végre elengedett, majd hátralépett és alaposan, tetőtől talpig végigmért.
– Nahát, te tökre hasonlítasz rám! – vigyorgott. – Ami kész szerencse, mert attól féltem, hogy ennyi idő után meg sem foglak majd ismerni.
– Hogy mi?! – csak ennyit tudtam kinyögni.
Oké, a hajam nekem is szőke. A szemeim is kékek, és ezzel fel is soroltam az összes közös tulajdonságunkat.
– De hordhatnál kicsit csajosabb ruhákat is – bökött rám, miközben kritikus szemmel méregette a fekete rövidnadrágomat, a túlméretezett, szürke pólómat és az elnyűtt tornacipőmet. – Na nem baj, majd én kezelésbe veszlek. Hétvégén el is mehetnénk vásárolni, úgyis nyílt pár új bolt a plázában, meg akkor már megnézhetnénk azt az új olasz éttermet is. Mindent el kell mesélned, alig várom, hogy végre jobban megismerjelek, mert hát tök rég láttalak már. Mikor is? Négy éve? Vagy még több?
És csak beszélt, és beszélt, de annyit, hogy a végén már fel se fogtam, miről van szó. Kábé három témával le voltam maradva, néha le kellett állnom, hogy az agyam utolérje ezt a nőszemélyt.
Felsóhajtottam és az égre emeltem a tekintetem, mintha onnan várnék segítséget. Istenem, segíts túlélni ezt az évet valahogy, és esküszöm neked, hogy még templomba is elkezdek járni!

A plázacica meglehetősen gyakori állatfaj, főleg a fővárosban, ahonnan én is jöttem. Bundájának színe általában rózsaszín. Szinte mindig csordákban közlekednek, a leggyakoribb előfordulási helyükön, a plázában, természetesen hatalmas zajt csapva. És bár külsőre nagyon hasonlítanak az emberekhez, az értelmi szintjük inkább egy sült krumpliéval egyezik meg.
Na jó, kicsit talán eltúlzom a dolgot.
Nem tehetek róla. Az előző sulim tele volt ilyen Ino-féle cicababákkal, akik folyamatosan terrorban tartották az olyanokat, akik nem tartoztak közéjük. Hiába győzködtem anyut, hogy írasson át a legjobb barátnőm, Shiori iskolájába. Ennek egyébként más okai is voltak, de mindig az volt a válasz, hogy nem a társaság a lényeg, hanem az, hogy tanuljak, meg hogy javítsak a jegyeimen. Azt sosem említettem neki, hogy elég nehéz olyan suliban tanulni, ahol szinte mindenki gyűlöl…
Azok a diákok kerültek az iskolai ranglétra aljára, akik valamiben különböztek a többiektől. Ott volt például Tanaka Kin, aki mindig sötét, már-már morbid ruhákban járt, meg bakancsban, és mindig feketével festette ki a szemeit, amitől leginkább egy pandára hasonlított. Volt egy srác is - neki soha nem tudtam a nevét -, akit folyton csúfoltak a pattanásai meg az idétlen, óriási szemüvege miatt. És persze soha nem merte megvédeni magát. Megalázták, csicskáztatták, ő meg csak tűrte. Tudjátok, az az igazi lúzer típus. Minden suliban van ilyen, csak nem mindenhol nézik le őket annyira, mint az én gimimben.
Az utóbbi évemet én magam is a „kitaszítottak” között töltöttem. De az én esetem nem volt ilyen egyszerű. Nem a fura stílusom miatt lógtam ki a sorból, vagy ilyesmi, ennél sajnos jóval rosszabb volt a helyzetem.
Akaratlanul is a homlokomhoz kaptam a kezem. Különös, hogy már rég begyógyultak a sebek, mégis, ha eszembe jut a baleset, máris fájni kezd a helyük.

A baleset…

Shiori…

 

– Itt az ideje az ünnepi vacsorának! – bukkant fel Ino a konyhaajtó mögül, amivel sikerült teljesen kizökkentenie a gondolataimból.
– Azta, te komolyan ennyit főztél miattam? – néztem elképedve a rengeteg ételt, amit az asztalra pakolt. Ino ugyanis az érkezésemre egy rakás kaját készített, nem is beszélve a legalább hatféle – szigorúan diétás - sütiről. Plázacica ide vagy oda, a szőkeség igazi konyhatündérnek bizonyult.
Elképesztő. Soha ne ítélj a külső alapján.
– Amikor még apu nem volt ilyen munkamániás, elrángatott egy pár hetes szakács tanfolyamra, amit valami menő séf tartott a városban – csevegett. – Azóta gyakran előfordul, hogy én főzök itthon. Apu totál reménytelen eset, neki már a szendvicskészítés is főzésnek számít…
– Tényleg, hol van Inoichi? – jutott eszembe.
Akárcsak Inót, az apját sem láttam már évek óta. Telefonon ugyan beszéltem vele pár mondatot, amikor eldőlt, hogy náluk fogok lakni, de azért mégiscsak illene köszönnöm neki. Egyébként ő és anyu nincsenek különösebben jó viszonyban apu halála óta, így már az is kész csoda volt, hogy megengedte, hogy náluk dekkoljak egy éven keresztül.
– Dolgozik – felelte egyszerűen, majd hozzátette. – Mint ahogy általában mindig.
Ino arckifejezéséből ítélve jobbnak láttam, ha inkább témát váltok.
– Egyébként milyen arcok járnak ebbe a konohai suliba? – kérdeztem, miközben rávetettem magam az ételre és befaltam egy rizsgombócot.
– Nyugi, a legtöbben jó fejek - legyintett. – Majd holnap te is meglátod!
– Holnap? De hát ma még csak péntek van. Azt ne mondd, hogy itt, az isten háta mögött már szombaton kezdődik a tanítás, különben holnap az első vonattal megyek vissza Tokióba!
– Lehet, hogy a fővárosban az otthonülés a hétvégi program, de itt, az „isten háta mögött” minden szombaton kötelező bulizni – vágott vissza kissé sértődötten, én pedig elnevettem magam.
– Oké, na és milyen helyre akarsz elrángatni? – adtam meg magam, mire ismét kiült az elbűvölő mosoly az arcára.
– Az Akatsukinak lesz koncertje holnap egy kocsmában. Ott lesz mindenki, aki számít.
– Akatsuki? Soha nem hallottam még róluk. Milyen zenét játszanak?
– Hát, izé… rockot.
Abbahagytam az evést, és gyanakvóan Inóra emeltem a tekintetem.
– Most mi van? – játszotta el az értetlent. – Sokat változtam, amióta nem találkoztunk. Imádom a rock zenét!
Még mindig nem szólaltam meg, csak elhúztam a szám, jelezve, hogy nem dőlök be ennek a szövegnek.
– Jó, oké! A rock tényleg nem az én műfajom. De muszáj elmennünk, mert ahogy már mondtam, az Akatsuki koncertjein mindenki ott van a suliból, aki számít. Vedd úgy, hogy ez kötelező program.
– És gondolom, ott lesz a srác is, aki bejön neked, ezért aztán feltétlenül ott a helyed…
– Honnan veszed? – kérdezte, de láttam az arcán, hogy eltaláltam.
– Mi másért menne el Yamanaka Ino, az élő konyhatündér Barbie baba egy rock koncertre, ha nem egy bizonyos srác miatt? – vigyorogtam, miközben elvettem egy sütit a tányérról. – Szóval? Mesélj róla!
Nem kellett sokat győzködnöm.
– Rohadt jól néz ki, egy igazi adonisz, sőt még annál is jobb, sőt…
– Oké, oké, felfogtam, tehát jól néz ki – nevettem.
Ino lassan teljesen belemerült a srác kielemezésébe, így megtudhattam, hogy hányas a cipőmérete, hogy az illata alapján milyen sampont használ, és hogy mi a kedvenc étele.
Totál lesokkolva ültem ott, miközben elárasztott semmitmondó információkkal. Aztán mikor végre megállt levegőt venni, gyorsan közbeszóltam.
– Jó, jó, és mi a neve? – próbáltam kideríteni valami értelmesebbet is.
– Uchiha Sasuke – felelte, és a tekintete furán álmodozóvá vált. – A suli egyik legmenőbb pasija, a kosárlabdacsapat sztárja, ó, és Uchiha Itachi öccse...
Felém pillantott, mintha azt várná, hogy elismerően bólogatni fogok, vagy egyenesen pocsolyává olvadok majd ettől, holott nyilvánvalóan fogalmam sem volt róla, ki az az Uchiha Itachi, és mitől ekkora nagymenő.
– Szóval akkor ti ketten együtt vagytok? Mármint úgy együtt? – kíváncsiskodtam.
– Hát, nem, még nem igazán – biggyesztette le az ajkait. – De nem adom fel! Már évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy egyszer majd Sasuke lesz a férjem. Ő okos, izmos, népszerű, tökéletes...
Fejemet csóválva hátradőltem, miközben mosolyogva figyeltem, ahogy Ino áradozik erről a tagról. Remek, más sem hiányzott az életemből, mint egy súlyosan szerelmes unokanővér, egy adonisz pasi a klisés fajtából, meg valami kisvárosi rock banda, akiket a jelek szerint valamiért egész Konohában istenítenek, és csakis akkor leszel itt valaki, ha ott vagy a koncertjeiken.
Be nem vallottam volna, de kezdte felkelteni az érdeklődésemet ez a hely.

 

***

 

Aznap korábban

 

– Most hogy itt vagyok, nem tudom, jó döntést hoztam-e…
Drámaian felsóhajtottam, és gúnyosan néztem anyámra. Nehogy már az utolsó pillanatban gondolja meg magát! Nekem aztán tényleg nincs kedvem ehhez az egészhez, de azt hiszem, így a helyes. Magam mögött kell hagynom egy időre ezt a várost. Túlságosan szétcsúsztam, és anyu is.
– Te magad mondtad, hogy változtatnunk kell a dolgokon – jegyeztem meg. – Ahogy az is a te ötleted volt, hogy költözzek Nyomifalvára...
Nem válaszolt, csak elgondolkodva nézett rám. Ott voltunk az állomás közepén, és kezdett elég kínos lenni a csend. Apu halála után megromlott vele a viszonyom. A gyász kifordított minket önmagunkból. Ő otthagyta az állását, és a napjai nagy részét siránkozással töltötte. Megértettem. Gyerekkora óta szerette apámat, és úgy veszítette el, hogy még csak el sem tudott búcsúzni tőle. Az sem javított a kapcsolatunkon, hogy nem sokkal később belekeveredtem egy zűrös társaságba, és tanulás helyett inkább buliztam, ami gyakran végződött balhéval. Aztán egy ilyen alkalommal történt egy tragikus dolog, ami megváltoztatott, de akkor már mindegy volt. Minden elromlott körülöttem. A régi és az új barátaim is megutáltak, a suliban senki sem szólt hozzám, és anyám… hát, ő se nagyon.
Bármi is vár rám Konohában, az csak jobb lehet ennél.
– Igazad van. Össze kell szednünk magunkat. Jövőre pedig újrakezdünk mindent. Minden jobb lesz – mondta, de kicsit olyan volt, mintha csak magát próbálná győzködni, a mosolya valahogy egyáltalán nem tűnt őszintének.
Próbáltam vidám arcot vágni, hogy megnyugtassam. Rámosolyogtam.
– Ígérd meg, hogy komolyan veszed! – váltott át szigorú szülő stílusba. – Tanulni fogsz, ugye?
És mindig hallgass Inoichira!
– Hát persze, anya.
Két perc múlva indul a vonatom. Anyám átölelt, és nem akart elengedni. Közben mondogatta, hogy majd minden héten beszélünk telefonon, és hogy alig egy év múlva találkozunk, és újra egy család leszünk.
Mikor elhúzódott tőlem, szemügyre vettem, hogy jól az emlékezetembe véssem őt, elvégre egy évig nem fogom látni. Még soha nem tűnt ilyen öregnek. Vállig érő, szőke haját nemrég levágatta és koromfeketére festette. Nem öltözött már olyan elegánsan és divatosan, mint régen. Nagyon lefogyott, a szemei karikásak voltak. Reméltem, hogy a külföldi munka, és az új környezet majd jó hatással lesz rá.
– Szia, anya! Hiányozni fogsz – mondtam, adtam egy puszit az arcára, majd elindultam a vonat felé.
Mielőtt felszálltam, még gyorsan visszanéztem rá. Integetett, és szomorúan mosolygott. De legalább most már őszintén.

 

 

Még nincs hozzászólás.