Aranypenna

Ha szeretnéd nálunk megosztani a történeted, akkor küldd el nekünk e-mail-ben! Mielőtt bármit is küldenél,  kattints:

 
 
 
Szerkesztők Aimi és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Nyitás 2016.03.18.
Téma anime fanfiction
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Írói kisokos
1. Alapok, helyesírás, párbeszédek helyesírása, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők

 

 
 
Jiraiya Tolla
Szabályzat
Kulcsok 2017
Történetek 2017

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

6. Billog

Sakura

 

Sasuke pengeként hasított keresztül az erdőn velem a hátán. Az utánam lobogó ruhám legalább háromszor akadt bele az ágakba, mire azt mondani sem kell, hogy minden alkalommal szakadt. Nem volt semmi garanciám arra, hogy ha fel is veszem a kiszolgált darabot az kevesebbet mutat majd, mint amennyit a jelenlegi alsóneműm.

– Öhm... Sasuke – suttogtam a fiú fülébe, mire megborzongott. – Nem azért, de tudok járni, letehetsz.

– Azt ne mondd, hogy nem élvezed – mondta még mindig suttogva. – Különben is, ha a te tempódat tartanám, sosem értünk volna ide.

– Önelégült seggfej, itt most nem én élvezkedek, tegyél le azonnal! – mondtam erőteljesebb hangon.

– Hangosabban nem tudnál sipákolni? Tessék, leteszlek – mondta sértődött hangon, majd megállt egy ágon, és elengedte a két combomat.

– Köszönöm – mondtam egy halvány mosollyal az arcomon.

– Jaj ne, elhagytad a házisárkány stílust valahol az erdőben, gyorsan keressük meg! – piszkálódott. – Szívesen, kunoichi – mondta, majd a mutató és a középső ujját megindította a homlokom felé.

Egy pillanatra ki akartam térni, de ő gyorsabb volt és megbökött. Nem tudtam, ez mit akart jelenteni, de valamit biztos.

– Fordulj el, felveszem a ruhám cafatjait! – kezdtem hátrálni.

Sasuke sóhajtott egy hatalmasat, majd háttal állt nekem. Elkezdtem felfelé húzni magamon, és pontosan éreztem, hogy hol hiányos az anyag. A hasamtól lefelé nem takart semmi, és az egyik ujja is megadhatta magát, mert minden tartás nélkül fityegett a vállamon.

– Visszafordulhatsz!

– Nagyszerű, akkor megkereshetjük Itachiékat! – tettetett lelkesedést.

– Tudjuk, hol vagyunk? – kérdeztem bátortalanul.

– Én tudom, a kérdés az, hogy te tudod-e? – Megint csak felvette a "tojokavilágra" stílusát.

– Nyilvánvalóan nem, azért kérdeztem – idegesen kifújtam a levegőm, majd összevontam a mellem előtt a karjaim.

– Menjünk.

 

* * *

 

Egymás mögött ballagtunk, egészen pontosan Sasuke ment előttem, én meg követtem őt, ugyanis azt még mindig nem tudtam meg, hogy merre voltunk.

– Sok szerencsét! – fordult felém hirtelen az előttem lévő.

Értetlenül bámultam rá, majd néztem körbe. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen Kőfalu közepén állunk, azonban annyira kihalt volt a környék, hogy néhány áruson kívül egy lélek sem tartózkodott az utcán.

– Sasuke, merre... – félbe hagytam a mondatom, mert a fiú sehol sem volt.

– Remek, itt hagyott – konstatáltam bosszúsan, és elindultam előre, ahol egy kis mulató volt.

Benyitottam, és szembe találtam magam néhány ninjával, valamint egyszerű férfiakkal és nőkkel, illetve gyerekekkel. Leültem egy asztalhoz, megpróbáltam meghúzni magam, és figyelni arra, hogy az emberek miről társalognak, de néhány buja szövegnél nem ütötte meg egyéb a fülem.

– Szabad? – kérdezte váratlanul egy mély hang.

Meg sem várta a válaszom, velem szemben helyet is foglalt. Minden bizonnyal férfi lehetett, hatalmas kalapja nem engedett az állánál többet láttatni, fekete köpenye eltakarta a ruházatát.

– A youkatája... nem éppen a legjobb állapotban van. Esetleg... – előre dőlt, ujjai a mellkasom felé közelítettek, azonban mielőtt hozzám érhetett volna, egy kéz az idegen alkarjára fonódott.

– Elnézését, de tapintatlanság egy nőt nyilvánosan megérinteni – hallottam meg Itachi hangját. Hátra lestem lopva a vállam felett, így megbizonyosodtam róla, valóban Itachi volt az.

– Sajnálom – szabadkozott az idegen, csakhogy semmi megbánást nem tanúsított, sőt! Mintha harag bujkált volna a szavai mögött.

– Menjünk – szólt Itachi.

– Rendben – egyeztem bele, majd felálltam, és követni kezdtem a kijárat felé a vezetőnket. Azonban visszapillantottam a férfira, még utoljára. Valamit mondott, amit ugyan nem hallottam, de a szájáról le tudtam olvasni:

" Viszlát, Sakura. Még egészen biztosan látjuk egymást. "

Ez honnan tudja a nevem? Kérdeztem magamtól ijedten. Hála az égnek, hogy Itachi jókor jött, nem szívesen maradtam volna annak a tagnak a társaságában.

– Egy kislánynak veszélyes egyedül lófrálnia Kőfaluban, aztán csuklyás alakokkal társalogni, mit csinálsz, ha nem veszem észre? – állt meg, és magával szembefordítva mélyen a szemembe nézett.

– Én csak... egyedül maradtam, és bementem a fogadóba, fogalmam sincs mit csináltam volna, ha nem jössz – sütöttem le a szemem.

– Honnan ismered a tagot? 

– Nem ismerem.

– Akkor honnan tudja a nevedet? 

– Nem tudom, nem mondtam neki a nevemet! – kezdtem kijönni a sodromból.

Az idegességtől remegni kezdett a lábam. Az ajkamba haraptam és gondolkozni kezdtem. Azon kívül, hogy hatalmas és rengeteg chakrája volt, nem tudtam róla többet.

– Valahonnan azonban, mégis tudja – morogta Itachi, majd elfordult előlem, és elindult előre, de megtorpant.

– Kunoichi, egyáltalán tudod, hogy miért nem engedtem, hogy hozzád érjen? – ismét felém fordult, és fekete szemei, akár Sasukéjé, dühösen csillogtak.

– Hát, mert egy idegen nem fogdos…

– Nem ezért – vágott közbe. – Gondolom hallottál már az átokbillogokról, ha a Banya őméltósága a tanítód.

– Igen.

Valójában azon kívül, hogy azok valamilyen pecsétek voltak, nem tudtam róluk semmit. De Itachi már így is elég ideges volt, nem akartam még tovább borzolni a kedélyét. 

– Azt akarta rád helyezni. Ugyanakkor, nem tudom, hogy melyiket – magyarázta –, ezért lenne fontos tudni, hogy mit akar tőled az  az ember, és mi célja van a billoggal.

– Akkor visszamegyek és kiderítem – fordultam sarkon.

– Megvesztél kislány? Ilyen öltözetben egy lépést sem teszel egyedül ezen a vidéken, és álltó helyedben erőszakolnak meg! – ragadta meg a karomat.

– Visszakísérlek a szállásra, ott fog várni Sasuke és Shisui, nekünk Kakashival még dolgunk van.

– Milyen szállásra? Pár órája még nem voltatok hajlandóak egy szállodáért perkálni – vetettem oda sértettem. – Egyébként, remélem Sasuke sehol sem vár, mert élve fogom megnyúzni ezek után – tettem karba a kezem.

– Mit tett a kisöcsém? Ugye nem ő... tette ezt a ruháddal? – A mondatom első feléről tudomást sem vett.

– Bár azt tette volna – mondtam ki, de azonnal megbántam, mert ez a kijelentés nagyon félreérthető volt, és sajnos Itachi félre is értelmezte, mire elvörösödtem.

– Nem, nem úgy értem, rosszabb amit tett. Otthagyott a falu közepén egyedül – tettem fel védekezően a kezemet.

– Ami azt illeti, tudok róla, azért voltam a közeledben. Shisui hívta Sasukét a pecsétünkön keresztül, egyúttal engem arra utasított, hogy kísérjelek vissza.

– Nagyszerű, gondolom ezt megint nehéz lett volna elmondani, hogy ne kelljen utálnom miatta az öcsédet!

– Itt is lennénk! – engedte el a füle mellett a megjegyzésemet. – A szobánk a harmadik emeleten az utolsó ajtó balra, menj be oda, és várd meg a többieket. Ha jót akarsz, nem indulsz a keresésükre – mosolyodott el, majd eltűnt.

 

Benyitottam a szálloda ajtaján, ami a recepcióhoz vezetett. Egy fiatal csinos lány állt a pult mögött, és mosolyogva kívánt jó estét. Elkértem a szoba kulcsának másolatát, majd elindultam felfelé a régi falépcsőn. Halkan benyitottam a szobába. A helység elrendezése elég érdekes volt. Az eredetileg három főre tervezett szobának most csak két ágyán láttam holmikat, a maradék egy pedig érintetlenül pihent a sarokban arra várva, hogy valaki őt is igénybe vegye. Ez biztosan Narutoé lett volna, gondoltam, valószínűleg az emlékére fizettek három főre tervezett szobát. Beljebb léptem, mert kezdtem úgy érezni magam, mint egy kukkóló, így a nem túl tágas helyiség apróbb részletei is a szemem elé kerültek. Egy kis tükör, kandalló, képek, valamint egy ing is pihent a földön. Na, álljunk csak meg. Ezt korábban, nem Sasuke viselte?

– Te meg, mi az ördögöt keresel itt? – Sétált ki az említett a fürdőhelyiségből, egy szál törülközővel a derekán, majd pár méterrel előttem megállt, és kifejezéstelen arccal végigmért.

– Itachi mondta, hogy jöjjek ide – sütöttem le a szememet a padlóra, azonban a vöröslő arcom nem tudtam elrejteni.

– Aha – érkezett az unott reakció. – Milyen baromságot csináltál?

– Mégis miből gondolod, hogy...

– Ismerem a bátyám. Nem küld be kislányokat a szobákba ok nélkül. Szóval? – szakított félbe.

Megforgattam a szememet a kislány szóra, majd hatalmasat sóhajtottam.

– Nem csináltam semmit – közöltem vele. – Semmi fontosat.

Nem akartam beszámolni neki mindenről, így is kellőképp lenéző volt velem szemben.

– Hogyne. Én pedig az imént alkoholba folytattam a bánatom, mert nem hullott minden második nő a lábam elé. – A mondat végénél egy kis kacaj hagyta el a száját, ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.

Idegesítő. Tapló. Arrogáns.

 

1 hozzászólás
Idézet
2017.12.14. 07:24
Rika
Szia! Egyre jobban tetszik a történeted, érdekes irányba halad a cselekmény. Imádom Sasukét, no meg a beszólásait. Remélem, lesz némi romantikus jelenet közte és Sakura közt. Alig várom a folytatást. Puszi, Rika