Aranypenna

Ha szeretnéd nálunk megosztani a történeted, akkor küldd el nekünk e-mail-ben! Mielőtt bármit is küldenél,  kattints:

 
 
 
Szerkesztők Aimi és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Nyitás 2016.03.18.
Téma anime fanfiction
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Írói kisokos
1. Alapok, helyesírás, párbeszédek helyesírása, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők

 

 
 
Jiraiya Tolla
Szabályzat
Kulcsok 2017
Történetek 2017

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

15. Támadás

Remegve veszek levegőt az ajkamra emelt ujjaim között, és rá kell jönnöm, hogy nem az izgatottság, hanem a félelem miatt. Rettegek, hogy megint elbőgöm magam, mint egy óvodás, ő meg leüt, és itt hagy a kőpadon. Ennek egészen kicsi az esélye, de én valamiért mégis teljes testemben megremegek, mikor megérzem az érintését a vállamon, ami először egészen gyengéd, majd egyre erősebb. Nagyot nyelek, hogy összeszedjem magam, és megforduljak. Kezeimet egészen lassan leeresztem testem mellé, és szembefordulok vele. Az ujjai lehullnak a vállamról. Sikerül megemberelni magam, de egy szipogás mégis csak belecsúszik a képletbe enyhén nedves tekintetem miatt.

– Nem csinálok semmit. Sétálok, ahogy szoktam – mondom az egyszerű hazugságot, mert ugyan honnan tudná ő, hogy mit szoktam csinálni, és mit nem.

– Nem kellene egyedül járkálnod az utcán éjszaka – közli. A szokásos néhány másodperces habozás most elmarad a részéről.

– Tudok vigyázni magamra – vágok vissza azonnal kissé sértődötten, mert habár a veszély tényleg valós most valamennyire, ugyanakkor nem kell gardedám.

– Tudom – feleli teljes őszinteséggel, amivel azonnal megmelengeti a szívem, és rövidzárlatot okoz az agyamban. Nem tudok, mit mondani, de akkor még nem tudom, hogy ami most jön, még nagyobb zárlatot fog okozni nálam. – Délután meg akartam beszélni veled valamit – kezdi, nekem meg megint csak összeszorul a torkom. Helyben vagyunk. Ha akarnék, sem tudnék reagálni ebben a másodpercben. – Arról lenne szó, ami az irodádban történt – folytatja, én meg félig megkönnyebbülök, hogy mégsem a csókról van szó, bármennyire is akartam délután, aztán meg leizzadok, mert eszembe jut az irodámban lezajlott ködös beszélgetésünk.

– Elég késő van – találom meg a hangom azonnal, és menekülőre fogom. – Nem lehetne, hogy holnap beszéljük meg az egyeztetés után? – kérdem, de mint aki választ sem vár, már lépek is egyet oldalra, hogy kikerüljem Sasuke-kunt, de ő is oldalra lép egyet. Kicsit emlékeztet azokra az időkre, amikor még egészen kicsi voltam, és az osztálytársaim néha ok nélkül belém kötöttek. Meg még másik jó pár emberbe. Mikor milyen kedvük volt. Akkor volt, hogy folyton elém álltak, hogy ne tudjak elmenekülni.

– Nem lesz hosszú – közli mély, semmitmondó hangon. Nem akarom. Olyan jót nosztalgiáztam most. Oké. Annyira nem volt jó, de ezt a beszélgetést akkor sem akarom. Meggondoltam magam. Délután hülye voltam, mikor arra vártam, hogy majd mindent megmagyaráz. Nem akarom, hogy bármit is megmagyarázzon! Sasuke-kun nem a szavak embere, és én jelenleg nem akarok semmit jobban, mint hogy ez így is maradjon. – Most kicsit hosszabb ideig vagyok itt, mint általában szoktam, de amint lezártuk ezt a küldetést, a dolgok visszatérnek az eredeti felállásba.

Összeszorítom a fogsorom, mert már olyannal indít, ami eléggé érzékeny pontot érint, és érzem, hogy ez csak fokozódni fog.

– Újra elmegyek – mondja, engem meg annyira felhúz ez az egyetlen mondat, hogy a beszélgetéstől való félelmem egy tűhegynyi idő alatt illan el.

– És nekem ehhez mi közöm? – kérdezem indulatosan, mikor legszívesebben azt kérdezném, hogy én is vele tarthatnék-e, de ezen már túl vagyunk. Egy életre megjegyeztem a választ, és tiszteletben tartom.

– Szeretnék úgy visszatérni ide, hogy tudom, hogy te itt vagy.

Itt vagyok? Én mindig itt vagyok. Hova mennék… Mire akar célozni ezzel? Miért nem nyögi ki egyszerűen, amit akar? Nyilvánvalóan azért, mert Sasuke-kunról beszélünk. Ő nem nyögi csak úgy ki a dolgokat. Már most belefáradtam ebbe az egész beszélgetésbe, pedig még nagyon bele sem lendültünk, ha egyáltalán bele fogunk.

– Én mindig itt vagyok, Sasuke-kun – mondom ki hangosan a gondolataim. A hangom kissé lemondó, nem tudom elrejteni a szavak mögötti kesernyés ízt. Most sem igazán értem, hogy mi történik, így csak bámulok magam elé egyszerűen, és hagyom, hogy történjenek a dolgok. Az irányítást, itt már, ha akarnám sem tudnám a kezembe venni. Sasuke-kun birtokolja minden egyes percünket.

– Rendben – hagyja helyben, mintha csak egy küldetésről társalogtunk volna, és nem valami megfoghatatlan masszáról, ami kettőnk között lebeg nagyjából azóta, hogy visszajött. Aztán robbantja a bombát. – Sokat számít, ha az embernek van kihez hazajönni – teszi még hozzá csak úgy mellékesen ezt a pár szót, pont olyan enerváltan, mint ahogy beszélni szokott, majd átlép az utamból mellém, és nem mozdul, mintha arra várna, hogy megindulok. De ezek után, mégis hogy induljak meg? Ezzel most komolyan azt közölte, amit gondolok, hogy közölt? Mármint, hogy… hozzám… haza… Az agyamban úgy cikáznak a gondolatok, hogy nehezemre esik összeegyeztetni őket értelmes mondatokká. – Induljunk – mondja, én meg jobb híján elindulok, mint egy robot, mert még mindig nem tudok napirendre térni a lezajlott beszélgetés fölött. Meg úgy vélem Ino sem fog, mert az száz, hogy ezt el fogom mondani neki holnap. Sőt! Elhatározom, hogy nem csinálok magamból depressziós fruskát, és mindent megbeszélek vele, mert látszik, hogy egyedül képtelen vagyok feldolgozni azt, ami történik.

Valószínűleg nem bírom ki addig. Küldök neki egy üzenetet mikor hazaérek. Izgatott vagyok, mert most először érzem azt, hogy valami komolyan előremozdult Sasuke-kun és köztem. Míg a csók csak egy nagy zavaros felhőt hagyott az agyamban, addig ez a mondat reményt adott, pedig már régen elvesztettem. Kicsit hülyén is érzem magam miatta.

Ino persze azonnal reagál. Mondjuk ő amúgy is mindig olyan, mint akinek a testrésze a mobilja. Ír egy igen hosszú üzenetet, de még a feléig sem érdek el az olvasásban, a kijelzőn villogni kezd a neve.

– Még nem olvastam el, amit írtál – kezdem köszönés nélkül. A szívem dobol, és azt veszem észre, hogy vigyorgok, mint egy hülye. Ide-oda járkálok a lakásban a telefonnal a kezemben.

– Tudom – vágja rá azonnal. – De rájöttem, hogy a fene se akar pötyögni! Ezt muszáj szóban megbeszélni! Szóval?

– Mi szóval? – kérdezek vissza. A gondolataim nem tiszták. Egyszerre szeretnék mindent elmondani neki. Nem tudom, mivel kezdjek. Berohanok a nappaliba, és levágódok a kanapéra. Még a villanyt is elfelejtem felkapcsolni.

– Hogy történt? Mit csinált? Mit mondott pontosan? – záporoznak a kérdései. Összeráncolom a szemöldököm, mert valójában ezt leírtam az üzenetben. Nem tudom, mit tudnék még hozzátenni a dologhoz érdemben, de Ino rásegít egy kicsit. – Hol voltatok pontosan?

– A faluból kivezető úton – válaszolom. Ezt valóban nem írtam le neki korábban, és a hallgatásából ítélve kissé meg is van lepve.

– Mit kerestetek ti ott? – kérdezi értetlenkedve. Szinte az arckifejezését is látom hozzá. Pont olyan lehet, mint amilyet mindig vág, mikor bejön éjnek idején az irodámba, hogy letegyen néhány papírt, és engem az asztal mögött talál. Idegesen a számba veszem szabad kezem, és félig a körmöm rágva válaszolok neki.

– Sétálni mentem, és összefutottunk – mondom visszafogottan, ami nagyjából le is fedi a valóságot. Ino sápítozni kezd.

– Sétálni mentél? Mi a fene? Egyedül mászkálsz a faluban este? Neked most pont nem kéne ilyesmit csinálnod – oktat ki, mire sóhajtva leengedem a testem mellé a kezem, és magam alá húzom a lábaim.

– Tudok magamra vigyázni – mondom az este folyamán már másodjára. Nem igaz, hogy mindenkinek folyton csak ezt kell bizonygatnom, mintha nem tettem volna le eleget az asztalra ahhoz, hogy higgyenek nekem.

– Te hülye vagy? – kérdezi, de mint oly sokszor választ nem várva, már ontja is magából a szóáradatot. – Sasuke állítólag tud magára vigyázni, aztán úgy kellett összeragasztanod! – érvel, ami ellen valóban nem tudok ellenérvet felhozni, bármennyire is szeretnék. Kicsit ki is ránt ez a gondolat az izgatottságból, és elgondolkodom, hogy mi van, ha a barátaim által oly sokszor szajkózott figyelmeztetéseknek valóban van alapja. Mármint nyilvánvalóan van, de mi van akkor, ha tényleg nem ártana kicsit óvatosabban eljárnom a hétköznapokban. Nem tudok mit mondani, így a szőke folytatja. – Na, mindegy, most már nem valószínű, hogy bárhova is egyedül mész éjjel – közli, nekem meg nem esik le elsőre, így értetlenül egyenesedek ki a kanapén. Visszakérdezek:

– Ezt meg miért mondod?

– Ugyan – hallom a hanglejtéséből, hogy mint minden második percben, most is idiótának titulál. – Szerinted csak úgy véletlenül futottál Sasuke-kunba az éjszaka közepén? – teszi fel a költői kérdést, belém meg mintha egy nyilat döftek volna ezzel párhuzamosan. Ebbe még így nem gondoltam bele. Nem mintha lett volna eszem gondolkodni. Mihelyt hazaértem már rögtön írtam is Inónak az eseményeket, mint valami magányos és pletykás vénasszony. – Biztos vagyok benne, hogy nem volt véletlen. Szemmel tart téged és ezt a világért sem vallaná be.

Elönt a forróság, mert egy kis részem most határozottan elhiszi, hogy ez a helyzet. Egy nappal ezelőtt, vagy akár pár órával ezelőtt még nem hittem volna, hogy erre lehet akár egy kis esély is, de most már kicsit máshogy gondolkodom. De persze nem bízom el magam. Még bármi megtörténhet, elvégre Konoha egyik legkiszámíthatatlanabb emberéről beszélünk.

– Sok türelmet kívánok ehhez az egészhez, Sakura – jelenti ki Ino kis szünet után, jóval komorabban, mint ahogyan az előbb beszélt. Felkapom a fejem a hangra, és pár másodpercig csak hallgatok azt latolgatva, hogy mi lehet a hirtelen hangulatváltozás oka. Talán mégsem volt jó ötlet megbeszélni ezt vele. Talán még mindig nincs túl száz százalékig Sasuke-kunon. Nem tudom. Összezavar.

– Ino? – indítok beszélgetést újra, és határozott elképzelésem, hogy erre most itt rákérdezek, de Ino mintha megérezné, gyorsan lezárja az el sem kezdett témát.

– Aludj inkább, Tábla homlok! Én is lefekszem. Majd holnap megbeszéljük részletesebben a történteket – mondja, és én tudom, hogy így is lesz, most viszont valami olyasmi játszódhatott le benne, ami miatt a kezdeti lelkesedés ellenére, hallani sem akar az egészről. Megértem, és annyiban hagyom.

– Rendben – felelem, ő pedig elköszönés nélkül bontja a vonalat. Leemelem a fülemről a telefont, és pár pillanatig csak mozdulatlanul ülök a sötétben. Mi volt ez az egész? A beszélgetés végére úgy viselkedett, mintha életem legnehezebb időszaka előtt állnék, holott nyilvánvaló tény, hogy megéltünk már ennél sokkal rosszabb dolgokat is. Nemrég még ő ösztönzött, hogy szedjem össze magam, és most hogy megtörténik, kihátrál mögülem. Reménykedem, hogy később tényleg meg tudjuk beszélni ezt az egészet, de erre kevés esély van, ha őszinte akarok lenni magammal. Holnap ugyan az a szeleburdi, és önelégült Ino lesz, mint mindig.

Nehézkesen felállok a kanapéról és az előtte álló kis asztalkára helyezem a telefont. Közben vetek rá egy pillantást, hogy megtudjam mennyi az idő, és sóhajtva konstatálom, hogy pont elég késő ahhoz, hogy a holnapi napra ne tudjam teljesen kialudni magam, pedig miután ténylegesen lefekszem az ágyamba, még akkor sem vagyok képes hosszú percekig elaludni. Egyfolytában jár az agyam a nap eseményein.

Reggel mikor felkelek, mintha egy percet sem aludtam volna. Fáradt vagyok, és a reggeli alap teendőket is nehézkesen végzem el. Mindent jól elnyújtok, hátha tudok spórolni még egy kis időt a regenerálódásra, de a folyamat természetesen eredménytelen, hiába mosom a fogam negyed óráig, vagy fésülöm a hajam harminc percig.

Még pizsamában vagyok, mikor megcsörren a telefonom a nappaliban. A máskor oly rövidnek távolság, most igazán hosszúnak tűnik. A hívó fél le is teszi, mire odaérek, de mielőtt még eljuthatnék odáig, hogy megnézzem, ki is keresett, a kis ketyere újra zizegni és sípolni kezd a kezemben.

– Sakura-chan! – Naruto szabályszerűen beleüvölt a telefonba, mikor észreveszi, hogy felvettem. Akár csak Ino tegnap este, időt sem hagy, hogy megszólaljak, már hadarja is. – Mindjárt ott vagyunk nálad. El kell mennünk a laborba! – mondja. Hallom, hogy úton van. Ideges és szaporán veszi a levegőt, amitől én is kezdek kijózanodni a reggeli kábulatból.

– Mi történt? – érdeklődöm éles hangon, és öntudatlanul újabb körtúrára indulok a lakásban.

– Majd elmondjuk, de most siess! Öt perc és ott vagyunk, aztán irány a labor! – parancsolja. Már meg sem lepődöm. Egyre többször veszi fel ezt az énjét, amit néha hálával viselek, néha pedig az őrületbe kerget vele, most viszont a hideg kiráz tőle. Leteszi a telefont, én meg berohanok a szobába, hogy átöltözzek mire ideér, de még a gondolat végére sem érek, mikor leesik, hogy többes számban beszélt. Biztos vagyok benne, hogy Sasuke-kunnal van, elvégre a laborról van szó. A sejtéseim beigazolódni látszanak, mikor valóban megérkeznek, bár Kakashi-sensei társaságában.

Itt már nagy bajra gyanakszom. Az idegszálaim megfeszülnek, ahogy meglátom a maszkos arcot az ajtóban. Nincs idő a vendéglátásra, azonnal indulunk.

– Elárulnátok végre, hogy a mi a fenéről van szó? – kérdezem, miközben végig rohanunk a falunk. Mind a hárman feszülten néznek jobbra balra, mintha minden sarokról veszély fenyegetne minket, bennem meg erősödik az elképzelés, hogy valami nagyon borzalmas dolog történhetett.

– Éjjel támadás érte a labort – válaszol Naruto fojtottan. Ledöbbenek, és a gyomrom diónyira szűkül a piros ruha alatt.

– Hogy érted, hogy támadás? – kérdezek vissza. Félek a választól, de tudnom kell. Fel akarok készülni arra, ami majd ott vár, azonban a válaszát hallva, ha szerettem volna sem lettem volna képes arra felkészülni, ami történt.

– Kivezényeltem oda az éjjel egy kutató csapatot – veszi át a szót a sensei rám sem nézve. – Gondoltam segítenek majd nektek a dolgok végére járni, de – itt egy pillanatra mintha nehezére esne folytatni, de nehézkesen mégis megteszi – életem egyik legrosszabb döntése volt, kiküldeni őket oda tegnap éjjel.

Visszakérdezhetnék, hogy ezt mégis hogyan gondolja, de egy belső kis hang visszafog, mert tudom a választ. A sejtjeimben érzem a borzasztó választ. Az odaút további részében próbálok felkészülni inkább arra, ami majd fogad, de sok éves tapasztalattal a hátam mögött is képtelen lettem volna rá.

A laborhoz vezető földalatti folyosókon fogad az első rémületkeltő látvány. A sziklák itt-ott vörösen izzanak a még meg nem alvadt vértől. A mintázatból és a sűrűségükből látszik, hogy szándékosan kenték össze őket, mintha csak oda törölték volna a kezüket dolguk végeztével.  A szívem a torkomban kezd dobogni, ahogy a labor bejáratához közeledve felsejlik két Konohai ninja alakja. Nem ismerem őket csak látásból. Kakashi halkan vált velük pár szót, majd kissé odébb állva beengednek minket a tragédia helyszínére. Sokkot kapok.

Ledermedek, mert sok mindenre számítottam, de erre egyáltalán nem. Egy tűhegynyi idő alatt zuhanok vissza az időben. Mintha újra a háború sújtotta területen lennék. Megszámlálhatatlan holttest hever szerteszét a területen, van hogy egymás hátán. Naruto előre lép pár lépést, és körülnéz. Ő az első, aki kimozdul a ránk telepedett sokkból. Óvatosan lépked, én meg azon gondolkodom, hogyan történhetett mindez. Milyen ember, vagy embernek messziről sem nevezhető teremtmény képes ilyesmire. Nem tudom túltenni magam ezen. A földön heverő arcok nagy része kitágult szemekkel bámul a semmibe. Ráz a hideg, mert tisztán ki lehet belőlük olvasni az utolsó másodpercek kínokkal metszett pillanatait.

Nem mozdulok, mert nem tudom, merre lehetne. Mindenhol csak a testek hevernek. Én csak őket látom. Kakashi is elhalad mellettem óvatosan lépkedve. Ügyel, hogy még véletlenül se lépjen rá egyik holttestre sem. Mindenki sokkosan próbálja felmérni a helyzetet, én vagyok az egyedüli, aki képtelen mozdulni.

Mindenhol csak a vér, és a testek. A megalvadó vér ismerős illata alantasan kúszik be az orromba, keveredik a labor áporodott illatával. A teljes felszerelés összeszúzva hever szerteszét, és már most tudom, hogy majdnem minden használhatatlanná vált, és hogy a támadók pontosan tudták, hogy mit csinálnak, ugyanis majdnem minden vegyszer eltűnt. Tudtam, hogy nem ezért jöttek, de ha már itt voltak…

Hirtelen mindenki megdermed egy pillanatra. Nem tudom, mi történik. Narutóra nézek, aki immáron egy helyben áll, és csak ide-oda kapkodja a fejét, mintha keresne valamit a földön. Körülnézek, hátha rájövök, mit keresnek, de képtelen vagyok a hullákon kívül más is felfogni jelenleg. Aztán meghallom, amit rajtam kívül valószínűleg már mindenki észrevett.

Neszezés, valahonnan a helységből, aztán erőltetett, reszelős hang. Valaki beszélni próbál.

 – Ké… ké…

 

1 hozzászólás
Idézet
2017.12.14. 07:18
Rika
Szia! Már nagyon régóta vàrtam a folytatást, és meg kell hogy mondjam, megérte várni rá. Annyira jól sikerült. Imádtam Sasukét, hogy olyan laza volt, bírtam, hogy Sakurának először nem esett le, mit akart neki mondani a fiú. De végül megvilágosodott. ^^ A fejezet vége pedig... váratlan volt. Várom már, hogy némi romantikában is legyen része a SasuSaku párosnak. Kíváncsian várom a következő részt. Remélem, most hamarabb hozod. Sok sikert! Puszi, Rika