Aranypenna

Ha szeretnéd nálunk megosztani a történeted, akkor küldd el nekünk e-mail-ben! Mielőtt bármit is küldenél,  kattints:

 
 
 
Szerkesztők Aimi és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Nyitás 2016.03.18.
Téma anime fanfiction
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Írói kisokos
1. Alapok, helyesírás, párbeszédek helyesírása, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők

 

 
 
Jiraiya Tolla
Szabályzat
Kulcsok 2017
Történetek 2017

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

1. Visszatérő múlt

A csipogóm szüntelen harsogása töltötte be a teret, amint hevesen kivágtam a földszinti ajtót. Talpam tompa pufogása verte fel a folyosó csendjét, ahogy elszaladtam a recepciós pult előtt, és sebesen a bejárat felé vettem az irányt.

Akkor rontott be az épületbe három férfi, egy hordágyat tolva. Sietve váltottak szót egymással, ahogy haladtak előre. Mellettük egy nő botladozott és kétségbeesett figyelte az ágyon fekvőt. A recepció felé tartva csatlakoztam hozzájuk, és alaposan szemügyre vettem a benne fekvő kicsit. Rövid, gesztenyebarna hajára alvadt vér tapadt. Szeme ide-oda járt, ahogy bágyadt pillantást vetett ránk, és a mamáját szólongatta.
– Itt vagyok kincsem – becézte az anya.
A kislány orrából folyamatosan ömlött a vörös nedű, amit egy útközben felkapott géz köteggel próbáltam meg elállítani. Tartottam tőle, ha ez így folytatódik, akkor még agyvérzést is kaphat. Nyöszörögve nyúlt az asszony felé, mikor rátört egy újabb köhögő roham. Gondterhelt pillantást vetettem felpuffadt hasára. Nagy volt az esélye annak, hogy belső vérzése van. Attól féltem, ha nem sietünk, akkor túltelítődik vérrel, és leáll a szívműködése.
Időközben egy nővér is társult hozzánk Izumi-sensei kíséretében. Nem várhattam tovább, hogy a gyermekosztály főorvosa hozzon döntést, úgy éreztem, minden pillanat létfontosságú.
– Kérem, készítsék elő a négyes műtőt – utasítottam az ápolónőt, aki bizonytalanul nézett Izumi-senseire. Ő erre komoran bólintva adta beleegyezését, s az asszisztens már el is robogott a másik irányba.
– Alacsony a pulzusa – állapította meg az egyik férfi.
A szívem csak úgy zakatolt, de nyugalmat erőltettem magamra.
– Mi történik doktornő – kiáltott fel hisztérikusan az anya, mikor látta, hogy a lánya egyre laposabbakat pislog. – Segítsenek már rajta! – üvöltötte, miközben megragadta a ruhám ujját, és érzelmekkel kavargó tekintetét rám szegezte. Azaz intenzív tekintet szinte mellbe vágott.
– Hölgyem – szóltam rá ellentmondást nem tűrő hangon, és lassan kiszabadítottam a szövetet a kezei közül. – Ne akadályozza a munkánkat! A lánya állapota kritikus, azonnali beavatkozásra van szüksége. Maradjon itt, és mi tájékoztatjuk a helyzetéről, amint lehetséges. – Az egyik gondozó lemaradt, hogy visszatartsa az akadékoskodó asszonyt, mi viszont továbbsiettünk, hogy szembenézzünk az előttünk álló hosszú, nehéz feladattal.

 

*

 

Jó néhány órával később a földön ülve, fásultan kémleltem a plafont, miközben fejemet a falnak döntöttem.
– Ma nagyon büszkévé tettél – szólalt meg Izumi-sensei mellőlem.
Lassan ő is lehuppant a padlóra, és csatlakozott a fehér mennyezet fixírozásához. Két éve dolgoztam mellette, mint a tanítványa. Az egyetem után a szárnyai alá vett, és neki köszönhetően rengeteget fejlődtem.
– Sakura, szeretném, ha elgondolkoznál az ajánlatomon. Lassan harminc éve koptatom itt a folyosókat és úgy érzem, ideje volna átadnom a helyemet. Te pedig egy tökéletes utód lennél erre a posztra. A kórház igazgatójával is beszéltem már erről és ő tudod, hogy mennyire lelkes veled kapcsolatban – kacsintott rám cinkosan. Nyoma sem volt a hajnali borús megjelenésének, úgy mosolygott, mintha nem most estünk volna át egy négy órás műtéten, ami maximális koncentrációt igényelt.
– Irigylésre méltó az energiaellátása – tereltem el a témát.
Még nem tudtam, hogyan fogok dönteni ezzel kapcsoltban, és nem szerettem volna meggondolatlanul választ adni.
Ő szemöldökét összevonva vizslatott egy ideig, már azt hittem tovább fog nyaggatni, de aztán megadóan sóhajtott egyet. Csendben üldögéltünk egymás társaságában, ami bármennyire is nem akartam, egyre jobban feszélyezett. Utáltam magamat érte.

Izumi-sensei elmerülten tanulmányozott egy dossziét, és nem zavartatta magát a kíváncsi tekintetektől, amik egyaránt érkeztek a kórház dolgozóitól, és a betegektől is. Ötvenes éveit koptatva is olyan fittnek és élettel telinek tűnt, mint a legtöbb húsz éves. Hosszú kecses lábait kinyújtotta és keresztbe tette egymáson, miközben frusztráltan beletúrt fiúsan rövid hajába és szemeit lehunyva szólalt meg.
– Az energiaellátásom eszenciáját nem más képzi, mint a koffein. Amit, ha lehetne, intravénásan adagolnék be magamnak a nap minden percében. Még operáció közben is. – Merengve húzta el a száját majd folytatta. – Leginkább operáció közben. – Ajkam megremegett, de hiába próbáltam összecsukva tartani, kitört belőlem a nevetés.
– Lenne kedved meginni egy csészével – nézett rám érdeklődve. Hamar elfojtódott a kacaj, ami feltört belőlem, és zavartan lesütöttem a pillantásom. A tenyerem izzadni kezdett, és fejemben egyből ezernyi kifogás tömörült. De egyetlen épkézláb magyarázatot sem bírtam kiragadni a mentségek közül.
– Ööö – nyögtem ki ennyit, nagyon elmésen.
Láttam, ahogy a nő arca megbántottságtól eltorzul. Gyűlöltem magam érte, hogy még mindig nem tudtam normális kapcsolatot létesíteni az emberekkel, egy tíz évvel ezelőtti incidens miatt. Majd, mint egy végszóra felcsendült a zsebemben lapuló telefonom. Úgy nyúltam érte, mintha az lenne az utolsó mentőmellény egy süllyedni készülő hajón. Másodperc tört része alatt pattantam fel, meghajoltam Izumi-senpai előtt, és a készüléket a fülemre szorítva elpucoltam a kínos helyzet színteréről.
– Tessék – szóltam bele a telefonba, miután hallótávolságon kívülre értem.
– Jó napot. Haruno Sakurával beszélek? – kérdezett a vonal túlsó feléről egy ismeretlen hang.
– Igen – szóltam bele bizonytalanul. A torkom kiszáradt, miközben lépteim egyre lassultak, figyelmemet az idegen hangjára összpontosítottam, az agyam a körülöttem lévő zajokat teljesen kizárta.
– Az édesanyját, Haruno Mebukit kórházba szállították. Ma reggel ájultan találta a szomszédja… – döbbenten, földbe gyökerezett lábakkal álltam, és üveges tekintettel meredtem előre. A telefont tartó kezem lehanyatlott a testem mellé. Rég elfeledett képek hada tört elő az agyam leghátsó részéből, mint egy gonosz lény, hogy újra a kétségbeesés feneketlen gödrébe taszítson. Az nem lehetett, hogy minden kezdődött előröl. Hiszen egyszer már átvészeltük, éveken keresztül küzdöttünk érte, és anya is küzdött, hogy túlélje.

 

*

Görcsösen markolásztam a kormány kerekét, amikor elhaladtam a Konoha feliratot tartalmazó tábla mellett. Három hónappal ezelőtt a papám temetése miatt jöttem ebbe a városba, ma pedig a mamám miatt, akit kórházba szállítottak. A szorító érzés – ami idefele jövet egyre csak növekedett bennem – lassan morzsolta darabokra a szívemet.
Apa a halálával, anya szívét is magával vitte, és minden akaratát is az életben maradásra. Tíz éven keresztül makacsul ellenállt, és gátat szabott a rák tovább terjedésének. Ám mikor újév napján a papát végleg elengedtük anya mély depresszióba zuhant. A szomszédjában lakó barátnője rajta tartotta a szemét, ezért mindig tudtam, hogy anya milyen állapotban van.
Tisztában voltam vele, hogy napról napra veszítette el a testi erejét, míg végül elérkeztünk idáig, és bekerült a kórházba. De még is sokként ért, mikor szembesültem vele a való életben, már nem csak egy jövőbeli látomásként gondoltam rá. Reményem sosem hagyott fel aziránt, miszerint majd egyszer erőt merít, és újra élettel teli mosolyt villant felém. Szerettem volna, ha miattam akart volna élni. De nem akart, mert apával együtt saját lelkét is elvesztette, amely még ezen a világon tartotta. Ez pedig mélyen megtört belül. Hiába tudtam, hogy önző vagyok, szükségem volt a mamámra.

A szobájának ajtaját résnyire nyitva, ezért bepillantottam a helyiségbe. Egyedül volt bent, de szemei csukva voltak. Elszorult a torkom a látványtól, újra tizenhét évesnek éreztem magam, amikor csak álltam tehetetlenül, és bambán meredtem az eszméletlen testére.
Csendesen beosontam, és leültem az ágya szélére. Az arca beesett volt, szemei pedig karikásak, nem sokat aludhatott az elmúlt időszakban. Óvatosan a tenyere alá nyúltam és lágyan masszírozni kezdtem. A mamámnak kimondottan anyukás keze volt, olyan, amit egy gyermek fejének simogatására találtak ki. Mindig mandula illatot árasztott a kedvenc kézkréme miatt, amit nap mint nap használt. Ha ideges volt beviharzott a fürdőbe, és elővette a tubust, majd módszeresen belekenegette a bőrébe. Mire visszatért, addigra már újra a csipkelődős önmaga volt.
Jó pár perc eltelt, míg bent voltam, aztán nem sokkal később egy orvos dugta be a fejét.
– Haruno-san, ki tudna jönni egy pillanatra? – kérdezte halkan. Bólintottam. Gyöngéden visszahelyeztem anya kezét a takaróra és kiléptem a szobából.

A nő egy gyors bemutatkozást követően kérte, hogy kövessem az irodájába. Ez semmi jót nem jelentett. Míg odaértünk igyekeztem összeszedni magam, és nem teret adni a rettegésnek, ami agresszívan utat akart törni magának. Egy pár perccel később egymással szemben ülve az asszony felöltötte az orvosok szokványos pókerarcát, amitől ökölbe szorult a kezem.
– Megvannak a labor eredményei. Korábban már járt nálunk és akkor megcsináltuk a röntgen, a CT, és a szövettan vizsgálatokat. Sajnos, azt kell mondjam, hogy nem lettek jók. Ma szerettem volna behívni, hogy elmondjam neki a dolgot. Az édesanyjának rákja van. Egészen pontosan agydaganata, amely állapotát tekintve előrehaladott, ezért műtét útján nem tudjuk eltávolítani.
Hagyott egy kis időt, hogy a hallottakat megemésszem. De azt kellett mondjam, a helyzet se nem volt újszerű, sem pedig meglepő. Ám ennek ellenére is pillanatok alatt szöget vert bennem az elkeseredés, és egy tehervonat pusztító erejével tört rám a bűntudat. Nem szabadott volna visszamennem Tokióba a temetés után.

Később anya mellett ülve bámultam ki az ablakon. Lábaimat felhúztam a székre és átöleltem őket, egész testemben remegtem, ahogy hangtalanul hullottak a könnyeim. Elveszettnek éreztem magam, senki nem volt, akihez fordulhattam volna. Az évek során mindenkitől megtartottam a három lépés távolságot, még a szüleimtől is. Mindezt egy tíz évvel ezelőtti incidens miatt, ami tönkretette az életem. Azután szinte senkiben nem bíztam, nem tudtam. Féltem az érintéstől attól, ha valaki közeledett felém. Kivétel nélkül bárkit visszautasítottam, hogy az életem része legyen. A seb még intenzíven pulzált bennem, mintha csak tegnap történt volna, és ezt gyűlöltem. Vágytam a társaságra, de az agyam mindig a kiutat kereste. Pont úgy, mint aznap, Izumi-senseijel.
Kint már esteledett, de nem állt szándékomban elmenni. Most nem. Egy ideig nem.

 

 

1 hozzászólás
Idézet
2017.09.15. 22:13
Ildi-chan

Szia drága!
 

Tökéletes, már most imádom! A régbbi verzió is levett a lábamról, ahogyan most ez is. Csak így tovább én veled vagyok! Alig várom a további fejezeteket.

Puszii Ildii