Sasuke

"A hősökre nem azért emlékszünk, mert egy kőtáblába véstük a nevüket, hanem azért maradnak meg a köztudatban, mert óvjuk az emléküket az utókornak. A hősöknek nem kell szobor vagy tábla, hogy emlékezzenek rájuk, ők tetteikkel megkapaszkodtak a felejtés kútjának falában. A szobor és a kőbevésett név csupán megkülönböztetés, mert nem minden halottnak van olyan. Ez csak egy formája annak, ahogy az ismeretlenek, akikért képes volt feláldozni magát, kimutassák milyen hálásak Uzumaki Narutonak."

Ezt a szöveget, és egy tollat szorongattam a temetés hajnalán az erdőben. Eddig képtelen voltam egy vonalat is húzni, így addig halogattam a beszédem írását, amíg szégyenemre a legutolsó pillanatokban írtam.

Az összes csapattársam már készen volt, pedig ők kevésbé szoros viszonyt ápoltak vele. Csak magamba révedve bámultam a hajnal első napsugarainak a fák között átszűrődő fényjátékát, és élveztem, ahogy a hűvös szellő néha átsuhan rajtam. Mintha csak a fák között bujdosna a szövegem folytatása, úgy tekintgettem körbe-körbe.

Szörnyű barátnak éreztem magam, amiért nem tudtam csípőből három oldalas beszédet írni a legjobb barátom temetésére. Mindent és mindenkit hibáztattam, a Hokagét, amiért nem adott több időt, az összes orvosi ninját, akik annyian, sem tudtak semmit tenni Narutot, amiért nem tudta megállni, hogy ne szálljon harcba, és magamat is, mert nem mentem vele harcolni.

A düh és a szomorúság megint utat tört magának, és könny formájában lefolyt az arcomon. Nem zokogtam eddig, nem is fogok. Egyrészt, mert nem volt erőm, másrészt pedig a kiborulással nem jutok előrébb sem a szövegem megírásában, sem a falu restaurálásában, sem pedig a rengeteg nincstelen ember életének egyenesbe állításával.

Az idő múlásával észrevettem, hogy a falu járóképes lakói kezdtek összegyűlni a kijelölt helyen. Naruto testét a kiskorunkban megsebzett fa árnyékába terveztük végső nyugalomra helyezni, így a meghajlott törzsű növény előtt egy kis helyet hagytak az emberek. Kifújtam a levegőmet, az eddig összehozott szövegem kettétéptem, és egy jutsuval porrá is égettem.

A barátom, a testvérem egy előre megírt, mesterkélt, hatszázszor újrafogalmazott szöveget érdemel? Ugyan már!

Hatalmas, biztos léptekkel a csapatom tagjaihoz kezdtem sétálni, nem akartam tovább egyedül tépődni a gondolataimmal. Név szerint Itachi és Kakashi közt foglaltam helyet, majd lehajtott fejjel vártam a Hokage érkezését. Szemben volt velem, illetve a csapattársaimmal a tömeg, a jól ismert fa pedig a bal kezünk irányában árválkodott, és várta, hogy mikor is kerül a közelébe annak az embernek a teste, aki gyermekként számtalanszor ütött és rúgott bele.

Lassan, de annál inkább figyelem felkeltően érkezett meg az ötödik Hokage, Tsunade. Szalmaszőke haja ki-kilibbent a kalapja alól, szigorú, határozott vonásai, amik az arcát díszítették, bölcsességről árulkodtak, valamint karcsú, ámde formás alakja tudatta a többiekkel, ő bizony a Hokage, akinek a türelme sokkal rövidebb ideig tartott ki, mint az eddigi Hokagéknak.

A nő - csapatom tagjai közt banya - kiállt a tömeg elé, és egy a jelleméhez méltó és passzoló búcsúszöveggel köszönt el Narutotól, majd átadta nekünk, a közeli barátainak a szót. Elsőként a testvéreim, utánuk Kakashi, végül pedig én következtem. Kiálltam az emberek elé, felnéztem rájuk. Rengeteg sajnálkozó, megvető, elkeseredett, reményvesztett és üveges tekintettel találtam szemben magam, amik miatt csak még nehezebben tudtam összeállítani a fejemben egy őszinte, mégsem túl nyers, és szépen megfogalmazott mondandót. Sokáig állhattam a "színpadon" szótlanul, ugyanis megéreztem, ahogy egy ujj az oldalamba bök.

Az ujj tulajdonosának irányába fordultam, és szembe találkoztam Itachi várakozó tekintetével. Ő is arra várt, hogy mondjak valamit, mint az összes többi jelenlévő. Csakhogy nem tudtam szavakba önteni azt a tengernyi érzést és gondolatot, amik belülről kezdtek apró darabokra tépkedni.

– Aki hős volt, az halála után is hős marad. Míg élt, hősként tekintettek rá, mikor már elhunyt, hősként él tovább legendáiban az emberek közt, és generációkon át honol tovább köztünk. Uzumaki Narutóval, az utolsó Uzumakival sem lesz másként.

*****

Naruto teste szépen, lassan a koporsóba került, az pedig a korábban kiásott lyukba. Azonban vele együtt a lelkem egy darabja is a mélyben ragadt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés