Aranypenna

Ha szeretnéd nálunk megosztani a történeted, akkor küldd el nekünk e-mail-ben! Mielőtt bármit is küldenél,  kattints:

 
 
 
Szerkesztők Aimi és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Nyitás 2016.03.18.
Téma anime fanfiction
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Írói kisokos
1. Alapok, helyesírás, párbeszédek helyesírása, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők

 

 
 
Jiraiya Tolla
Szabályzat
Kulcsok 2017
Történetek 2017

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

1. Visszaemlékezés az utolsó Uzumaki halálára

Sasuke

 

A megszokott, gondosan eltervezett napirendemhez híven, egy fán pihentettem a sokak által irigyelt adonisz testemet, és a távolba meredtem, amolyan semmit, ámde mindent elmondó tekintettel. A fejem jóformán üres volt, csupán csak a csapattársam sokatmondó szólása járt a gondolataim közt:

„Ha két perc, harminchat másodpercnél több ideig vagy egyedül, mindenféle háttérzaj, illetve Uchiha Itachi nélkül, ott valami nagyon hibádzik.”

És mivel percek, talán órák óta egymagamban lógattam a tisztelt közönség szerint tökéletesre edzett lábaimat, illetve a bátyám hollója nem keltette fel az erdő szunnyadó állatait, valamint az a tollkupac az arcomra sem kenődött fel, így éreztem, hogy valami valóban nincs rendben. Éppen ezért, a lustaságot sugárzó, modellszerű testhelyzetem ellenére minden zajra felfigyeltem, majd idegesen konstatáltam, hogy csupán csak egy gyerek játszadozott a fűben, vagy egy visító szerelmespár rohant keresztül a mezőn, egymást kergetve, mint holmi kutyák. Egy gúnyos kacaj tört fel belőlem, miközben ülő helyzetbe tornáztam magam, és leugrásra készre pozícionáltam minden testrészem. Azonban valami megzavart.

Egy távoli, erőteljesebb zaj ütötte meg a fülem, majd később a közelben kiteljesedő robbanás füstje telepedett az erdőre. Megfeszültek az izmaim, a testem üvöltött a sharinganom után, de az eszem megálljt parancsolt neki. Csak legvégsőbb esetben használtam a sharingant, ugyanis nem akartam harminc éves koromra közel vak lenni úgy, mint Itachi.
Egy tökéletesen eltervezett, aztán kivitelezett ugrással a földön landoltam, majd kiegyenesedtem. Az ujjperceim végében már szikráztak a chidori kezdetleges jelei, köszönhetően a rengeteg chakratartalékomnak, amit a semmittevésem során halmoztam fel. Halkan tettem egyik lábamat a másik után, hogy minden neszt meghallhassak a távoli Konoha felől.
Baljós csend telepedett a füsttel együtt a falut körülölelő erdőre. Nagyon nem tetszett az érzés, ami felébredt a gyomromban, és ki akart törni onnan, majd kijáratnak a torkomat célozta meg, ahol fél úton megállt és gombóc formájában folytatta álmát.
Tovább baktattam, a por egyre nagyobb lett, a kis szemcsék egyszerre irritálták a torkomat, és a szememet. Mikor megláttam, hogy az erdő szélén lévő kőkapu darabokban hever már nem csak éreztem, hogy baj van.

Konohából talán a kapu maradt meg a legépebb állapotban, az olykor túlpörgő falu helyén, egy tátongó kráter éktelenkedett. A szélén megálltam. Fel kellett fognom, hogy mi történt, hogy amíg én egy fán pihengettem, addig a szülőhelyem hullott darabjaira. Darabjaira? Inkább atomjaira. Semmi nem maradt belőle, ha az emberek életben is vannak, akkor is nincstelenné tette őket ez a valami. Nincs hová hazatérniük többet, a nyugodt kis életük – már akinek – felbolygatásához csak egy robbanás kellett.
Tovább lépdeltem a mélyedésben. A homok faluját körülvevő sivatagban több élet volt, mint abban a "sivatagban", aminek a homokja ropogott a lábam alatt. Mikor közelebb értem a legmélyebb pontjához a lyuknak, fél perccel később már a lelkemet eladtam volna azért, hogy csak a falu porait láthassam.
Legalul valaki feküdt, mellette meg emberek térdeltek. Gyorsítottam a lépteimen, szinte már futottam. A szememnek egyre világosabbá vált, hogy a kráter közepén heverő ember kísértetiesen hasonlít Uzumaki Narutora. Imádkoztam, hogy ne ő legyen, csak valami árnyékklón, amit mindig használ, és pukkanjon el, amint odaérek.
Fekete szemeim helyét pirosak vették át, és láttam, amit nem szerettem volna, amitől a legjobban tartottam. A barátom maga fekszik ott, de valami nincs rendben vele. Nem látom, hogy áramolna a chakra a testében.

Mikor végre odaértem, csapattársamat Hatake Kakashit és néhány csak látásból ismert alakot láttam, meg az ernyedten fekvő Narutot. Az a csillogás, ami a legreménytelenebb pillanatokban sem hagyta el a szemét, most kihunyt. A távolba révedve nézett felfelé. A vigyor, amit csak a benne való hitetlenkedéssel lehetett rövid időre eltűntetni, most örökre lehervadt. Lesokkolva álltam felette és azok felett, akik velem ellentétben képesek voltak felfogni, mi történt. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy már szinte üresnek éreztem. Képtelen voltam bármit tenni, a testem lemerevedett. Aztán összerogyott. A térdeimre estem, szinte hallottam, ahogyan a romjaiban roskadó Konoha legtávolabbi részén is visszhangzott az esésem. A legjobb barátom, szinte a testvérem harcolt a szülőfalunkért, majd az életével is fizetett érte, miközben én mit csináltam? Ültem egy fán.

 

 

1 hozzászólás
Idézet
2017.08.22. 16:43
itami-chan

Huhh, mit ne mondjak, keményen megleptetek ezzel a kezdéssel. Szegény Naruto!!

Várom a folytatást!