Ha szeretnéd nálunk megosztani a történeted, akkor küldd el nekünk e-mail-ben! Mielőtt bármit is küldenél,  kattints:

 
 
 
Szerkesztők Aimi és Emilly
E-mail: Aimi aimiikachan@gmail.com
E-mail: Emily emilly.palton@gmail.com
Nyitás 2016.03.18.
Téma anime fanfiction
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory
 

Írói kisokos

 

1. Alapok, helyesírás, párbeszédek helyesírása, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők
 
Chat
 

Jiraiya Tolla

Szabályzat
Kulcsok 2017
Történetek 2017

 
Társoldalak




 
Kedvenc linkek



 

Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

1. fejezet

"Elutaztam. Kérlek, ne keress!
Apa."

Az asztalra görnyedve bámultam apám egy soros búcsú üzenetét, miközben magamban elátkoztam őt. Tudom, hogy nem éppen szép dolog, meg hogy visszaszáll, de akkor is csessze meg. Felnyögtem, és a mai nap folyamán többszörösen megismételt mozdulatot tettem, végig szántottam rózsaszín lobboncomon.
– Most mégis, mi a fenét csináljak? – kérdeztem magamtól.
– Sakura, nézd mit rajzoltam! – szaladt oda Hiro egy lappal a kezében. Öcsém már a kék, barnamedve mintás pizsamájában szaladgált a lakásban. Kócos barna haja szerte-szét állt, sikertelen lefekvési kísérletem eredményeként. Smaragd szemei élénken csillogtak, ahogy felém tartott.
Fáradtan személtem meg a rajzot, ahol egy zöldbőrű hatalmas paca állt fekete szemekkel. Többször pislogtam majd ránéztem az öcsémre, aki csak büszkén vigyorgott a rajza mögül.
– Oké, szabad a gazda, mi ez? – kérdeztem, mire legörbült a szája széle.
– Ez Hihetetlen Hulk. Nem látod? – kérte ki magának. Jobban megnéztem a rajzot, de esküszöm, nekem csak egy zöld pacának látszódott.
– Hát persze, tudtam – nevettem el magam, és összeborzoltam a haját.
– Sakura… – lépet be húgom. Vörös zöld pillantása keresztül döfött rajtam. Lefekvéshez felkötött barna haja kicsúszott a laza fekete gumiból, így a csillogó tincsek keretbe zárták megviselt, sápadt arcát.
– Mi a baj Amy? – kérdeztem ijedten, és felpattantam a helyemről. A lendülettől az ülőgarnitúra feldőlt, és hangosan csattant a megkopott parkettán.
– Mit jelent az, hogy ágrólszakadt? – kérdezte szipogva, én pedig összerezzentem a vékony kis hangján kiejtett szón. Oda sétáltam elé és leguggoltam, majd megfogtam a vállát és a szemébe néztem.
– Miért kérdezed ezt? – kérdeztem rosszat sejtve.
– A többiek az osztályban ma ezt mondták rám – szipogta. Nekem pedig a szívem szakadt meg. Azoknak a nyomorult kis kölyköknek fogalmuk sincs mit csinálnak egymással. Egyszer hallanak egy szót, ami tetszik nekik utána folyamatosan azt használják. Az állam megremegett, majd a hideg padlóra térdeltem, és egyszerűen képtelen voltam tovább tartani magam. Hangosan felzokogtam, miközben magamhoz öleltem a húgom, aki valószínűleg megijedt a reakciómtól, és elbőgte magát. Öcsém a mesterművéből felnézve sírta el magát, oda jött hozzánk én pedig a karajaimba zártam az ikereket.
Tényleg fogalmam sem volt mit, fogok csinálni ezek után. Az apánk elherdálta az összes megtakarításunkat, tetemes adósságot és dühös behajtókat hagyott rám, akiket nem tudtam, hogy kifizetni. Engem teljesen lefoglalt az iskola és az ikrek nevelése, hogy még mellette dolgozzak is azt már el sem tudtam képzelni. Tudtam, hogy egyedül nem fogom bírni.
A nappali irányába néztem, ahol anyu képével díszített oltár állt. Erősen tartva az ikreket néztem rá miközben némán imádkoztam a segítségéért. A mosolygó barna hajú nő, meredten bámult rám zöld szemeivel. Szinte már reménykedtem benne, hogy pislogni kezd mikor kopogtak. Hirtelen mind elnémulunk és az ajtó felé néztünk. Minden erőmmel azon voltam, hogy összekapjam magam miközben felálltam.
– Menjetek be a szobába! – utasítottam az ikreket, miközben le sem vettem a szemem a barna ütött-kopott ajtóról.
Egy kis részem abban reménykedett miközben közeledtem a bejárathoz, hogy anyu küldött egy őrangyalt, aki segít majd, de mikor kinyitottam az ajtót minden reményem elszállt.
Az ajtóban két fekete öltönyös férfi állt. Komor arcuk semmi jót nem ígért, miközben engem szemléltek, aki mellesleg egy elnyúlt fekete pólóban és szürke melegítőnadrágban állt előttük. A két férfi szótlanul állt előttem, majd az egyik apró mozdulatot tett és a zsebébe nyúlva kivett egy levelet a zsebéből, majd átadta.
– Bontsa ki! – utasított a másik, miközben elfogadtam a borítékot. Remegő kezekkel ügyetlenkedtem a levél nyitójával, majd mikor kibontottam kikaptam belőle egy gondosan összehajtogatott papírt. A kevés szöveget még az én középiskolai agyam is megértette. De egy ember sem olyan hülye, hogy ne jönne rá a levél tartalmára, hisz a címbe még bele is foglalták „Kilakoltatás”. Kedvem támadt megint bőgni. A kezem a testem mellé zuhant.
– Fél órájuk van – mondta valamelyik, de már rohadtul nem voltam kíváncsi melyikük.
– Kérem, legalább egy napot hagy maradjunk.
– Ez lehetetlen.
– A testvéreim még csak hét évesek. Kérem, nem aludhatunk az utcán, nincs hová mennünk – keltem ki magamból.
– Nem a mi gondunk – mondta az egyik férfi.
– És higgye el, nem akar itt lenni harminc perc múlva. – folytatta tovább a másik. Ijesztő, rezzenéstelen ábrázatuk belém fojtották a további szavakat. Nyugtázva bólintottak, majd sétáltak tovább én pedig meredten néztem távolodó alakjuk után.
Automatikusan sétáltam vissza a kis lyukba ahol éltünk, és csuktam be az ajtót. Remegő gyomorral ültem le a küszöbre és néztem magam elé.
– A francba! – kiáltottam, és felhúzott térdeimre könyökölve markoltam a hajamba. Annyira erősen szorongattam meggyötrőt tincseim, hogy amikor kihúztam belőle pár száll a tenyerembe maradt.
– Ha így folytatod, meg fogsz kopaszodni – mondta öcsém. Kedvem lett volna valamit hozzá vágni indulatomba, de hamar türtőztettem magam, hiszen ő csak próbálta oszlatni a körém telepedő komorságot és tehetetlenséget.
– Most mit csinálunk? – kérdezte húgom szipogva Hiro háta mögül. Amikor látta, hogy nem igen tudok erre a kérdésre mit felelni, elsírta magát és apáért könyörgött. Azért a szarháziért, aki miatt ilyen helyzetbe kerültünk.
Többszörösen végig futott az agyamon, hogy hogyan volt képes az anyukánk összeállni egy ilyen alakkal, mint ő. Már anyu halála előtt is szórta a pénzt, bár akkor ketten kerestek. Amikor anya meghalt, kicsit reménykedtem benne, hogy apu megváltozik. Hogy felelősségteljesebben fog viselkedni, de nem ez történt, ha lehet még inkább belehajszolta magát a játék világába. Anyu persze ezt tudta, így haláláig minden nap elrakosgatott nekünk egy kicsit a pénzéből. Sajnos azonban az a kis költőpénz mára már csak emlék, hiszen valamiből el kellett magunkat tartanom.
– Több pénzt kellett volna lenyúlnom tőle – átkoztam magam. Amikor először nyúltam apa tárcájába bűntudatom volt. De az idő elteltével semmivé foszlott, és elég okosan is csináltam. Mindig épp csak annyit vettem ki belőle, hogy ne vegye észre.
Mivel már nem akartam többé a hajamba matatni, ezért a körmeim kezdtem el rágni idegességembe. Amennyit én idegeskedem, biztos voltam benne, hogy hamar meg fogok őszülni és ráncos leszek, de szinte képtelen voltam mást csinálni. Főleg az ikrekkel a hátam mögött.
Sosem tekintettem rájuk nyűgként, de azt mindig is elismertem, ha egyedül lennék, biztosabban szaladnék bele mindenbe. Viszont nem tehetek ez ellen semmit. Mivel én vagyok a nagytestvér, ezért vállalnom kell mindent és megoldani, egyedül.
– Pakoljatok össze azokat a dolgokat, amikre a leginkább szükségetek van! – mondtam végül. Arról még fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, de abban biztos voltam, hogy ha azok az alakok visszajönnek, nem ússzuk meg szárazon. A testvéreim nem faggattak, mind a ketten elszaladtak, én is felpattantam, majd beszaladtam apa szobájába. Minden kis zugot átvizsgálva kutattam valamennyi készpénz után, de nem hagyott itthon egy yent sem. Csalódottan szaladtam át a szobámba, hogy összekaparjak pár holmit egy sporttáskába. Amikor végeztem akkor vettem csak észre milyen elkeserítően kevés cuccom van.
Tulajdonképpen ezen meg sem kéne lepődnöm, végül is ezért járok Tokió legrosszabb iskolájába. Ott a tandíjam fedezi az egész iskolai költségeimet, és nekem csak annyi a dolgom, hogy a sok idióta között én kiemelkedő teljesítményt nyújtok mindenből. Ami természetesen nem nagy kihívás, tekintve az iskola követelményeit. Mindig reménykedtem benne, hogy mikor felső középiskolás leszek, majd sikerül máshova járnom, de akkor szembesültem az anyagi gondjaimmal igazán. Ha én két vagy három fokkal jobb iskolába akartam volna jelentkezni, ahhoz elvettem volna az ikrek iskoláztatására szánt pénz hatvan százalékát. Így maradtam, ahol voltam, és megpróbáltam annyival beérni amennyim van. Cserébe csak egyet vártam el, amit bár sosem említettem, de az ikrek maguktól is rájöttek. Rendkívül okos és aktív gyerekek voltak, így az iskolai eredményeiket mindig próbálták maximumon tartani, ami hatalmas büszkeséggel töltött el. Ha apa nem is, én igazán büszke voltam rájuk.
– Sakura, kész vagyunk – lépet be Hiro, korát meghazudtoló komolysággal. Időközben gyorsan át is öltözött. Pizsamáját ledobva magáról egy fekete melegítőnadrágot és egy kék egyszerű pólót vett fel. Mindkettő nevetségesen nagy volt rá, de ruhavásárlásnál mindig a gyerekek gyors növekedését vettem figyelembe. Amy-nál annyival volt könnyebb a helyzetem, hogy ő lánynak született. Az én régi ruháim pedig tökéletesen passzolnak rá, így nem kellett aggódnom a ruha miatt. Felvettem a ruhám fölé a farmerkabátom, és a hajamat felcsavarva egy fekete sapka alá rejtettem. Az emberek mindig megbámultak a rózsaszín hajam végett, ezért igyekeztem eltakarni azt. Valami komoly dolog van velem, mert amikor festetni akartam, anyu kifejezetten arra kért, hogy először itthon próbálkozzunk. Anyu túl világosra keverte a vöröset így a hajam répaszínű lett, de ezzel nem is volt probléma, a furcsaság ugyanis csak utána jött. A hajam pillanatok alatt beszívta a festéket és visszaállt az eredeti színére. Anyu persze rögtön utána megesketett, hogy nem fogok róla beszélni, így soha senki egy árva szót nem szóltam, de mindig is zavart. Persze a mama halála után nagyobb gondjaim is voltak a hajam színén kívül, így nem is igazán foglalkoztam vele.


Felvettem a sporttáskámat és a szíját átvetettem a mellkasomon, majd Hiro után indultam, aki épp bekötötte a cipőjének fűzőjét. Amy könnyes szemmel állt ott, és nézte a bátyát majd engem.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte húgom, én pedig szótlanul megvontam a vállam, majd a nappaliba mentem, ahol elfújtam anyu oltárán lévő gyertyát, majd a képkeretet fogva megfordítottam és a hátát levéve kivettem belőle a képet. Ez az egy képünk volt anyuról és nem vitt rá a lélek, hogy itt hagyjam, holott őt is hibáztattam jelenlegi kilátástalan helyzetünk végett.
– Nem lesz gond. Majd kitalálok valamit menet közben – ígértem a testvéreimnek, miközben felnéztem a képről.
– Talán fel kéne hívni apát – mondta Hiro a száját oldalra rántva. Valószínűleg ugyan annyi kedve volt beszélni bele mint nekem, így ezt az ötletet azonnal el is vetettük.
– És ha visszajön?
– Akkor bizonyára leverik rajta az adósságait.
– Ha apa eltűnt, akkor ránk szálltak a terhei nem? – kérdezte Hiro, ismét meghazudtolva korát.
– Csak a halála után! – jelentettem ki. – Sőt, még akkor sem. Ha rajtam múlik, elvihetnek mindent úgy sincs sok cucca.
– És ha minket adott zálogba? – kérdezte Amy halál komolyan. Na jó, természetesen az ikrek még csak hét évesek, vannak fura elképzeléseik. Pislogásomra húgom zavartan elnézett, és tanulmányozni kezdte a falon lévő egyik repedést.
– Menjünk! – mondtam.

Melléjük lépve belebújtam a cipőmbe, és megfogtam Amy kezét. Hiro kinyitotta a bejárati ajtót, majd dobva egyet a hátizsákján kisétált rajta. Nem törődve a környék kétes hírnevével, tárva nyitva hagytam magam mögött az ajtót. Már nem volt ott semmi érték. Csupán az apám holmijai, és a tőle származó apró, bátorító üzenet. Lesétáltunk a lakóház aljára, majd az udvaron körülnézett.
A két öltönyös alak a járdán álltak, és épp cigarettáztak. Egyáltalán nem törődtek velünk, amikor elmentünk mellettük. Legalábbis addig nem, amíg az öcsém meg nem szólalt.
– Pöcsfejek – motyogta. Túl lassú voltam, így már csak annyit vettem észre, hogy az egyik alak megragadta az öcsém hátizsákját és visszarántotta, majd neki lökte a falnak.
– Hé, azonnal hagyják békén! – mordultam a férfiakra, és már ugrottam is Hiro elé, hogy az esetleges ütéseket én szenvedjem el helyette.
– Ilyen kis jöttmentek, mint ti csak ne sértegessenek! – sziszegte az, aki megragadta az öcsémet.
– Maguk civilizálatlan állatok, akik felkapják a vizet egy kis hét éves szavaitól. Még mi vagyunk a jöttmentek?
– Halod ezt, Hiroshi? Talán adnunk kéne a kislánynak egy kis nevelést.
– Ha már az apja nem nevelte meg? – kérdezte a megszólított gúnyosan.

Megragadtam öcsém kabátját és elrángattam magam mögül. Hiro Amy-hez ugrott és megragadva a karját elszaladt vele. Okos fiú volt. Mindent megtett volna a húgáért, szeretném azt hinni, hogy a nevelésemnek köszönhetően, de tudtam, hogy nem vagyok én olyan jó nevelő, hiszen ha gond volt, inkább egymásra támaszkodtak mintsem rám. Ott maradtam a két pasival, anyám képével a kezemben, és a nevetségesen könnyű sporttáskámmal a hátamon.
– A lakás szabad. Talán vissza kéne rángatnunk – elmélkedett hangosan Hiroshi. A másik szélesen elmosolyodott, nekem meg majd felfordult a gyomrom a vigyorától. Kedvem lett volna oda mordulni valami nem épp ízléseset, mikor egy fekete kocsi gumit csikorgatva meg nem állt előttünk.
A két férfi a hangtól összerándult, én pedig behunytam a szemem, majd azzal a lendülettel ki is nyitottam. Az ezüstszínű Bentley Continental hátsó ablaka lassan ereszkedett le. A kocsiban kiáramló gyenge fényben nem tudtam rendesen kivenni a hátul ülő vonásait, de a felcsendülő hangot milliók közül is felismertem volna.
– Elnézést uraim, de volnának szívesek elengedni a lányt? – kérdezte az idős női hang.
– Menjen a dolgára! – mordult rá az egyik alak.
– Épp oda tartok, de maguk az utamba állnak – vágta rá kapásból az öreg nő. – Szerbusz, drágám. – köszöntött engem, én pedig nagyot nyeltem, mielőtt kiejtettem volna a szavakat a számon:
– Szia nagyi.
A férfi egyike csak egy hangos sziszegéssel válaszolt, majd azzal a lendülettel a kezét a fejem mellett lévő falhoz vágta. A lendülettől hátra dőltem, és a fejem hangosan koppant a betonba. Fájdalmasan felszisszentem, majd ellenségesen hunyorítottam a fölém magasodó alakra. Csak pár pillanatig néztem a sötétlő szemekbe, mielőtt eltűnt volna előlem és helyét átvette egy magas alak. A fiatal nő vállát verdeső lila hajába belekapott a késő tavaszi szellő. Vékony alkatát nem rejtette el méretre szabott, fekete kosztüm összeállítása. Háttal állt nekem, de a belőle áradó magabiztosság teljesen lenyűgözött.
– Nem szeretem, ha egy férfi erőszakos – jelentette ki. A kocsira néztem, ahol nagyi unottan bámult ki az ablakon. A vezető felöli ajtó tárva nyitva volt.
A férfiak szólni sem tudtak. Az előttem álló nő pillanatok alatt pár kung-fu mozdulattal elintézte őket, majd vissza se nézve visszaült a kocsiba. Ahogy oldalról láttam a nő profilját teljesen megdöbbentem. A lány nem nézett ki többnek húsznál. Vörös ajkai fénylettek a lámpa fényében. Hosszú, fekete szempillái árnyékot vetettek hófehér arcára. A szemei viszont kissé megrémítettek, ugyanis vörösen csillogtak.
– Sakura! – szólalt meg a nagyi, én pedig ránéztem. Kissé elmozdult az ablakból, mire két ismerős kobak jelent meg a látóterembe. A testvéreim bűnbánóan, kibőgött szemmel pislogtak rám az autóból. Esélyem se lett volna tiltakozni a nagyanyámmal. Így hát kelletlenül beszálltam az autóba.

Amy halkan szuszogott a karjaimba miközben, Hiro az oldalamnak dőlve aludt. Nagyi makulátlan fekete kosztüm összeállításban, elegáns kontyba csavarta őszhajával egyáltalán nem hasonlított az emlékeimben élő nőre. Bár arcának komor vonásai semmit sem változtak. Épp olyan, mint annak idején, mikor először voltam a Fudo szentélyben. Anyukám családja már évtizedek óta ott élt, és egyetlen dolguk a szentély rendben tartása volt. Az ikrek születése előtt anyuval minden nyáron ellátogattunk oda. Általában az oka a Fudo fesztivál volt, ahol anyu egy gyönyörű virágmintás Uchikake-ba öltözött, és elkápráztatta a közönséget a kagura tánccal.
A nagyi ottlétünk alatt csupán két viseletet hordott, a chihaya-t, ami egy piros bőszárú nadrágból, hakamából, egy fehér kimonó felsőrészből ujjatlan, húzott vállrészből állt, illetve egy egyszerű Furisode kimonot.


Amikor kicsi voltam, rengeteget álmodtam arról, hogy a Fudo szentélyben fogok élni, és amolyan papnő leszek ott. De az ikrek születése és anya halála után, a nagyi nem keresett minket többé. Nem mentünk többet a szentélyhez, és anyu nem hívta többé a családját. Az okát soha nem tudtam meg, bár egész biztos voltam benne, hogy anya tudta mire vélje ezt a hirtelen eltávolodást.
– Mi hozott téged Tokióba? – kérdeztem végül, megunva a ránk nehezedő csendet. A nagyi elgondolkodva kezdte el ráncolni homlokát, majd sötét barna szemeivel rám meredt.
– Az anyád kérte, hogy segítsek – mondta végül, én pedig gúnyosan felvontam a szemöldököm.
– Egy hat évvel ezelőtti ígéret miatt jöttél el? – kérdeztem értetlenül.
– Holnap után betöltöd a tizennyolcadik életéved, azért jöttem, hogy haza vigyelek – fokozta tovább értetlenségem.
– És miért nem kerestél eddig? – kérdeztem magamhoz ölelve a testvéreim.
– Fel kellett dolgoznom, hogy az anyád gyereket szült Kazukinak – mondta végül.
– Én is az ő gyereke vagyok – mondtam értetlenül, mire nagyi elmosolyodott.
– Valóban – bólintott elgondolkodva, ahogy az éjszakai tájat fürkészte.
– Mi történt valójában? – faggattam tovább.
– Akár mi is történt Sakura, az már a múlt. Az ilyen időkben pedig az ember nem lehet válogatós.
– Megbántad egyáltalán, hogy annyira megharagudtál az anyámra, amiért megszülte az ikreket, hogy még a temetésére sem jöttél el? – kérdeztem ellenségesen.
– A bűntudat tűnődéshez, haraghoz és szomorúsághoz vezet, és pokoli biztos vagyok abban, hogy ezeket nem engedhetem meg magamnak – válaszolta a nagyi.
– Ezek szerint semmi megbánás – fájdalmasan felsóhajtottam ugyanis hamar rá kellett döbbenem, hogy ez a szóváltás sehova sem vezet. Majd ha oda érünk, gondolkodom a továbbiakon. Nyugtattam magam, miközben kényelmesen hatra dőltem és hagytam, hogy kicsit elnyomjon az álom.

 

3 hozzászólás
Idézet
2017.06.09. 10:23
Ildi-chan

Szia!

Nekem tetszett, már csak azért is, mert ilyet még  én is elkezdtem irni. Véletlenül pont emlékezted a kis történeted egy másik animére :D Ez tök jó, ugyan is én imádom Tomiet, úgy, hogy Sasuke remélem ugyan olyan jó védelmező lesz, mint ő. A szavakat szépen használod, remélem a következőkben is ilyen jókat fogsz irni. Minden jó! Gambatte!

Csildi

Idézet
2017.06.05. 22:17
Gou

Szia!

Lenyűgöz az írásod... egyzserűen elámultam nagyon tetszik. Hihetetlenül élveztem olvasni teljesen elvonta a figyelmemet a körülöttem lévő világra nem is figyeltem szó szerint beszippantott és ilyet meg nem is nagyon éreztem sasusaku történetnél. Azért külön oda vagyok hogy az egyik kedvenc animém történetét dolgoztad át. Valóban nagyon jól fejezed ki magad és a szavak terén is van mit a levesbe aprítanod. Rég nem vártam ennyire egy történet folytatását. Minél hamarabb keltsd életre a műved következő részét mert izgatottan várom hogy hogyan fog folytatodni! 

Hajrá!! :D

Idézet
2017.06.05. 11:08
itami chan

Szia!

Nagyon tetszik az első fejezeted. Jól forgatod a szavakat és jól ki tudod fejezni a szereplők érzéseit.

A cselekmény körülményei is jók, sosem árt egy kis változatosság. :)

Csak így tovább!!!