Aranypenna

Ha szeretnéd nálunk megosztani a történeted, akkor küldd el nekünk e-mail-ben! Mielőtt bármit is küldenél,  kattints:

 
 
 
Szerkesztők Aimi és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Nyitás 2016.03.18.
Téma anime fanfiction
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Írói kisokos
1. Alapok, helyesírás, párbeszédek helyesírása, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők

 

 
 
Jiraiya Tolla
Szabályzat
Kulcsok 2017
Történetek 2017

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

7. Lehetetlen érzések

,,Ez nekem túl sok. Behunyom a szemeimet és érzem, hogy elnyom az álom”

 

Madárcsicsergés.

Virágillat.

 

Megnyugtató érzés uralkodik el rajtam. Vége van a rossz dolgoknak. Mi győztünk. Itt vagyok. Várjunk csak, itt vagyok. De hol az az itt?! Éberen pattannak fel szemem, olyan gyorsan, hogy még csak homályosan látok. Egy ágyon fekszem. Olyan, mint a kórház. Hirtelen fut végig rajtam a felismerés. A legutóbbi emlékem az, hogy Tsunade-sama nem emlékezett rám. Végig nézek a szobán, és meglepődve veszem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen személy a helyiségben. Sasuke a sarokban ül egy székben, és kifelé néz az ablakon. Én is arra fordulok, és most értem meg honnan is volt virágillat és madárcsicsergés. A kórház kertjében az általam jól ismert, hatalmas cseresznyefa áll. Hmm, nagyobbra emlékszem. Rajta a madarak dalolnak. Meseszép, állapítom meg.

– Látom felébredtél – töri meg hirtelen a csöndet Sasuke.

Felé fordulnék, de valami nem enged. Lenézek és észreveszem, hogy szinte az egész felsőtestem be van fáslizva.

– Mióta vagy itt? – teszem fel élénk kíváncsisággal a kérdést.

– Nem akartalak védtelenül hagyni – mondja halkan, a fal felé fordulva.

Védtelenül?! Ugyan már, egy kórházban? Hirtelen eszembe jut Tsunade-sama.

– Tsunade-sama, hogy került ide?

– Nem tudom, nagyon furcsa ez a helyzet.

– Míg ki voltam ütve, nem tudtál meg valamit?

– Egy árnyékklónnal körbejártam a kórház környékét, de nem találkoztam ismerőssel. Próbálkoztam azzal is, hogy megkérdeztem Narutóék neveit, de egyikükről sem hallottak – mondja komolyan.

Mélyen elgondolkozom azon, amit mondott. Próbálom számításba venni az összes tényezőt, de semmi ésszerű magyarázat nem jut eszembe. Hirtelen nyílik az ajtó. Tsunade-sama lép be a szobába. Bezárja az ajtót és ránk néz. Valahogy fiatalosabbnak tűnik.

– Megkérdezhetem, mi a neved? – fordul felém a kérdéssel.

– Sakura vagyok, nem emlékszik rám? – kérdezek vissza.

– Úgy hiszem, összetévesztesz valaki mással, én Senju Tsunade vagyok, a Sannin egyik tagja – mutatkozik be.

Remek. Ezt eddig is tudtam, ennyire azért nem vagyok őrült. Na, mindegy.

– Van egy jó hírem – kezd bele újra –, délben kiengedlek.

– Tényleg? – vágok bele nem túl udvariasan.

– De előbb meg kell kérdeznem valamit – mondja komoly tekintettel.

Ránézek, kíváncsi vagyok, mi lehet az, amit meg akar tudni.

Közelebb jön, és mikor ideér, felém nyúl. Félszemmel látom, ahogy Sasuke a katanájáért nyúl. Tsunade-sama egyszerűen megböki a homlokomat. Értetlenül nézek rá. Várom a magyarázatot.

– Honnan van meg neked a Byakugou? – kérdez rá.

Itt valami tényleg nincs rendben. Ő tanította nekem.

– Az hosszú történet – zárom le ennyivel.

Látszik rajta, hogy nagyon érdekli, de tőlem bizony nem fog megtudni semmit. Lezártnak tekintem a témát. Egy idő után fogja magát, és kimegy a szobából. Sasukéval egyszerre nézünk egymásra.

– Ha már délben kijöhetsz, akkor körülnézhetünk együtt is.

Kedves. Még sosem volt velem ilyen ennyire.

– Rendben – mondom letörölhetetlen vigyorral az arcomon.

Már vagy tíz perce mindketten hallgatunk. Nem tudom, mit mondhatnék neki. És nem is akarom zavarni őt. Hirtelen eszembe jut valami.

– Sasuke – szólítom meg –, ha Tsunade-sama itt van, akkor Inonak is itt kell lennie valahol, de egyszerűen nem érzem.

Rám néz. Elgondolkozik.

– Igazad van, én sem érzem őt – válaszolja végül.

Na, most már tényleg nem értem ezt az egészet. Hogy lehet, hogy Tsunade-sama itt van, Ino meg nincs. Kattognak a kerekek az agyamban, de egyszerűen nem tudok rájönni a dolog nyitjára. Válaszokat akarok, most! Ránézek az órára, de még csak tíz óra körül van az idő. Döntök. Nem fogom megvárni, hogy kiengedjenek, elmegyek én magamtól is. Sasukéra nézek.

– Menjünk! – Közlöm vele halkan.

Kicsit hezitál, de végül rábólint. Odajön hozzám, majd megfogja a vállamat, és csak azt látom, hogy kint vagyunk a kórház előtt. Lenézek magamra, és egyből látom az új megoldandó feladatot. Nekem bizony ruhát kell szerezni. Nem mászkálhatok a kórházi ruhában, még feltűnik valakinek. Körülnézek és megkönnyebbülve veszem észre a sarkon álló ruhásboltot. Igen ám, de mivel fizessek? Lenézek a földre, és meglepetésemre ott van egy pénztárca. Még sosem loptam, de most rákényszerülök erre is. Ha ezt egyáltalán lopásnak lehet nevezni. Lehajolok és felveszem az összehajtogatott csomagot. Kinyitom és kiveszek belőle nyolcszáz yent (kb. 2000 forint). Ebbe még nem hal bele az illető. A pénztárcát fogom, és felrakom a kerítésre. Sasukéra nézek.

– Veszek valamilyen ruhát, de mindjárt visszajövök, kérlek, várj meg!

– Jó – válaszolja nemtörődöm módon.

A bolt felé veszem az irányt, és mikor belépek az ajtón meglepődve veszem észre az épp aktuális divatot. Mindenféle színű yukaták vannak a próbababákon és a fogasokon.

– Ha nincs más – mondom ki félhangosan. Gyorsan végigfutok a ruhákon, és kiválasztok egy pirosat, ami hasonlít az én régi viseletemre. Csak ez sokkal hosszabb. Felpróbálom és kifizetem. Visszamegyek a próbafülkébe, és le is cserélem a mostani ruhámat. Túl hosszú le kell, vágjak belőle. Kilépek a boltból, és Sasuke felé szaladok, ami megjegyzem elég nehéz egy majdnem földig érő ruhában. Ő az árnyékban egy ház falának támaszkodik. Odaérek hozzá, és végigmér a fekete szemeivel. Az a hideg tekintet, soha semmit nem lehet kiolvasni belőle! Eszembe jut egy megoldás a ruha lerövidítéséhez.

– Sasuke – kezdem ismertetni vele –, ideadnád egy pillanatra a katanádat?

– Miért kéred? – kérdez vissza, mintha aggódna, hogy épp öngyilkossági kísérletre készülök.

– Le szeretném vágni vele a ruha alját – mondom.

Kételkedve ugyan, de végül ideadja fegyverét. Nem épp gyakorlott mozdulattal szabdalom fel az anyagot. Mikor úgy érzem végeztem, Sasuke felé fordulok.

– Milyen lett? – kérem ki a véleményét.

– Tűrhető – mondja, miközben tök máshová néz.

Egy kicsit bosszant, hogy még csak meg se nézte, de mondjuk már megszokhattam volna, hogy nem nagyon érdeklik a dolgaim. Mélyen eltemetem magamban az önsajnálatot és próbálok mosolyogni.

– Indulhatunk? – terelem a szót.

Alig láthatóan bólint, és ellöki magát a faltól. Szótlanul sétálunk végig az utcákon. A földet nézem, mert egyszerűen nem tudok sehogy sem hozzászólni. Ez nem is feltétlenül baj. Meglátok egy hozzám hasonló korú nőt, és eszembe jut, hogy meg is kérdezhetnénk a dolgokat tőle.

– Figyelj Sasuke – nézek rá –, megkérdezhetnénk azt a lányt.

Ő láthatóan el van foglalva a magyarázat keresésével. Még mindig nem néz rám, de tudom, hogy hallotta.

– Kérdezd – válaszolja kis idő után.

Elindulok visszafelé, mert idő közben elsétáltunk mellette. Futva próbálom utolérni a lányt. Mikor mellé érek, megfogom a vállát, mire ő elugrik, és védekező állást vesz föl. Egy fekete köpeny van rajta, aminek a csuklyájától nem látok semmit az arcából.

– Ki vagy, és mit akarsz? – kérdezi gyanakvóan.

Shinobi?! Fut át az agyamon.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – mondom kissé meghökkenve –, csak szeretnék megkérdezni valamit. Látszik, hogy mérlegel. Nem akar megtámadni.

– Ki vagy te? – kérdez rá újra.

– A nevem Haruno Sakura, örülök a találkozásnak – mutatkozom be, és nyújtom felé a kezemet. Közelebb jön, de még mindig nem bízik bennem. Végül elfogadja a kézfogást. A bőre olyan fehér, mint Sasukéjé.

– Mit akartál kérdezni? – lép távolabb.

– Jaj, igen – már el is felejtettem, amiért idejöttem. – Azt szeretném kérdezni, hogy véletlenül nem hallottál arról a kórháznál történ eseményről?

– Nem hallottam semmi ilyesmit, miért kérded?

– Nem érdekes - mondom, és már mennék is, de megfogja a karomat.

Hideg ujjaitól libabőrös leszek. Visszafordulok felé, és kérdő tekintettel bámulom az arcát amiből igazából semmit nem látok.

– Akkor most te válaszolj az én kérdésemre! – utasít halkan.

– Mit szeretnél tudni? – kérdezem aggódva. Elenged és elkezd mutatni valahová mögém. Követem a keze irányát, ami egyenesen Sasuke felé mutat. Visszanézek rá.

– Mit akarsz tudni? – kezdek el gyanakodni én is.

Félig leemeli a fekete anyagot a fejéről. Így már látom a szemei egy részét.

– Ki ez az fiú, és miért hordja az Uchihák jelét a hátán?

–Talán, mert Uchiha – válaszolom meg az egyszerű kérdést.

Mosolyra húzza a száját. Olyan gyorsan, és pontosan dob shurikeneket (dobócsillag) Sasuke irányába, hogy alig tudom követni.

– Sasuke! – kiáltok neki.

Nem is kellett volna figyelmeztetnem, hiszen úgyis tudott a támadásról. Nemes egyszerűséggel áll félre shurikenek elől. A rinneganja nélkül ugyan, de hihetetlen gyorsasággal terem mellettem.

– Nem hittem volna, hogy ki tudod védeni az egyik rejtett Uchiha támadást – mondja, miközben teljesen lehúzza a csuklyáját. Hosszú fekete haja meglibben a szélben, fekete szemeiben huncut csillogás látszódik. Sasukéra nézek. Megrökönyödve nézi a lányt, kicsit talán irigy is vagyok.

– Nem lehetsz Uchiha, mert akkor ismernélek. Tehát ki vagy? – Halkul le a végére.

Sasuke még mindig bénultan áll egy helyben.

– Sasuke, mi történt? – kérdezem aggódva.

Nem mozdul, ez rossz jel.

– Mit csináltál vele?! – kérdezem mérgesen.

Már támadni készülnék, mikor Sasuke lefogja a karomat. Előrébb sétál.

– Inkább, te ki vagy? – kérdezi gyanakodva.

A lány újra elmosolyodik, mintha számított volna a kérdésre.

– Ebből is tudom, hogy nem vagy Uchiha, hiszen akkor ismernél – mondja, majd tart egy kis szünetet.

– A nevem Uchiha Mikoto, a klán jövendőbeli vezetőjének párja vagyok. A legerősebb női Sharingan használó – fejezi be, és lehunyja a szemeit.

Sasukéra nézek, aki még mindig mereven nézi a lányt. Uchiha lenne?! Igaz is, hiszen a vonásai is olyanok, mint Sasukénak. Nem tudtam, hogy ennyire hasonlít az összes klántag. Visszafordulok a lányhoz. Lassan nyitja fel a szemeit. A sharingan egyszerűbb formában van jelen a szemeiben. Chakrája hasonlít Sasuke chakrájára.

– Lehetetlen – suttogja Sasuke.

Értetlenül nézek rá, miközben próbálom kideríteni, mit gondolhat a csapattársam.

– Te – kezdi el bizonytalanul – meghaltál apával együtt.

Tehát Sasuke ismeri valahonnan a nőt. De ha meghalt, akkor mégis, hogy lehet itt előttünk.

– Micsoda? – kérdez vissza az Uchiha lány.

Sasuke nem válaszol, látszik, hogy mély sebek szakadtak fel a lelkében. Dermedten áll egy helyben.

– Mindegy, ha igazi Uchiha vagy, akkor mutasd a sharinganodat! – utasítja Sasukét.

Érzem, hogy Sasuke chakrát koncentrál a szemébe. Aktiválja a sharinganját, és egyenesen a lány szemeibe néz.

– Hogy lehet ez!? – suttogja a másik Uchiha.

Szemei visszaváltanak feketébe, és felénk szalad. Pontosabban Sasuke felé, aki ugyanolyan fekete szemekkel vizslatja őt. Mikor ideér, alázatosan meghajol Sasuke előtt.

– Ne haragudj, nem tudtam, hogy Uchiha vagy – mondja kedvesen –, de most kérlek, gyere velem.

A nő pillantása rám téved. Szemei barátságosan csillognak.

– Sajnálom az előbbit – nyújtja felém a kezét.

Sasukéra nézek, ő pedig bólintással jelzi, hogy elfogadhatom.

– Uchiha Mikoto, de szólíts csak Mikotónak – mutatkozik be újra.

– Haruno Sakura vagyok – ismétlem meg a tíz perccel ezelőtti szavaimat. Húzni kezd a kezemtől fogva.

– Kövessetek! – mondja.

Felugrik a háztetőre, és mi követjük kissé lemaradva. Sasuke mellettem halad. Együtt ugrunk háztetőről háztetőre.

– Sasuke – kérdezem halkan –, ki ez a gyönyörű lány?

Látszik, hogy még mindig szomorú valami miatt. Még egy ideig nézem, majd kezdem feladni a reményt, hogy fog válaszolni a kérdésemre.

– Ő az anyukám – mondja halkan.

Odakapom a tekintetem. Hiszen ez... Hogy lehetséges? Nem akarok beszélni vagy kérdezni róla, hiszen nagyon fel van zaklatva miatta.

– Tehát visszajöttünk az időben valahogy – vonom le a következtetést.

– Úgy tűnik – válaszolja merengve.

Az út további részében nem beszélünk többet. Mikoto egyszer csak leugrik a tetőről, és egy ismerős kapunál állunk meg. Az Uchiha negyed bejárata. Sasukéra nézek, el sem tudom képzelni, min megy most keresztül.

– Lassan megérkezünk – kiáltja Mikoto.

Nem fogok elindulni, amíg Sasuke nem indul. Ránézek a tökéletes arcára. Fekete haja csillog, mint mindig. A szemei szomorúan fénylenek. Csak áll és nézi a házakat, és az Uchiha gyerekeket az utcán. Ahogy vidáman szaladgálnak. Nagyon sajnálom őt. Olyan magányosnak néz ki így.

– Nem jöttök? – kérdezi Mikoto.

– Mindjárt megyünk! – kiáltok vissza neki.

Bólint és elindul. Megfogom Sasuke kezét. Rám emeli szomorú tekintetét.

– Gyere – mondom halkan.

Húzni kezdem a kezétől, és ő lassan felzárkózik hozzám, de nem engedi el a kezemet. Zavarban vagyok, de ha ez kell, hogy ne legyen bánatos, akkor szívesen megteszem érte. Így sétálunk végig az utcákon követve Mikotót. Érzem, hogy Sasuke egyre jobban szorítja a kezemet. Mintha kapaszkodni próbálna bennem. A következő sarok után megérkezünk egy gyönyörű házhoz. Mikotó kinyitja a kaput és felénk int.

– Gyertek be csak nyugodtan.

Sasukéra nézek, aki bólint és elengedi a kezemet. Elindulunk be a kapun.

 

3 hozzászólás
Idézet
2017.06.04. 20:23
The girl
Szia! Nagyon jó lett a fejezet. Imádom a történeted! ^^ Már alig várom, hogy olvassam a folytatást.
Idézet
2017.06.04. 18:03
Rika

Szia!

Hű, nem gondoltam volna, hogy visszamentek az időben. Váratlan fordulat, erre nem számítottam. De gratulálok, zseniális ötlet! Örülök, hogy Sasuke egy kis időt tölthet a családjával. Jó lenne, ha már összejönne Sakurával, de gondolom nem megy olyan hamar az ilyesmi. Várom a folytatást!

Puszi, Rika

Idézet
2017.06.04. 13:58
Nana

Nagyon jó lett várom a folytit!!