,,Nem hagyatkozhatom mindig másokra, a saját erőmből kell kiszabadulnom innen”
Lázasan jár az eszem, megoldás után kutatva. Sasuke nem tud támadni, amíg én itt vagyok a ninjával. Ha most sikerülne beleütni egyet teljes erővel az oldalába, akkor nyert ügyünk lenne. Várjunk csak, ez nem jó, hiszen a másik kezében ott a fegyver. A kardot kéne megszereznem. Megvan a terv. Kezdhetem is.
– Csak nem aggódsz ezért a lányért, Uchiha?
Most! Lábammal kigáncsolom, és ő a földre esik. Katanáját kitépem a kezéből, és a következő pillanatban beleszúrom a jobb lábába. Hátraugrom vagy tíz métert.
– Most, Sasuke!
A sharinganja mintázatot vált, és már a fekete lángok is megjelennek előtte. Csavart alakzatban közelítenek a földön fekvő felé. Itt a vége, úgy érzem. Tévedek. Kézjelet formál és eltűnik, csak a kard áll a földben a helyén.
Mikor megjelenik, hihetetlen erővel üt Sasuke felé, aki épphogy el tud hajolni előle. Utána felém néz, én pedig felkészülök a legrosszabbra is. Megpróbálok védekező helyzetbe kerülni. Érzékeim nem csalnak, felém indul. Sebessége mérhetetlen. Szinte nem is látom a támadómat. Csak azt érzem, hogy repülök hátrafelé. Nekicsapódom valami keménynek. Térdre esem. Könnyeim ismét lefolynak az arcomon. Miért vagyok ilyen gyenge?! Miért nem vagyok más?! Hirtelen eszembe jut valami. Valami, ami még nagyon régen történt.
Felidézem anyám és apám hangját. Amikor még nagyon kicsi voltam. Folyton csúfoltak az akadémián a hajam miatt. Mindig sírva mentem haza. És otthon, akkor anyám és apám mondott egy dolgot, ami megváltoztatott egy időre.
– Soha ne akarj más lenni! – hallom apám hangját.
– Te különleges vagy – csatlakozik hozzá anyám is.
Rögtön visszatér belém az elszántság. Nem számít, hogy mi fog történni. Meg fogom védeni Konohát, és Sasukét is! Letörlöm a könnyeimet. Felállok a porból.
– Mit akarsz még – néz lenézően rám a ninja –, hogy tudsz egyáltalán még lábra állni?
Látom, ahogy Sasuke rátámad és földre teríti. Hihetetlen egy csapattársam van, hozzá képest én egy kis senki vagyok. ,,Különleges vagy”, hallom ismét. Kinyitom a szememet és elindulnék segíteni Sasukénak, de hirtelen belerúgok valamibe. Egy test. Szőke haja kócosan terül szét a földön.
– Ino! – suttogom megsemmisülve. Térdre rogyom. Gyógyítani kezdeném, de nincs egy csöpp chakrám sem. Össze kell szednem magam.
– Sasuke! – kiáltom hirtelen ötlettől vezérelve. – Gyere kérlek, gyorsan ide!
Egy szempillantás alatt mellettem terem.
– Mi kell? – kérdezi idegesen.
– Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb időpont, de tudnál adni egy kis chakrát? – nézek rá könyörögve. – Nem számít, ha nem teljesen passzol az enyémhez.
– Add a kezed! – néz rám rosszallóan.
Odanyújtom a vágásokkal teli végtagom. Ő rögtön elkapja és érzem, hogy chakra tölt fel. Tágra nyílnak a szemeim, olyan fájdalmat áraszt az energia. Visszataszító és hideg is egyben. Nem törődhetek most ilyennel, Inot kell meggyógyítanom, méghozzá gyorsan.
– Köszönöm – mondom félhangosan.
Ő már nincs ott. Hallom a csata zaját.
Chakrát koncentrálok a kezeimbe, és Ino mellkasára helyezem. A chakra az enyémtől eltérően, lilásan ragyog fel. Ino sebei hihetetlen tempóban gyógyulnak be. Elképesztő. Ez az egy szó jut egyedül eszembe róla. A rossz érzés, ami Sasuke chakrájából árad, még mindig nem múlt el. Sajog a lelkem. Mintha belülről szakítana szét. Nincs időm erre! Ino és a mester a legfontosabbak most. Tényleg, Tsunade-sama! Hol lehet?!
– Sakura – hallok egy gyönge hangot.
Lenézek és Ino halványkék, fájdalmasan csillogó szemeit látom.
– Mi történt? – kérdezi már kicsit erősebb hangon.
– Az most nem számít – próbálom elhallgattatni –, maradj csöndben, amíg meggyógyítalak.
– Köszönöm – sóhajtja, és fáradtan lecsukja a szemeit.
Sasuke chakrája elképesztően erős. Még mindig rajtam ül az a nyomasztó érzés. A gyógyítás befejeződik. Körülnézek Tsunade-sama után kutatva. Nem messze őt is megtalálom a romok között. Még mindig a hatalmas becsapódás helyén fekszik. Szaladni próbálok felé, de hirtelen egy katana áll bele a földbe süvítve, közvetlenül előttem.
– Mi volt ez? – kérdezem felháborodva a harcolóktól.
Szerencsére elég távol vannak tőlem, úgyhogy nem kell támadásra számítanom. Így nyugodtan visszaszólhatok. Na persze, nem utolsó sorban ott van Sasuke is.
– Egy apró ajándék – kiált nekem a merénylet megkísérlője.
Még látom, hogy Sasuke katanája majdnem lecsapja a fejét, de az utolsó pillanatban elhajol a vágás elől. Nem törődöm velük, futok tovább a mesterhez. Mikor odaérek, rájövök, hogy Inot nem volt jó ötlet ott hagyni, harcképtelenül. Megpróbálom, amennyire lehet, óvatosan felemelni Tsunade-samát. Nehéz! Nekiiramodom, de a gyors haladás koránt sem olyan könnyű, mint azt gondoltam. Olyan, mintha órák telnének el, mire visszaérek Inohoz. Nagy nehezen, de leteszem Tsunade-samát Ino mellé. Rögtön elkezdem a gyógyítást. A mester nagyon súlyosan megsérült. Szinte az egész teste tele van nagyobb zúzódásokkal. Ismét feltűnik a lila aura a kezeim körül. Sasuke, nagyon hálás vagyok neked ezért. Félrepillantok, hogy megnézzem a harc mostani állását. Egyikük sem tudott bevinni egy rendes ütést sem. Sasukéra nézek, és meglepődve veszem tudomásul, hogy őt is rendesen megviselte a harc. Liheg. Fekete köpenye leszakadt róla. A másik fél is elfáradt már. Ez nem meglepő. Csak azt nem tudom, hogy Sasuke miért nem harcol rendesen. Ha használná a Susanoot, egy pillanat alatt végezhetne a támadóval. De nem teszi, és erre biztosan meg van az oka rá.
Ahogy nézem őket, Sasuke rám néz. Tekintete gondterhelt. Nem látszik olyan magabiztosnak, mint ahogy azt eddig tapasztaltam. Aggódva nézek vissza rá, de most nem tehetek semmit érte. Inkább visszafordulok a mester felé, aki már majdnem teljesen meggyógyult. Ino közben felém néz, úgy látszik már felébredt. Egy pillantással próbálom vele tudatni, hogy ura vagyok a helyzetnek, de ez egyáltalán nincs így. A mester byakugouja is visszatért, ez jó jel. Megkönnyebbülten támaszkodom a térdeimre.
– Sakura! – hallom Sasuke ijedt hangját.
Oldalra kapom a fejemet. Egy kard süvít egyenesen Ino felé. Ő nem tudja kikerülni. Két választásom van. Hagyom, hogy eltalálja, vagy elé ugrom, ezzel saját magamat kitéve a veszélynek. Döntök. Ino élete fontos nekem. Nem kockáztatom meg az elvesztését. Kapkodva támaszkodom fel, és rohanok Inohoz. A kard már csak két méterre van.
– Áááá! – kiáltok fel.
Ino felsikít. Érzem, ahogy átszúrja a hasamat a fegyver. Előregörnyedek, és vért köhögök fel. Pokolian szúr, és közben zsibbad a szúrás helyén.
– Sakura! – hallom újra Sasukét.
Felé nézek, és látom az arcán az aggodalmat, és a mérhetetlen dühöt. A támadó felé fordul.
– Megöllek – jelenti ki.
A chidori megjelenik a kezében. Egy szempillantás alatt szúrja át vele a ninja mellkasát. Az pedig ernyedten esik össze. Kihuny benne az élet. Sasuke rögtön felém fordul, és rinneganját használva egy pillanattal később már előttem áll. Kimerültem. A lábaim nem tartanak már meg. Elterülnék, de Sasuke elkap.
– Nagyon fáj – suttogom könnyek közt.
Elhúzza kezeimet, amik görcsösen szorítják a sebet. Szemügyre veszi, és látom rajta, hogy gyilkolási kedve támad.
– Ki fogom húzni a kardot – mondja.
Én alig láthatóan bólintok, majd összeszorítom a szemeimet. Hallom, ahogy ujjait rákulcsolja a kardra és lassan húzni kezdi. Felnyögök. Nagyon fáj. Összeszorítom a számat és tűrök. Most nem halhatok meg. És nem is fogok. Közben Sasuke az egész kardot kihúzza. Eldobja, majd újra felém fordul.
– Kész – közli velem.
Fáradtan lazulok el. Chakrámmal, kéz nélkül próbálom elállítani a vérzést. Kinyitom a szemem. Félig fa öldön fekszem, félig pedig Sasuke tartja a felsőtestemet. A chakrám keveredik, az ő még bennem lévő chakrájával. Gyönyörű félig zöld, félig lila színátmenetben világít a sebem körül. Egy hideg csepp esik a homlokomra. Esni kezd az eső. Közben a vérzés is eláll. Sasuke fölém hajol, és homlokát az enyémhez nyomja.
– Ügyes voltál – suttogja.
Vizes hajából gyöngyként hullanak a vízcseppek az arcomra. Karját óvatosan alám csúsztatja. Felemel. Hirtelen a ninja, akit halottnak néztünk felkiált. Odakapjuk a tekintetünket. Fényesség jelenik meg körülötte, és úgy érzem, lassan elmos minket a világosság. Be kell hunynom a szememet, úgy vakít. Hirtelen a fényesség abbamarad. Felpillantok. Az első, ami feltűnik, hogy egy utca közepén vagyunk. Konohában, mintha semmi nem történt volna.
– Mi történt? – kérdezem Sasukét, akin látszik, hogy rendesen meg van lepődve.
– Nem tudom – mondja gyanakodva.
– Nem genjutsu? – kérdezem meghökkenve.
– Azok rám nem hatnak – mondja.
– Oh, tényleg – válaszolok zavartan.
De akkor, mi lehet? És miért ilyen a falu? Hirtelen, villámcsapásként nyíllal belém a fájdalom a sérülés helyén. Tágra nyílnak szemeim. Felszisszenek. Sasuke azonnal rám néz.
– Beviszlek a kórházba – mondja, és már villantja is rinneganját.
Az eső még mindig esik, mikor Sasuke bevisz a kórházba. Érzem, hogy a seb a maradék ruhámat is átvérzi. Homályosan látok. Az alakok elmosódnak körülöttem.
– Hozza be, kérem! – kiáltja valaki nem messze.
Sasuke gyorsan beszalad velem valahová, ahol rögtön le is tesz egy kemény felületre.
– A gyógyítást megkezdem – mondja egy ismerős hang.
– Maga?! – kérdezi Sasuke hitetlenkedve.
– Menj ki fiam! – utasítja az előző hang.
Hallom, hogy Sasuke kisétál az ajtón.
A gyógyítás ténylegesen megkezdődik. Lassan elmúlik a fájdalom, és visszakapom az erőmet is. Kinyitom a szememet. Ez nem lehet. A szanitéc, aki gyógyít Tsunade-sama. Gyorsabban kezdem venni a levegőt a meglepődöttségtől.
– Nyugodj meg, már elláttam a sérüléseidet – mondja nyugtatóan.
– Köszönöm – kezdem kissé lehiggadva –, mester.
Hirtelen abbahagyja a gyógyítást.
– Hogy ki? – kérdez vissza meglepetten.
Nem emlékszik rám?! Ez, meg hogy lehet? Arról nem is beszélve, hogy mit csinál ő itt, mikor egy fél napja ütötték ki. Ez nekem túl sok. Behunyom a szemeimet és érzem, hogy elnyom az álom. Elcsendesülnek körülöttem a hangok. És már alszom is.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
