,,arra is tudok gondolni, mennyire várom már, hogy visszajöjjön”

Miután Sasuke elment, még egy ideig ott álltam a szobában, majd fogtam magam, és hazajöttem. Most is éppen itt ülök a kanapémon egy forró csokival a kezemben, már büszkén kijelenthetem, a saját ruhámban. Azt a kimonot beraktam a szekrényembe, legféltettebb kincseim közé. Na, de mindegy is. Azon gondolkozom, hogy vajon Sasukénak tényleg olyan fontosak lennénk. Egyszerűen nem tudom hová rakni azt a csókot sem. Ha majd visszajön, meg fogom kérdezni, határozom el, miközben a folyékony édességet szürcsölöm. Ma már nem megyek be dolgozni, hiszen már estefelé jár az idő is. Gondolkozom, hogy elmondjam-e Narutónak, hogy itt volt Sasuke, vagy ne, mert ha szólok neki, akkor biztosan aggódna, hogy visszajönnek azok a ninják, és emellett még Sasukéra is mérges lenne, egyrészt mert nem szólt neki sem, hogy visszajön, másrészt pedig, hogy miért nem vigyázott rám jobban. Harmadrészt pedig biztos szétkürtölné mindenkinek, és annak se én, se Sasuke nem nagyon örülne, ha miattam mindenki őt ugrálná körbe. Úgy döntök, nem mondom el senkinek, hogy itt volt, azt pedig végképp nem, hogy meg is csókolt.

Huh, nehéz napom volt, fújom ki a levegőt. Gyorsan fogat mosok és befekszem, ezúttal a saját ágyamba. Még gondolkodom egy kicsit a napon, majd elnyom az álom.

Csrrrrrr! Csrrrrrr!

– Mi a jó élet ez? – kérdem még kómásan magamtól.

– Oh, persze. Az ébresztő óra.

Remek. Most már saját magammal is tudok beszélgetni. Ennél már csak az lenne jobb, ha az emeleti ablakomon keresztül egy kecske szamárfülekkel ohayozna ( köszöntés) nekem. Uramisten. Miken fantáziálok?! Na, ettől a gondolatmenettől teljesen felébredtem, mondjuk ezt a folyamatot erősen segítette, hogy a vekkerem két másodpercenként csörög.  Puff! Leütöttem. Mármint az ébresztő órát. A csönd olyan jó, fogalmazódik meg bennem. Na de, fel kell kelni, megnézem az órát. Jajj! Már 06:50 van! Sietnem kell, ha nem akarok most is elkésni. Rohanok felöltözni, utána fogat mosni és reggelizni. Miután ezekkel végzek, rápillantok az időt jelző, zavaró izére, amit órának neveznek. Megdöntöttem a rekordom, tudatosítom magamban. Felkapom a kulcsot az asztalról, és már szaladok is a klinikára.

A házak tetején ugrálva próbálom megközelíteni az említett helyet, mikor hirtelen megbotlom az egyik cserépben, és majdnem odavágom magam, de szerencsére még időben felugrom. Fúú, ez meleg helyzet volt!  Már az utolsó tíz méteren vagyok. Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor az épületbe belépve az óra csak 07:14-et mutat. Egy perc bőven elég lesz, hogy felérjek az irodához. Felfelé sétálok, amikor meglátom Ino,t az ajtó előtt. Ő is felém fordul, látszik rajta a megkönnyebbülés, hogy itt lát. Ideszalad hozzám, én pedig felveszem a boldognak álcázott arcomat.

–Szia Ino! – köszönök neki.

– Jajj, Sakura – hmm, a nevemen szólít, ilyet sem mond gyakran -, úgy aggódtam, és figyelj csak, én tényleg sajnálom, amit a kávézóban mondtam. Nem kellett volna.

– De cserébe megcsináltam minden tegnapi, és tegnapelőtti munkádat, engesztelésként.

– Köszönöm Ino – tényleg hálás vagyok neki ezért –, nem haragszom rád. Látom, ahogy felcsillan a szeme, és már a nyakamon lóg, és szinte megfojt. Ezt nevezi ő ölelésnek. Komolyan mondom, néha olyanok vagyunk, mint két ötéves az oviban.

– Jól van – mondom, mert kezd kimenni a fejemből a vér –, elég lesz.

Szerencsére még azelőtt elenged, mielőtt elájulnék.

– Na, menjünk dolgozni! – mondom neki.

– Jól van Táblahomlok.

Valahogy úgy érzem, nincs oltári nagy bűntudata a kávézóban mondottak miatt. Bemegyünk, én leülök az asztalhoz, ő pedig lepakolja elém a betegek papírjait. Meglepően kevés van. Ino már kiment, így nincs, akit megkérdezzek ez ügyben. Végül is így csak nekem jobb, hamarabb hazamehetek. Már vagy négy órája dolgozom, most veszem el az asztalról az utolsó lapot, de hirtelen benyitnak.

– Sakura-san – lép be az egyik nővér –, szükségünk van önre.

– Azonnal megyek – mondom, és már veszem is a köpenyemet.

Futva követem a nőt, hiszen ha engem hívnak, akkor tényleg nagy a baj.

– Mi történt? – kérdezem, hiszen minél hamarabb megtudom a betegre vonatkozó adatokat, annál gyorsabban meg tudjuk oldani a problémát.

– Összesen hárman sérültek meg, közülük kettőt Ino-san és Tsunade-sama már gyógyít egyet, egyet, de a harmadikkal nem boldogulunk.

– Mi a bajuk? – kicsit túl goromba voltam.

A nővér egy kicsit be is húzza a nyakát.

– Égési sérülés, szívleállás és méregre utaló tünetek – sorolja.

Közben odaérünk. Berohanunk a műtőbe, én egyenesen a harmadik beteg felé veszem az irányt.

– Félre! – kiáltom.

– Helyet a gyógyítónak! – mondja az egyik, közben elrángatva a többit, hogy odaférjek.

Rögtön munkához látok. Elkezdem kivonni a mérget. Az anyaga valahonnan nagyon ismerős, de most nincs időm ezen gondolkozni.

– Tálat, szikét és vizet. Most!

Szerencsére, már ide is hozzák az általam kért felszerelést.

– Fogják le, megkezdem a méreg teljes eltávolítását!

– Igenis – mondja egy pár ember, és biztosítják a beteget.

Előhívom a chakrámat, és cseppet sem irgalmasan elkezdem kivonni a mérget a testből. Az első adagnál az alany ficánkolni kezd, ami csak még jobban megnehezíti a munkámat.

– Maguk meg mit csinálnak ott! – kérdem, cseppet sem kedvesen.

– Tartsák rendesen! Úgy, hogy ne tudjon mozogni!

– Igenis! – mondja az előbbi, aki helyet csinált nekem a beteghez. – Hallottátok a gyógyítót. Lefogni!

Közben újabb adag mérget szedek ki. Nagyon sok chakrát veszítettem, de nem engedhetem meg magamnak a pihenést, hiszen még nem végeztem. Érzem, ahogy az izzadság végigfolyik rajtam. Rohamosan fáradok. Miután az utolsó csepp mérget is kivontam a beteg testéből, megkönnyebbülten sóhajtok fel.

– Az életveszély elmúlt, vigyék ki!

– Köszönjük a segítséget!

– Nincs mit – válaszolom.

Hátranézek, és látom, hogy Ino és Tsunade-sama is befejezte a méreg eltávolítását.

– Ez nehéz volt! – kiált nekem Ino.

– Az bizony – válaszolok.

Éppen lerogynék a földre, amikor valami egy hatalmasat dörren. Felrobbant az épület. Csak por és törmelék maradt.

– Mi a csoda történt? – kérdezem, miközben egy hatalmas betondarabot döntök oldalra, ami az előbb majdnem megölt.

– Nem tud...– mondaná Ino, de nem tudja befejezni, mert valaki egy hatalmasat rúg belé úgy, hogy vagy húsz métert száguld a talajon, amíg végül becsapódik egy túloldali ház falába, és behorpasztja azt.

– Ino! – ordítom kétségbeesetten.

Nem válaszol. Helyette véres testtel lehanyatlik a földre.

– Ki a fene vagy te? – kérdi közben mesterem, aki most mászott ki a falmaradványok alól.

– Te nem érdekelsz – válaszolja az ismeretlen támadó.

Tsunade-sama támadóállást vesz fel, de mielőtt még támadhatna, a ninja hihetetlen sebességgel behúz egyet a mester állába, ő pedig vért köhögve repül fölfelé, miközben a támadó ninja követi, és mikor már vagy tíz méter magasan vannak, lendíti a lábát, és egy hatalmas csapást mér, egyenesen Tsunade-sama hasába. A sensei irányt változtat, most még sebesebben száguld a föld felé, mint ezelőtt felfelé.  Hihetetlenül gyorsan történt az egész. A mester két méter mélyen ájultan fekszik, a becsapódás középpontjában. Folynak a könnyeim, ahogy rá, és Inora nézek. Mind a ketten véresen fekszenek a földön. Hirtelen elönt a harag.

– Miért tette? – kérdezem dühösen.

Ő csak rám néz és elmosolyodik.

– Most kérdezek valamit – kezdi el vészjósló hangon –, és ha nem válaszol, akkor megölöm őket – itt Inoékra mutat –, és magát is – közli halál nyugodtan.

– Mit akar tudni? – kérdezem, gyűlölettel teli hangon.

– Hol van az Uchiha?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés