Aranypenna

Ha szeretnéd nálunk megosztani a történeted, akkor küldd el nekünk e-mail-ben! Mielőtt bármit is küldenél,  kattints:

 
 
 
Szerkesztők Aimi és Emilly
Elérhetőség: aranypenna.info@gmail.com
Nyitás 2016.03.18.
Téma anime fanfiction
Régi designok megnézem
Grafika Ninaa
Kódok LindaDesign | GlamourFactory

 

 
Írói kisokos
1. Alapok, helyesírás, párbeszédek helyesírása, lektor
2. Szóismétlések, szereplők gondolatainak szövegbe ágyazása
3. Vesszők

 

 
 
Jiraiya Tolla
Szabályzat
Kulcsok 2017
Történetek 2017

 

 
Társoldalak





 
Kedvenc linkek



 
Ennyien jártatok itt:
Indulás: 2012-03-04
 

Mindennek a kezdete

Balommal felkönyökölök az asztalra, és a tenyerembe fektetem az állam. Jobb kezemmel már ösztönösen kavargatom a zöld teámat, amit alig tíz perce kértem ki, és közben az utcán elhaladó embereket figyelem. Nagy a nyüzsgés. Jó idő van. Nem tudom kiverni a fejemből azokat a szavakat. Egyszerűen képtelen vagyok. Már nem dobog a fülemben a szívem, mikor visszagondolok rá. Csendes elmélyüléssel próbálom megérteni a kialakult helyzetet, de akármennyit is töröm a fejem rajta, nem leszek előrébb. Sőt, úgy érzem, hogy egyre távolabb kerülök a megoldástól.

- Nem akarlak megbántani, de olyan arcot vágsz, amit senki sem nézegetne szívesen egy teljes percnél tovább. – Nem mozdulok, de a tekintetem lassan Inóra siklatom. Tőlem jobbra ül a kis kör alakú kávézó asztalka mellett, és olyan szintű undorral bámul rám, mintha valami kérges fekély lenne az arcomon. Összeszorítom a fogsorom, és úgy válaszolok.

- Nem muszáj nézni – közlöm ironikusan, és kissé dühösen is, de csak elhúzza a száját, és hetykén megvonja a vállát. Hinata már ennél óvatosabban szól, de a lényege végülis ugyanaz.

- Nem lesz ez így jó, Sakura-chan – emeli rám aggodalmas tekintetét, miközben azon gondolkodom, hogy az idő nagy többségében, ő mindig aggodalmas. – Pihenned kellene – teszi még hozzá. A bal oldalamon ül, és egy limonádét iszogat. Elveszem a kezem az arcomtól, és mély lélegzetet véve, kihúzom magam.

Könnyen mondogat ilyesmit Hinata, hiszen az ő élete maga a harmónia. Én, ha nem foglalom le magam, akkor két lehetőségem van. Egyedül maradok a saját gondolataimmal, vagy anyám gondolataival. És anyám gondolataival, csak anyám saját maga szeret együtt maradni. Már előre forgatom a szemeim az eshetőségre, hogy anyám bármit is megtudjon az egész történésből. Lefogadom Sasukét nagyobb bonyodalomnak ítélné, mint magát a küldetést, és ezt hosszú órákon keresztül részletezné. Aztán pihentetésképpen eszébe jutna erről a problémáról még hat másik velem kapcsolatban, természetesen évekkel ezelőttieket sem kihagyva, amit csak úgy beszúrva közölne, és aztán visszakanyarodna az eredetihez.

- Hogy is mesélted, mit mondtál neki erre az egész Lee-s kijelentésre? – szól közbe Ino. Már nem undorodva néz rám. Megpróbál semlegesnek mutatkozni, de látom rajta, hogy kissé irigy szegényes drámámra. Visszaidézem újra. Elhúzom a szám, mert ahogy újra és újra visszaemlékezek a jelenetre, legszívesebben beleverném a saját fejem az asztalba.

- Azt, hogy „Rendben.” – sóhajtom lemondóan. Ino pár másodpercig ízlelgeti a hallottakat, mintha már nem hallotta volna vagy háromszor, aztán elégedetten vigyorogva megszólal.

- Nem, ez harmadjára is ugyanolyan szánalmas, mint elsőre – nevet. Örülök, hogy ilyen jót mulat rajtam, és még tetőzi is. – Hogy vághattad rá egyből? Mintha megkérdezte volna Narutót, hogy akar-e rament enni – röhög tovább, miközben felhajtja italának maradékát. Hinata vet rám egy fájdalmas és együttérző pillantást, de pontosan tudom, hogy neki is ez a véleménye. Meg utólag nekem is. Fel is idegesít.

- Mégis mit kellett volna erre válaszolnom? – csattanok fel. Hinata kissé összerezzen. A kávézó asztalkájához tartozó napernyő szegélyeit mozgatja a lágy szellő, ami furcsa árnyjátékot vetít egyik pólóba bújtatott vállára. – Nem számítottam rá, hogy ezt fogja mondani – nyavalygom és visszasüllyedek a székembe. – Még az is lehet, hogy félreértettem valamit – teszem hozzá halkabban és egyszersmind reményvesztetten. Ino most először mutatja az együttérzés legkisebb jelét. Baljával tudálékosan felkönyököl az asztalra.

- Dehogy értetted félre – legyint szabadon maradt kezével. – De azért nem kellett volna úgy reagálnod, mint egy kiskutya. Olyan szánalmas vagy. – Legszívesebben megfojtanám amellett, hogy marhára igaza van.

- Az – hagyom helyben, miközben székembe süllyedve kiszúrok magamnak egy pontot az utca túloldalán. Muszáj, mert ha rá kell néznem Hinatára vagy Inóra, azonnal elsüllyedek. Ino, mintha meglepődne, hogy igazat adok neki. Kissé zavartabban folytatja.

- A-azért nem kell túlreagálni – tudálékoskodik, miközben egy kósza szalvéta össze-visszahajtogatásába kezd az asztallapon. Én továbbra is csak a túloldalt nézem. Az egyik kis vegyesbolt ajtajában egész kis sor alakult ki. A várakozók nyugalmasan állnak a napfényben, miközben mi itt a túloldalt, a kávézó napernyőjének árnyékában hűsölünk. Kicsit meg is sajnálom őket, habár nincs olyan meleg.

- Lehet nem is akarom én ezt igazán – közlöm halkan, továbbra is a sorban állókat fürkészve, mintha az egyik arcáról olvastam volna éppen. Félig érzékelem, hogy Ino döbbenten eltátja a száját, éppen ezért inkább Hinatára fordítom a tekintetem, és úgy folytatom. – Rávágtam, hogy „Rendben”, de csak reflexből, mert magamban már én is eldöntöttem, hogy mit fogok mondani Lee-nek. Nem ő miatta. Magam miatt.

- Nem akarod igazán? – ismételi meg Ino hitetlenkedve. Arcából lazán kisöpör egy kósza szőke tincset, majd folytatja. – A fél életed erről szólt, Sakura! – mondja, és kicsit mintha csalódott is lenne.

- A tied is – köpöm negatívan, de ahelyett, hogy visszavágna, amire számítok is, csak bólint egy aprót. Zavarban érzem magam, amiért nem azt a reakciót kapom a szőkeségtől, amit már annyira megszoktam.

- Talán tényleg nem úgy értette Sasuke-kun – kezd bele kissé vehemensen Ino. Rá emelem a tekintetem újra, de nem szakítom félbe. – Talán félreértettél valamit – húzza a száját. – Talán tök másra gondolt! – tárja szét a karjait túlfűtötten. – Vagy talán arra, hogy mégis megpróbálkozna egy értelmes emberi kapcsolattal. Mégpedig veled! Persze erre semmi esélye – teszi hozzá rögtön. – Mármint kapcsolatra veled van, de normálisra… pf – nevet fel gúnyosan. Újra összeszorítom a fogam, mert legszívesebben beledöngölném a formás kis arcocskáját a kávézó teraszába. Ő mintha észre sem venné, folytatja a szapulásunk. – Valljuk be, Sasuke-kun nem normális! És te sem! Szóval megérdemlitek egymást – összegzi a konklúziót. Kedvem lenne most rögtön átnyúlni az asztalon, megragadni a nyakát, és addig rázni, míg nem könyörög az életéért. És ezt ő pontosan tudja is. Elégedetten vigyorog. Hinata menteni próbálja a menthetőt.

- Nem hinném, hogy lenne bármiféle elfogadott, egyöntetű megfogalmazása, hogy mi számít normális kapcsolatnak – összegzi gondolatait halkan. Az ujjait bámulja az elé helyezett pohárra fűzve. Mélyen elréved a gondolataiba, és én látom rajta, hogy Narutóra és magára gondol, én meg arra, hogy milyen sok mindenben is hasonlítunk mi ketten, ha jobban belegondolok. Évekig volt a szőke nyomában, aki észre sem vette. Nem foglalkozott vele. Valahogy mégis egymásra találtak. Lenyűgöz a kitartása, és a lelki ereje, ami az enyémhez képest az egekben szárnyal.

Még mást is hozzá akar fűzni mondandójához, de félbeszakítom.

- Hogy nem féltél ezt végig csinálni? Tudjuk milyen Naruto – kérdem tőle leplezetlen kíváncsisággal. Ugyan nem mondtam ki hangosan, hogy mire is gondolok, de Hinata azonnal tudja. Zavartan mosolyogni kezd, és most először felnéz rám.

- Féltem – feleli komolyan. – Rettegtem – módosítja elgondolkodva. A tekintetéből látszik, hogy éveket zuhan vissza gondolatban.  – Attól, hogy egyedül maradok egész életemben.

Elszorul a torkom, mert ha magamra gondolok a legszörnyűbb az egészben, hogy én ahelyett, hogy félnék ettől a gondolattól, már rég megbékéltem vele. 

Még otthon is Hinata szavai járnak a fejemben, hogy mennyire számít, hogy az ember mennyire fél valamitől. Én mitől félek jobban? Mitől félek egyáltalán? Hogy hülyét csinálok magamból? Hogy ez egy hazugság? Annyiszor csináltam már magamból hülyét, hogy nem számít, és annyiszor áltattam magam hazugságokkal, hogy már ez sem lehet igazi félelemre való indok.

- Akkor meg mi a fenétől parázol Sakura? – állok meg az előszobai tükör előtt. Az arcomra bámulok. Nem látok rajta semmi különöset. Néha még felfedezem benne gyerekkori önmagam. Rossz lenne, ha nem így lenne. Elmosolyodom, aztán hirtelen abbahagyom, ahogy észreveszem magam. Végig siklatom a tekintetem a testemen. Abban sincs semmilyen furcsa. Laposabb vagyok, mint társaim, de kit érdekel? Még sem hasonlíthatom magam például Hinatához. Hinatának akkor lufik nőttek a mellkasára, hogy néha eszembe jut, hogy valószínűleg ha bele esne egy medencébe, fennmaradna a víz felszínén. A képtelen gondolatra teli pofával röhögni kezdek az üres lakásban, és jó pár percig abba sem bírom hagyni. – Te teljesen hülye vagy! – mondom könnyező tükörképemnek, és ahogy újra meglátom magam, furcsa gondolatom támad.

A hajam. Hosszú. Újra megnőtt, és én hagytam. Miért? Kihúzom belőle a gumit, és kissé beletúrok. Nem tetszik, és azt is tudom, hogy miért. Egy olyan időszakomat jelképezi, amellyel nem szívesen találnám szembe magam újra. Összeszűkült szemekkel tanulmányozom a fejem, és egyértelmű döntés hozok.

Kimegyek a konyhába, és a tükör elé visszatérve már egy olló társaságában tanulmányozom magam tovább, aztán rájövök, hogy nem kell ezt túlmisztifikálni. Neki esek rózsaszín tincseimnek, és még csak fél úton járok, mikor kopogtatnak a bejárati ajtón. Meg vagyok győződve róla, hogy anyám az, mert még délelőtt felhívott, hogy benéz valamikor a délután folyamán.

- Gyere – üvöltöm ki neki, mert nem akarom félbehagyni a folyamatot, annyira belejöttem, és annyira jó érzéssel tölt el. Észre sem veszem, hogy eszeveszetten vigyorgok közben, csak akkor már, mikor lefagy az arcomról, mert anyám alakja helyett, egy teljesen más alak tükörképe csúszik az enyém mögé.

- Mit művelsz? – kérdezi Sasuke-kun értetlenül, mintha nem lenne biztos benne, hogy épelméjű vagyok. Az ollót tartó kezem azonnal lehanyatlik testem mellé. Azon gondolkodom, mit is kellene most felelnem, aztán rájövök, hogy nem számít.

- Levágom a hajam? – kérdezek vissza, mintha nem lenne teljesen egyértelmű, majd folytatom a folyamatot. Koncentrálnom kell, hogy magamat nézzem a tükörben, és ne őt. Nem is megy. Néhány pillanatig csak némán figyeli, ahogy újabb és újabb rózsaszín hajszálak hullnak a padlómra, majd mintha egy álomból ébredne, megszólal.

- Kakashi összeállíttatott egy néhány főből álló csapatot, aki tudnak segíteni a laborban. Szeretné majd megbeszélni, hogy milyen terveid vannak a folytatással kapcsolatban.

A tükörképemre bámulok. Már csak néhány igazításra van szükségem, de nem is a hajam az, ami most leköt. Saját szemeimbe bámulok, és arra gondolok, hogy most tényleg fontos vagyok. Én szabhatom meg, hogy mi, merre, és hogyan haladjon, és ez nagyon jó érzéssel tölt el. Lenyisszantok még gyorsan két tincset, és inkább befejezettnek tekintem magam. Szembe fordulok Sasuke-kunnal, és úgy válaszolok. Próbálom leplezni izgatottságom az üggyel kapcsolatban.

- Rendben. Kell egy kis idő, mire mindent átgondolok, és megtervezek. Majd holnap beszélek vele, hogy mire jutottam. Természetesen, ha akarod, szólok előtte neked is. Naruto is biztos ott akar majd lenni – teszem hozzá magabiztosan, és remélem, hogy leplezni tudom mindenféle jelét annak, hogy sokkal jobban érzem magam ettől a helyzettől, mint amennyire helyes lenne. Ha lehet egyáltalán helyes ebben az esetben.

Mondandóm végére érve sem mozdul, és nem is szól semmit, csak néz rám némán. Zavarba jövök. Pár pillanattal ezelőtti magabiztosságom elillan, ahogy az vele kapcsolatban lenni szokott.

Most Sakura! Most kérdezd meg, mi volt az a csók! – szólal meg hirtelen énem egyik belevalóbb része, de természetesen nem hagyja el egy árva szó sem a szám. Legalábbis ezzel kapcsolatban. Csak óvatosan leteszem az ollót a tükör előtti kis szekrényre, majd kiegyenesedve közelebb lépek felé, egy tétova lépést.

- Minden rendben, Sasuke-kun? – kérdem, és a hangom Hinata-féle cincogásnak hallatszódik. Egy pillanatig csak fürkészi az arcom. Kiráz a hideg. Érzem, ahogy elönti az arcom a pír.

- Valamit meg szeretnék beszélni veled – mondja kissé halkabban, mint ahogy beszélni szokott. Az arca kifejezéstelen, én meg nem tudom, mire gondoljak. A vérem a fülemben kezd dobolni, annyira kíváncsi vagyok.

Vajon ő is arról akar beszélni? Vagy csak pontosítani akarja, hogy miért utasított, hogy mondjak Lee-nek nemet? És kiderül, hogy tényleg csak tévedtem? Vagy el akarja magyarázni, hogy ne értsem félre a „Még el sem kezdtük” mondatot? Megőrülök!

- Én – kezd bele, de kopogtatás szakítja félbe. Egy másodpercig csak bámulunk egymásra megkövülten, mintha bármi rejtegetnivalónk is lenne, majd újra megszólal a jellegzetes kopogás, most már emberi hanggal párosulva.

- Sakura! Itthon vagy? – kiabál be anyám, aztán kicsit halkabban bosszankodni kezd, hogy nem kap választ azonnal. Hirtelen azt sem tudom, mit tegyek, de sok időm nincs a találgatásra. Öntudatlanul indulok az ajtó felé kissé rémülten. Először csak egy pár centire nyitom ki.

- Szia, Anya! – köszönök. Furcsán kezd méregetni.

- Jól vagy? – kérdezi, amolyan anyásan tolakodó módra.

- Persze – erőltetek magamra egy vigyort, ami megint csak nem sikerülhet valami fényesre anyám reakciójából ítélve. Szabályosan betör az ajtón, én meg riadtan fordulok utána, de nincs ott senki más, csak ő. Sasuke-kun eltűnt, én meg csak bámulok körbe riadtan, mintha bármelyik sarokban felbukkanhatna újra, okot adva anyámnak az aggódásra.

- Nem tetszel te nekem! – fonja keresztbe a karjait basáskodóan, majd kissé enyhítve a kifejezésén, folytatja. – Haza kellene jönnöd pár napra. Pihenhetnél – mondja, én meg gondolatban azonnal kiegészítem a mondottakat: Hogy felügyelj, mi? A pletykák itt gyorsabban terjednek, mint gondolná az ember.

- Nincs semmi bajom – szűröm a fogaim között. – Ami azt illeti, délután be kell mennem a klinikára – mondom kissé ridegebben, mint akartam, de anyám nem riad vissza. Sosem szokott.

- Róla van szó, igaz? – kérdezi vádlón. Tudom, mire gondol pontosan, de tudatlanságot tetetek. Nincs más lehetőségem. Kifejezéstelenül bámulok rá vissza. Legalábbis azt remélem, hogy kifejezéstelen.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondom. Egy pillanatig marad csak néma.

- Rossz irányba haladsz Sakura! – esik nekem. Vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek kiabálásba.

- Rossz irány? – ismétlem meg hitetlenkedve. A legerősebb kunoichi vagyok Konohában, az orvosi tudásom páratlan, és egy gyermekklinikát vezetek! – sorolom az érveim, miért is gondolom én, hogy anyámnak nincs igaza, de egy mondattal vissza tudja forgatni a kereket, és kést döfni belém.

- És egyedül vagy – jelenti ki keserűen. Egy pillanatig elhallgatok döbbenetemben. Tudtam, hogy ez jön, de mégis döbbenve fogadom. Mély lélegzetet veszek, nehogy elbőgjem magam.

- Vannak szüleim, vannak barátaim, vannak csapattársaim, és minden egyes kis beteg lelket a klinikán, a családomnak tekintek – közlöm, és nem bírom megállni, könnybe lábad a szemem. Összefonom a karjaim a mellkasomon, hogy kis erőt merítsek. – Bocs Anya, ha nem tekintem magam magányosnak – hazudom ironikusan, mert egy kis részem igenis úgy tekint magára. Mindketten tudjuk, hogy itt most nem azokról az emberekről van szó, akik körülvesznek nap, mint nap. Anyám tekintete megenyhül. Szólni akar, de aztán meggondolja magát. Felém nyújtja egyik karját. Csak ekkor veszem észre, hogy egy hatalmas csomag van benne. Lassan érte nyúlok, és elveszem.

- Egy kis ebéd. Egyél – mondja amolyan bűntudatkeltő módon, majd az ajtó irányába indul. – Majd később beszélünk. Hétvégén talán benézhetnél – teszi még hozzá tétován, majd elmegy. Állok még egy helyben pár másodpercig.

Próbálom visszanyelni könnyeim, de egy-kettő így is kicsordul. Ez az, ami mozgásra késztet. Szabad kézfejemmel dühödten letörlöm arcomról a nedvességet, majd a konyhába masírozva szinte levágom az asztalra a kapott ebédet.

Nem akarom ezeket a dolgokat tovább hallgatni. Egyszerűen belefáradtam. Senkinek semmi joga beleszólni.

Anyámnak sikerül az egész délutánom, és estém is elrontani ezzel a kis közjátékkal. Már lemegy a nap, mikor mindennel végzek, és azon kapom magam, hogy a sötét irodámban ülve bámulok ki a falu utcáira. Nézem az embereket, akik teljes nyugalomban teszik a dolguk, és azon gondolkodom, hogy vannak-e olyan emberek, mint én. Akiknek hasonló problémáik vannak. Aztán arra gondolok, hogy a válasz egyértelműen a nem. Sasuke-kunból csak egy van, és csak azoknak a dolgát nehezíti meg ennyire, akiket közvetlenül ismer.

Felteszem magamnak a kérdést, hogy milyen lenne most az életem, ha meg sem ismerem gyerekkoromban, vagy ha valami szürreális oknál fogva, nem belé leszek szerelmes, hanem valaki másba. Mondjuk Lee-be. Nem tudom elképzelni. Nem megy. Annyira az életem részévé vált, hogy már elképzelni sem bírom, hogy milyen lenne, ha nem lenne. Még amikor nincs itt, akkor is. Nem telik el nap…

- Mindegy – suttogom magamnak hirtelen lemondóan, mikor észreveszem magam. Talán mégis szükségem lenne pár napra anyáméknál? Az lenne a vég. Azt biztos. Nem! Amint ezt kigondolom, hirtelen kinyílik az ajtó, és Ino masírozik be rajta. Egy papír van a kezében, és csak akkor veszi észre, hogy a helységben vagyok, mikor már majdnem az asztalomnál jár.

Megfagy a mozdulat közben és értetlenül bámulunk egymásra pár másodpercig. A csendet természetesen ő töri meg. Még rajta van az orvosi köpeny.

- Mi a fenét keresel itt? Pláne sötétben? – sápítozik. Feltápászkodok az ablak elé húzott székemről, és úgy teszek, mint aki nem hallotta az előző két kérdést.

- Mit hoztál? – kérdezem az érdeklődés legkisebb szikrája nélkül. Továbbra is értetlenül bámul, mire nehézkesen a kezében tartott papír felé bökök. Nem foglalkozik vele.

- Kezdem azt hinni, hogy megbolondultál – mondja. Gúnyos grimaszt intézek felé, amit szokásához híven, most nem viszonoz. Megteszi még azt a pár métert az asztalomig, leteszi rá a papírt, majd újra felém fordul. Csak állok tétlenül a helység közepén, és nincs menekülés. – Sakura…

- Bele se kezdj, Ino. Anya már megtette, az bőven elég volt mára. Meg úgy a hétre – közlöm. A szőke elhúzza a száját. – Nincs semmi bajom, csak sok mindent kell átgondolnom jelenleg – mondom a teljes igazságot. Hirtelen rám tör az őszinteségi roham, és folytatom. – Nehezen jutok dűlőre bármi felett is. Sasuke-kun visszajött. Itt van a faluban, és én fogalmam sincs, hogy mi történik. Annyiszor elképzeltem már, hogy milyen lesz, ha viszontlátom, de ez az eshetőség még csak eszembe sem jutott – nyafogom. Ino arckifejezése kissé megenyhül, bár benne marad a csak rá jellemző éles, és kissé fanyar kifejezés.  

- A közös küldetés talán kicsit sok, de így alakult. Valamint, ha nem lenne, akkor nem tudnál ennyi időt vele tölteni. Nem tudni, mikor indul újra útnak. Nem venném ilyen drámaira a dolgot a helyedben. Oké, hogy mindent összezavart, amikor megjelent sérülten, de előbb vagy utóbb úgy is megtörtént volna. Mármint nem az, hogy megsérül, hanem, hogy megjelenik itt – magyarázza kissé kuszán. Elmosolyodom, és cinikusan felvonom az egyik szemöldököm. Ezt azonnal észreveszi, és eltűnik tekintetéből az a hangyányi együttérzés is. – A lényeg, hogy rendben van, ha pár napra magadba süllyedsz, és töltesz egy kis időt a saját gondolataiddal, hogy letisztázd, mi is zajlik pontosan, de kicsit most már azért túlzásba estél – oktat ki, mire megjön az én erőm is.

- Te ezt nem értheted – védekezem, de mielőtt bármit is hozzáfűzhetnék, újra átveszi a szót.

- Ja, mert ezt senki nem értheti rajtad kívül – gúnyolódik és közben még a kezeivel is hadonászni kezd, hogy minél teátrálisabb legyen az eredmény. – Szedd már össze magad Tábla homlok! – üvölt rám hirtelen, engem meg annyira meglep ezzel, hogy hirtelen szólni sem tudok. – Olyan Sasuke-módra, de megtette az első lépést feléd. Örülnöd kellene! Erre vártál egy egész életet! Ne nyavalyogj már! Nem hiszem el, hogy nem unod saját magad! – fújja ki magát lemondóan. Karjait keresztbefonva mellkasán néz rám, és látom a tekintetében, hogy egy kicsit tart attól, hogy messzire ment.

Lassan megindulok az asztalom felé, hogy megnézzem a papírt, amit hozott, és hogy kissé húzzam az idegeit. Akárhogy is van, bármikor tudom élvezni ezt. Nagyon nem érintené meg, ha ezzel valóban megsértene, de azért egy órára lekötném a gondolatait vele, ha megjátszanám a felháborodottat. Ehelyett csak az asztalom mögé lépek, és felkapcsolom a kis asztali lámpát. A papír, amit pár perce letett oda, vakítóan fehér, a fény pedig egészen az iroda ajtajáig elkúszik Ino árnyékával karöltve.

- Én meg nem hiszem el, hogy nem unja még a sápítozásod Sai – mondom, miközben rá emelem a tekintetem a papírról, és egyszerűen nem tudok uralkodni magamon. Megtörik a színjátékom és vigyorogni kezdek. Inón látszik, hogy valamennyire megkönnyebbül, és felháborodást kezd el megjátszani, de azért ő sem tudja leplezni mosolyát.

- Már mondtam, hogy ha az elviselhetetlenség mérlegére tennénk Sasuke-kun és az én személyiségem, Sasuke-kuné lenne, ami a földre zuhanna. Szóval te jártál rosszabbul – mondja fellengzősen, de ennél azért erősebb és szellemesebb visszavágásra számítottam.

- Na, húzz innen – intek vigyorogva az ajtó felé. Megnézem, mit hoztál.

- Te húzz inkább haza! – jön azonnal felelet. – Ez nem sürgős – int fejével az előttem lévő papírra. – Én vagyok az éjszakás, nem te!

- Viszont én vagyok a főnök – mondom ki a varázs mondatot, amivel nem szeretek kérkedni, de néha nagyon is jó elejteni Inónak, mert mindig benne reked a szó ilyenkor, és nem tud semmit sem csinálni, csak duzzogva lelépni. Most sincs ez másképpen.

Még tíz perccel utána is csak mosolyogni tudok, miután elment. Ő volt az utolsó, akit a mai napomba kívántam, ennek ellenére, ő volt az egyetlen, aki kicsit sajátosan, de vissza tudott rántani az önsajnálatból néhány mondattal. Hálás vagyok neki, de természetesen ezt nem kell tudnia.

Átnézem, amit hozott, és rájövök, hogy tényleg ráért volna holnap reggelig. Néhány rendelésre összeírt tétel van rajta különböző gyógyszerkészítményekből és kórházi eszközökből. Holnap reggel ellenőrzöm az összest, de most megfogadom a tanácsát.  Nem foglalkozom vele, és haza megyek.

Anyám ebédje még mindig ott árválkodik a konyhaasztalon. Megállásra késztet a látvány. Kicsit sajnálom anyám és apám. Ők csak egy normális életet akartak nekem mindig is. De már a kezdetektől nem éltem azt, és erre én büszke vagyok. Nagyon sok melómba telt idáig elérnem. Vontatottan megfogom a szatyrot, és anélkül, hogy belenéznék, beteszem a hűtőbe. Óvatosan körbenézek a lakásban. Minden ugyanolyan, mint ahogyan hagytam.

Mindig is utáltam, mikor gyerekkoromban hazaérve az a látvány fogadott, hogy anyám a cuccaim között próbált rendet rakni. Semmit sem oda tett vissza, ahol annak én a helyét gondoltam. Akkor utáltam, most viszont kicsit hiányzik ez az érzés. Talán ilyen felnőni. Elég sok olyan dolog hiányzik mostanában a gyerekkoromból. Valóban magányos vagyok. Néha eszembe jut, hogy milyen lenne… mármint, ha hazaérve a dolgok nem ugyanott lennének, mint ahol hagytam őket. Ha valaki rajtam kívül még használná őket. De én választottam. Megvannak ennek az előnyei is. Senkihez sem kell alkalmazkodnom.

Mit hazudsz? Ino most rakott helyre! Nincs jogod visszaesni! Nagyon is szeretnél te alkalmazkodni!

Mélyet sóhajtok, és az előszobába lépek. Leakasztok egy pulóvert az egyik fogasról, és útnak indulok. Nem tudom, hogy hova. Sétálni akarok, és nem bezárkózni a lakásba. Ilyenkor már magányosak az utcák. Szeretem Konoha nyüzsgő oldalát, de csak ilyen esti csöndes órákban lehet észrevenni olyan dolgokat, mint a fák leveleinek zörgése, ahogyan a lassú szellő keresztülszáguld közöttük. Vagy az éjszakai tücskök hangoskodása a fűben. Vagy, ahogy a cipőm talpa hol a hatalmas köveket, hol pedig a poros földet éri. Megállok egy pillanatra, és felnézek az égre. Ezt sem túl gyakran teszem meg, pedig a csillagok minden este felkúsznak az égre, és minden este ugyanilyen gyönyörűek. Nyugalom van, és sírni tudnék ettől a boldog érzéstől. Miért nem figyelek gyakrabban? Ostoba vagy Sakura! De még mennyire, hogy az vagy. Van, ami nem változik.

Mikor visszaejtem a tekintetem az útra, csak akkor veszem észre, hogy nosztalgikus helyen időzök. Nem túl kellemes emlék, de legalább emlék. Körbenézek újra, most már tudatosan. A kövek a lábam alatt, a fák… a kőpadok. Lehunyom a szemem, és mélyen magamba szívom a levegőt.

Igen. Ez az az út. „Mindenkinek, aki el akar menni, ezen az úton kell végig mennie…”*

Amiket akkor mondtam…

„Még ha van is családom, és vannak barátaim…”*

Még most is…

„Nélküled az életem…”*

Így gondolom…

„Én örökre magányos leszek…”*

Üvöltöttem, és bőgtem, mint egy hülye. Könyörögtem. Mert csak ez tellett az erőmből. A gyenge, és ostoba Sakura, csak erre volt képes. Szinte érzem a leheletét most is a tarkómon. Beleborzongok, még most is, ahogy felidézem, amint mögöttem áll. Szinte már várom, hogy kimondja, hogy „Köszönöm”.

Mit csinálsz itt kinn az éjszaka közepén?*

Kipattannak a szemeim, és sziklává dermedek. A végtagjaim bizseregnek. A lehelete a tarkómon… nem az emlékezetem furcsa játéka volt. Valóban itt áll mögöttem. Ugyanúgy, ahogyan akkor. Ajkaim elé kapom a kezeim, mert attól félek, hogy megint elbőgöm magam, mint akkor. Olyan élénken él bennem az a pár perc most, mint még soha eddig. Az ostoba és gyenge Sakura viaskodik most bennem a felnőtt, és erős Sakurával. Egyszerre önt el minden. A távozásának éjszakája, a rengeteg kísérlet a megtalálására, a sok ígéret, a Narutónak mondott hazugságaim… Igazából, minden itt kezdődött. Minden, amit képtelen voltam feldolgozni.

 

 

*Naruto – 181. fejezet – ford.: naruto-kun.hu

1 hozzászólás
Idézet
2017.04.28. 21:28
Rika

Szia!

Jaj, már vártam, hogy feltedd a folytatást, nagyon örültem, mikor láttam, hogy van új rész. Nagyon jól sikerült, imádtam minden egyes sort! A vége ütős lett, valami romantika ráférne a párosunkra vagy egy rendes beszélgetés, amiben tisztázzák a dolgokat. Várom a következő fejezetet, hozd hamar!

Puszi, Rika