Teliholdas szombat éjszaka volt. Későre járt már, de még mindig a kaotikus tömeg közepén ugráltam. A zene hangosan pulzált, a teremet átjárta a féktelen tombolás. Olyannyira, hogy az egyébként sem sziporkázó állapotban lévő falról csak úgy zuhogott a vakolat.
Ezalatt én úgy ringattam csípőm a szám ütemére, mintha muszáj volna, de azért figyeltem a partnereimre is. Egyik kezemben ugyanis a hírhedt Jack Daniels társaságát élvezhettem, míg a másikban a jó öreg vodkaszódát löttyintettem egy részeg hapsi vállára. Hopsz.
A tömeg azonban felujjongott, mikor a Dj egy közkedvelt számot kevert fel, s ezzel el is terelte a figyelmem az előbbi kis bakimról. Egy jó nagy korty Jackből, és már is újult erővel folytattam a táncot.
Addig, hogy az izzadságtól átnedvesedett nadrágom már egészen a combomra tapadt, a hátamról pedig folyt a víz, a hajam meg csapzottan tapadt rá arcomra. Ekkor megrezzent valami a zsebemben. A telefonom. Megálltam és elővettem, hogy megnézzem ki üzent, de a nekem ütődő testek, arcomba logó karok, és lábak miatt nem tudtam rá odafigyelni.
Így elérkezettnek láttam az időt, hogy elegánsan távozzak, még mielőtt kidekorálnám valakinek a pólóját az ebédemmel.
Jó pár percbe tellett, mire a zsúfolt ember tömegen átverekedtem magam. Azonban a hadművelet csak félig aratott sikert, ugyanis útközben egy haramia kikapta kezemből Jacket.
Könnyes búcsúval tisztelegtünk előtte, egy pillanatig... Majd gyorsan lehúztam a vodkaszódát és már túl is tettem magam a veszteségen. De sosem feledtem el jó barátomat. Hősiességéről ódákat zengtem a testvéreinek.
Odafúrtam magam a bárpulthoz, ahol Chie unottan pillantott fel rám könyve mögül, miközben lapozott egyet és elkezdte a következő oldalt olvasni.
– Befejezted? – kérdezte közömbösen.
– Csak egyszer jönnél el velem úgy, hogy jól szórakozol. – Levettem a székről a kabátomat és a kezemre raktam. Chie rám villantotta barna szemeit.
– Neked az a szórakozás, ha izzadt testek között vergődsz, miközben vedelsz, mint a gödény, aztán egy idegen szájában kötsz ki, aki azelőtt fene tudja hányszor okádott?
– Fúj... – Ha így mondja akkor tényleg szörnyen hangzik.
– Köszönöm – csapta össze a könyvet, és felállt.
– Olyan ünneprontó vagy – húztam el a szám.
– Nem csak antiszociális és tisztaság párti – tuszkolta be táskájába a könyvét, majd ő is kabátjáért nyúlt.
– Karót nyelt és kényszerbeteg – javítottam ki, nagy köhögések közepette. Chie rám kapta fejét, de én a plafont bámulva haladtam el mellette.
Aztán eszembe jutott, hogy kaptam egy üzenetet.
Újra elővettem zsebemből a telefont, de azt azzal a lendülettel ki is verték kezemből. Utána kaptam, ám nem értem el, és a földön landolt. Sietve nyúltam volna le érte, de valaki belerúgott, így az jó pár méterrel arrébb csúszott, engem pedig fellöktek, ezért fenékre huppantam. Nem törődtem vele, kapkodtam a fejem, hogy megtaláljam, de már késő volt. Mikor megindultam felé, akkor léptek rá először. Megdermedtem az üveg reccsenésére. Aztán újra ráléptek, majd újra és újra. A legutolsó láb tulajdonosa lehajolt és felvette. Magasba emelte én meg csak ültem a földön, dermedten.
– Ez kihez tartozik? – kiáltott fel a csaj, de én még mindig csak tátogtam, mint egy hal.
– Az enyém, köszi – szólalt meg Chie, majd kikapta a lány kezéből a telefonom, amit most már leginkább töröttfonnak lehetett volna nevezni, és odasietett hozzám. – Elárulnád még is mit bénázol? – Kerek szemekkel pillogtam rá. Megforgatta szemét. – Inkább hagyjuk, gyere! – felállított és kitessékelt a helyiségből.
Az októberi hideg egy pillanat alatt belevájta karmait csontjaimba, és már is vágytam a kabátom védelmet nyújtó közelségére. Magamra vettem és állig felhúztam, majd Chie felé fordultam.
Ő épp a telefonomat vizsgálta. Egy kis idő után összeszorította a száját.
– K.O. – Lebiggyesztettem az ajkam. Hülye, hülye én! – Minek vetted elő egyáltalán, odabent? Nem tudtál volna még várni amíg kiérünk? – rázta fejét, miközben rosszallóan nézett rám. Majd odanyújtotta a telefonom.
– Amint látod nem, azért történt meg ez – vettem el tőle. Jó ég! Mi van, ha Tenten írt? Másodperc törtrésze alatt fogott el valami nagyon rossz érzés vele kapcsolatban. Teljesen lesápadtam.
– Hihetetlen vagy – szajkózta tovább Chie. – Soha nem bírsz vár... Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – kérdezte aggódva, miközben szemeivel engem fürkészett. Nyeltem egyet.
– Valaki írt nekem. És azt akartam megnézni. Lehet, hogy Tenten volt az. – Idegességemben szörnyű gondolatok és képek lepték el az agyamat.
– És?
– Mi van, ha baja esett? – egyre csak úgy éreztem, hogy ez valóban igaz lehet.
– Nyugi – mondta kedvesen és átkarolva vezetett az autóhoz. – Nincsen semmi baja. És nem is biztos, hogy ő volt.
– Más nem nagyon lehetett – jegyeztem meg.
– Kivéve Abe-sant? – Ugh.
– Nem nagyon szoktunk üzengetni egymásnak, hogy úgy mondjam. – Chie várakozóan nézett rám, de nem szóltam semmit. A Tentennel kapcsolatos érzésem felülírt mindent. Felsóhajtott.
– Jól van! – emelte fel megadóan a kezeit. – Hazaérünk és odaadom a telefonomat, kicseréljük a kártyát és megnézzük kitől jött az sms – indította be az autót, majd kigurultunk a szórakozóhely teli parkolójából. A szavai nagyjából megnyugtattak, de nem teljesen.
Fejemet a támlának döntve néztem az elmosódó tájat.
Tentennel együtt a Maeda árvaház, lakói voltunk. Ő rokonok híján, a szülei halála után került oda, tíz évesen. Míg én a kórházban hagyott gyerekek körét erősítettem, ahonnan egy árva csecsemőgondozóba kerültem. Majd egy éves korom után átküldtek, ide, az árvaházba. Ott ismertem meg Abe Amayát, a nevelőnket.
Mellesleg utál engem. Én vagyok a babszem a fenekében. Jó, nem voltam, vagyok egy szófogadó típus és az is lehet az oka, de az most lényegtelen. Szóval Tenten érkezéséig minden hülyeséget csináltam, majd miután megérkezett... hát vele együtt csináltam a hülyeségeket. Nagyon jó, a legjobb barátnők voltunk. Aztán egy fél évvel ezelőtt elképesztő dolog történt.
Örökbe fogadták őt.
Egy nagyon kedves idős hölgy vitte magával, olyan Anne Shirleybe illő történet volt az egész. A hölgynek nem volt férje csak egy testvére, akivel élt. Kicsit fura természete volt, de kedvesnek tűnt. Ha jól emlékszem Chiyo volt a neve, és valami iszonyatosan távoli kis faluba vitte magával.
Olyan szokatlan volt az egész. Hisz a mi korunkban már kinek kellenénk? Nem szoktak örökbe fogadni ennyi idős gyerekeket. Általában a kicsiket viszik el, olyanra még példa sem volt, hogy egy tizenhét éves lány innen kikerüljön. Szülőkkel.
Nagyon izgatott volt, én is boldog voltam és örültem neki, de akkor is fájt, hogy el kell mennie.
Az egyik pillanatban még együtt szöktünk ki a takarodó után, a másikban pedig Chie mogorva fejét bámultam a szomszédos ágyon. Tenten helyén. Nem volt bajom vele, de Chie nem Tenten volt. Hiányzott. Az évek múlásával egyre szorosabb kötelék alakult ki közöttünk. És én kétségbeesetten kapaszkodtam belé, főleg azután, hogy elment.
– Ó, jaj. – Chie lemondó sóhajtása szakított ki gondolataim közül. Felnéztem és megértettem, ki sóhajának okozója. Amaya toporgott idegesen az intézet ajtaja előtt. Miért nem tud ez aludni?!
– Vén satrafa - kötöttem ki az övemet morogva. Olyan képpel szálltam ki az autóból, mint akinek épp a fogát húzzák. Becsuktam az ajtót és lajhárokat megszégyenítő, lassúsággal vonszoltam el magam, szent Amaya színe elé. Közömbös arckifejezést öltve pillantottam fel rá. Chie pedig elhúzott szájjal nézett más irányba.
– Haruno Sakura! – Szólalt meg figyelmeztetően. – Megkérdezhetném, mit keresel te kint hajnali fél háromkor? – Hm, fogós kérdés, lássuk csak.
– A könyvtárat?
– Te? – válaszol kérdéssel a kérdésemre. Ravasz.
– Chie segített tanulni. Ott – tettem még hozzá. Amayának szeme se rebbent, de Chie diszkréten lábon rúgott jelezve, hogy nem tetszik neki, amiért rá is felhívtam a figyelmet. Bár nevelőnőnk szúrós pillantásaival csakis engem tüntetett ki.
– És mi szükség volt az én – nyomta meg ezt a rövid kis szócskát – autómra, mikor öt perc sétára van az innen?
– Hideg van – szóltam vissza. Összehúzott szemmel nézett végig rajtam. A pompás új magassarkú csizmáimon, amitől hosszabbnak tűntek igencsak kecses lábaim, a szűk cső farmeromon, ami tökéletesen kihangsúlyozta formás popómat, a csípőmet alig fedő kabátomon, ami néha kivillantotta csupasz hasfalam, a fedetlen nyakamon és zilált külsejű rózsaszín hajamon.
– És hova öltöztél ki így? – Szegezte nekem a kérdést.
– Szeretek divatosan öltözködni. – Ilyen nagyot még életemben nem hantáztam, csak azt vettem fel, ami nekem tetszett. Nem érdekelt a divat.
– És tanulás közben lecsúszott egy két feles is? Csak azért kérdezem, mert úgy bűzlesz, mint egy szeszkazán. – Bukta. Pedig olyan jól indult. Vén banya.
Megadóan fújtattam egyet és vártam, hogy elkezdje a korholást. Ami nem is maradt el, tíz percen keresztül ontotta magából a hegyi beszédet.
– A telefonod – nyújtotta végül a kezét, hogy átadjam. Ez volt a büntetés. Elővettem zsebemből, töröttfonomat és tenyerébe csúsztattam. – Még is mit műveltél ezzel? – hüledezett.
Vállat vontam, mert nem érdekelt, hogy mit csinál vele, már amúgy is hasznavehetetlen volt. Chie viszont valamiért elkezdett fészkelődni mellettem. Összevontam a szemöldököm és felé pillantottam, de nem tudtam rájönni mi baja.
– Felháborító a viselkedésed Sakura. És ennek tetejében még a telefonodra sem vagy képes vigyázni. Többet nem kapsz telefont. – Haragosan néztem szemébe.
– Azt nem teheted! – szűrtem ki fogaim közül.
– Ó, dehogy nem, kisasszony. És most tűnés a szemem elől – mutatott a háta mögé. A fene egye meg ezt a némbert. Nem igaz. És Chie mintha ott se lett volna. Egyértelmű volt, hogy csak engem tisztelt meg azzal, hogy tiszta szívéből utáljon.
Dühösen haladtam el mellette, és egyenesen a hálóterem felé tartottam, mikor valaki visszarántott. Chie értetlenül pislogott rám.
– Mi van? – rivalltam rá.
– Mi a fenéért adtad oda neki a telefonod?
– Mert muszáj volt? – kérdeztem vissza indulatosan. – Egyébként sem tudnám már, használni.
– Aj, nem érted – szorította össze szemeit. – A kártya. Hát nem akarod megtudni, ki írt? – Mintha egy vödör jeges hideg vízzel öntött volna pofán, úgy rontott ki belőlem minden dühös érzés. A homlokomra csaptam. Hülye.
– Vissza kell szereznünk – mondtam.
– Gondolom esélytelen, hogy ezt holnap ejtsük meg – sóhajtott. Sajnos azt nem bírtam volna kivárni.
Fél órával később az Amaya szobája melletti folyosón bujkáltam. Chie pont akkor kopogott be az ajtaján, mikor kilestem. Egy perc elteltével, már nyílt is az ajtó.
– Mi a gond, Takenaka-san? – Kérdezte Amaya, barátságosan. Mennydörgős ménkű! Nem is tudtam, hogy így is tud beszélni. Ez irritálóbb volt, mint mikor utálatosan viselkedett.
– Eltűnt a szemüvegem – mondta, Chie. – És egyedül nem tudom megkeresni. – Számra tapasztottam a kezem, nehogy elnevessem magam. Ez annyira jellemző volt Chiére. Soha nem kért meg senkit, semmire, inkább csak utalt a dolgokra. Dehogy ezt Amayával is eljátssza, azt roppant szórakoztató volt hallgatni. Nem is kellett sokáig várnom, a türelmetlen fújtatás csodás álmokkal teli éjszakát ígért a számomra. Mármint, arra a részére, ami még maradt belőle.
– Miért nem kéred meg Sakurát? – Egyből lelohadt a jókedv az arcomról. Mekkora egy banya. Takenaka-san – tátogtam, grimaszolva. Ha rólam van szó, akkor bezzeg, csak Sakura.
– Mert nincs a hálóteremben, a többiek pedig alszanak.
– Mit jelentsen az, hogy nincs a hálóteremben?! – háborodott fel.
– Valószínűleg duzzog valahol – mondta Chie. Hm, igen ez a felvetés helytálló. Valami hasonlóval álltam volna elő néma tüntetés gyanánt, csak hogy idegesítsem Amayát.
– Istenem. Az a lány az őrületbe kerget. – Hát ez a hobbim. Vontam vállat, miközben vigyorogva, kinyújtottam a nyelvem. – Rendben, elkísérlek – mondta, Amaya.
Hallottam, ahogy bezárja az ajtaját, mire én ijedtemben össze-vissza kapkodtam a fejemet. Az kiment a fejemből, hogy erre jönnek, és ha az a némber benéz a folyosóra kiszúr engem. Baszki. Jobb ötlet híján az egyik dús cserépnövény mögé iszkoltam, és összehúztam magam amennyire csak tudtam. Levegőt sem mertem venni.
– Emlékszel rá hol hagytad utoljára? – Láttam meg őket a folyosó elején. Amaya nem nézett erre. Szerencsémre.
Megvártam, míg hangjuk elnémul, majd felálltam és a folyosó elejére lopóztam. Utánuk néztem, de már eltűntek a kanyarban. Odasiettem Amaya ajtajához, kinyitottam, és besurrantam a szobába.
Sokszor kerültem bajba az évek során, így hát rendszeres látogatója voltam ennek a szobának. Tudtam hol kell keresnem a telefonomat. Nem vesztegettem az időt, rögtön az asztalához léptem, kihúztam a balszélső fiókot, és benyúltam a leghátsó részébe. Egyből azt fogtam meg, amit kerestem. Kivettem a készüléket, felpattintottam a hátlapját, kipiszkáltam az aksiját, majd elvettem belőle a kártyát.
Már épp tettem volna vissza a helyére, mikor lenyomódott a kilincs. Ijedtemben bedobtam a fiókba a telefont és gyorsan visszanyomtam a helyére.
Ekkor tárult ki az ajtó. Én pedig cseberből vederbe kerültem.
*
Zord ábrázattal sétáltam végig a folyosón. A mellettem elsétáló társaim kuncogásai csak még jobban felbosszantottak.
Amaya hivatalosan is a feketelistámon volt.
Az az átkozott vénlány elkapott. Állítása szerint, neki „bűzlött” valami, forgattam meg szemeim.
Úgy hogy visszajött, és csodák csodájára legkedvencebb árva gyermeke az ő szobájában tüsténkedett. Az engedélye nélkül. Természetesen tilosban, ami egyértelműen újabb büntetést vont maga után.
– Ha ilyen éber vagy, akkor már most neki állhatsz kipucolni a mellékhelyiségeket – szólalt meg Amaya, olyan könnyedén, mintha csak arról beszélnénk, milyen szép időnk van ma. Ezzel szemben én...
– Miről beszélsz? – hüledeztem
– Csak arról, hogy, mostantól kezdve, az intézményben te felelsz a tisztaságért. Minden szabadidődben azon igyekszel majd, hogy az épület ragyogjon. Plusz besegítesz a gondnoknak a kerti munkákban. Egy hónapig. - Aznap már másodjára tátogtam úgy, mint egy harcsa. Egy szó sem jött ki a számon. Valahol félúton megakadt az ellenkezés, de ez többek közt lehetett annak is az oka, hogy Amaya olyan fenyegetően méricskélt.
Szinte biztos voltam benne, hogy ha még egy szót szóltam volna, a hónapok száma növekvő tendenciában emelkedni kezdett volna.
Így sértetten, de csukott szájjal és egy kínkeserves hónapnyi melóval, elhagytam a szobáját.
Ezért kellett nekem leveleket gereblyéznem a több mint tizenkétezer négyzetméternyi kertben. Hű, de jó. Körülbelül úgy lelkesedtem a dologért, mint egy darázscsípésért. Persze Chie meg sem lett büntetve, amiért segített nekem. Mázlista.
Épp befejeztem egy kupacot, mikor jött egy nagyobb szélroham, és szépen visszarepítette őket előző helyükre.
– Hogy az a...– kezdtem volna bele egy nyomdafestéket nemtűrő káromkodásba, mikor valaki megfogta a vállam. Ijedtemben ugrottam egyet és támadóan felé emeltem a gereblyét. A gondnok volt az. Gyorsan ledobtam az eszközt, nehogy kárt okozzak benne.
Watanabe-san a fejét ingatta.
– Ezek a mai lányok – elém rakta a vödröt, ami eddig egy hatalmas cseresznyefa mellé volt téve. – Ebbe kell tenned azt, amit már összeszedtél. Láthattad, hogy a szél elhordja, ha ott hagyod. Csak kisebb kupacokat gyűjts és gyorsan rakd is bele, hogy ne dolgozz feleslegesen. – Fejet hajtott, majd ment a dolgára.
– Köszönöm – kiáltottam utána integetve. Felemelte kezét jelzésként, hogy vette, majd eltűnt az épület háta mögött.
A vödörre néztem. Néha olyan hülye tudtam lenni. Lehajoltam a gereblyéért és folytattam a munkát. Igaz, az eszem most teljesen máshol járt. Az üzenetet ugyanis nem kaptam meg Chie nyamvadt telefonján. Az egész hiábavaló volt.
Az agyamat annyit jártattam Tenten körül, hogy szét akart robbanni. Csak reménykedni tudtam abban, hogy az üzenetet nem ő küldte. Mindennek ellenére írtam neki egy sms-t. Chiével pedig megígértettem, hogy ha ad magáról valami jelet, akkor azonnal jöjjön és szóljon. Melegen ajánlottam neki, hogy így legyen.
Gondolkodás közben a szél folyton az arcomba fújta a hajszálaimat. Frusztráltan simítottam újra a fülem mögé egy rózsaszín tincset.
– Sakura? – ijedtemben felkiáltottam és olyan gyorsan pördültem meg tengelyem körül, hogy majdnem elestem. Egy nő állt előttem. Határozott barna szemeit az enyémekbe fúrta, miközben egyre közelebb ért hozzám.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szervusz barátosnőm! :D Azt mindjárt gondoltam, hogy te majd nem tudsz ellenállni. hogy írjál. d: Igenis, asszonyom! Igyekszem beküldeni a folytatást. Hajjaj lehet, menekülőre fogom a dolgot :DD <3
Köszönöm