5. A kín
Lassacskán magához tért az ájult. Kábán próbálta felmérni a helyzetét, nem sok sikerrel. Karjánál fogva vonszolták az ismerős stílusú sötét folyosón. Nem bírt lábra állni, így a térdén és lábfején húzták végig a teremig, ahol azonnal felkötözték egy állványra. Még mindig kétségbeesetten igyekezett teljesen magához térni, nem sok sikerrel. Szemét tágra nyitotta, hogy hátha sikerül felismernie a helyet vagy legalább valami ismerős arcot, de látása homályos volt.
Beszédre nyitotta volna ajkát, de azon egy hang sem jött ki. Lassan visszanyerte az érzékszerve az erejét. A helyiségben orvosok és különféle orvosi eszközök kaptak helyet. A hozzá legközelebbi asztalon szikék, fogók, injekciós tűk, ollók, kampók hevertek, míg a szemközti falnál üveges fagyasztók, mellettük pedig pár kémcsőben furcsa szagú és színű folyadékok. Szemlélődése nem tarthatott túl sokáig, mert merénylője már előtte állt félmeztelenül. Teste igencsak kidolgozott, tele sebhelyekkel és zúzódásokkal. Tekintete ürességet áraszott, majdnem ugyanolyan ridegséget, mint Sasuke. Sakura idegesen mérte végig a férfit.
Elsőnek felfogott haja és ruházata hiányossága tűnt fel neki, mintha készülne valamire. Teljesen elfehéredett, mikor meglátta az ujjaira felhúzott gyűrűszerű vaskarikákat. Azonnal felismerte, mi az. A boxer elég erőteljes és hatásos fegyver puszta kezű küzdelmekhez. A smaragdzöld szembe könnyek szöktek, mert tudta mi vár rá. Szabadulni akart a kötelek szorításából, de akkor elrablója nátóhálót csavart csuklói köré. A fém pengék fájdalmasan hatoltak a húsába. Fájdalmas felszisszenése azonban semeddig sem tartott. Bekövetkezett az első ütés. Sakurának vér fröccsent ki a szájából, messzire szétterülve a betonon. Sípolva kapkodta a levegőt
mintha most szabadult volna fel egy tó fenekéről.
– Mihért cshinálodh ehzt? – próbált az erőszaktevőre ordítani, ám az mintha csak süket lett volna, figyelmen kívül hagyta a kérdést és nem válaszolt semmit.
A második ütés következett, ami után mindkét irányban vörös vasszagú folyadék színezte a talajt. Azután a harmadik, majd a negyedik. Sakura jól bírta, de sajnálta is, hogy ennyire jól bírta a csapásokat. Nem is tudta hányadiknál, csak kábultan várta a verés folytatását, de az abba maradt. Érezte, amint a férfi elkezdte levágni róla fekete garbóját. Nem finomkodott, így fel is sértette a nyakába, ami meg sem kottyant már neki, mivel a sok fájdalom közepette az a kis felszíni sérülés volt a legkisebb problémája. A nadrág következett, amitől egy pillanat alatt szabadította meg.
A sötétből egy hang utasította a „fogmeget”, hogy elég lesz, nem kell tovább vetkőztetnie a lányt. Sakura karjain át csordogált a nátóháló által felszínre szabadult vér, keresztül lapos, feszes hasán egészen a bokájáig.
– Vedd le onnan! A végén elvérzik nekem, és akkor a tervem füstbe megy. És akkor te fizetsz meg érte!
– Értettem. - nézett a sötétségben megbújó férfira. – De miért pont Ő? Nem mindegy melyik?
Hirtelen egy sárgán derengő félelmetes szempár meredt a szürke férfira, amitől megfagyott a levegő. Sakura csak ennyit érzékelt a környezetéből. Félholtra verték, és még a vérveszteség is túlságosan nagynak bizonyult.
– Tedd az asztalra amint kihámoztad onnan!
Egy fogóval csípte le a lányt fogva tartó béklyót, majd ki is kötözte a lány egyik csuklóját. Sakura végigcsúszott a hideg falon, és teljes testsúlyával nehezedett a másik felkötözött karjára. A pengék még mélyebben a húsba hatoltak. Lassan sikerült a fogságból kiszedni másik kezét is, így a földre zuhant.
Csípőjét liluló foltok tarkították, akár csak combjait. Az ütlegelő egyik felkarjánál szorította, és emelte fel a földről. A vérben és verítékben úszó lány, amennyire állapota engedte igyekezett ellenkezni, nem sok sikerrel. Mikor sikerült egy hordágyra tenni, Sakura szeméből egy alig látható könnycsepp szivárgott ki, miközben a plafonon lévő lámpák fénye bántották a szemét. Nem tudta hova tolják, hogy mi következhet még ezek után. Csak egyvalamire, vagyis valakire gondolt. Ez tartotta életben. Akarata ellenére csukódott le a szeme, egyetlen arcot látva maga előtt. Kiszakad szájából az a bizonyos név... Sasuke.
Fáról fára ugráltak a fiatal ninják társukat kutatva a rengetegben, a dombokon, és a hegyeken át, a parttól egészen a barlangok mélyéig. Sok idő telt el Sakura elrablása óta. Ötvenkilenc napja tűnt el Sakura. Mindketten kifáradtak. Éjszakába nyúlóan keresik minden egyes nap, hiszen él bennük a remény, hogy még élve megtalálják. Minden egyes nap ugyanolyan, szenvedés a fiataloknak.
Naruto ugyan megüzente Kakashival az ügy részleteit, ő azonban segítséget nem tudott külden. Gyorsan telt az idő, és a keresés eredménytelensége egyre inkább elkeserítette őket. Egyetlenegy tevékenység volt nyugodt, mégpedig az alvás, ám ez sem mindkettőjük számára. Sasuke csak a csillagokat bámulva figyelte az idő múlását. Emlékek pörögtek a fejében, különböző időkből. Itachi, édesanyja, apja, a klán tagjai, a halál, a vér és szenvedés arcai, amiket élete során eddig látott. Nem akarta, hogy Sakura is csak egy elfeledett emlék legyen.
Elmélkedését a szőke barátja szakította félbe. Lassan sétált a hideg sziklán ücsörgőhöz, majd mellé ült. Vállával finoman vállon biccentette, és kék szemével a reakciót várta. Sasuke semmit sem tett csak bámult továbbra is maga elé.
– Meg foglyuk találni. A szavamat adom. – Sasuke ekkor barátjára emelte tekintetét. A szőke most az eget kémlelte, ahogyan az előbb a másik.
– Nagyon remélem, hogy igazad van – Naruto kérdő tekintettel nézett vissza a szavak hallatán. Sasuke remélne?
– Sasuke – sóhajtott – tudom, sok mindenen mentél keresztül. Talán a te sorsod rosszabb volt mintanyiunkénál. Megértem, ha ez mindent kiégetett belőled. De…
– Ne húzd ki a gyufát Naruto…
– De! Ne tagadd, és ne rejtsd el tovább, ami benned van. – A szőke tekintete áthatóbb volt, mint valaha, és ez igencsak zavarta az Uchihát. Ébenfekete szeme előtt ismét emlékek szaladtak át; egy-egy nevetés vagy csetlés-boltlás. Vagy az a pillanat, mikor átölelte, ezzel megmentve saját támadója életét még a chunin vizsgán. A könnyáztatta pólóját szorító lányt, mikor azt hitte, hogy a Haku elleni küzdelemben életét vesztette, végül mikor a tetőn Narutoval harcolt és közéjük szaladt, amikor azt hitte, őt fogja éri a jutsu.
Elöntötte lelkét ez a régi érzés, ami olyan, akár a lassan gomolygó mérgező füst, ami mindent csendben elemészt. A szőke torok köszörülésére tért vissza a jelenbe. Szemében ismeretlen csillogás költözött, amit Naruto azonnal szóvá is tett.
– Miért küzdesz ellene? – Sasuke semmit sem válaszolt erre, csak továbbra is tartotta a szemkontaktust. – Nekem hazudhatsz, akárcsak neki. De magadnak ne…
– Ugyan olyan barát, mint te – lökte oda a szőkének, mintha azt remélné, ennyivel beéri. Naruto összeráncolta szemöldökét, és megragadta az Uchiha köpenyét, és azzal rántotta fel a kőről.
– Ezt ne nekem próbáld beadni! A barátod vagyok! – Sasuke ismét éktelen haragra gerjedt.
– Mit képzelsz?! – lökte el a szőke kezét magáról – Te könnyen beszélsz! Nem volt soha senkid! Fogalmad sincs arról milyen családban felnőni! Milyen a bátyád nyomdokaiba lépni, milyen mikor elveszítesz mindent, amid csak volt! Nem akarom ezt még egyszer… – itt a hangja elcsuklott. A felismerés mélyen átjárta testét és lelkét, ahogyan a szívét is. Szemében folytatódott a csillogás, ami a sötét éjszakában is tisztán kivehető volt. Naruto elégedett mosolyra húzta száját, és megértő melegséggel nézett barátjára. Látta, ahogyan a régi ismerős érzés utat tör magának a jéggé dermedt szívben.
– Kérlek… – csúszott ki Sasuke száján a szó – segíts megtalálni őt. – Naruto egyetértően bólintott, és egy jutsu segítségével azonnal egy sereg klónt hozott létre.
– Akkor gyerünk tovább!
Sakura monoton csöpögő hangra ébredt. Nem tudta mi az, bár a szag alapján gondolta, hogy a vére az, és még valaki vizelete. Az is megeshet, hogy a sajátja az is. Nem érezte lábait, vagy bármely más testrészét, vagy izmát. Szomjúság és éhség gyötörte, torka teljesen kiszáradt, az ajka cserepes volt. Szemét forgatva kémlelte körbe a termet, ahol most csak ő tartózkodott. Igyekezett megemelni fejét, hogy lássa mit is tettek vele, de nem tudta. Fájdalmasan szisszent fel minden egyes próbálkozásánál.
Összevarrt sebeiben érezte a húzódó a cérnákat, és ahogy az infúziós tű beszáradva fityeg vénájában az erőlködése miatt. Az ajtó nyikorgása halálra rémítette, de nem látta, ki jött be rajta. Szeme még nem tudott fókuszálni, és a vérveszteség sem sokat segített. Remegve várta a következő beavatkozást, de biztosan tudta, az lesz az utolsó. Chakrája elfogyott, alig maradt már benne élet.
Hideg kezek értek száraz bőréhez, amik vállánál fogva támogatták fel az asztaltól. Sakura már a kegyelemdöfést várta, ami úgy tűnt nem akart bekövetkezni.
– Egy szót se, vagy én magam vágom el a torkodat! – hallatszott egy női hang, ám nem tudta megállapítani, hogy honnan ismeri. Nem volt nehéz ölbe kapnia az ismeretlennek, hiszen a kis rózsaszín alig volt már csak negyven kiló. Lopakodva haladtak keresztül a labirintusszerű folyosókon, mikor egy hatalmas csigalépcsőhöz értek.
– Innentől már nem kísérhetlek tovább, harapj a karomba – utasította Sakurát. – Annyi erőt adok, hogy odafent egy-két napig még éledben maradhass. Remélem, feltalálod magad. – Engedelmesen hajtotta végre a nő parancsát, így valamennyi chakrához jutott.
Elgyengült testébe lassan visszatért egy kevéske élet, de nem nagyon tudta kiélvezni. Amikor a bódulat után kinyitotta a szemét, már egyedül volt, így elindult felfelé. Ahogy haladt egyre hidegebbé vált a levegő, ami nagyon rosszat tett az állapotának, mert még mindig ugyanabban a fekete véráztatta melltartóban volt, viszont alsóját egy fehér sortra cserélték. Már csak egy aknafedél választotta el a külvilágtól. Érezte a hó friss illatát, és halotta a hegyek között csörgedező patak csobogását.
A fedél elég nehéz volt, és ennyire legyengülve lehetetlennek tűnt kinyitni. Nem tudom, hogy ki segített rajtam, de nem hagyhatom elveszni az áldozatát! Gondolta magában a lány és erejét összegyűjtve sikerült kivágnia a fedelet. Megkönnyebbülése azonban nem tartott sokáig, mert az ajtó visszacsapódott. A smaragd szem görcsösen figyelte, mintha lassított felvételt nézett volna. Nem maradhat odabent, ki kell jutnia! Azzal a lendülettel kiugrott alóla, akár egy nyuszi a rejtekhelyéről.
Teste még jobban sajogni kezdett a hó érintésétől, de nem volt választása. Ereje fogytán, és elég nagy pelyhekben hullt a megfagyott csapadék. Muszáj sietnie, rövidúton találnia kellene valamiféle fedezéket, különben halálra fagy, de alig tíz méter után erőtlenül ernyedt el a talajon.
A sziporkázó jégvirágok finoman kezdték eltakarni nyomait a testével együtt. Sakura már érezte, eljött a vég érte, de valahol nem bánta. Ennyi szenvedés, és fájdalom után ezek a kicsi pelyhek, akár egy takaró közre fogták és átölelték. Pillái érezvén kimerültségét és élni nem akarását, lassan lecsukódtak.
Már hajnalodott, amikor a nap aranyló sugarai festették a tájat még gyönyörűbbé. A hófödte csúcsok megnyugtatták az Uchihát. Hideg minden, akárcsak ő maga. Bár, ez már nem teljesen igaz rá. Fürkésző tekintete megakadt egy hosszúkás buckán. Érdekesnek találta, így elindult felé.
– Naruto! – pattant ki szeme és azonnal futásnak eredt a test felé. – Gyere azonnal! – az Uzumakinak nem telt sok időbe, szinte azonnal és társa mellett termett. A hideg hókupac alól egy ismerős arcot pillantottak meg.
Mindkettőjük lélegzete elakadt. Naruto mozdulni sem tudott, lába a földbe gyökerezett. Sasuke azonnal a megoldást kutatta, miután kitapintotta a lány pulzusát. Gyengén, de még érezte.
Azonnal vállára fektette az ájult rózsaszínt, és fürkésző tekintetével a legközelebbi gleccserek között egy forró tavat keresett. Szerencséjére hamar talált is egyet, így azonnal berohant Sakurával, és nyakig elmerültek. Fejét a körülvevő köveknek támasztotta, majd tüzetesebben felmérte az állapotát. Teste remegni kezdett, mikor felfedezte a sok vágást, varrást, zúzódást és a fagyás foltokat a lány testén.
A víz pirossá változott a vértől, ami a testéről olvadt le. Sasuke az ujjaival finoman simította végig a bársonyos arcot, attól félve, hogy mi történik, ha mégsem nyitja ki szemét.
– Kérlek… – préselte ki magából, hiszen nem sűrűn használta ez a szót. Semmilyen reakció nem jött a lánytól. Lélegzete is alig észrevehetővé csökkent. Lassan Naruto is a tó partjára ért. Túlságosan elfáradt ahhoz, hogy a Kyuubit alkalmazva chakrát adhasson Sakurának. Tengerkék szemét a vízben lebegő elvékonyodott testen tartotta egy ideig, végül Sasukéra emelte.
– Me-…meghalt? – dadogta, de reakció nem érkezett. Az Uchiha is ugyanúgy nézte a haldoklót mint eddig.
– Nem lehet itt vége – suttogta a feketehajú. – Hallottad? Ne merészeld ezt megtenni… Megígértem, hogy magammal viszlek! – csuklott el a hangja – Kérlek, gyere vissza…
Már-már elhagyta mindkét fiút a remény, mikor Sakura hirtelen megrázkódott, és magához tért. Sasuke erősen tartotta, nehogy egy pillanatra is elmerüljön a vízben. A smaragd szemek összetalálkoztak az ébenfekete szempárral, ugyanolyan megnyugtatóan, mint a shinobi háború idején.
Erőtlenül húzta végig ujjait Sasuke arcán, hogy megbizonyosodjon róla, ez nem egy álom. Egy alig látható mosolyt eresztett el felé, a másik pedig még erősebben ölelte a lány derekát a vízben. Naruto a látottak hatására szélesen elvigyorogott, ahogyan szokott.
– Értem jöttél – tett megállapítást a rózsaszínhajú.
– Természetesen. Ígértem valamit, tudod.
– Sokáig tartott, hogy eszedbe jusson.
– Nem igaz, mert… – hatalmasat nyelt a fiú, és egyre inkább elmerült abban a csodás zöld szempárban – mindig ott vagy – Sakura elmosolyodott, de ennyire futotta erejéből, és ismét elájult az Uchiha biztonságot adó karjában.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
