A kandalló mellett üldögéltem, és az aznapi újságot olvastam szorgalmasan. A lapok most is sok odafigyeléssel írtak róla. A világ tudomást szerzett arról, mekkora kincset tudhat a kezei között. Még így vénülő fejemre is tisztám emlékszem első, találkozásunkra. Ezerkilencszáznyolcvanhetet irtunk, amikor aznap belé szerettem. Nem volt gazdag, és soha sem álmodott világmegváltó gondolatokkal. Egyszerű lányként ismertem meg, aki édesanyjával élt egy szerény, de még is otthonos házban. Talán, sőt biztos vagyok abban, hogy onnantól kezdve, hogy őt megismertem azon a nyáron, lett értelme az életemnek. Volt kiért élnem.
Minden nap, elmentem érte a Virágutcába, hogy láthassam. Természetesen, nem üres kézzel. Nem telt el úgy egyetlen egy látogatási napom sem, hogy ne vittem volna egy csokor virágot, ilyenkor az édesanyának is adtam, mert úgy éreztem, köszönettel tartozom számára, hogy megszülte számomra a boldogságot.
Azon a júliusi hónapon, pontosabban ötödikén, nem telt el perc, hogy ne őrá kelljen gondolnom. Illatára, bőre puhaságára, ajkai édes ízére, szemei csábítására. Soha életemben nem találkoztam, és nem is akartam hozzá fogható nővel lenni.
Az első randinkon, Konoha tavához vittem, ahol hullócsillagokat néztünk, majd a leterített pokrócon, egy étteremből vásárolt vacsorát fogyasztottunk el. Rengeteget bámultam, próbáltam, minden vonását az agyamba vésni, mert tartottam attól, hogy elveszítem. Az estét csókkal pecsételtük meg, hosszú forró csókkal.
Az összes többi nap, amit vele töltöttem, felejthetetlen. Bemutattam a barátaimnak. Elsőként Narutonak, aki még most is elképedve emlékezik vissza arra, hogy valakinek tényleg sikerült elcsavarnia az eszem. Jugo, persze első látásra megmondta, hogy jobbat nem is kaphattam volna, mert nincs is. Ők ketten voltak a legjobb barátaim. Az Uzumaki apámtól örökölt cégemnél dolgozott, mint a jobb kezem, Jugo pedig az ügyvédem volt már jó pár éve.
Persze Sakura, és az én világom más. Én gazdag voltam, ő pedig nem, de ez valahogy soha sem zavart. Örültem, hogy megadhatok neki mindent, ő pedig nyavalygott, hogy soha sem tudja ezt nekem viszonozni, de mindig megnyugtattam azzal, hogy pusztán maga a közelsége a jelenléte megvásárol hatatlan. Hiszen melyik férfi mondhatná el azt magáról, hogy ilyen csodás nővel feküdhet és kelhet fel minden egyes nap? Senki sem! Én pedig örökre büszke voltam magamra, hogy ekkora kincset birtokolhattam.
Hinata, legjobb barátnője félénkségével elcsavarta Uzumaki barátom kicsinyke eszét is, de még mai napig boldog kapcsolatban élnek, és szerelmük nem szűnt meg létezni. Ő volt az egyetlen személy Sakura életében, akivel szóba állt. Ha nevetett vele tette, ha sírt, mindketten sírtak. Boldog boldogtalan, perceket osztottak meg egymással. És fognak is. Remélni tudtam csak, hogy egyszer velem is képes lesz így viselkedni.
A közös idők, egyre közelebb, és közelebb fontak bennünket egymáshoz. Végül pedig egy tavaszi esős nap estéjén az enyém lett. Semmi különöset nem terveztünk aznapra. Megnéztünk egy filmet, amit ő választott, bár semmi kedvem nem volt hozzá, mert nem vagyok oda a nyálas dolgokért, de ezt az élményt is vele tapasztaltam meg. A mozi végeztével elvittem egy remek étterembe, hazafelé menet pedig még sétáltunk. Arra kért, ne kocsival menjünk hozzám, ha nem gyalog, mert szerinte ez tökéletes befejezése lenne ennek a szép napnak. Hogyan tudta volna neki nemet mondani? Sehogyan. Az autómat otthagytam az étterem parkolójában, és szóltam a tulajdonosnak, hogy holnap reggel érte jövök.
Kézen fogva, haladtunk, ő egész végig nevetett, és szebbnél szebb pillanatokat mesélt el az életéből. Ami még jobban tetszett az- az volt, amikor a jövőről álmodott. Szerinte egy hosszú kapcsolat titka az, ha mindkét fél bizalommal fordul a másik felé, közös programokat szerveznek, és nem félnek kimondani azt, hogy „nem”, és megosztják egymással félelmeiket. Nos, ő ezt aznap este a parkon keresztül haladva meg is tette. Elárulta, hogy rettentően fél attól, hogy elveszít, és egyedül marad, mert tudja jól, hogy élete első, és utolsó szerelme leszek, de ha menni szeretnék nem fog visszatartani, mert számára az a legfontosabb, hogy én boldog lehessek. A jövő hónapi érettségi befejezése végeztével az itteni egyetemen szeretne tanulni, mer az a célja, hogy gyermekorvos legyen. A lelkemre kötötte, ha egyszer úgy határozok, hogy elvenném, vagy csak összeköltöznék vele, nem engedi meg, hogy én főzzek, mert ő szeretne engem minden egyes nap megajándékozni valami finommal, ha kell hajnalig is fent ül, csak azért, hogy együtt együnk, és aludjunk el. Idővel, ha én is úgy gondolom, szeretne gyerekeket, nem bánja, ha csak egy, de akár egy egész focicsapatnak életet adna, mert szeretné, hogy nagy családunk legyen, és örökkön örökké egészben is maradjunk. Amikor pedig, úgy döntök, hogy még is elmennék, nem fog sírni. Csak az ajtóban fog állni, és integet majd, és minden egyes nap a hintaágyban fog ülni, és nem lesz olyan időszak, hogy ne gondolna rám, mert tudja, hogy egyszer haza fogok találni, ő pedig ott fog rám, várni a hintaszékben.
Gondolatai, elképzelései szívhez ragadóak voltak. Muszáj voltam magamhoz, ragadnom és megcsókolnom. Mert, neki fogalma sem lehetett arról én, mit gondolok. De egyszer elárultam neki.
A házba beérve, nagyot ásított, de a helyt, hogy fölsietett volna aludni, kiscica módjára, hozzám bújt, és szorosan megölelt. Fejen pusziltam, ő pedig csillogó smaragd szemeivel rám nézett, és ekkor a szó, amit szeretettel ejtet ki, örökre szívembe véstem.
Szeretlek – mosolygott rám büszkén. Ajkai után kaptam, ő egyáltalán nem tiltakozott hevességem után. Fölkaptam karjaim közé, óvatosan elbotorkáltam a hálóig, majd mielőtt az ágyra fektettem volna, szétváltak ajkaink. - Szeretlek – ismételte meg, azzal ismét ajkai után kaptam, de ekkor már nem volt megállás. Elkapkodni nem mertem, mert tudtam jól, neki nagyon sokat számít az első, én pedig a leggyönyörűbb percekkel akartam megajándékozni. Hogy soha ne felejtse el.
Ahol csak tudtam csókokkal, és puszikkal hintettem, ő pedig kábultan nyögdécselt alattam, amikor pedig belé hatoltam, vállamba kapaszkodva, kissé felsikított, de nem tiltakozott. Örültem, hogy boldoggá tehettem, mert számomra ez volt a legfontosabb. Miután mindketten elértük a csúcsot, kissé ránehezedtem ő pedig szinte a levegőt is kipréselte belőlem annyira szorított. Mikor mellé feküdtem, nem mert rám nézni, tudtam, hogy még új neki, és nem akartam zavarba hozni még jobban. Így csak csókolgattam, hogy tudja, nincs nála csodálatosabb teremtés.
Mindkettőnket hamar elnyomott az álom. Amikor pedig fölébredtem valamikor négy óra felé, ő a teraszon állt és a csillagokat bámulta. Elmosolyodtam, majd mögéje lopóztam, és hátulról szorosan megöleltem, majd belecsókoltam a nyakába. Ő csak kellemesen sóhajtott, de nem fordult meg.
Szerinted meddig élhetünk így? - hangja szomorúan csengett füleimben.
Mégis, hogyan? - kérdeztem vissza. Bár értettem mire gondolt.
Ilyen nyugodtan. Gondok nélkül. - először nem tudtam, mit válaszoljak rá, hiszen semmi sem tart örökké, de én küzdeni akartam ezért, az örökké valóságért.
Ameddig akarjuk. - magam felé fordítottam, és mielőtt bármit is szólhatott volna beléje folytattam a szót, és közben egy percre sem engedtem el.
És ahogyan ő előre megjósolta. A gondok napról napra felbukkantak. Először Madara, a nagybátyám, aki kijelentette nem állhatok össze egy ilyen „senkivel” hiszen, nem nekem való, és az én rangom az övéhez képest más. Felhozta a szüleimet, hogy ők, mit szólnának most ehhez. De ami a legfontosabb, és a legjobban széttört, az Itachi emléke volt. Hiszen a bátyám számomra maga volt az Isten. A példakép.
Itachi is ezt akarná? Mit gondolsz Sasuke? - veregetett hátba. Persze szavai csöpögtek a gúnytól, és a lenézéstől. Elgondolkodtató volt a kérdése. Tudtam ő azt akarná, hogy én boldog legyek. De az apám. Ő teljesen más volt. Sosem fogadta volna el Sakurát, a származása miatt. - Ne okozz nekik csalódást fiam! - jegyezte meg. Azzal távozott az irodámból. „Uchiha” - suttogtam magam elé. A név, amelyet mindig magamon viseltem, a szívemben pedig az emlékeikkel. Persze eszem ágában sem volt elhagyni a nőt, akit szerettem, Madara pedig nem tágított. Hozatott egy nőt számomra, Yamanaki Inot, aki a gazdasági miniszter lánya volt. Minden áron azt akarta, hogy vegyem el. De én tudtam, mit akarok, és, hogy kit.
De ekkor. Egy alkalom ad tán, tőrbe csaltak, mikor nem számítottam rá. A Sakurával egyidős lány, egy késő esti időpontban állított be hozzám, és bár nem mutattam ki, hatalmas ledöbbenéssel engedtem be. Szemei vörösek voltak a sok sírástól, arca kipirult, és reszketett akár a nyárfalevél. Hoztam számára egy pokrócot, készítettem teát, és első kérdésem már zúdítottam is szerencsétlenre. Hiszen mi keresnivalója van, egy fiatal lánynak egy férfinál? Ilyenkor? Ő szemrebbenés nélkül bevallotta, hogy azért jött, mert meg akarja kaparintani szívemet. Erre nem válaszoltam semmit. Fölálltam, és elindultam vissza a konyhába. Igazán merész tőle, hogy csak így elém áll, feltett szándékaival. Viszont nekem nem kell hazudnia, a nagybátyám küldte. Mikor visszatértem, már a teli kancsóval a kezemben, ő éppen a körmét rágta, amitől elfintorodtam kissé, ugyan is rühelltem egy nőben, ha ilyen gusztustalan dolgokat művelt. A bögréink még félig szinte tele voltak, így csak az asztalra tettem a forró nedűt. Mikor beleittam Sakurától kapott csészémbe, egészt végig figyelte, míg iszom belőle. Ezután nem tudom mi üthetett belé, ugyan is átváltott beszélő üzemmódba. Alig tudtam rá figyelni, mert a tea annyira elálmosított, hogy megmutattam Inonak egy szobát, ahol aludhat, én pedig elindultam a sajátom felé. Éppen, hogy csak beértem és becsuktam az ajtóm, két lépés után elvágódtam, mint akit leütöttek. Akár, hogyan is akartam visszaemlékezni, csak egy homályos tekintetett láttam magam előtt. Másnap reggel, talán egy Isteni sugallat folytán, hirtelen felültem az ágyamban. Oldalra pillantottam, és Inot találtam magam mellett meztelenül. Ekkor pedig a nő, akit szerettem ránk nyitott. Elég is volt számára, hogy összedőljön a világ. Hogy összedőljön, minden, amit együtt felépítettünk, és elértünk. Vége volt a szerelemnek, a boldogságnak, a közös időknek. Akkor kialudt szemeiben a csillogás. Nem volt ideges, dühös, nem ordibált, mint a többi liba, elmosolyodott, majd letette az asztalra a tőlem kapott jegyűrűjét, és kisétált a lakásból, ezzel pedig az életemből is.
Nem volt bőr a képemen utána menni, tudtam nem mondana semmit sem, csak sírna. Ő egy ilyen lélek volt. Aki soha sem tudott megbántani, vagy gyűlölni akárkit is. Csalódott. Csalódott bennem, ami sokkal rosszabb, mintha megvetne. Ino oda bújt hozzám, de én dühösen ellöktem, és elküldtem a picsába. Láttam szemeiben mennyire büszke volt magára. Kikelt az ágyból összeszedte a holmijait, és kisietett a szobából azzal a búcsú mondattal, „még találkozunk.” Felültem az ágyamon, arcomat kezeimbe temettem, és azon járt az eszem, hogy nem jöttem rá, hogy Madara nehéz ellen fél.
Megpróbáltam összeszedni magam, és másnap Sakura elé akartam állni, de az édesanyja közölte a lánya nincs itthon. Kértem, hogy hallgasson meg, de ő nemet válaszolt. Letérdeltem a küszöbre, és már szinte könyörögtem neki, látszott, hogy vívódik magában, majd végül beengedett. Mindent elmondtam neki szóról szóra, hogy nem csaltam meg, ez csak egy csapda volt, és mindent megteszek, hogy visszahódítsam, választottamat. Mebuki ekkor fölállt az asztaltól vállaimra tette már vénülő kezeit, és egyenesen szemeimbe nézett.
Ne erősködj, ne keresd, ne akard visszahódítani. Nem fogod őt soha sem elveszíteni, ha a sors úgy akarja, ismét visszataláltok oda ahol elkezdtétek. Nem utál, csak éppen, most egyedül akar lenni, hogy átgondolja a történteket. Azt, hogy ő mit érez, gondol, egyedül ő tudhatja. Neki kell szembenéznie a félelmeivel, és ha valóban igaz szerelem a tietek, akkor nincs okod tartani semmitől sem. De most, adj neki egy kis időt, és magadnak. is. - ekkor gondoskodó anya módjára homlokon puszilt. - Gondolt át, hogy hogyan lehetnétek boldogok. Hogyan élhetnétek a legjobban, együtt, vagy külön? - a kérdés elgondolkodtató volt. Már szóra nyitottam volna ajkaimat, de ő csendre intett, értettem is a célzást. Megköszöntem a tanácsot, majd távoztam.
Utam nem haza, ha nem oda vezetett, ahol belé szerettem. Ismét esni kezdett az eső, de nem érdekelt. Ott ültem egyedül az eresz alatt, egy lélek sem járt a környéken, és csak rá tudtam gondolni. A szeretkezésünk következtével, megkértem a kezét, egy fehéraranyból készült köves gyűrűt adtam neki, amibe belegravíroztattam a dátumot, mikor itt találkoztunk. Azzal a szándékkal adtam neki, hogy valóra váltsam az álmait, az álmainkat. Ő a nyakamba ugrott, és legalább félórán át ölelgetett. Néhai apámtól örököltem kézügyességemet, és elkezdtem festeni- Egyszer lefestettem neki azt a tájat, amikor a hullócsillagokat bámultuk, és azzal a feltétellel adtam neki, hogy sose felejtse el, miért harcol az életben. Ő leérettségizett, sikeresen fölvették az egyetemre, én pedig elvégeztem a kart, amire jelentkeztem. Így átvettem apám építészeti cégét Madarától. Ez volt a feltétele, hogy enyém legyen a vállalat, azt mondta az apám így akarta, ma már kétségeim vannak e felől is.
Sokat jártam Sakuráékhoz. Minden nap megálltam a házuknál, de ő soha sem volt otthon, Hinatától kiderítettem, hogy elköltözött, és nem tudja mikor tér vissza, sőt még azt sem tudja hová ment, vagy pedig nem akarta elárulni. Az édesanyja nem aggódott akárhányszor ellátogattam hozzá. Viszont, mikor egy hűvös novemberi napon, benéztem, nem engedett be, csak arra kért, adjam fel, és lépjek tovább. Így lesz jobb mindkettőnknek. Nem hittem a fülemnek, lesokkolt, hogy azt kéri, felejtsem el a nőt, akit szerettem.
Aznap este erős vihar tombolt. Én pedig ott ültem az ágyam szélén, magamban azon méláztam, hogyan tudnám helyre hozni a helyzetet, de rájöttem sehogy. Ezzel most már együtt kell élnem. A magánnyal.
Nincs második lehetőség. Nincsenek többé mézédes csókok, nem hallom többé édes nevetését, nem lesz közös jövőnk, és ez, csak azért, mert egy hatalmas idióta vagyok, ő pedig nagyon naiv, és hiszékeny. De ha belegondolok a helyzetébe, én sem cselekedtem volna másként, talán, sőt biztos vagyok, abban darabokra téptem volna a gyereket, hogy hozzá merészelt érni az én szívem választottjához. Sakura soha sem volt ilyen. Rengeteg nő megfordult utánam, összesúgtak, oda jöttek hozzám, amikor vele voltam, hogy legyek inkább velük, én pedig mindent elzavartam, ő csak megértően mosolygott. Néha durván hozzászóltam, a mikor ideges voltam, de ő mindig megnyugtatott, soha egyetlen egy szóval sem bántott meg. Meg sem érdemeltem a szeretetét. Egyszer, amikor már Madara visszatért, és tudtam nem tágít tervei elől, kezet emeltem rá, de ő csak lehunyta szemeit, és tűrte sértő szavaimat.
Reménykedek benne, hogy tudja, mennyire szeretem, és, hogy örökkön örökké, szeretni fogom, még akkor is, amikor én már másé leszek, és ő már másé lesz. Mert nekem ő volt életem első, és utolsó szerelme.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!
Annyira tetszik a történeted, főleg amiatt, hogy Sasuke szemszögéből íródott. Imádtam minden egyes sort! A visszaemlékezés aranyos volt, Sakura és Sasuke kapcsolata nagyon jól ki volt dolgozva. :) Ino húzásán kiakadtam.... Sakura tényleg hiszékeny, de én is ugyanezt tettemvolna a helyében szerintem. Sasuke gondolatai annyira mélyek, nagyon sajnáltam őt, amiért elveszítette élete szerelmét. Remélem, hogy nem adja fel ésmindenáron visszaszerzi Sakurát! Folytasd hamar!
Puszi, Rika