Sasuke

Otthon vagyok. Otthon, de mégis valami nagyon furcsa. Minden a helyén. Ugyanúgy fest az egész ház, mint mielőtt elmentem edzeni, mégis egy apró kis részem bajt jelez. Nem stimmel valami. Halk dudorászás szűrődik ki a konyha irányából, édeskés illattal keveredve. Anyám főz. Tudom. Mégsem merek megindulni. A lábaim nem visznek, és ahogy lenézek rájuk, döbbenten veszem észre, hogy nem egy gyerek lábai, hanem egy felnőtt férfié. Mi folyik itt? Elrobogok az előszobából át a szobámba, és belenézek a tükörbe. A tükörképem egy gyereké, mégis ha magamra nézek a valóságban, egy felnőtt férfi testrészeit látom. A vér a fülemben dobol, a testem pedig megfeszül.  Genjustu? Mi ez? A halk dudorászás abba marad, és vele együtt a kellemes illat is. Mintha elvágták volna egy másodperc alatt. A házban szétterülő némaság olyan alattomosan kúszik szét minden fele, hogy rettegni kezdek. A szobaajtó felé fordulok. Résnyire nyitva van.

- Anya? – Egy gyerek hangja. Pontosítok. Egy rettegő gyerek hangja. Nem érkezik válasz, csak halk, meghatározhatatlan neszezés. Az ajtó résén át hirtelen óvatos vértócsa kezd beszivárogni. Mintha engedélyt akarna kérni, megáll egy pillanatra a parketta egyik résénél, aztán felgyülemlik, és átbukik, hogy még nagyobb területet vegyen birtokba. Meredten bámulom, és egyszerűen tudom, hogy anyám vére. Meredten állok, és egészen addig mozdulni sem tudok a sokktól, míg el nem éri majdnem a lábam. Akkor aztán lihegve futok hátrébb, de a vér útja követ. Agyamban kutatok valami válasz után. Gyávának érzem magam. Mozdulni akarok, de akkor újabb rémkép tör be a szobámba, egy kígyó képében. Hozzá tartozik a halk neszezés. Furcsa súrlódó és egyben tocsogó hang, ahogy nyálkás bőre találkozik a parkettával, és keveredik anyám vérével. Mintha vigyorogna. Élvezi, hogy fürödhet a vérében, és én nem bírom tovább. Felordítok. Egy felnőtt férfi hangja, és egy felnőtt férfi könnyei…

A rám terített pokróc melege, amit először érzékelek a való világból. Hanyagul csúszik le a lábaimról, ahogy remegve felnyomom magam ülő helyzetbe.   Melegem van, izzadok. A hajam az arcbőrömhöz tapad, de én csak bámulok magam elé a sötétben, mígnem légzésem normálissá nem válik valamennyire. Álmodtam. Mint oly sokszor.

- Minden rendben? – hallom hirtelen a halk, kissé félős hangot magam mellől. Összerezzenek, mert nem vagyok hozzászokva, hogy magamon kívül valaki mást is felriasszanak rémálmaim. Pár másodpercig nem is hiszem, hogy valóságos a pillanat. Némán szokom az érzést, mígnem válasz híján Sakura teljesen felém fordul. A kanapénak támasztott háttal ült a földön, valószínűleg egészen addig, míg meg nem zavartam a rémálmommal. Kissé oldalra fordítom a fejem, hogy körbenézhessek. A falon még mindig egy fénykép kivetített mása dereng, de ahogy elnézem az ölében heverő jegyzeteket, egy ideje már azzal lehetett elfoglalva.

- Igen – felelem végül a kérdésre kissé rekedtesen. Nehézkesen oldalra fordulok, hogy letehessem a lábaim a földre. A karom a térdemre támasztom, de még mindig érzem, hogy minimálisan, de remegek. Sakura nem mozdul. Úgy viselkedik, mint valami vadállattal az állatgondozója, és ettől tompa, nehéz érzés kezdi nyomni a gyomrom. Indokolatlanul, mert tényleg egy vadállat vagyok, és ebből ő is kapott nem is keveset. – Mennyi az idő? – kérdezem, mielőtt még ő kezdhetne kérdezősködni. Nincs kedvem válaszokat keresni, és valójában félek attól is, hogy előbújik belőle a hamisíthatatlan orvos. Erre van most a legkevésbé szükségem. Egyelőre egyszerűen képtelen vagyok megszokni az érzést, hogy nem vagyok egyedül, és akkor elkezdem visszapörgetni az emlékeimet, hogy pontosan, hogyan is alakult ez így, hogy Sakura kanapéján végeztem.

- Negyed három – feleli közömbösen. Nem válaszolok. Agyban végig zongorázom az éjszaka eseményeit. A képeket elemeztük, ez az, ami utoljára eszembe jut. Fáradt voltam, de nem csak úgy egyszerűen kimerült. Nem olyan fáradtság ez, amit az ember egy pár órás alvással kivált. Ezt a fáradtságot, már évek óta húzom magammal, mint egy kibaszott mázsás hátizsákot, és tegnap este egyszerűen eljött a pillanat, mikor úgy éreztem, hogy lecsatolhatom magamról ezt a hátizsákot egy pillanatra.

- Feküdj le aludni – mondom végül. Még mindig csak a padlót bámulom. Nem akarok Sakura felé nézni, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Talán még nem érzem teljesen összeszedettnek magam, és ezt az állapotot utálom, azt meg még jobban, ha valaki ennek a tanúja.

- Ne parancsolgass nekem a saját házamban, Sasuke! – mondja kissé sértődötten, én meg nem tudok elsiklani a tény felett, hogy lehagyta a nevemről a „kunt”. A jelek szerint ő észre sem vette, mert morcosan felpattan, sarkon fordul és kitrappol a konyha felé. Felemelem a fejem, és utána nézek. Lámpát gyújt. A fénye elkúszik a nappali ajtajáig. Az álmomban kúszó véres kígyóra emlékeztet azzal a különbséggel, hogy ez a kígyó nem rossz szándékkal akar bekebelezni. Figyelem a fény és az árnyék találkozását, és agyamba egy durva gondolat ver gyökeret, ahogy ott ülök a sötétben, és a világosban álló Sakura alakját követem. Mintha földrészek választanának el minket, és nem csak pár méter. Aztán hirtelen felém fordul. A kezében egy pohárral olyan könnyedén vágja át a kettőnk közötti távolságot, és lép át a sötét nappaliba hozzám, hogy egyszerűen nem tudok nem rá figyelni. – Jól érzed magad, Sasuke-kun? – kérdezi hirtelen. Ott a „kun” megint – fut át az agyamon gyorsan, aztán a pohárért nyúlok, és elszakítom róla a tekintetem.

- Igen – morgom kedvetlenül. – Mi ez? – kérdezem a cseresznyeszirmos bögrét vizslatva. Szürreálisan hat az ujjaim között. Észreveszi, mert azonnal pír önti el az arcát, és szabadkozni kezd.

- Inótól kaptam – magyarázza hadarva. – Ha nem jó, tehetem másikba is. – Leintem, mielőtt folytathatná.

- Hagyd már – mondom kissé fintorogva, mert ez a megmozdulása hangyányit emlékeztet a régi Sakurára. Legalábbis a régi Sakurának az idegesítő felére. Nem volt ő mindig az, de egy idő után én már csak azt vettem észre, amikor az volt. Gyorsan ledöntöm, amit a bögrébe varázsolt, majd visszanyújtom neki. Már egyáltalán nem érdekel, hogy mi volt benne. Visszaviszi a konyhába, én meg közben előrehajolok, hogy elérjem a földön hagyott jegyzeteit. – Miért van szükséged ezekre az adatokra? – kérdezem, mikor visszajön. Lekapcsolta a villanyt a konyhában, így most mind a ketten a sötétségbe borult nappaliba szorultunk. Kicsit olyan érzés, mintha egy láthatatlan határt lépne át minden egyes alkalommal, mikor megközelít engem, és még csak észre sem veszi, olyan könnyedén teszi.

Újra leül a földre, és a kanapénak támasztja a hátát közvetlen a lábam mellett. Rápillant az ujjaim között pihenő papírra a kivetítő fényének derengésében, majd oldalasan felpillant rám, mintha teljes ostobaságot kérdeztem volna.

- Szükség lesz rájuk, hogy tökéletesen reprodukálni lehessen Konohában a labort.

Sakura

Úgy néz vissza rám, mintha megőrültem volna. Talán lehet benne egy kis igazság. Elég veszélyes vállalkozás a falu határain belülre hozni az egész küldetést, de még mindig ez a legbiztonságosabb megoldás, amik közül választhatunk. Valamint ebben az esetben magam felügyelek mindent. Kicsit önérzeti kérdés ez számomra. Egy részem morbid módon felnéz arra az ismeretlenre, aki ezt az egészet összehozta.

- Ezt meg kell beszélni Kakashival és Narutóval – mondja, mintha én erre nem gondoltam volna. Kicsit sért is a feltételezés.

- Persze – kapom el róla a tekintetem, miközben kiveszem a kezéből a labor méreteinek pontos számításait tartalmazó papírt, és vadul a többire helyezem. Fáradt vagyok, pedig úgy terveztem, hogy az egész éjjelt ezzel fogom tölteni. Csalódok magamban, de szükségem van az alvásra, és egy újabb adag mentolos gyógy krémre a sebeimnek. Felállok, morgom az orrom alatt valami értelmesnek nehezen nevezhető mondatot a krémekről, mire a csuklómnál fogva megragad nem elsőre, mióta visszajött a faluba. Értetlenül meredek rá a sötétben. Dühös is vagyok. Nem miatta. Magam miatt. A testem szinte azonnal reagál az érintésre. A bőröm bizseregni kezd, a szívem pedig meglódul. Nem hiszem el, hogy ezt okozza egyetlen érintése. Még most sem értem, hogyan úsztam meg a csókját szívinfarktus nélkül. Dühöm valószínűleg ki lehet írva az arcomra, mert elengedi a kezem, és nehézkesen feláll a kanapémról. Nem néz rám, csak sarkon fordul a bejáratot megcélozva. Közben odavet valamit, ami leginkább arra hasonlít, hogy ő most lelép, én meg nem állítom meg, habár lelkem szerint romantikusan utána futnék, átkarolnám, és kényszeríteném, hogy újra megcsókoljon.

- Cöh… - nyögöm a képtelen gondolatra, és dühös énem most felül kerekedik romantikus, és egyben igen hülye énemen. Hagyom, hogy egyedül hagyjon a lakásban, aztán meg puffogva leülök a kanapéra, ahol jó pár perce még aludt. Keresztbe fonom a karjaim, és egy sértődött gyerek módjára magamban kezdek beszélni. Anyám biztosan borzasztóan büszke lenne most rám. – Egyáltalán minek aludtál el? Nem aludhatsz el mások otthonában csak úgy – dühöngöm, mintha még mindig ott lenne. Ingerülten előrehajolok és kikapcsolom a gépet, és a kivetítőt. Tényleg elég volt mára. A szobában egy pillanatra teljesen sötét lesz, míg meg nem szokja a szemem. Nincs kedvem most már semmihez. Hirtelen sértődött és teljesen lusta leszek. Ledőlök a kanapén, és egy igazi rinyálós hülye libához illően magamra terítem a takarót, ami még Sasuke illatával van teli, és elalszom.

- Hallottad, amit mondtam? – Ezt a kérdést már Inónak teszem fel reggel. Volt az, a most már egyáltalán nem jónak tartott, ötletem, hogy kifakadok Inónak, mert ha magamban tartom, akkor félő, hogy egyetlen ütéssel tönkre teszem az otthonom. A dühöm Sasuke-kun iránt reggelre sem múlt el, így jött az a meghatározhatatlan ötlet a részemről, hogy elmondok mindent… vagy majdnem mindent Inónak. Kezdem úgy érezni, hogy hülye ötlet volt.

Hatalmas kék szemei kikerekedten bámulnak rám, az ajkai pedig pár centire eltávolodnak egymástól. Mikor már kezdem azt hinni, hogy hátralévő életében így kíván maradni, megmozdul. Még nagyobbra tárja a száját, és szinte leüvölti a fejemről a hajam.

- Sasuke-kun megcsókolt? – kérdezi visítva. Kissé meg is emelkedik a székről. Azonnal visszarángatom a helyére, mert ennyire már ő sem lehet tapintatlan.

- Shhh! – intem le, és ez az első biztos jele, hogy tényleg rossz ötlet volt tőlem az egész. Már nincs visszaút.

- Nem lehet, hogy álmodtad? – kérdezi hirtelen vigyorogva, én meg nem tudom eldönteni, hogy csak ironizál vagy egyszerűen képtelen feldolgozni az információt. Sebaj, adok neki pár percet, elvégre nekem is napokba telt.

- Persze. Álmodtam – hagyom helyben ironikusan, miközben felállok, és hetykén megjátszom, hogy le akarok lépni. Ez hatásos, mert Ino sietősen áthajol az asztal felett, és a karomnál fogva visszaránt a székemre.

- Jó-jó – lihegi izgatottan. – Mindent tudni akarok! Mindent! – Ezt nem nagyon tudom értelmezni, mert ennél több nem nagyon történt, így csak ennyit tudok kinyögni:

- Ez minden – vonok vállat félig szerényen. Igyekszem eltakarni, hogy én is legalább annyira izgatott vagyok, mint ő. Ha nem jobban. Próbálok felnőtt módjára viselkedni, de most, hogy itt ülünk Inóval, kicsit előfurakszik régi énem, aki legszívesebben az emberek arcába kiabálta volna, hogy Sasuke-kun észrevette egy csók erejéig. Meg persze hiába nőttünk fel, és Inó hiába tartozik máshoz, érzem, hogy egy kicsit irigység bujkál benne. Persze semmi irigylésre méltó nincs a helyzetemben, ahogy átgondolom sóhajtva.

- Mi a baj? – kap rögtön. Kissé halkabban beszél, de még mindig nem elég halkan ahhoz, hogy komfortosan érezzem magam a téma megbeszélése közben.

- Semmi – rázom meg a fejem kissé, aztán csak kibukik belőlem. – Ah Ino! Olyan szerencsétlen vagyok – nyafogom reményvesztetten az asztalra hajtva a fejem. Ino ismételten átnyúl az asztal felett, hogy belemélyessze karmait a vállamba, és teljes erejéből megrángasson.

- Hagyd ezt abba! – rivall rám. – Elég a lehetetlen önsajnálatból! Minden a lehető legjobb úton halad! – jelenti ki magabiztosan, mire szépen lassan felemelem a fejem, és rá bámulok.

- És mi is van annak az útnak a végén? – kérdezem, mert én nem látom egyáltalán olyan tisztán a dolgokat. Ino kissé zavartan kihúzza magát, és megigazítja magán halványlila mini ruháját. Még mindig nem tudom realizálni, hogy érezheti magát kényelmesen ilyen darabokban.

- Azt majd meglátjuk – feleli ködösen.

- Óh. Szóval fogalmad sincs, mit beszélsz. Remek – mondom ironikusan, és visszahajtom a fejem az asztalra. Az utcán elhaladó forgatagot bámulom az üvegen keresztül, és azon agyalok, hogy vajon ez a szerelem téma egyáltalán nekem való-e. Mi van, ha az van nekem írva, hogy egyedül legyek egész életemben? Persze ezt a gondolatsort nem egyszer játszottam már végig az évek során, és most nincs kedvem újra kezdeni. Megint csak reményvesztetten sóhajtok egyet. Ino meglepően csendben van, és az okát már csak akkor veszem észre, mikor már késő.

- Sakura?! – hallom a hangot az üveggel ellentétes irányból. Egy pillanatig csak bámulok magam elé rémülten, mert felmérem a helyzetem. Gyakorlatilag egy kávézó asztalán fekszem, miközben Sasuke-kun az asztalunk mellett szobrozva várja, hogy reagáljak. Szépen lassan megfordítom a fejem, hogy szokhassam a megaláztatást, majd kiegyenesedem.

- Sasuke-kun! –üdvözlöm. Próbálok mosolyogni, de Ino arcából egyértelműen az jön le, hogy nem jól csinálom, ezért inkább abba hagyom a játszadozást. Már úgy is mindegy. Megkérdezném, hogy hogyan talált rám annyi hely közül Konohában, de mihelyst megszületik agyamban a kérdés, rájövök, hogy baromság. Sasuke-kunról beszélünk…

- Beszéltem Kakashival és Narutóval a labor reprodukálásáról – mondja komoran. Ino hitetlenkedve eltátja a száját.

- Most csak vicceltek ugye? – néz hol Sasuke-kunra, hol rám. Először elönt a düh, a hallottak miatt. Szinte fel sem fogom Ino felháborodását.

- Mi az, hogy beszéltél velük? – kérdezem, és észre sem veszem, hogy a hangom kissé magasabban cseng, mint általában. Sasuke kifejezéstelenül bámul le rám, mintha nem értené, miért lettem dühös. Az én ötletem volt, ez ugyanúgy az én ügyem is, ahogyan az övé is, ha már belerángatott. Nem teheti meg, hogy kihagy az ilyen megbeszélésekből. Lassan felnyomom magam a székről. Szívem szerint, egy sor szidalmat szórnék a fekete hajú arcába, aztán jól képen törölném. A kezem ökölbe is szorul, amit Ino azonnal észre is vesz, de nem törődöm vele. – Én… most… elmegyek… - szűröm a fogaim között nehézkesen. Ez az első igazi alkalom, amikor tényleg képen törölném az Uchihát. Nagyon sok mindent művelt már közös múltunk során, ennél sokkal rosszabbakat is, de ez az első olyan helyzet, amikor bizsereg a tenyerem egy pofon iránt.

- Ezt jól megcsináltad – hallom még távozás közben Ino teljességgel közönyös hangját, és kivételesen most nem engem céloz meg a mondattal. Kiviharzok az utcára, és a klinika felé veszem az irányt. Tudom, hogy le kell higgadnom, mielőtt beszélek Kakashival… Mi van? Dehogy kell lehiggadnom! Most megyek, és ráverek az asztalra, hogy nem tehetik meg, hogy kihagynak a fontos döntésekből! Kakashi igazán mondhatta volna Sasuke-kunnak, mikor felvetette a témát, hogy ezzel meg kellene várni engem, de nem tette. Ahogy Naruto sem! Pont, mikor gyerekek voltunk. Csakhogy most már nem vagyunk azok, és nélkülem semmire sem mennek! Ebben a küldetésben nem! Ez az igazság.

- Sakura-chan! – hallom magam mögül a hangot. Egy röpke pillanatig agyam egyik elborult és dühös része Sasuke-kunnal azonosítja a hangot, majd ép része kapcsol, hogy a „chan”-t még életében nem ejtette ki a nevemmel egyben, így aztán megfordulok. Lee kocog felém az embereket kerülgetve. Mikor beér, újra útnak indulok. Kissé lihegve lassít mellettem.

- Nem is tudtam, hogy visszaértél a küldetésről! – jegyzi meg mosolyogva. Hatalmas szemeivel úgy vizslatja az arcom, mintha titkokat akarna kiolvasni belőle.

- Nem olyan régen – felelem, és őszintén visszamosolygok. Valahogy nyugodtabb leszek a jelenlététől, amiért később még Naruto és Kakashi biztosan hálás lehet neki.

- Milyen volt újra akcióba lépni? – kérdezi egyet kacsintva.

- Furcsa – felelem, azt, ami először eszembe jut a küldetésről. Lee hallgat egy ideig. Látszik rajta, hogy azon vívódik, hogy megkérdezze-e hangosan, amit már gondolatban biztosan ezerszer megtett, aztán arra jut, hogy előhozakodik vele.

- Sasuke-kun? – kérdezi, én meg meg sem lepődöm.

- Mi van vele? – kérdezem, mintha egyáltalán nem izgatna a név tulajdonosa. Reménykedem, hogy közömbösnek látszom.

- Hát… ő olyan… magányos farkas-féle – húzza el a száját. Nevetnem kell a kifejezésen. Olyan furcsán hangzik, de mégis tökéletesen leírja Sasuke-kunt.

- Igen – helyeslek még mindig nevetve. – De nem volt semmi probléma sem. Nagyon jól össze tudtunk dolgozni – mondom az igazságot, de Lee arckifejezését látva, bárcsak hazudtam volna. Megint az a csalódottság ül ki az arcára, ami oly sokszor, mikor velem beszélget. Megint hallgat pár másodpercig. Maga elé bámul az utcai forgatagot pásztázva, majd hirtelen megtorpan. Kénytelen vagyok én is megállni. Kissé meglep. Arcán már nyoma sincsen a csalódottságnak, sokkal inkább a bátor eltökéltségnek. Ezért mindig is felnéztem rá, de ez a fajta magasztos gondolatmenet meg is szakad, mikor megszólal.

- Sakura-chan! – mondja. Szinte üvölt. Néhányan felénk is néznek. Reflexszerűen lépek közelebb hozzá, de ez sem hat, ugyanolyan hangosan folytatja. – Randizz velem!