Sasuke:
- Legalább ne öld meg. - kértem csapattársamat élettelen hangon. Suigetsu egy cserfes cápavigyort lövellt felém, ami azt hiszem annyit akart jelenteni, hogy megteszi a kedvemért, elengedte a férfit, akit addig a hajánál fogva markolt, és az eszméletlen konohai ninja a földön landolt, pontosan előttem. A cápasrác leszökkent a már olyan régen nem látott boltívről, és tett egy teátrális gesztikulációt a nagy kapu irányába, amely résnyire nyitva várt, csak is ránk.
- Nos uram, az ajtók nyitva vannak. - ez kicsit úgy hangzott mint egy színházi darab részlete, mindenesetre egyszerűen csak leeresztettem a testem mellé a kezeimet, elszámoltam háromig, hogy kibírjak vele még öt percet kettesben, és elindultam befelé a faluba.
Nem volt könnyű menet kiiktatni az őröket, az már egyszer biztos, viszont úgy tűnt, hogy Suigetsu meglehetősen jól bánik az újonnan megszerzett kardjával, amiért meg is kellett szenvednünk, tenném hozzá. Egy egész hadseregnyi banditán átverekedni magadat nem volt sétagalopp, még ha ott is volt bennem Orochimaru, vele együtt pedig minden képessége, amitől a hideg futkosott a hátamon. Miközben éreztem őt magamban - ugh, ha csak arra gondolok, máris kedvem lenne kiadni magamból mindent, amit ettem! -, olyan vízióim támadtak, amelyeket senki ember fiának. Én voltam az új főgonosz egy elcsépelt, sablonos történetekkel megtelt világban, ahol nyálkás kígyók és ízelt lábúak vettek engem körül. Én vagyok az, aki tudást és tiltott jutsukat akar, én vagyok az, akinek a világ minden hatalma sem lenne elegendő.
A mellettem baktató srác felvette komótos tempómat, és egészen addig, ameddig nem állt fenn az a veszély, hogy meglátnak minket, olyan arckifejezéssel lépdelt végig az úton, mintha egész Konoha hozzá tartozna. Már akkor meglepődtem, mikor csukva találtuk a kapukat. Normál esetben Konoha zöldre mázolt, írásjelekkel díszített kapui mindig nyitva álltak a kereskedők és az átutazók előtt, az pedig, hogy őröket pillantottunk meg, egyenesen ijesztő volt. Valami nagyon nem volt rendben a faluval, ezt még több száz méter távolságból is pontosan meg tudtam állapítani. Sakura. - volt az első gondolatom, amint rájöttem, hogy bármi is folyik a csukott kapuk és az őrség mögött, az semmi jót nem jelent, a rózsaszín hajú kis démon, akinek arca egész úton végigkísértett engem, benne van a közepében.
Rossz előérzet lett rajtam úrrá, összeszedtem minden bátorságomat, és átléptem régi otthonom határát. Furcsa volt annyi év után ismét visszatérni oda, ahonnan egykoron gyenge módon elszöktem. Sakurának igaza volt. Nem voltam erős, mert megszakítottam minden kapcsolatomat, gyenge voltam, amiért egyiket sem tudtam megtartani. Mélységesen igaza volt, legszívesebben meghajoltam vola előtte, és mindenki előtt igazat adtam volna neki, mert abban a percben, ahogyan láttam az ismerős, mégis kihalt falut, elviselhetetlen bűntudat lett rajtam úrrá.
Pontosan velem szemben, a távolban a magas hegyoldal magasodott, amelybe belemázolva hat arcot pillantottam meg. Várjunk csak egy egészen rövid percet...! Hat arc. De csa öt Hokage volt eddig, vagy nem? Ott volt az első kettő, a Harmadik Hokage, akit az én hajdan volt mesterem ölt meg. A bennem élő Orochimaru ádáz sikolyt hallatott, mikor megpillantotta a Harmadik arcát a kőben. A Negyedik, a szőke, akit Konoha Sárga Villámjának - vagy valami ilyesminek - hívtak ott páváskodott, üres szemeivel mustrálva a falut. Az Ötödik arcképe, akinek uralkodását nem tapasztalhattam meg sok ideig, ott volt mellette, a házára irányította a tekintetét, és anyai szigorra emlékeztető arccal óvta a lakosokat. Mellette pedig egy ismeretlen alakot pillantottam meg. Fél arca gézbe bugyolálva, másik szeme öregnek, mégis ravasznak tűnt, mint akinek még egyik látószerve nélkül is minden feltűnik. Minden apró mozdulat, minden csíny, minden gond és baj. Vékony ajkai mintha csak két, egymásra préselt vonal lett volna, löttyedt bőre még a kőbe vésve is ősöregnek tűnt.
- Hát ez...? - Suigetsura pillantottam. Mi ketten egészen jó csapatot alkottunk, ha ő éppen nem akart az agyamra menni. Én vevő voltam a vele való együtt dolgozásra, de csak és kizárólag abban az esetben, ha ő nem akar éppen lyukat beszélni a hasamba, vagy az életéről papolni. Mikor csöndben volt, egészen jó társaságnak bizonyult, annyi azért szent...
Széles kardját a hátára csatolta egy bőrszíjjal, az üdítője, mely mintha mindig újratöltődött volna saját magától, változatlanul ott fityegett a kezében. Éppen abban a percben emelte a már teljesen szátrágicsált szívószálat az ajkai közé, mikor én felé pillantottam. Villantott rám egy ezer wattos, meglehetősen ijesztő vigyort, amitől nekem ismét végigszaladt a hátamon a hideg, kacsintott, és elindult a főút mentén.
- Nem. - állítottam meg őt egyetlen szóval. A fehér hajú a válla fölött visszanézett rám, felvonta a szemöldökét, majd elvigyorodott.
- Talán félsz a házak szellemeitől, vagy mi? - gúnyolódott. Egy kósza ideg rángatózni kezdett a szemem alatt. Nem Sasuke, nem borulsz ki, itt vagy a célegyenesben, csináld úgy, hogy minden úgy maradjon, ahogyan kell neki! Nem akartam a végén feladni, elcseszni az egész tervet. Másra sem vágytam már egy hónapja, mint magam mellett tudni a rózsaszín hajú boszorkát, aki mellett megnyugvásra találhattam volna. Ha velem volt, hittem benne hogy van még jövő és remény, hittem benne hogy nem csak az önnön, önző célok, és a felesleges letargia létezik. Hogy én is lehetek még boldog, nekem is lehetnek még felhőtlen pillanataim, én is mosolyoghatok még.
Szó nélkül hagytam a csipkelődését, elrugaszkodtam a földről, és az első cserepekkel szigetelt háztetőn kerestem magamnak menedéket. Suigetsu néhány másodperces késéssel követett engem. A fejünk fölött a hold fényesen világított, ezernyi csillag mutatta meg az arcát aznap éjjel. A horizonton súlyos felhőket pillantottam meg, melyek fenyegetően gyülekeztek a távolban. Cápabarátom is ugyan arra nézett el, vigyorgott, és megcsóválta a fejét;
- Mióta nem volt már egy jó kis viharban részem.
Fejből tudtam már az utat Sakura házához. Mikor még egy csapatban voltunk, gyakran tartottunk megbeszéléseket egymás otthonában, az anyja pedig mindig étellel kedveskedett nekünk, ha ott voltunk, és vacsorára is maradnunk kellett. Szerintem soha sem kerülte el a figyelmét, hogy a lánya úgy néz engem, mint egy félistent, szerencsére viszont néhány furcsa, sokatmondó pillantáson kívül semmit sem tett. Más anyukák egészen biztosan leültek volna velem, ha már ennyit látnak, vagy célozgatni kezdtek volna, Sakura anyukája viszont mindig is diszkrét volt. Ellenben ajnározni sem próbált meg engem soha, úgy kezelni, mint a szegény kis árvát, akinek se anyja se apja. És végül is így volt, de mégis miért kellett volna, hogy én ettől különb legyek? A faluban nyílt téma volt a kiírtott Uchiha-klán.
Másrészről pedig lehet, hogy kicsit túl sokszor tekeregtem arra, egészen véletlenül néhány délutáni séta alkalmával, abban a reményben, hogy megpillantom az erkélyen azt a rózsaszín kobakot. A lány, aki majdnem minden nap ott oldotta meg a háziját, olvasgatta a könyveit, nyáron pedig élvezte a napsugarakat, valahogyan mindig sokkal jobban tetszett nekem, ha nem tudott róla, hogy figyelem őt. Mit sem sejtve kuporgott a párkányon, és nekem háttal gondolkodott, míg én hosszú perceken keresztül néztem karcsú alakját, és elképzeltem, milyen lenne ha egyszerűen csak odamehetnék hozzá. Aztán az egóm és a büszkeségem mindig győzött, én pedig továbbálltam, továbbra is fenn tartva a látszatot, hogy én vagyok a Jégkiráy, ő pedig a hercegnő, akinek soha sem lesz köze hozzám.
Ahogyan odaértünk, én és a fehér hajú rögtön a fehér erkélyen landoltunk, mely egyenesen Sakura szobájára nézett. Suigetsu egy ferde vigyorral pillantott be a sötét helységbe, míg én hátrapillantottam, biztosra menve, hogy nem néz minket senki. A falu kihaltnak tűnt, de ez még nem változtatott a tényen, hogy rengeteg chakraforrást érzékeltem, szétszórva a faluban. Őrség lenne? - gondolkodtam - Eléggé szokatlan lenne, még egy új Hokage-től is.
- Odabent nincs senki. - informált engem a cápasrác nemtörődömül.
- Az nem lehet. - mégis hol máshol lehetne, te nagyon hülye? - akartam őt kérdezni, viszont mikor én is bepillantást nyertem a rendezett szobába, rájöttem, hogy igaza van. Az ablakokon a függönyök el voltak húzva, az ajtók viszont nyitva álltak, az egész szoba úgy nézett ki, mintha már jó ideje nem laknák.
- Betörjünk? - vigyorgott rám a srác sokatmondóan, majd már csatolta is le a kardját a válláról. Megálljt parancsoltam neki, azáltal hogy az arca elé tettem a kezemet, és alaposabban szemügyre vettem a zárat, amivel dolgunk volt.
- Ja. - előhúztam a tokjából a saját, az övéhez képest persze meglehetősen szerény fegyveremet, becsúsztattam a kétszárnyú ajtó rése közé, és egy egyszerű mozdulattal fellöktem a zárat. Már-már komikus volt, hogy mennyire egyszerűen be lehet jutni egy házba.
Még egy utolsó pislantást engedélyeztem meg magamnak a vállam fölött, kitapogattam a chakraforrásokat a közelben, majd miután meggyőződtem róla, hogy még mindig nem tudnak az érkezésünkről a falubeliek - és ez csak jó volt így -, beljebb surrantam az apró szobába, a srác pedig utánam. Kissé mérges lettem rá, amiért utánam jött. Megvárhatott volna engem odakint, még ha ez azzal is járt volna, hogy felfedezik. Ő egy idegen volt a számára, mégis hogyan jött ő ahhoz, hogy összetapicskolja a lábával a szobáját? Viszont nem volt mit tenni.
- Itt senki sincs. - állapította meg a cápasrác néhány lépés után. Bólintottam. Hajnali kettő körül járhatott az idő, meglehetősen különös volt, hogy Sakura nincs a szobájában. Résnyire nyitottam a szobaajtóját, és kiléptem a folyosóra. Oldalt még három ajtó húzódott, azt követte a lépcső, ami levezetett a nappaliba, a fürdőbe és a konyhába. Már elégszer voltam a Haruno házban hogy tudjam, mi hol van.
Különösen sötét volt minden. Ahogyan a villanykapcsoló után nyúltam, rájöttem, hogy áram sincs. Remek, nem fogok élő elemet játszani, abban biztos lehet itt mindenki! - szögeztem le már az elején, mikor arra gondoltam mennyire egyszerű lenne vezetni egy kevés áramot a vezetékekbe, hogy ne csak a hold sápadt fénye legyen az egyetlen lámpánk. Továbbmentem a nyikorgó falapok mentén, melyek minden lépésemet úgy plakátolták ki a hátam közepére, hogy ha ott lett volna valaki, már tizenöt méterről meg tudta volna mondani, hogy illetéktelen behatoló van a házban. A frászt persze nem szerettem volna ráhozni a ház többi lakójára, de ha ez kell hozzá, hogy beszélhessek Sakuraval...
- Még mindig senki. - a hátam mögött koslató srác semmit sem tanulhatott a diszkréció vagy az óvatosság kifejezések jelentéséről, egyszerűen csak elhúzta az első ajtót, ami nem Sakura szobájába vezetett, és bekukkantott. Követve a példáját a második ajtó után nyúltam, de a mögött is csak egy üres hálószobát pillantottam meg. Idegesen csuktam be azt, és néztem szét a kihalt folyosón.
Hova lett innen mindenki? A Haruno családot akkor sem lehetett volna rávenni, hogy elutazzanak, ha ők kaptak volna érte pénzt. Sakura nagyanyja már túl öreg és túl beteg volt hozzá, hogy utazzon, a nagynényje pedig eléggé helyhez ragaszkodó típus volt, aki nem szívesen mozdult ki, ha pedig mégis, ragaszkodott hozzá, hogy minden, ami körülveszi őt, ismerős legyek számára. Az anyja pedig soha nem is erőltette a dolgot, mindig szorgosan tett-vett a lakásban, ő sem volt éppen az a fajta, aki csak úgy eltűnne, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül. Hogy hajnali kettőkor senki se legyen otthon csak úgy, mikor a nagymama nem is tud mozogni...
- Kit is keresünk pontosan? - tudakolta végül a srác a hátam mögül. Ha nem lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy játsszam tovább a Jégcsapot, egészen biztosan megfordultam volna, és őt használtam volna fel villámhárítónak. Helyette inkább összeszorítottam az állkapcsolat, csendesen elszámoltam háromig, hogy levezessem a feszültségemet a hülye kérdései miatt, majd indultam tovább - Hé, ott van valami trutyi, ne lépj bele. - figyelmeztetett engem a srác, de már késő volt. Az enyhén ragadós anyag egyenesen a szandálom talpa alól köszönt vissza rám. Ez is miattad van, te szerencsétlen hülyegyerek, mert eltereled a figyelmemet a baromságaiddal! - legalább is szívem szerint ezt mondtam volna neki.
Helyette letérdeltem és megvizsgáltam a különös masszát, ami beleivódott a lakkozott padlóba, és lecsurgott a rések között a szerkezetbe.
- Kiöntöttek egy adag szörpöt? - pillantott le a vállam fölött a srác a padlóra. Az ujjaim között is ragadósnak, és alvadtnak tűnt a megmagyarázhatatlanul odakerült valami, a szaga viszont félreismerhetetlen volt. És ettől még mintha az ütő is megállt volna bennem egy pillanatra, sietősen egyenesedtem fel, és megpróbáltam leküzdeni a pánikot a belsőmben, amitől ordítani lett volna kedvem félelmemben. Mi történt itt, hol van Sakura?! - nem érkezett válasz a néma kérdésre, csak a ház kongó csendje adott nekem magyarázatot. Akármi is történt, Sakura nem volt ott.
- Vér. - adtam meg a választ Suigetsunak a kérdésére, mikor elhaladtam mellette. Visszasétáltam a szobába, ahonnan érkeztünk, és szétnéztem ott. Minden sötét volt, áram nuku, ha nem rendelkeztem volna a Sharingan erejével, ami infravörösben láttatott velem mindent, a tájékozódás lehetetlenné vált volna számomra. Mögöttem a cápasrác bebotorkált oda, majd az első adandó alkalommal beverte a lábszárát a szoba közepén lévő franciaágy lábába, odébb ugrált a térdét fájlalva két lépést, és elbukott egy sötét valamiben, aminek csak a sziluettjét tudtam megállapítani.
- Auh. - nyögött fel fojtottan, hiszen a szőnyeg, amibe belefejelt, tompította a hangját.
Szerencsétlen. - gondoltam, eleresztve mélyen magamban egy kárörvendő nevetést. Ez azt hiszem felért egy ütéssel, amit én mértem volna a hülye fejére, ha nem lettem volna éppen indulat-elfojtós kedvemben. Közelebb merészkedtem a "veszélyes" dobozhoz, és letérdeltem. Mivel a Sharingan a sötétségben mindenre jó volt, csak olvasásra nem, kénytelen voltam feloldani a szemeim képességét, és a holdfény felé fordítani a dobozt, amivel Suigetsu felbotlott. Egy apró cetlit pillantottam meg a kartondoboz oldalán, melyet a sápadt fényben alig tudtam csak kibetűzni, valahogyan mégis sikerült.
- Ez egy cím. - nyugtáztam végül, felállva a földről.
- Szóval ez a valaki él és virul, csak máshová ment? - kérdezett vissza a cápasrác, még mindig a földön térdelve, és még mindig a térdét szorongatva. Shinobi létére meglehetősen rosszul viselte a fájdalmakat, szent ami szent.
- Igen. - bólintottam jegesen. Legbelül viszont a nagy izgatott és nagyon boldog Sasuke megkönnyebbülten ugrált fel és alá, és táncolta körbe agyam sötét termeit. Szóval semmi baja, nem halott, minden rendben! - ujjongtam. A doboz, amit át kellett volna vinnie a másik helyre, ahová tartozott, ott maradt a régi házban. Továbbra is rejtély volt, hogy mi történt Sakura családtagjaival, vagy hogy mi oka volt rá, hogy elköltözzön, viszont egy egészen biztos volt.
- Megkeressük ezt a címet.
Fél órába, és egy Konoha térképre volt szükségünk ahhoz, hogy megtaláljuk az emeletes házat, amelynek harmadik emeletén végül egy erkélyajtó mögött, megpillantottam Haruno Sakura vékony sziluettjét, ami a takaró alól domborodott ki. Az erkélyre érve már három leütött ANBU tagot tudtunk magunk mögött, akiket Suigetsu gondosan el is rejtett, hogy ne legyen túl feltűnő - na nem mintha a hiányzásuk ne lett volna túlságosan is feltűnő, de az mindegy is volt. Nem számított már semmi más, csak az, hogy a kis démont, akit nem láttam már több mint egy hónapja, egyetlen vékony üvegajtó választja el tőlem. Suigetsu egy rövid percig megmagyarázhatatlan ábrázattal mustrálta az alvó női alakot, végül elterült egy vékony mosoly az arcán, és megforgatta a szemeit.
- Szóval megint betörőset játsszol? - tudakolta.
- Igen. - bólintottam, teljesen immunisan a hülye vicceire. Az volt a vicc, hogy még mindig odakint álltam, mikor már régen ott lett volna mellette a helyem!
- Megvárlak a tetőn, ott legalább nem zavarnak. - mutatott felfelé, majd se szó, se beszéd, eltűnt.
Hangtalanul besurranni egy szobába nevetségesen könnyű volt, csakúgy, mint az előző házba belopódzni. A lakók mit sem sejtve aludták tovább az igazak álmát, míg én a régi csapattársnőm szobájában játszottam betörőset, ahogyan a cápasrác is fogalmazott. Komótosan becsuktam magam mögött az erkélyajtót, hogy senkinek se tűnjön fel az éjszaka közepén egy nyitott ajtó, majd macskaléptekkel megközelítettem az ágyat, benne az apró alakkal. Még a gyér fényviszonyok között is tökéletesen meg tudtam állapítani, mennyire szépen csillognak rózsaszín fürtjei. Nekem háttal feküdt, összegömbölyödve a takaró alatt, mint aki meg akarja védeni magát a gonosz elől, ami ott leselkedik rá.
Megkerültem az ágyat, és lejjebb hajoltam, hogy tökéletes rálátást nyerjek az arcára. Álmában édesen ráncolta a szemöldökét, mint aki élete legnagyobb rejtélyét kell hogy megoldja éppen, a kezeivel görcsösen markolt egy plüssnyulat, ami egészen komikusan festett egy felnőtt, orvosi ninja kezei között, aki taijutsuban nem is egyszer múlt engem felül. Megmosolyogtatott engem az arca, a meg-megrebbenő, sötét szempillák, és az enyhén elnyílt ajkai. Vajon miről álmodik éppen? - gondolkodtam magamban. Nem tudtam megállni, hogy ne tűrjek egy, az arcába hulló puha hajtincset a füle mögé, és közben ne simítsak végig a hüvelykujjammal az orcáján. Olyan régen nem láttam őt, és a viszontlátás perceiben, mikor fel kellett volna őt keltenem és magammal rángatnom, hirtelen visszakozni kezdtem.
Tényleg fair az önnön, önző céljaim elérése érdekében kiszakítani valakit a saját falujának kényelméből és biztonságából? Még ha a falu különösnek és rejtélyesnek is tűnt, és csak azóta, hogy megérkeztem, két-három különös dolgot sikerült megállapítanom, akkor sem kételkedtem benne egy percig sem, hogy Sakurának ezerszer jobb dolga lenne, ha maradna, mintha velem jönne. De belegondolni hogy milyen lett volna még néhány hónapot, vagy talán egy egész évet kibírni úgy, hogy a távoli messziségben van csak velem, valahol, egy számomra idegen falu falai között élve az életét, na azt nem bírtam volna csak úgy ki!
Ennek ellenére sem vitt rá engem a lélek azonnal, hogy felkeltsem őt. Tisztában voltam vele hogy megvárakoztatom az amúgy is rettentő türelmetlen Suigetsut, aki a tetőn várt rám abban a percben is, hogy minden perccel, amit Konohában töltök növelem annak az esélyét, hogy rám bukkannak, és kivégeztetnek engem, amiért elhagytam a falut és rátámadtam annak lakosaira, valamint megöltem a ninjái közül néhányat, akkor is kellett egy kevés gondolkodási idő. Elfordultam a halkan szuszogó angyaltól, és inkább tüzetesebben szemügyre vettem a szobáját. Az ággyal szemben egy magas polcrendszeren mindenfelé könyveket és szuveníreknek kinéző, apró, jelentéktelen kis tárgyakat pillantottam meg. Hógömbök, szobrocskák és a többi, teljesen átlagos dolog. Bal oldalt az ágy mellett egy apró szekrény tetején a szokásos felszerelése árválkodott, egy pár kesztyű, és a fegyverkészletei mellett az orvosi táskája is, amit mindig magával hordott mindenhová, ahogyan az egy szanitéc ninjától elvárható.
Az éjjeli szekrényen, amely mellett közvetlenül én álltam, pedig egy bekeretezett, megviselt, de még mindig épen megmaradt képkeret álldogált, úgy fordítva, hogy tulajdonosa az ágyból is tökéletes rálátást kapjon. Kíváncsian a kezeim közé vettem azt, és megpróbáltam kivenni a sötétségben, hogy mi is az pontosan. Négy emberi alak féreismerhetetlen körvonalait pillantottam meg, majd ahogyan egyre tovább néztem, felismertem benne a régi csapatunkat. A Hetes Csapatot. Kakashi egyik kezével az én, míg másik kezével Naruto fejét támasztotta, hogy ne essünk egymásnak azon a szent helyen, Sakura pedig izgatottan állt kettőnk között, örülve a lehetőségnek, hogy rajta lehet a fotón. Velem. Valamiért azt hitte, az számára megtisztelő, ha egy depressziós zsák szeméttel lehet egy képen, ameddig az gyilkolni vágyó kifejezéssel nézni az egyik csapattársát. Így, közel három év elteltével halvány mosoly szökött az arcomra, ahogyan egyre tovább néztem a képet. Azok a boldog, nyomorultul boldog idők, mikor még én is tudtam mosolyogni. Ha nem raktak volna engem anno egy csapatba velük, soha sem ismertem volna meg a lányt, aki éppen mellettem aludt az ágyon, és akinek a gondolatától nem tudtam volna megszabadulni. És nem ismertem volna meg a Jinchuurikit sem, aki ugyan megnehezítette az életemet az örök, lankadatlan versenyszellemével és a folyamatos beszólásaival, de az tény, hogy a barátom lett. Így vagy úgy, és talán ezt még magamnak sem vallottam volna be. Sőt, talán még azért is hálás voltam, hogy megismerhettem a sensei-t, aki megtanította nekem az első, igazán használható technikámat, a Chidorit, ami segítségemre volt, hogy egészen addig túléljek a ninják világában.
Ismét a szívembe hasított a felismerés, hogy mennyire sok bűntudat gyűlt össze bennem egyszerre, miközben azt a képet néztem. Az enyémet szerintem már réges-régen elveszítettem, vagy ott hagytam a régi lakásomban, ahonnan elmentem aznap este, abban a hitben, hogy az majd segíteni fog, ha önző módon megszakítom minden kapcsolatomat a falummal. Be kellett ismernem, hogy annál nagyobb hibát még nem vétettem életem során, és lehet, nem is fogok majd. Elhagytam őket. Sakurát, Narutot és Kakashit is, mindenkit, akinek valaha fontos voltam, mindenkit, akinek valaha többet jelentettem, mint a jó tanuló, legendás Uchiha-gyerek, a klánja két megmaradt túlélőjének egyike, a zseni, aki mindenből kitűnő, és akire minden csaj tapad.
Hirtelen egy hideg, éles penge feszült a torkomnak. Ha azt mondanám, hogy megijedtem, akkor hazudnék, a ninják fel vannak készülve a váratlan helyzetekre. A gyomrom liftezett egyet a hasamban, de nem adtam jelét annak, hogy megijedtem volna. A sebesség, amivel a fürge lány a hátam mögé került elképesztő volt, egyetlen másodpercig kellett csak elkalandoznom a gondolataim között, a Hetes Csapatról és az életről, amit magam mögött hagytam, hogy ő sakkba szoríthasson engem.
A másodperc tört része alatt tettem vissza a képet a helyére, ahol volt, ragadtam meg a lány csuklóját, csavartam ki belőle a kést, pördültem meg és taszítottam őt az ágyra, úgy, hogy lefogtam mindkét kezét a feje fölött. Mintha nem is ugyan arra az emberre pillantottam le, mint akit egy hónapja hazaküldtem. Ahogyan a szemeim igazodtak a változó fényviszonyokhoz, a karcsú teste pedig a holdfénybe került, teljesen ledöbbentem, olyannyira, hogy ha nem lett volna ő is teljesen letaglózva hirtelen látványomtól, könnyűszerrel megszökhetett volna a csapdámból. Az arca teljesen beesett volt, csakúgy, mint ezúttal aránytalanul nagynak tűnő, zöld szemei. A vállai csontosak lettek, legalább is amit a spagettipántos pizsamafelsője alatt megpillantottam, az arra engedett következtetni, hogy sokat fogyott az elmúlt időben. Kócos fürtjei a szemébe lógtak, sovány nyakának és az állának tapadtak, ami szintén élesebb és vékonyabb lett A csuklóit egy óvatlan mozdulattal el tudtam volna törni, annyira vékonyak voltak. Megszeppenten nézett a szemeimbe, és bár a fényviszonyok eltakarták előlem - hogy miért nem tudtam nappal jönni?! - de biztos voltam benne, hogy megint rákvörösben tündököl az arca.
- Sa-Sasuke? - tudakolta elképedve. Olyan jól illett a rózsaszín ajkakra a nevem, mint senki máséra addig. Szívem szerint magamhoz vontam volna őt, letepertem volna ott helyben, és nem érdekelt volna hogy Suigetsu mikor toppan be, hogy ideje lenne már mennünk, mert elege van a várakozásból! Oh anyám, ha több időnk lenne, most biztosan... - Mi a francot keresel itt?! - kérdezte, szabályosan vádlóan.
- Mennünk kell. - nyögtem ki nagy nehezen, elvégre a gondolataim még mindig egy teljesen másik univerzumban voltak. Franc sem gondolt akkor arra, hogy mennyi út van még előttünk, ha csapatot akarok, hogy meg kell ölnünk Itachit, és hogy mennyi ellenség van még, aki az utunkat akarja majd állni!
- Mi? - kérdezett vissza - Oh... - mikor rájött, hogy mire gondolok ugyan olyan édesen ráncolta össze a szemöldökét, mint álmában is, mikor még arról sem tudott hogy ott vagyok. Muszáj voltam megmosolyogni azt az angyali arcot, amit vágott, mikor úgy tűnt, hogy alaposan elgondolkodik éppen.
Óvatosan lefejtettem az ujjaimat a csuklójáról, és a falnak dőlve figyeltem, ahogyan felegyenesedik a matracról és megigazítja a ruháit. Egy fekete rövidnadrágot viselt fehér spagettipántos felsővel, és habár ezer másik gondom és problémám is volt - kezdve azzal hogy ellenséges ninja voltam idegen területen, ahol nem mellesleg teljesen kiszámíthatatlan volt a jelenlegi vezetés -, mégis megmozgatta a fantáziámat hiányos öltözete. Sokat fogyott, kétségtelen, viszont egy kuinichihez híven, izmos volt és erős. Csak egy rövid ideig kalandozott el a tekintetem, mire azonban visszatértem az arcára, ő máris egy megfejthetetlen kifejezéssel az arcán állt meg velem szemben, csípőre tette a kezét, a másikkal pedig megtámasztotta mellettem a falat. Vicces volt, ahogyan engem méregetett, hiszen akár ninja volt akár nem, és akár én voltam a betolakodó, akit ha akart volna, szíve joga lett volna leszúrni a francba, akkor is egy fejjel alacsonyabb volt nálam, ez pedig akaratlanul is megmosolyogtatott.
A mimikája viszont továbbra is teljesen érthetetlen volt, mintha ezernyi érzelmet kevert volna össze, és azok egyszerre mutatkoztak volna meg az arcán. Fájdalom, meglepettség, boldogság, megkönnyebbültség, harag, keserűség és közönyösség, ezek alatt pedig ugyan úgy láttam a régi Sakurát, mint az újat. Az új, amely dacosan küzd minden gyengesége ellen, aki görcsösen azon van, hogy elfogadható, erős és talpraesett legyen. És nagyon mélyen, de még mindig eléggé közel ahhoz, hogy lássa az ember, ott volt a régi lány is, akit anno hátrahagytam a faluban, akinek csillogó zöld szemeiben elkeveredett a szeretet, a gyengédség, a törődés és a mérhetetlen vágy, hogy szeretve legyen. Legszívesebben mindkét fajtát egyszerre öleltem volna magamhoz, ők viszont egyetlen testben összpontosultak, egy testben, ami ott állt előttem, tőlem alig néhány centire, és szüntelen az arcomat vizslatta, mintha nem jött volna még rá, hogy vele ellentétben, belőlem nem könnyű olvasni.
Kisiklottak a dolgok a kezeim közül. A bal kezem ujjait ismét a csuklója köré fontam, ami egészen addig a falat támasztotta, míg másik kezemet a dereka köré kulcsoltam, és lejjebb ereszkedve, hogy nagyjából egy magasságban legyünk, az ajkaimat az öviére tapasztottam. Éreztem, ahogyan megfeszül az egész teste a nem várt akcióm hatására, és habár még én magam sem gondoltam volna, hogy ezt fogom tenni következőleg, mikor minden perccel nagyobb az esélye annak, hogy Suigetsu visszatér, hogy a faluban észreveszik a leütött őröket, vagy az ANBU tagokat, akiket hátrahagytunk érzkeztünkben, esetleg valamelyik érzékelő ninja idegen chakrát érzékel a falu védelmi vonalai mögött, mégis elégedetten elmosolyodtam. Egy hónap telt el, noha egyáltalán nem is így terveztem a dolgot. Eredeti számításaim szerint Sakurának alig kellett volna két hétre visszajönnie, mi már jelentünk is volna meg, hogy ismét elvigyük őt. Egy hónap pedig túl hosszú volt nélküle, mior annyi időt szerettem volna még vele eltölteni kettesben. Hiányoltam a törékeny testét, amelyben mégis olyan sok elrejtett erő lakozott, hiányoltam a szemeit, amelyekben örökké el tudtam volna révedni, amelyekben olyan sok megértést és elfogadást találtam, mint senki más szemeiben soha sem. Mert ő el tudott engem fogadni olyannak, amilyen voltam, és nem csak a távoli, elérhetetlen srácot látta bennem, akit az Akadémián mindenki istenített, aki ha betér valahová, minden tekintetet magára vonz, és ami a legfontosabb, nem a Zseni Uchihát, vagy a kedvencemet, a Gyilkológépet látja bennem. Neki én csak Sasuke voltam, az alak, aki szerinte teljesen elmebeteg, és akinek orvosi segítségre lenne szüksége, ellenben azt is nagyon jól tudja, hogy előszeretettel bújok meg egy úgynevezett jégmaszk mögött, és ha ezt el tudja rólam tünteni, meglepődik, mennyire más az az ember, akit mögötte talál.
Ajkainak pontosan olyan íze volt, mint annak a cseresznyevirágos szőlőzsírnak, amit olyan sokat használt már évek óta. Mikor küldetésen voltunk is mindig megtaláltam azt az apró kis kelléket. Habár soha sem sminkelte magát, és mindig naturális maradt - nem úgy mint Ino, Karin, meg az a több ezer tizenkettő egytucat ugyan olyan lány, akiket ismertem -, ezt az egyet soha sem vetette meg. Apró kezei türelmetlenül kapaszkodtak meg a nyakamban, és húztak engem még lejjebb, noha ő már a lábujjhegyein pipiskedett, hogy felérjen engem.
Mikor nagy nehezen sikerült rávennem magamat, hogy ne fullasszam meg mind a kettőnket, és elváltam tőle, még egy rövid percig biztos nem voltam jól megszokott önmagam. Bágyadtan révedtem a rózsaszín ajkakra és az apró orrára, elvesztem a kusza, pink tincsek között, és beszippantottam a tusfürdője kábító illatát. Ez valami új. - állapítottam meg - Ezt eddig nem használta. Levendula és még valami más... talán méz? És miért gondolkodok ilyen apró semmiségeken, mikor lehet, hogy egy egész seregnyi ANBU tart éppen Sakura lakása felé, hogy engem szúrjanak le elsőként, aztán pedig a szintén szökött ninjaként számon tartott Sakura Harunot?! De mindez annyira távolinak tűnt. Az utazás az idegesítő Suigetsuval Konohába. A kínkeserves nyomozás, hogy megtaláljuk, hol is tartózkodik éppen. Ameddig vele voltam, ameddig ott állhattam vele szemben, és érezhettem a meleg bőrét a tenyerem alatt, a szívem pedig hevesebben dobogott mint kellett volna neki, minden erőfeszítés kifizetődött. Leeresztettem a karjainkat a testem mellé, és összekulcsoltam az ujjainkat. Végre ott voltam vele. Végre minden rendben volt.
- Én... - fogott bele. Ahogyan az arcát az ingembe fúrta, a vékony anyag tompította a hangját, én mégis hallottam minden egyes metsző szavát. Legalább is kettémetszett engem belülről, ennyi biztos volt - ... nem hiszem hogy veled tudok menni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
