Konoha kapui többé nem nyíltak ki, legalább is ezt pletykálták. Már jó ideje annak, hogy nem nyíltak ki többé azok a kapuk, amelyeken keresztül hajdan én is megszöktem, amelyeken túl ott várt a fényes és tágas nagyvilág. Bezárattam magamat, majdhogynem önként, mikor visszatértem, mikor azt hittem, hogy jó döntés viszontlátni a barátaimat, hallgatni Rá. Azt mondta menjek haza, én pedig engedelmeskedtem a szavának, holott jobban tettem volna, ha életemben először azt teszem, amihez csak kedvem szottyan. Nem volt sok értelme egyik életveszélyből a másikba talpalni.
- Hoztam neked kekszet. - zökkentett ki engem az álmatlan merengésemből egy üde hang, noha tudtam, hogy sokkal frissebb és boldogabb is lehetne ez a hang, ha nem ebbe a lepukkant, sötét és gyász bánatától bűzlő üregbe kellett volna bejönnie. Nem is adtam tudtára, hogy egyáltalán hallanám, az sem érdekelt, hogy tudja-e hogy egyáltalán ébren vagyok. Nem érdekelt, merev tagokkal feküdtem tovább a takaró alatt és a testem alatt surrogó paplan hangját hallgattam, ahogyan még kisebbre kucorodtam a takaró alatt - Enned kellene valamit. - sóhajtott fel szomorúan. Aha, szóval megtalálta, amit még Naruto hozott nekem tegnap. - nyugtáztam magamban letörten. Nem érdekelt engem az étel és az ital, amivel kedveskedtek nekem, nem érdekelt a megannyi kis csecse-becse meg virág, amivel az éjjeli szekrényemet díszítették fel, tulajdonképpen még, ha arra is fordultam a takaró alatt, sem volt túl sok erőm felnézni mindezekre a kicsi kis kedvességekre. Mindenről Anya jutott eszembe.
Három hete volt már ugyan mindennek, én pedig átköltözhettem Tsunadéhoz, akinél napi 24 órában volt valaki, ugyan is akármennyire is a pokolba kívántam minden látogatót, ők azonban kitartóan sereglettek hozzám. Megpróbáltak beszélgetni velem, bátorítani, erőt adni ahhoz, hogy elfelejtsem ezt az egészet. Naruto a hét minden napján minimum négy-öt órát ült az ágyam mellett. Eleinte folyamatosan azon volt, hogy szóra bírjon engem, időközben elég volt neki, ha csak ott ül egy széken és les ki a fejéből, de közben velem van, ez pedig valamilyen furcsa oknál vezérelve egyszerre frusztrált és töltött fel engem energiával, hiszen a szösziből még lehangoltsága ellenére is mintha dőltek volna a jókedvű szavak, mesék, történetek és megjegyzések. Elmesélt mindent, ami a négy falon túl történt, amiket a barátaival éltek meg, elmondott mindent, amit Danzouról tudott, amit a beépített emberek meséltek.
Konoha titkos szervezete már hónapok óta mozgolódott a felszín alatt. Időközben kiderült, hogy Shikaku nem ok nélkül került Konoha földalatti tömlöceinek egyikébe (ezt is Narutotól tudtam meg, mint majdnem minden mást is, ami a négy falon túl történt), Danzou igen is nyomós indokkal zárta el őt a külvilág elől. Shikaku és a Nara-klán fejesei és rangidősei szervezték meg ezt a titkos szervezetet, melynek az volt a célja hogy leváltsák Danzout a Hokage posztjáról, visszaültessék oda Tsunadet, a falut pedig megmentsék. Shikaku küldte be az egyik beépített embert Danzou vezetőségi üléseinek felső soraiba, akit aztán az őrök elfogtak, Ibikit pedig arra kényszerítették, hogy vallassa a saját falujának egyik lakóját. Egy olyan embert, akivel lehet együtt csinálta végig a Chounin vizsgát, akivel együtt kártyázott a közös szobában, akikkel együtt volt küldetésen. Félelmetes volt belegondolni, hogy mennyire fájdalmas lehetett ez az egész. Shikamaru vigasztalhatatlan volt, de pontosan ez volt az, ami miatt úgy döntött, hogy átveszi ennek a konohai szervezetnek a vezetését, akik időközben elnevezték magukat Kumonosunak - azaz Pókhálónak - és titkon szerveződtek a konohai alvilágban. Naruto Shikamaru barátjaként kiemelt helyet kapott a dolgok folyamatában, még ha figyelmeztették is őt ezerszer, hogy nagy bajban lesz majd, ha ez egyszer kiderül. A Kilencfarkú Jinchuriky-je nemcsak hogy gonosz és pusztító erőt hordoz magában, de még Danzou ellenségeinek soraiba is beállt? Biztos lehetett benne mindenki, hogy ez nagy bajjal fog járni, ha egyszer napvilágra hozzák kilétüket és a tervük eljut a tettlegességig.
Nem értettem, hogy Naruto miért szeretné ennyire megváltoztatni a falut. Hogy miért ragaszkodik hozzá annyira, hogy segítsen Shikamarunak, mikor egy veszélyes fegyvernek nézi mindenki, és inkább tennie kellene valamit a közjó érdekében, hogy végre elismerje őt az új Hokage is, még ha csak annyira is hogy el merje küldeni küldetésekre. Tudtam, hogy ez a szöszi legnagyobb álma, ő mégis az alvilágban vigasztalódik egy csapat árulóval. De már nem is igazán érdekelt. Ameddig a puha párnába fúrhattam a fejemet, csendesen lélegezhettem és bámulhattam a fény nélküli félhomályt, addig számomra minden egyéb mindegy volt. Nem érdekelt már hogy mi fog történni holnap, másnap, egy hét vagy egy hónap múlva, nem érdekeltek már Danzou gaztettei, nem érdekeltek már a falusiak sorsai, vagy Tsunade sorsa, aki napról-napra több alkohollal próbálta kompenzálni a munkája elvesztésével járó rettenetesen lelki fájdalmat és megterhelést. Elvégre négy éven keresztül nap, mint nap mozgós napjai voltak, nem tudta megemészteni hogy hirtelen nincs mit tenni, egyedül az otthon ülés maradt számára, na meg a vedelés, amit előszeretettel űzött. Immáron már Shizune sem tudott rá jó hatással lenni.
Shikamaru ha tehette szintén meglátogatott engem, hozott virágot az ágyam mellé, noha nem igazán gondoltam volna, hogy ez majd egyszer meg fog történni, hiszen ő sem a tapintatosságáról vagy a mély törődési kényszeréről híres. Hinata hozta nekem az ételt, ugyan is az anyukája hirtelen úg kezdett el engem kezelni, mint a második lányát, és szorgosan főzött dupla, vagy akár tripla adagokat is, hogy tudjak mit enni. Azonban akárhányszor meghallottam, hogy köszön, tudtam, hogy csalódni is fog, hiszen rendszerint nem igazán ettem abból, amit kaptam. Éppen csak, ha néha-néha ráfanyalodtam egy-egy morzsára, ezek után azonban olyannyira rosszul lettem mindig, hogy rögtön vissza is akartam, hogy jöjjön, azonban ez soha sem sikerült. Inkább tűrtem a kínt, a gyomorgörcsöt, és messze elkerültem az ételt, inni is alig voltam hajlandó, azt is általában aktuális látogatóm tuszkolta csak belém. A legeredményesebb eddig még mindig Naruto volt, bármennyire is utáltam, ha folyamatosan győzköd engem, kiabál velem, de hálás voltam neki hogy nem hagyja hogy kiszáradjak. Hinata is rengeteget volt velem, olyan is történt - nem is egyszer - hogy Narutoval karöltve jött, széles mosollyal és büszkén kidüllesztett mellkassal, elvégre mindig is ez volt az álma. Megérdemelte. Choji általában Hinatával jött, viszont őt is csak azért tűrtem meg, mert útközben felém általában a kaja felének lába kélt, amit Hinata anyja főzött nekem, így az legalább nem egy dísztárgy szerepében operált az ágyam mellett. Neji és Sai jól összebarátkoztak a kiképzésük alatt, így ők is közösen jöttek, néha Tentennel a sarkukban, aki jó szokásához híven specialista szövegekkel és bizakodással próbált engem jobb kedvre deríteni.
Nem beszéltem, nem figyeltem, mintha már nem is éltem volna. Folyamatosan lázam volt, ha pedig nem, akkor hirtelen megfájdult a fejem, a gyomrom, a végtagjaim. Nagyon jól tudtam, hogy ezek csak a gyász mellékhatásai, amin nem tudtam magamat túltenni, de igazából már nem is igazán foglalkoztam vele, hogy mi bajom van, nem volt kedvem vagy erőm diagnosztizálni magamon a tüneteket. Már a fejemet sem volt erőm használni, a gondolataimat nem is akartam pórázon fogni, hagytam rohangáljanak, csak amerre akarnak. Az álmaimból sem kerestem kiutat, csendes zokogással tűrtem, hogy minden éjjel átvegyék fölöttem az uralmukat.
Nem tudtam szabadulni az emlékeimtől, azoktól az árnyaktól, amik estéről-estére átvették felettem az uralmat, ha éppen volt akkora szerencsém és le tudtam hunyni a szemeimet egy percre. Ott láttam Anya semmibe meredő arcát, ahogyan ott fekszik mellettem, szólongat engem, majd hirtelen eltűnik, millió apró darabra reped szét, mint egy rossz üveg, mint egy kép, amelyet szétcincáltak már egy ollóval. Nehezen vettem a levegőt, arra gondoltam, milyen sorsra jutott Nana, a nagymamám, mindenki, aki ott tartózkodott abban a házban.
És bármennyire is mart engem belülről az elkeseredett gyász végtelen fájdalma, de egy másik érzelem is egyre tudatosabban kezdett el tombolni a belsőmben. Forró lángot gyújtott a gyomromban, tüzet hányt, forrósággal töltött el engem, de nem azzal a kellemes melegséggel, mint amilyet Sasukéval éreztem, mint amikor megcsókolt engem, mint amikor közel engedett magához, hanem ez az a fájdalmat és kellemetlenül maró, égető forróság volt, amitől nem tudtam szabadulni. Gyűlöletet éreztem mindenki iránt, aki a faluban volt. Gyűlöltem Danzout, aki úgy ült fenn a trónján, a káosz közepén, mint egy rohadt király, gyűlöltem a katonákat, Az ANBU-tagokat, a hadsereg minden tagját, aki engedelmeskedik ennek az embernek a parancsainak, gyűlöltem mindenkit, aki körülvett engem, hirtelen mintha még a saját barátaimat sem tudtam volna olyan szemekkel nézni, mint azelőtt. Mi történt velem? - értetlenkedtem, választ viszont nem tudtam senkitől sem kapni. Nem tudtam, hogy kinek mondjam el mindazt, ami tombol bennem, mert nem tudtam szavakba önteni sem.
Fájt. Jobban fájt mindennél, amit valaha éreztem.
Naruto:
Mintha még a ramen is megkeseredett volna a számban, hirtelen minden étvágyamnak annyi lett. Pedig nem csináltam mást, csak arra gondoltam, hogy mennem kellene Sakurához, még ha epekedtem is egy csendes, nyugodt estéért, ahol nem a székben bóbiskolva lebegek valamiféle határon az álom és az éberség között. Azt hiszem akkor sem tudtam volna nyugodtan aludni, ha otthon feküdtem volna a pihe-puha ágyikómban. Aggódtam érte, rettenetesen aggódtam érte, de nem tudtam volna megmondani hogy hogyan tudnám csillapítani ezt a rettenetes nyomást a belsőmben, ami azt sugalltatta velem, hogy nincs semmi sem rendben, noha Sakura nyugodtnak tűnt az utóbbi időben, nem sírt, nem kiabált, nem ájult el. De nem is beszélt. És ebben a helyzetben nem is ez lett volna a normális, sírnia kellett volna, üvöltenie, hibáztatnia a világot, ezt kellett volna csinálnia, nem pedig magába gubóznia és elfeledkeznie arról, hogy mi veszi őt körül és hogy mi, a barátai mit meg nem adnánk azért ha szólna egyetlen szót is.
Vak mérgemben nem is vettem észre, hogy üres tányérom fölött eltörtem az evőpálcikámat és eltorzult arccal meredek magam elé.
- Minden rendben van, Naruto? - tudakolta Ayame, aggódva végignézve rajtam. Ködösen eszméltem fel a gondolataimból, sután bólintottam, majd lenyomtam a pultra a pénzt a vacsorámért és egy halk köszönéssel a hátam mögött már kint is találtam magamat a hűvös levegőt. Csillagtalan, ködös éjszaka vett engem körül. Mintha a faluval sírt volna még az időjárás is, napok óta kellemetlen, nyirkos és szeles idő volt csak a jussunk, a nap egész idő alatt sűrű ködfelhő vagy esőrengeteg mögé rejtőzködve élte gondtalan életét fent az égen, mi pedig ott lent senyvedtünk egy mély katlanban, amiből nem találtunk kiutat.
Elindultam a kihalt utcán hazafelé, reménykedve benne hogy ezúttal nem lesznek majd ANBU-tagok és katonák, akik utamat akarják majd állni, vagy akik belém akarnak majd kötni. Nem kértem belőlük, sem pedig senki másból, nem kértem a barátokból vagy pedig az ellenségekből, haza akartam menni és aludni egy nagyot. Útközben mégis megtorpantam. Lelki erőm ugyan már nem igazán volt hozzá, de tudtam hogy nem jó ötlet hazamenni. Nem, nekem most a legjobb barátom, a csapattársam, korábbi edzőtársam és első szerelmem mellett a helyem, aki soha, egyetlen percig sem mulasztotta el szebbé tenni a napjaimat, segíteni engem, ha rászorultam és sok-sok sértéssel a helyesebbik útra terelni engem. Ő mindig ott volt nekem, hát nem az a dolgom, az egyetlen feladatom őrizetem idején, hogy ott legyek mellette, és még ha kilátástalan is a helyzet, de segítsem őt, ott ahol tudom? Dehogynem, a nevem Naruto Uzumaki és nincs olyan, hogy én egy barátot ott hagynék egyedül sínylődni!
Így hát inkább felszökkentem a legközelebbi háztetőre és elindultam Tsunade-Nagyi lakása felé, amelyet kivett magának, hogy ott lakhasson. Sajnáltam persze az öreg banyát, természetesen ha Danzou és közte kellett választanom, egyértelműen a Nagyit választottam inkább. Sokkal jobb, igazságosabb, szavahihetőbb és diplomatikusabb Hokage volt, mint Danzou valaha is lesz majd! Ő soha sem próbálta meg korlátozni a szabadságomat, soha, egyetlen percre sem akart engem tömlöcbe zárni, nem akarta rabigába hajtani a falut, nem akarta minden figyelmét Konoha katonai erejének szentelni, de ami még fontosabb, soha sem ártott volna azoknak, akikre vigyáz, a lakókra és a hozzá közel állókra sem hozott volna szégyent vagy bajt!
A csillagok a fejem fölött éppen csak ki-kibukkantak a sűrű felhőtakaró alól, a hold pedig egyáltalán nem volt fényes, mint ahogyan azt kellett volna neki. Ijesztő, párás derengésbe vonta a késő esti levegőt, a hideg szelek felkapták a fuvallatokat és megpörgették őket. A fények is sötét ködfelhő mögé bújtak, noha Konoha amúgy sem volt már olyan fényes, mint korábban volt. Nem szabadott lámpát kacsolni, hogy ne pazarolják az energiát, nem szabadott kivilágítani a boltok cégéreit - még ha ez már szinte hagyomány is volt! - a figyelemfelkeltő házakért pedig rossz pontokat lehetett szerezni a Hokagénél, aki nem tűrte el, ha valaki nem engedelmeskedett a parancsának. Újabban már azt is rebesgették, hogy Danzou nem elégszik meg pénzbírságokkal és fenyegetőzésekkel, azt mondják a kínzóalakulat és a hírszerző-alakulat néhány embere ki lesz képezve arra, hogy szükség esetén halálbüntetéssel mutassák meg az embereknek, hogy ki is a Nagykutya a faluban.
Nem telt bele, csupán néhány percre, már ott is álltam Tsunade és Shizune közös lakásának bejáratánál. Halk kopogással jeleztem ottlétemet, ahogyan pedig sejtettem és reméltem is, hamarosan kopogó léptek zaja szűrődött ki hozzám az ajtó másik oldalára. A kukucskáló-résen keresztül Shizune szemeit pillantottam meg. Az arcán egy halvány mosoly terült el, elhúzta a résen a reteszt, majd hallottam, ahogyan nyikordul a zár és a következő pillanatban már bent is találtam magamat a meleg fényben úszó előszobában.
- Már vártunk téged, Naruto-kun. - villantott rám a nő egy energikus mosolyt. Szerettem őt, na persze a magam módján, elvégre soha sem mulasztotta el megcsinálni a feladatokat, amiket kiszabtak rá, folyamatosan mosolygott és csak úgy árasztotta magából a boldogságot, amire azt hiszem a falunak jelen állapotában hatalmas szüksége volt. Tonton jelent meg az egyik szoba ajtajában, röfögött valamit, majd hátat fordított nekem és ismét eltűnt. Tsunade, ahogyan majdhogynem mindig, ha megérkeztem egy, a szobájában felállított íróasztal fölött görnyedt, papírokat olvasgatott, a jobb keze mellett pedig a szaké fehér kerámiatartójának és apró poharának félreismerhetetlen körvonalait pillantottam meg olvasólámpája gyatra fénykörében.
- Áh, Naruto. - pillantott fel rám, meleg barna szemeivel alaposan végigmérve engem - Hogy-hogy ilyen későn? - vonta fel a szemöldökét, egyik kezével megtámasztva a fejét az orcájánál, a másikban pedig egy papírlapot szorongatva.
- Elhúzódott az idő Ichirakunál. - vallottam be, mint mindig, megvakarva a tarkómat időközben hogy ne legyen annyira kínos a helyzet. Tsunade - Nagyi bólintott és félreérthetetlen kézmozdulatokkal a mellette lévő szoba felé intett. Bólintottam, jó estét kívántam nekik és átballagtam a másik szobába. Még mielőtt beléptem volna illemtudóan leküzdöttem magamról a szandáljaimat, elvégre nem volt kedvem azt hallgatni utána Shizunétól hogy minden tiszta mocsok a házban, elvégre a takarítást is neki kellett intéznie. Mivel a lecserélt Hokage éppen élete nagy mélypontját élte, ezért nem is számítottam másra.
Odabent, mint mindig fülledt volt a levegő, mintha már napok óta nem nyitott volna ott ablakot senki. A szoba sötétségbe borult, a sötétítő függönyök is mind el voltak húzva, középen pedig egy virágos ágyneművel bevetett ágy állt, benne az apró teremtéssel. Már nem is akartam ránézni az éjjeli szekrényre, nagyon jól tudtam, hogy Hinata túrós süteményei, amelyeket aznap délelőtt olyan nagy gonddal-bajjal készített csak és kizárólag Sakura számára, teljesen érintetlenül hevernek a tányéron, lefóliázva, egy csésze tea társaságában, amit minden bizonnyal Shizune hozott be neki aznap délután. Bár lehet, hogy már egy napos is megvolt a csésze tartalma, mit számított ha Sakura rá sem hederített? Merev tagokkal, az arcát gondosan rejtve előlem feküdt ott, kezeivel átölelve a takaró csücskét.
- Szia Sakura-chan. - köszöntem, bár feleslegesen, valahányszor megérkeztem feleletet nem igen kaptam, a legtöbb, amit odáig ki tudtam belőle csikarni egy morgás volt. Most még ennyit sem kaptam, reméltem, hogy alszik, akkor legalább nem töri a fejét addig sem jelentéktelen dolgokon. Néha szívesen elbeszélgettem volna vele a dolgokról, elvégre hihetetlenül boldog voltam, hogy ő is visszajött. Bár lehet, hogy nem éppen ebbe a rémálomba kellett volna belecsöppennie, lehet, hogy haza sem kellett volna jönni. Ugyan tabutéma volt mindenki körében, aki ismerte Sakurát vagy a szüleit, de azt hiszem, hogy mindannyian tudtuk, vagy legalább is sejtettük, hogy a gyilkolás hátterében Danzou áll. Ő küldte az ANBU alakulatokat, hogy öljék meg Sakura szüleit, ebben annyira biztos voltam, mint hogy az ég kék, a fű pedig zöld!
Leültem a székre az ágy mellett, a fejemet pedig a háttámlának döntöttem, úgy kémleltem ki a függöny két oldala közötti apró kis résen, melyen keresztül rálátásom nyílt az esti égboltra. Meg akartam ölni Danzout, igen, rettenetesen meg akartam ölni, olyan erős volt bennem a késztetés hogy legyilkoljam őt, lemészároljam, mint egy disznót, akiből szalonna lesz, amilyet még életemben nem éreztem. Orochimaru és az Akatsuki voltak az egyetlenek, akik iránt így tudtam érezni. Hogy kedvem lenne mindenféle ok nélkül kést mártani beléjük, hiszen megérdemelnék a halált, mindennél jobban, igen, annyira hogy arra szavak sincsenek! Nem gondoltam volna, hogy a bosszú meg fogja majd oldani ezt az egészet, de abban a percben nem tudtam nem arra gondolni hogy milyen fölényes érzés lenne az, ha elvehetném Danzoutól az életét, elvehetném tőle azt, amit ő is elvett már olyan sokaktól, köztük Sakura szereti szüleitől is. Az életét.
A szemeim le-leragadtak, holott tudtam, hogy inkább Sakurára kellene figyelnem. A homályos szobában nem tudtam megállapítani, hogy alszik-e, vagy pedig csak magába süppedve gondolkodik, de még ha nem is aludt volna, sem lett volna sok értelme, hogy ébren maradjak, hiszen előszeretettel játszotta azt minden látogatójával, hogy nem veszi észre a jelenlétüket. Holott remek érzékelő ninja volt, mint azt tudjuk, mindenféle trükk nélkül, csuklóból kiszúrta, ha ott voltunk, csupán megmakacsolta magát és inkább úgy döntött, hogy a némaságot választja.
Én is emlékeztem még a régi önmagamra, aki szeretett volna néha inkább csöndben maradni, bár nekem soha sem sikerült. Én persze nem igazán érthettem, hogy ő min ment keresztül, elvégre soha sem voltak szüleim, akiket elveszíthettem volna. Vajon jobb elveszíteni, mint soha sem ismerni? - tettem fel magamnak ilyenkor a kérdést. Tőlem nem várhatott el maradéktalan megértést, mert, hogy őszinte legyek, úgy tudtam elképzelni a helyzetet, mint amikor én egy bizonyos mértékig elveszítettem Sasukét. A fájdalmat és az ürességet, mikor csak az emlékek maradnak meg a fejedben, és minden más elenyészik a sötétségben, minden, amit magad előtt láttál azelőtt, hogy ő elment. Nem látod tovább, nem látod a fényt, hogy kihúzd magadat, de nem akarod megosztani másokkal. Én is szívesebben beszéltem valami aktuálisról, nem akartam beszélni a régen elveszett családról, akiket ugyan nem ismertem, de valahogyan tudtam, hogy nekem is van, hiszen mindenkinek volt. Nem akartam kivetíteni másokra a szomorúságot és borús gondolatokat, amik bennem háborogtak. Így hát érthettem, hogy mik zajlanak le rózsaszín hajú barátnőm fejében, csak éppen azt nem értettem, hogy neki miért nem ment olyan jól a felejtés, mint nekem. Soha sem gondoltam arra, hogy mennyi mindent veszítettem, és hogy emiatt egy életre depresszióba kellene esnem, mert nekem mindig ott voltak a barátaim és egyéb kapcsolataim, mint második család. Ő miért nem látja, hogy azok, akik napról-napra felbukkannak itt, róla beszélnek és aggódnak érte ugyan olyan, mint egy család, csak éppen egy átvitt értelemben? Nem pótolhatja az anyai szeretetet vagy a mély, életútnyi kapcsolatokat az emberekkel, akik néztek téged felnőni, de igen is ugyan olyan biztonságot nyújtó, szeretetteljes érzés az is, mint szeretni az anyukádat vagy az apukádat.
- Sakura-chan... - elgyötört hangomtól visszhangzott az üres szoba, ahogyan végignéztem a takaró alatt kigömbölyödő, napról-napra soványabbnak tűnő idomokon - ... lehet hogy éppen alszol és nem is érted amit mondok, vagy ha ébren vagy akkor sem igazán érdekel a dolog... - fogtam bele egy mély sóhajt követően, amivel erőt akartam meríteni saját magamból. Nem tudtam, hogy van-e egyáltalán értelme elkezdeni papolni valamiről, nem akartam őt idegesíteni, ugyanakkor imádtam volna, ha csupán egyetlen szót is képes lenne szólni hozzám - Én tudom, hogy milyen ez az egész. Nekem ugyan nem voltak olyanok,, akiket el tudtam volna veszíteni, de értem, hogy mi megy végbe benned. - a gondolatok, melyek korábban fogantak meg a fejemben mind szavak formájában csúsztak ki száraz ajkaim közül, amelyeket olyan szorosan próbáltam összeszorítani, hogy félő volt, a hangom is bennrekedt - Én is veszítettem már el barátokat és csapattársakat, olyanokat, akik közel voltak hozzám. - sok olyan ember volt, akiket hiányoltam, még sok évvel azután is hogy eltűntek – Lehet, hogy az nem ugyan az a dolog, amit most te érzel, de... Nem gondolod, hogy most csak nyerni hagyod Danzout? Hiszen pontosan ezt akarta, hogy megijedj és eless! Most, hogy már azt hiszi, hogy egyetlen Haruno sincs az útjában azt tehet amit akar és senki sem akadályozza meg benne! Nem akarod neki megmutatni, hogy nincs akkora biztonságban, mint hiszi, nem akarod még a szuszt is kiverni belőle?!
Hosszú csend követte a szavaimat. Éreztem, ahogyan a feszültség nő, éreztem, hogy nem alszik. Csak éreztem és kész, tudtam ,hogy hallotta és értette minden egyes szavamat, feszülten figyelt minden rezdülésemre. Végül egy mély sóhaj szakadt fel a torkából. Ez volt az első hang, ami több volt a szuszogásánál az eltelt hetek alatt, a szívem már ettől az apró tettől is repesni kezdett. Rávettem, hogy megmukkanjon, ez már valami, vagy nem?!
- El akarok innen menni, Naruto. - suttogta a puha párnába, így alig érthettem a szavait. Apró kezeivel a lepedő finom anyagába markolt, a fejét pedig makacsul a másik irányba fordította, hogy még véletlenül se lássam, hogy mi játszódik le benne. A tompa fájdalom a belsőmben elviselhetetlen méreteket öltött - Jó messze. Nem érdemli meg, hogy megöljem.
Valahol igaza volt, bár lehet, hogy én lettem volna olyan hülye és még ha a halált sem érdemli meg az a szemétláda, akkor is megöltem volna őt, olyan módokon és eszközökkel, amelyeket még ember nem látott ezen a földön. De hogy Sakura ilyet mondjon, aki világ életében a világ egyik legtemperamentumosabb embere volt, hogy hirtelen ilyen hagyja el a száját? Mindig is meggondolt, megfontolt és körültekintő volt, de soha sem hagyta, hogy az agya vezesse, és ahogyan nálam is, sokszor domináltak nála a személyes érzelmek, még ha nem is olyan mértékben, mint ahogyan én ismertem magamat. Ebben sem különböztünk annyira. Főleg ha mérges volt. Ha mérges volt növekvő erejével együtt azt hiszem egymaga képes lett volna romba dönteni egész Avarrejteket, egymaga ledönthette volna a lábairól a hegyeket, egész erdőket irthatott volna ki néhány ökölcsapással. Akkor mégis miért nem rohan azonnal Danzou elé és csinál valami oltári nagy hülyeséget? Én már annak is örültem volna, ha egyáltalán felkelt volna, ha láttam volna a bosszú iránti vágy egyetlen apró szikráját a tekintetében, ha igazán élni láttam volna őt. Azt persze nem engedtem volna meg neki, hogy megpróbálja megölni Danzout, hiszen semmi esélye nem lett volna, még akkor sem, ha csak egy vénembernek tűnt. De azt akartam látni az arcán, hogy akarja, szomjazik a vérére, mint a szúnyog, hogy bármit megtenne azért, hogy a földbe döngölje őt, visszaadja neki azt, amit ő is érzett. De nem, helyette magába roskadva feküdt ott a takaró alatt és szótlanul vette egyik levegőt a másik után.
Csalódottan ejtettem vissza a testemet a székbe és magam elé meredve az ujjaimat kezdtem el tördelni. Azon gondolkodtam, hogy mégis mi a jó fenét kellene csinálnom vele, hogyan tudnám őt visszaterelni a helyes útra, hogyan tudnék mondani valamit, ami elegendő ahhoz, hogy egy kicsit újjá éledjen. Nem jutott eszembe semmi, csupán egyetlen mondat, amit lehet, hogy nem az ő fülének szántam, ha pedig mégis, akkor sem segített volna.
Kötelességem hogy megvédjem őt, ha kell, az életem árán is. Most, hogy ez nem sikerült vissza kell hát fizetnem neki ezt a mulasztást, és ha tehetem, én fogok lenni az a valaki aki ledönti Danzout a trónjáról, felszabadítja Konohát, de ami még fontosabb, megbosszulom azt, hogy kilopta a csapattársnőm szellemét a testéből!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!
Ez a fejezet is elnyerte a tetszésemet, már én is teljesen együtt éreztem Narutóval, hogy újra életet kellene lehelni Sakurába, de őt is meg lehet érteni..... Kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatásban, illetve mi történik éppen Sasukéval, egy-egy olyan fejezetnek örülnék, mint az előző, hogy a fiú szemszögét olvashassam. Várom a folytatást!
Puszi, Rika