Sasuke Uchiha:
Remegve keltem fel kényelmetlen fekhelyemről, noha nem is igazán volt okom erre a heves reakcióra rögtön ébredés után. Fáradtnak, levertnek, valamiért még szomorúnak és gyászosnak is éreztem magamat. A balsejtelem erőteljes és kellemetlen érzése kerített engem hatalmába, rossz előérzet, mely úgy vegyült el a rémálmaimmal, hogy nem tudtam teljesen megkülönböztetni a kettőt egymástól. Halott embereket láttam álmomban, de kivételesen nem azokat az ismerős arcokat véltem felismerni magam előtt, akik a hideg földön egymásra borulva fekszenek, fölöttük egy magas árnyékkal, kinek csillogó penge szorult merev ujjai közé. Ezúttal egy világosbarna hajú nő élettelen szemei meredtek rám, zöldek, akárcsak egy túlságosan is jól ismert személy smargdjai, amiket még ha akartam volna sem tudtam volna kiverni a fejemből. Vérben úszó teste hidegnek tűnt. Könnyek koppantak a földön, melyek ugyan úgy néztek ki mint a vízcseppek, de ahogyan megpillantottam a hozzájuk tartozó szintén smaragdzöld szemeket, hirtelen rájöttem, hogy nagyobb a baj mint azt első ránézésre gondoltam volna. Még két test, még két ismeretlen ember, akiknek ugyan nem tudtam még a nevét sem, de sajnáltam őket, gyászba borulva néztem őket keserűen, mert túlságosan is ismerős volt a helyzet. Ismeretlen folyosón hevertek, egy lyuk tátongott a testektől nem messze a padlón.
Aztán ébredtem fel. Össze voltam zavarodva, nem csak ezen, de azon is, hogy már reggel volt. Általában soha sem tudtam végigaludni az estéket, vagy a rémálmok vagy pedig valami más mindig felvert engem. Néha talán még a saját agyam is játszadozott velem, görcsösen azt akarta hogy ébredjek fel békés vagy éppen nem békés álmaimból, hogy utána egy jó ideig éberen forgolódhassak a paplan alatt. Utána általában meg is elégeltem a dolgot és az esetek nagy többségében kialvatlanul és morcosan keltem fel kényelmetlen fekhelyemről. Ez volt az én sorsom, nem kárhoztattam érte senki mást csak Itachit.
Megzavarodva keltem fel a helyemről. Még mindig rettenetes képek villogtak a szemeim előtt. Akárhogyan is próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy feleslegesen kapkodom ide-oda a tekintetemet a zuhany alatt, attól még nem lesz jobb. Ez csak egy álom volt, minden rendben van már, Sasuke. - csitítottam magamat. Nem volt szokásom hogy ennyire összezavarodjak odabent, általában egyetlen álom sem tudott engem kikészíteni ami nem a jól megszokott forgatókönyvet dolgozta fel újra és újra. Évek óta újraálmodtam annak az estének minden egyes percét, és nem volt túlságosan megszokott, hogy valami más férkőzzön be az agyamba. Hálás is lettem volna egy-egy nyugodt éjszakáért, de akárhogyan is próbáltam nézni a dolgot, ez nem megnyugtató volt hanem inkább idegesítő, balsejtelemmel és bizonytalansággal teli.
Végül túltettem magam ezeken a képeken és inkább felöltöztem, hogy addig se kelljen ezen gondolkodnom. Nem zavarhatnak be ilyen semmiségek ebbe nagy napba. - döntöttem el magamban, majd hála önuralmamnak, máris elfeledkeztem arról hogy mennyire rossz érzés volt aznap felkelni.
A folyosón kivételesen még Karinnal sem sikerült találkoznom. Orochimaru három hete küldte őt vissza a börtönszigetre, ahonnan érkezett, hiszen csak a nagy felfordulásnak köszönhette, hogy egyáltalán velünk tarthatott. Mint megismerkedésünk pillanatában, még mindig ugyan olyan mindegy volt számomra hogy mi van vele. Ahogyan az ezer másik lány sem, ő sem tudott bennem felkelteni semmit, semmiféle érzelmet nem éreztem mikor rá gondoltam. Láttam hogyan néz rám, láttam hogy mi zajlik le benne mikor azt hiszi hogy nem figyelek rá, de tényleg nem tudtam ezzel mit kezdeni. Évek óta nem tudott bennem senki megmozgatni semmit sem, hogy úgy érezzem tényleg kötődök valakihez. Egészen addig ameddig fel nem tűnt az én Démonom, és fel nem bolygatta a lelkivilágomat.
Rá kellett gondolnom, akaratlanul is eszembe jutott az álmom. A zöld szemek, azok a gyönyörűen csillogó, zöld szemek. Azok jutottak eszembe, ahogyan potyognak belőle a könnyek, ahogyan az arca csillogni kezd a sós cseppektől. Ismét ott éreztem a mellkasomban a rossz előérzet nyomását, de nem tudtam vele mit kezdeni. Nem volt rá szükségem hogy még ilyen reménytelen dolgok is bekavarjanak nekem az edzésembe és a terveim véghez vitelében, nem volt rá szükségem hogy megint érezni kezdjek. Fájdalom, szánalom, szeretet, együttérzés, sajnálat.... ezek számomra mind idegen fogalmak voltak. Számomra csak a harag és az utálat létezett addig a pontig. Szerettem volna így is maradni, szerettem volna hogy úgy érezzem hogy nem vagyok másra képes, mert ez valamiféle biztonságérzettet töltött el engem. Hogy nem tud senki a közelembe férkőzni és ezáltal nem tud engem megtámadni, nem tud engem legyőzni, én pedig megmaradhatok olyannak amilyen vagyok.
Noha sajnos ebben a földalatti lyukban nem volt gyakorlóterem, ahol tudtam volna fejleszteni a készségeimet, de számomra pontosan elég volt az hogy leülhettem és meditálhattam egy keveset. Egyesekkel ellentétben nekem nem esett nehezemre órákon keresztül mozdulatlanul ülni és semmire sem gondolni. Ilyenkor folyamatosan Naruto jutott eszembe, holott magam sem tudom megmondani, hogy pontosan miért. Nem a barátom már és kész, feladtam, elmentem mellette és túltettem magamat rajta. Viszont mindig rá kellett gondolnom, mikor találkoztam Sakurával, eszembe jutott, hogy rákérdezek, mi van Narutoval. De aztán az egóm visszarántott engem a peremről, becsukatta velem a számat és nem engedte, hogy feladjak mindent, amiért annyit dolgoztam, azt mondjam, hogy visszamegyek oda, ahonnan kezdtem és ismét napi szinten fogok gondolni azokra, akiket magam mögött hagytam. Kezdetekben még minden erős ellenérzésem ellenére is rettenetesen marta a lelkemet a bűntudat és éjszakákon keresztül forgolódtam álmatlanul, esedeztem megbocsájtásért odafent az égben valakinek, csak hagyjon engem aludni, vegye le ezt a terhet a vállamról. Önző kérés volt és nem talált válaszra egyetlen imám sem, noha biztos voltam benne hogy valaki meg fog engem hallgatni, hiszen mikor az erőt kerestem, akkor is ráleltem Orochimarura egy hangrejteki ninja alakjában ugyan, de rátaláltam a férfira. Egyszeri szerencse volt csupán, sőt, még abban sem voltam biztos, hogy ez egyáltalán egy szerencse-e. Sok-sok olyan dolog volt, ami ellene szólt, de az a kevés, ami mellette szólt és azt mondta, hogy szükségem van rá, na, azokba próbáltam meg mindenáron kapaszkodni, hogy ne kezdjek el ismét érzéseket táplálni a barátaim iránt, akiket hátrahagytam.
Ez volt minden, amit Sakura felborított az érkezésével, amiért kedvem lett volna már abban a pillanatban kitekerni a nyakát, mikor megpillantottam őt. Mert soha sem gondolt még bele abba, hogy habár ő azt hitte, viszonzatlan minden szeretete, amit nyújtott nekem az évek során, de én valahogyan mégis csak érzek odabent valamit a szívem mélyén, amit képtelen voltam elfojtani magamban, aminek az apró és ingatag lángja szüntelen ott éget a belsőmben. El akartam oltani, el akartam taposni, de nem ment, míg Naruto barátságát viszonylag könnyen el tudtam felejteni és azzal áltattam magamat - még ha feleslegesen is - hogy nem volt ez igazi barátság, még ha ő azt is mondta, Sakurát nem volt ennyire egyszerű elnyomni magamban. A naivsága, a végtelen kedvessége, az önzetlensége, a szeretete és a kedvessége olyan volt számomra, mint a drog, a méreg, aminek a függője lettem, észrevétlen és apránként, de így volt. Mikor találkoztam vele szökésem estéjén, egy percig azt hittem, hogy füstbe ment minden, mert nem tudnám otthagyni őt, nem tudnám őt hátrahagyni saját, önző céljaim miatt. Aztán valami mégis felülkerekedett bennem, a bátyám ábrázata, a rideg szemek, azok a szemek, amelyekkel rám nézett azon az estén. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy véget vessek minden kötelékemnek, még ha csak látszólagosan is.
És ő aztán mégis megjelent, ott állt előttem teljes életnagyságban, egy erős, felnőtt és tapasztalt ninja testében. Még ha nem is akarta nekem megmutatni, még ha az arca rideg is maradt előttem, mert valamilyen akaratos oknál fogva nem akart megint olyan lenni, mint volt, a szemei még mindig ugyan úgy csillogtak. Először komolyan nem akartam elhinni, hogy ő az, először szent meggyőződésem volt hogy Haruno Sakura egyik hasonmásába futottam bele, valakibe, aki külsőre megszólalásig olyan mint ő, csak belsőleg tér el olyannyira tőle. A haja hosszú volt, nem pedig vállig érő és egyenes, ahogyan én megszoktam tőle, ahogyan legutóbb láttam őt. Ezúttal lófarokba fogta a hátközépig érő, rózsaszín tincseket. Szokatlan volt, csakúgy, mint a ruházata, hiszen életemben nem gondoltam volna hogy egyszer még valami hasonló, merész szerelésre adja majd a fejét. De valamiért mégis tetszett, még akkor is ha akkor még nem gondoltam volna komolyan hogy tényleg Sakura áll előttem. A harcstílusa, az indulata, a temperamentuma. Minden megváltozott, még ha el is akarta őket temetni magában és valójában még ott volt minden régi jellemvonása... olyannyira megváltozott a személyisége, hogy nem tudtam, nem akartam megérteni, elfogadni és felismerni benne Sakurát.
Becsuktam magam mögött a parányi szoba ajtaját és a magasított pódiumon foglaltam helyet, ahol néhány poros párna és harci eszköz hevert szana-széjjel. Orochimaru még a háború idején, titokban építette ezt a rejtekhelyét arra az esetre, ha egyszer el kellene hagynia Konohát, ami utána be is következett. Évtizedek teltek el azóta, hogy itt utoljára járt valaki. Nem foglalkoztam az ülőpárnákkal, nem foglalkoztam az engem körülvevő káosszal, kiegyenesítettem a hátamat, törökülésbe vágtam magamat és behunytam a szememet, azzal a paranccsal saját magamnak, hogy meg ne merészeljem mozdítani egyetlen végtagomat sem, arról már nem is beszélve, hogy nem szabad, hogy bármiféle gondolat foganjon meg a fejemben.
De mégis... eszembe jutott a genjutsu, amelybe szegény, riadt Sakurát zártam, ezáltal pedig a meditációm füstbe ment, hiszen nem tudtam nem arra gondolni, hogy mennyire megijedt, hogy milyen gonosz módszert választottam arra, hogy megtudjam, kivel van dolgom valójában. Soha sem kérkedtem azzal, hogy hogyan tapadnak rám a lányok, soha sem büszkélkedtem azzal, hogy szerencsés géneket örököltem, a kinézetem pedig jó arra, hogy minden lányt felszedjek. Más srácok ezt egészen biztosan kihasználták volna és sorra csavarták volna el, majd taszították volna el maguk mellől a lányokat, de én ezt valahogyan mindig is kerültem. Undorítónak tartottam azokat a férfiakat, akikben egy cseppnyi szégyenérzet sincsen, ha arra gondolnak, hogy így hány szívet törnek össze sorozatosan. Nem használtam ki az adottságaimat, mi több, csak még inkább elzárkóztam minél több ember próbált meg engem körülvenni. De ezúttal mégis ez volt az utolsó ütőkártyám, elvégre nagyon is jól tudtam, hogy Sakura az Sakura marad, még akkor is, ha gondosan rejtegeti. De mi van, ha ennyi idő alatt már régen elfelejtett engem, mint a többi lány is, elvégre ők csak azért csinálták ezt az egészet, mert ez volt a menő az akadémián, mert ha igazi, belevaló csaj voltál, akkor versengeni kellett a többiekkel egy olyan szemét ember kegyeiért, mint én! Magamban őrlődtem, de nem tettem le erről, megfogadtam magamnak, hogy ki fogom deríteni, hogy ki az, aki velem szemben áll, ha addig élek is.
Nem kutakodhattam feltűnés nélkül a fejében, így biztos voltam benne hogy Orochimaru és Kabuto valahogyan megérezték, hogy nem éppen ütöm-vágom szegény lányt az illúzióban. Azt már persze nem kérdezték meg hogy akkor mit műveltem vele, egyrészt mert amúgy sem mondtam volna el nekik, hiszen nem bíztam bennük, másrészt pedig mert nekik is rettenetesen kellemetlen lett volna ilyen privát kérdést feltenni, a nyakamat mertem volna tenni a véres tőkére. De Sakura átment a teszten, mi több, még többet is nyújtott a kelleténél, hiszen nem csak a reakciója bizonyította be hogy ez Sakura, de tudott a múltról, felhozta nekem hogy mennyire idegesítőnek tartottam őt, sőt, egyet is értett azzal, hogy idegesítő volt. Nem mondhattam el neki hogy pontosan azért kedvelem őt ennyire, mert idegesített és idegesít is engem. Akkoriban egy jó fogalomnak szántam azt, hogy ő idegesítő, egy dicséretnek, egy bóknak, vagy aminek csak venni lehet egy jó jelzőt, de ő természetesen félreértett engem. Egy ideig őt akartam hibáztatni ezért, aztán rájöttem, hogy felesleges, hiszen én vagyok az a valaki, aki képtelen felépíteni emberi kapcsolatokat, mert túl hülye hozzá. Így hát soha sem mondhattam meg neki, hogy engem mennyire fel tud dobni az örök pozitivitásával, az életkedvével, az optimizmusával, a ragaszkodásával és a gyengédségével. Máshogyan nem tudtam lereagálni a kellemes, meleg érzést a mellkasomban, goromba voltam vele, pedig nem érdemelte meg, elvégre ő volt az első és egyetlen olyan lány, aki felkeltette az érdeklődésemet, akárcsak egy kicsit is.
Gyerünk Sasuke, muszáj koncentrálnod! - rivalltam magamra, mikor tudatosult bennem hogy már megint elkalandoztak a gondolataim. Egészen addig soha sem akadtak gondjaim a koncentrációval, mindig magamra tudtam parancsolni és eltüntetni a fejemből mindent, amit csak kellett, de ez valahogyan más volt. Hiába hogy kiürítettem mindent a fejemből, ezúttal az álmom kúszott vissza az emlékezetembe és az nem hagyott engem nyugodni. Habár nem volt rá bizonyítékom, szinte biztos voltam benne hogy történt valami Sakurával, valami rettenetes és borzalmas, amibe még csak bele sem akartam gondolni. Túlzottan is megijesztett engem a tény, hogy történhetett vele valami, valami, aminek nem kellett volna. És az volt a legijesztőbb, hogy ez engem is ennyire felkavar, holott nem volt hozzá semmi közöm. Pontosabban ezt akartam magamnak beadni. Mióta összeszedtem minden bátorságomat és megcsókoltam őt, képtelen voltam elszakadni attól a gondolattól, hogy ezáltal hozzá kötöttem őt magamhoz és fordítva, pedig ennek nem szabadott volna megtörténnie. Nekem nem szabad senki ember fiához kötődnöm, hiszen ezt tudtam, már akkor tudtam mikor meghoztam ezt a nehéz és merész döntést, mégis megtettem, és nézd meg, hogy hol vagyok! - morgolódtam.
Mérgemben, amiért nem tudok normálisan koncentrálni arra, amire kellene, villámsebességgel pattantam fel a helyemről, az ujjaim az egyik eldobott kunaikés nyele köré tekeredtek és a másodperc tört része alatt eldobtam a kést, mely egyenesen az egyik faoszlopba fúródott, amely a mennyezetet tartotta. Dühös voltam, dühös voltam magamra, amiért nem tudom kontrollálni, hogy mi megy végbe a fejemben, dühös voltam, hogy túlságosan is hülye és gyenge voltam abban a pillanatban és majdhogynem törvényszerűen rá kezdtem el gondolni, de még rá is dühös voltam, hogy már megint miatta nem tudok odafigyelni és rajta kell, hogy kattogjon az agyam. Biztos nem történt vele semmi, csak én színezem ki a dolgokat. - próbáltam lenyugtatni háborgó lelkemet, amelyben annyi tarka-barka érzelem kavarodott egyszerre, hogy azt sem tudtam hol áll éppen a fejem. Ordítani lett volna kedvem, könyörögtem valakinek vagy valaminek, hogy szabadítsanak meg ezektől a felettébb édes gondolatoktól, de senki nem akart engem meghallgatni. Nem sikerült elfelejtenem otthon senkit. - jöttem rá a szomorú igazságra - Nem tudtam egyetlen köteléket sem elszakítani, még azt sem, amiről azt hittem, hogy majd a legkönnyebb lesz, még mindig barátomként tekintek Narutora, és akárhogyan is próbálom beadni magamnak az ellenkezőjét, én... szerelmes vagyok Sakurába.
Ezek a felismerések viszont csak még inkább feldühítettek engem, őrült mérgemben kedvem lett volna kirohanni a világból, de csak újabb és újabb kunaikra tellett tőlem, amelyekkel szétkaszabolhattam a tartógerendák finom szerkezetét. Mikor ismét magamhoz tértem ebből az élőhalott állapotból, már ki tudja mennyi idő telt el. Orochimaru jutott eszembe és mindaz, amit elterveztem, hogy ismét szabad lehessek. Meg kell őt ölnöm, utána pedig szükségem lesz majd egy csapatra, melynek segítségével bebiztosíthatom magamat, nem fognak engem megölni az úton az Akatsukihoz, de főleg Itachihoz, majd pedig... utána nem tudtam, hogy mi fog jönni. Meg kellett ölnöm Itachit, még akkor is ha én is elvesztem az életemet, de bosszút esküdtem ellene és be is fogom hajtani rajta minden egyes szavamat, hiszen egy Uchiha soha sem szegi meg a szavát. Viszont ha életben maradok... akkor nem tudom, hogy mi lesz velem. Nem tudtam volna megmondani, hogy utána mit akarok. Meghunyászkodva menjek vissza Konohába? Még viccnek is rossz volt. De valami mégis visszahúzott engem oda. Valaki. Valakik.
Mikor végeztem az edzésnek csúfolt hülyéskedésemmel, automatikusan Orochimaru szobája felé vittek engem a lábaim. Nem tudtam ugyan, hogy hogyan tervezek megölni egy kígyóembert, egy olyan férfit, akit még Konohának sem sikerült megölnie, aki képes volt mindig kikerülni a halált, és aki még a Kilencfarkúval is vívott egy eposzi csatát, de mindenképpen meg kellett tennem. Muszáj voltam megtenni hogy ne legyen senki, aki visszatarthat engem, elvégre Orochimaru volt az egyetlen akadály köztem és Itachi között. Azt hazudta nekem már a kezdetektől fogva, hogy ő csak hatalmat és erőt akar adni a kezeimbe, de nagyon is jól tudtam, hogy a testemre fáj a foga, arra, amit Itachitól nem kaphatott meg. Akarta a Sharingan erejét már attól a naptól fogva, hogy rájött, micsoda hatalomnak is vagyunk a birtokosai. Nagyon is jól tudtam, hogy ha elfoglalja a testemet nem fogja megölni Itachit, el akarja majd pusztítani Konohát, a ninja nemzeteket, nagyratörő terveit pedig nem fogja tudni senki megállítani. Igen, tudtam én hogy mire megy ki a játéka... Undorodtam tőle és a terveitől, hogy ennyire hülyének és kicsinek és gyerekesnek nézett engem, hogy azt hitte ezekkel a szavakkal majd elcsábíthat engem és szó nélkül hagyni fogom majd, hogy elvegye tőlem az egyetlen olyan dolgot, amely még hasonlít arra amilyen régen voltam. Nőttem, sokat nőttem és változtam, de a testem még mindig az enyém volt. Az arcom még mindig emlékeztetett engem régi önmagamra, a felhőtlen kicsi Uchihára, aki boldogan gyakorolta a testvérével a shuriken dobálást, a Sharingan használatát, edzett, hogy minél jobb lehessen az Akadémián és mindent megtett volna azért hogy olyan nagy ninja lehessen majd, mint a bátyja, akit szinte istenített.
A lépteim visszhangot vertek a hátam mögött, miközben szandálom talpa csattogott a kihalt folyosón. Sakura régi szobája mellett is elhaladtam, aki lassan egy hónapja elment már. Fájt a hiánya, még akkor is ha muszáj voltam közben elhitetni magammal hogy én még mindig nem érzek, hiszen elméletileg nem is terveztem addig bármiféle érzelmet kimutatni, míg véghez nem vittem életem első és egyetlen szent célját, melyet évekkel azelőtt kitűztem magam elé. A kis rózsaszín Démon viszont belopódzott az életembe és akaratlanul is megszerettette magát velem, már abban a percben, hogy először bekerült a csapatomba. Akkoriban még a mostaninál is sokkal sutább voltam az érzelmeim kimutatásában. - mosolyodtam el lágyan, mikor arra gondoltam, hogy mennyit harcoltam magammal, hogy ne mutassak ki semmit se, nehogy lássa rajtam azt, ami néha átvette fölöttem a hatalmát és a szerencsémnek tulajdonítottam, hogy nem ismerte fel, vagy pedig nem érdekelte, esetleg nem tette szóvá, hogy néha muszáj voltam elfordítani az arcomat csak, hogy ne lássa, hogy mennyire elgyengültem miatta.
Aztán Orochimaru ajtaja előtt megálljt parancsoltam magamnak, majdhogynem elhaladtam előtte mély gondolkodásomban. Rendeznem kellett a gondolataimat, nagyon jól tudtam hogy ha most elkalandozok, akkor halott ember vagyok. Mély sóhajtással rendeztem le az egészet, helyreraktam magamat, megigazítottam mindenemet, mintha az bármit is számítana a gyilkolás közben, majd se szó se beszéd, megformáltam kedvenc alakját a Chidorinak, és átfúrtam azt a nedvességtől puha és mállékony faajtón.
- Ki van ott? - kérdezte Orochimaru, mikor a penge áthatolt rajta. A Sharingannal minden egyes mozdulatát követni tudtam az ajtó mögött. Két karjával fogta fel a Chidori pengét, hogy az ne a mellkasába vagy az arcába fúródjon, hanem a csuklóiba. Meglöktem egy kissé a pengét, így a kezei hozzá lettek szögelve a falhoz, így már remélhetőleg mozogni sem tudott. A kardom segítségével szétkaszaboltam az ajtó maradékát, amit még nem fúrt át a penge, majd azt elsüllyesztettem a tokjában.
Szánalmas volt a férfi, akit megpillantottam odabent. Soha nem volt egy kigyúrt izomagy, vagy pedig valamiféle izomkolosszus, vagy bármi ehhez hasonlítható, de mégis, az a férfi, aki engem edzett, hirtelen mintha ezer évet öregedett volna. Az arca be volt esve, sápadt végtagjai ernyedtek és erőtlenek voltak, a chakra keringése nem volt már valami élénk, haja zsíros volt, ruhái foltosak.
- Sasuke-kun... - morogta az orra alatt ellenszenvesen.
- Orochimaru... - válaszoltam kimért, semleges hangon - ...már nincs tőled mit tanulnom. Ideje hogy elvégezzem azt, amiért elhagytam Konohát. - közöltem vele tárgyilagosan, szemeimmel minden egyes rezdülését nyomon követve. Hirtelen nevetni kezdett. Először csak vigyorgott, mint a vadalma, majd a mosoly egyre szélesebb és szélesebb lett, a végén pedig nevetni kezdett. Nem igazán érdekelt, valahogyan már nem tudott engem izgatni, hogy mit gondol rólam. Na, nem mintha azelőtt még izgatott volna engem...
- És ezt azzal akarod demonstrálni, hogy megölsz engem? - villantotta rám a kígyó megszokott hamiskás mosolyát. Hiába hogy átszúrtam a karját, a betegsége minden egyes percben egyre gyengébbé tette őt, de még így is úgy tűnt, mint aki felrobban a gúnyos jókedvtől, ami átvette a teste fölött az irányítást.
- Igen. - adtam meg neki az egyértelmű és félreértelmezhetetlen választ, majd egy újabb Chidori penge megformálásával meg is pecsételtem a mondatomat. A penge kékesen izzó hegye egyenesen Orochimaru felé kígyózott, ezúttal biztos voltam benne hogy nem fogja tudni kivédeni sem. A férfi azonban hirtelen változni kezdett. A teste megremegett, olyan gyorsan történt az egész hogy reagálni sem volt időm. A test, amit a penge átszúrt élettelenül rogyott össze. De nem csak hogy élettelen volt, olyan volt mintha... üres lenne. Értetlenül fordultam meg, de már késő volt. Egy csapás majdhogynem eltalált engem az oldalamon. A pengét elengedtem, a chakra pedig szétmállott a nedves levegőben, én pedig riadtan fordultam meg balra, amerről a csapás is érkezett.
Ismét nevetni kezdett. Undorító, fehér pikkelyes bőre majdhogynem világított a komor gyertyafényben, fekete száját vigyorba húzta, villám nyelvét kidugta az ajkai között. Már ha azokat lehetett ajkaknak nevezni, csak két élettelen húscafat volt az, melyeket gondosan végigszántott nyelvével, egyúttal utalva arra, hogy szívesen megölne engem, csak még nem tudja hogyan. Bár ahogyan Orochimarut ismertem biztos volt rá terve hogy hogyan fog engem kinyuvasztani. Elborzadva figyeltem az ide-oda tekergő szörnyeteget, mely szinte kitöltötte az apró szoba minden egyes szegletét. Fehér derengésbe öltözött az egész helység, kellemetlen, szembántó fehér derengésbe, amitől végigfutott a hátamon a hideg.
- Szóval megmutattad az igazi alakodat. - nyugtáztam, jeges semlegességet erőltetve az arcomra, holott ha nem uralkodtam volna magamon egészen biztosan felokádtam volna az aznapi reggelimet, elvégre gyomorforgató látvány volt ez a féreg
- Most pedig az enyém leszel, Sasuken-kun! - sziszegte irányomba. Automatikusan messzebb hátráltam, de nem segített sokat. Hajlékony testével a másodperc tört része alatt siklott hozzám közelebb. A farka máris a hátam mögé kúszott, nem telt bele egyetlen percbe sem és a teste már körülvett engem. A kardom után nyúltam, Orochimaru azonban megelőzött engem.
Volt már szerencsém genjutsuhoz, olyanhoz is, amibe én kerültem, olyanhoz is, amit én alkottam. Kakashi sokszor mondogatta nekünk, hogy a genjutsu egy külön művészeti ág, amelyből mindenképpen meg kell tanulnunk kiküzdeni magunkat, ha túl akarunk élni a ninjavilágban. Kurenai sensei a genjutsuk koronázatlan királynője rengeteget edzett velünk Kakashi kérésére. Nekem nem esett nehezemre az ilyesmi, elvégre a klánom a genjutsuk mestereinek melegágya volt évszázadok óta, azóta, hogy megalapult volna az Uchihák közössége. Sakura remek chakra irányítási képességeinek köszönhetően könnyűszerrel megzavarta a belső chakra keringését és képes volt másodpercek alatt megszabadítania magát az illúzió kísértésétől, Naruto viszont nem volt képes elsajátítani ezt a sajátos és egyben - szerény véleményem szerint - rettenetesen egyszerű tudományt. Nevetséges volt az egész.
De mikor ismét kinyitottam a szemeimet egy pislogást követően, a terep megváltozott körülöttem. Lila és fekete voltak a domináns színek, hirtelen egyedül voltam ezen a se vége se hossza helyen. Pontosan olyan volt, mint az Uchihák szemtechnikájának egyik kedvelt és végtelenül egyszerű terepe, amin az ember felépítette a genjutsut, a vörös tér, ami ugyan nem volt nagyobb egy zsebkendőnyi kockánál, amibe az ellenséget zárta az ember, de biztos volt. Orochimaru technikája azonban más volt. Itt nem éreztem a végtelen tér korlátozottságát, ezen a helyen tényleg úgy tűnt, hogy egy hatalmas, végeláthatatlan űrbe zárt engem. Micsoda hely - és időpazarlás. - horkantam fel kritikus szemmel végignézve a helyen - Sokkal egyszerűbben is meg lehetett volna oldani egy ennyire nevetséges genjutsut, vagy nem?
A kezeim és a lábaim mintha ólomból lettek volna, meg sem bírtam mozdítani a testemet. Azonnal a chakrámra kezdtem koncentrálni, a meglepetés ereje viszont olyan hamar csapott engem fejbe, hogy kis híján úgy éreztem, menten el fogom veszíteni az öntudatomat. Hiába zavartam meg a chakra áramlásomat, nem történt semmi. Ezek szerint nem a chakrám fölött veszi át az irányítást? De akkor... - lázas gondolkodásba akartam fogni, tervet akartam kidolgozni, hogy hogyan tovább, mikor velem szemben egy homályos alak körvonalai sejlettek fel a végeláthatatlan tér közepén.
- Orochimaru... - morogtam az orrom alatt, enyhén oldalra döntve a fejemet. Mint mindig, ezúttal is kifejezéstelen maradtam, hiszen nem gondoltam, hogy köze lenne hozzá, mennyire meglepett engem a sajátos technikával, melyből úgy tűnik puszta chakra áramoltatással nem fogok tudni kiszabadulni. Különös... - vélekedtem.
- Most pedig el fogom venni a testedet, Sasuke-kun. - közölte velem a tényeket egy széles vigyorral az arcán. Ezúttal ismét jól megszokott emberi, vagy legalább is emberszerű testében bukkant föl. Egyetlen csettintés kósza hangja visszhangzott végig a nem létező falak mentén, a következő pillanatban pedig valami mocskos, nedves és sikamlós kezdett felkúszni a lábszáraimon. A hátam mögött ugyan ilyen sorsra jutott, gusztustalan, rózsaszín bőrlebenyekbe bugyolált emberek sejlettek föl, szívszaggatóan kétségbeesetten könyörögve Orochimarunak, hogy hagyja abba ezt a rettenetes kínzást. A férfi galád mosolyra húzta az ajkait.
- Hm. - volt a válaszom az előbbi mondatára, majd tovább néztem, ahogyan a rózsaszín nyálka felkúszik a testemen. Kívül egészen biztosan nem lehetett látni, de nem igazán tudtam, hogy mihez fogjak, mi több, erre az eshetőségre nem igazán készültem fel. Akkor hát ez az a hely, ahol elvette az előző áldozatainak testeit is, és ahol az enyémet is el fogja majd venni. - néztem körül még egyszer. A rózsaszín undormány már a derekamon cuppogott felfelé, mikor bevillant egy ötlet, amivel talán kiszabadulhatok ebből a szorult helyzetből.
A szemeim vörösbe fordultak, a jeges nyugalom ezzel egy időben pedig átvette fölöttem az uralmát. Mindig sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat, ha tudtam, hogy az Uchihák egyik nagyszerű adottsága ott csillog a szemeimben, elvégre, ha a Sharingannal bánni tudó emberrel harcolnak az emberek, már attól a puszta ténytől elszáll a bátorságuk, hogy egy legendás klán egyik tagjával állnak szemben. Még akkor is ha csak ketten maradtak ebből a klánból, az ember fia pedig nem igazán tudja hogyan kellene feltámasztania a rég elveszett fényt, de ez persze mellékes. No meg.. a Sharingan ereje lenyűgöző és majdhogynem legyőzhetetlen!
Mindeközben a nyálka elérte a nyakamat és felkúszott az arcomra. Orochimaru úgy nézett végig rajtam, mint egy lelkes kisgyereken, aki megkapja élete első kiskutyáját, kidugta a nyelvét és türelmetlen várakozása közben szinte már ugrált a boldogságtól, hiszen azt hitte hogy sikerült megkaparintania, ami után egész életében epekedett. Megkapta a Sharingan erejét, ezzel együtt pedig a mérhetetlen hatalmat, amivel ez járhatott, ha valaki tudta hogyan kell használni a szemeket. Szinte már bántam, hogy csalódást kell neki okoznom, elvégre egyetlen pislantás kellett hozzá csupán, a nyálka terjedése pedig megállt. A hátam mögött a testtelen lelkek könyörgése elhalt, mi több, hamarosan minden rózsaszín test eltűnt. Az előttem álló férfi megrökönyödve figyelte, ahogyan a rózsaszín bőrszerű képződmény, ami körülvett engem lefelé kezd el kúszni, szépen és komótosan.
A világ, amit teremtett szétesett körülöttünk.
- Nem! - ordította elkeseredetten, mikor tudatosult benne hogy mi történik a genjutsujával, milyen sorsra jut gondosan eltervelt rituáléja - Ezt én teremtetettem, ez nem eshet szét, ezt én teremtettem! - ordítozta újra és újra.
- Egy dolgot jól jegyezz meg. - intéztem szavaimat hozzá, miközben mereven hagytam, hogy a nyálka lecsússzon rólam, mint az utolsó cafatig - Bármit is teszel majd, bármilyen jutsut is vetsz majd be ellenem, ezek ellen a szemek ellen soha sem lesz majd esélyed. - még egy pislantás, a lila derengés pedig eltűnt. Ismét ott voltam ahol azelőtt is, Orochimaru szobájában, a lábaim előtt egy halott, fehér pikkelyes kígyóval. Az utolsó támadása, az a technika, amivel el akarta tőlem venni a testemet minden erejét felemésztette, és most, hogy már nem volt több ereje hozzá hogy harcoljon, tehetetlen volt. Néhány suhintásba került csak a kardommal, a test máris hat-hét takaros kis hengerbe vagdosva hevert a földön.
Ezzel vége is. - jelentettem ki elégedetten. Végre vége volt. Orochimaru meghalt, le volt gyengülve, más sem járt a fejében csak az önző gondolat, hogy megfoszthat engem a testemtől, mohó volt és elvakult a közelgő siker ízétől a szájában, és nem is vette észre, hogy ameddig ő maga elé merengett és röhögött, hogy mennyire hülye vagyok, addig én erősítettem magamat és túlmutattam minden kitűzött célján. Hiszen azt nem akarta, hogy legyőzzem majd őt. De azt sem kalkulálta bele, hogy más súlycsoportban játszunk. Minden Uchiha egy őstehetséges, egy zseni volt a maga módján a történelem során. Úgy tűnik Orochimaru erről is megfeledkezett.
- Te most melyik vagy? - csendült fel egy jól ismert hang a hátam mögül. Kabuto egy szál kunaival a kezében tűnt fel a szétkaszabolt ajtóban, szandáljával a szétszabdalt fadarabokat rugdosta arrébb. Nevetni támadt volna kedvem azon, hogy mennyire elgyengült halott mestere látványától, mikor megpillantotta őt ott a földön. Soha sem láttam még olyan elveszettnek a tekintetét, még ha palástolni is akarta az elkeseredését. De nem nevettem, mint mindig, könnyen meg tudtam állni, hogy érzelmek nélkül nézzek a szemeibe.
- Szerinted? - kérdeztem vissza ridegen. Ebben a pillanatban esett csak igazán szét a maszkja, még ha nem is akarta mutatni és inkább egy féloldalas, gunyoros mosollyal palástolta mindazt, amit érzett, de láttam, hogy mikor az utolsó reményszikra is elúszott számára, hogy viszontláthatja Orochimarut, hirtelen összeroppant. Ismét nevethetnékem támadt, holott be kell, hogy valljam, szinte már a szánalmamra lett volna méltó ez a férfi, aki éveken keresztül kínzott engem, hiszen soha sem bízott meg bennem egy percre sem, aki felesleges tanulnivalókkal tömte tele a fejemet, hirtelen mennyire engyengült. Bár hálás is kellett volna, hogy legyek neki. Ha ő nincs a hülye könyveivel, olyan sok találkozásom egy bizonyos rózsaszín hajú egyénnel soha sem történt volna meg.
Kifejezéstelen mimikával sétáltam el mellette és balra indultam el a folyosón, egyenesen Orochimaru régi kísérleteinek raktára felé, amelyet Kabuto csak Akváriumszobának nevezett. Orochimaru halott. Irány Suigetsu.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!
Mikor lesz új rész? Már nagyon várom, siess vele!
Puszi, Rika