Álmomban forgolódni kezdtem. A testem izzadtságban fürdött, miközben a rémálmok estéről-estére jobban kísértettek engem. Szabályosan ott tartottam, hogy féltem az estéktől, a magánytól, ahogyan végighullámzik a testemen minden fájdalmam és bánatom, amit az elmúlt hetekben nem tudtam magamból kiadni. Így hát inkább később mentem el aludni, kihúztam a lefekvésemet egészen hajnali egyig, de még azután is csak egy fél órás forgolódás árán sikerült elaludnom, utána pedig következhettek a rémálmok végeláthatatlan sorai. Álmodtam Sasukéról, ahogyan valami baja esik, ahogyan lezuhan egy fáról, megöli álmában egy ellenséges ninja, legyőzi őt Orochimaru a beígért párharcban, elveszi a testét, vagy pedig Kabuto technikája lesz majd a halálának oka. Olyan sokat edzettem az Uchihával hogy majdnem biztos voltam benne hogy nincs esélye a vereségre, de soha sem lehetett tudni, hogy éppen melyik hangulatában van a srác és hogyan viszonyul a világhoz. Nehezen tudtam elképzelni róla, de mi történne, ha mondjuk "Úgyis mindegy" alapon inkább szíven döfné magát, vagy hagyná, hogy megöljék. Nem tudtam volna elviselni, ha bármi baja esett volna. Álmodtam emberekről, akik betörnek a házunkba és megölnek minket, az anyámat, a nénikémet vagy a nagymamámat. Négyen laktunk nők a házban, miután apámat megölték egy küldetésen Eső Faluban, és noha mindannyian ninják voltunk, de biztos voltam benne hogy lehetetlen lenne megvédeni magunkat, ha Danzou úgy döntene, hogy mégis megteszi azt, amivel Narutónak alaposan sikerült rám ijesztenie. De én nem tehettem semmit, egyik félelmemet sem tudtam megszüntetni, mert nem tudtam, hogy milyen módszerekkel sikerülne. Így hát maradtak az esti tortúrák, mikor a puha lepedőn dobáltam magamat és fohászkodtam az úrhoz hogy hamarabb keljen fel a nap és előbb indulhassak el némi kijózanító sétára a környéken, elvégre addig is megpróbáltam a természet csodáira és nem a személyes bajaimra gondolni.
Naruto, Shikamaru, Neji, Sai, Tenten, Lee, Choji és Hinata voltak az egyetlen társaságom, hiszen mikor az utóbbiak nem voltak küldetéseken, akkor volt idejük velem foglalkozni, amiért nagyon hálás voltam. Ők voltak az egyetlenek, akik nem változtak meg Danzou uralma alatt, mindenki más kifordult önmagából. Ino feladta minden egyes orvosi ninjákra jellemző jellemvonását, hideg, távolságtartó és kimért lett, nem érdekelték őt többé az emberi sorsok, nem érdekelte őt hogy kik halnak meg. Danzou nyilvános kivégzést végzett a főtéren, mikor egy Konohából szökni próbáló ninja, aki nem mellesleg megölte két társát előtte, három ANBU tag kezei közé került. Inonak szeme sem rebbent, egyetlen percig sem láttam rajta megrendülést, undort vagy sajnálatot az iránt az ember iránt. Yamato Kapitány hónapokon keresztül máshol volt, Kakashi senseit csak ritkán láttuk, akkor is csak rövid időre. Úgy tűnt ő megmaradt olyannak amilyen volt, még mindig sokszor láttam a könyvét a kezében, még mindig rejtélyesen somolygott a maszkja alatt és még mindig kiismerhetetlen volt minden arckifejezése. Ezt szerettem benne. Kiba hirtelen vérengző vadállatként lett megbélyegezve, Akamaru ösztönösen rá akart támadni mindenkire, aki gazdája közelébe merészkedett, ő maga pedig erőszakosan reagált mindenre, amit mondtak neki, akárcsak egy veszett kutya. Shino ha ez lehetséges csak még visszahúzódóbb lett, immáron egyetlen szót sem lehetett kipréselni belőle, magas gallérja takarásában keresett védelmet az emberek elől, akik zaklatni merték őt. Nem tudtam, hogy mi történt a barátaimmal, akikkel jóban-rosszban ott álltam és ők ott álltak mögöttem, vagy fordítva. Danzou átmosta volna az agyukat? Valamiféle gonosz erő kebelezte be őket, mágia, genjutsu, vagy esetleg még valami ennél is súlyosabb? Esetleg a régi barátaim már rég meghaltak és csak robotok maradtak utánuk?
A nagy felfordulás közepette is rendszeresen kezdtem látogatni Tsunadét és Shizunét, akik nagyon örültek, hogy visszatértem. Ők sem változtak sokat. Tsunade-sama bánatában egymás után döntötte magába a szakés üvegeket, még az sem zavarta, hogy lassan nem is lehetett őt józanul látni, valahányszor átmentem hozzá már be is volt csiccsentve, utána pedig csak néhány korty kellett ahhoz, hogy végleg elvegye az eszét az ital és holtrészegre igya magát. Shizune próbálta őt kordában tartani, elvenni tőle az üveget és támogatni, ha emiatt éppen rosszul lett, de úgy tűnt, a mély bánatból és letargiából, amibe a nő került már nem lehetett kirángatni. Ilyen látogatásaim alkalmával én sem úsztam meg, hogy legalább egy kicsit ne kelljen innom az ő "Varázs szakéjából" ami szerinte percek alatt elűzi a rosszkedvet. Nos, azt el tudtam hinni, hogy három-négy nagy korty után már nem érdekelték a saját bánatos problémái, hiszen az ital úgy marta végig a torkomat minden alkalommal, hogy utána rögtön úgy is éreztem, hogy a második útját is meg akarja tenni, ezúttal fölfelé. De ahogyan gyarapodtak a látogatások a hátam mögött, minden alkalommal egy kicsit kevésbé fájt a torkom, miután eljöttem onnan és kicsit kevésbé kavargott a gyomrom. Hiába, leitattak engem!
Naruto volt az egyetlen, akit úgy fogadtam a bizalmamba, hogy mindig elmondtam neki, ha úgy vette rajtam észre, hogy bajom van. Persze nála eltartott néhány percig, míg felfogva egyáltalán, hogy nem stimmel velem valami, de utána készségesen hagyta, hogy kiöntsem neki a lelkemet, utána pedig kisírjam magamat a vállán. Ő nálam azért egy fokkal pozitívabban nézte a dolgokat, bár az örök optimizmus soha sem tért vissza maradéktalanul, a hangjában onnantól kezdve örökké bujkált egy kevés szomorú él, mikor beszélt. Egyedül Shikamaru tartotta benne a lelket, hogy maradjon olyan, amilyen azelőtt is volt és biztasson fel minket az életerejével, ami kissé különös volt, hiszen éppen belőle nem néztem volna ki hogy törődne a barátjával. Az meg, hogy ilyen szoros köteléket alakított ki a copfossal különösen meglepett engem, de örültem, hogy Sasukén kívül mással is képes olyan mély kapcsolatot kialakítani, ami majdhogynem elszakíthatatlan. Sai és Neji is meglepően jóban voltak, mikor odakerültem, de mikor én és Naruto sétálni indultunk, mindig elhívtuk magunkkal a srácot, vagy ő csapódott hozzánk önkéntesen. Volt ugyan benne valami, amitől kirázott engem a hideg, de akkor is... jó volt az új Hetes Csapattal együtt kóvályogni a városban, ha már engem és Narutót nem engedtek ki a faluból.
Engem Danzou ígéretéhez híven megfigyeltetett, éreztem magamon minden egyes ANBU figyelmét és tekintetét, mikor azt hitték, hogy nem figyelek. Félni kezdtem, hogy Naruto szavai be fognak bizonyosodni és akárhányszor kitettem a lábamat az ajtón, mindig felkészültem rá hogy vissza kell majd ide rohannom, ha valami baj történik és az életem árán is meg kell majd védenem a családomat, bármi történjék is. Aggasztó volt mennyire betegesen féltem a nagyimat, a nénikémet és az anyámat, holott ennek éppen fordítva kellett volna történnie. Ugyanakkor nem oszthattam meg velük azt, amit a szöszi mondott nekem, hiszen nem akartam volna feleslegesen a Hokage ellen hangolni őket, na meg félelmet gerjeszteni bennük. Egyébként is tudtam, hogy Nana, a nagynéném mennyire paranoiás, nem szerettem volna ha neki is nyugtalanul kell forgolódnia esténként az ágyában, inkább magamra vállaltam minden terhet, csak hogy fenntartsam a családi béke látszatát.
Danzou hetente hivatott engem újabb hülyeségek miatt, hol ezért, hol azért. Küldetésekre nem akart küldeni, amiért valamiért mégis csak hálás voltam, elvégre semmi kedvem nem volt ennek a torz falunak a szolgálatában küldetéseket teljesíteni. Már nem voltam büszke a fejpántomra se, mi több, még attól is undorodtam, hogy visszatérésem után vissza kellett tennem a fejemre. Sokkal szívesebben hagytam volna ott az asztalomon büdösödni napokig, mint hogy ott villogjak vele a fejemen, mikor minden, amin Konoha címere virított csak a velejéig romlott Hokagénkre és annak minden hibájára emlékeztetett engem, a falura, mely már csak árnyéka egykori önmagának.
Egyik este, mikor már nem bírtam a félálomban történő vergődésemet, amit produkáltam, inkább elmentem és vettem egy hideg zuhanyt, hogy addig se kelljen azon őrlődnöm, hogy mi lehet Sasukéval, meg hogy mikor ölnek már meg engem a fenébe. Nagyon is jól tudtam, hogy Danzou nem szívesen tűr meg engem, szökött ninja voltam, aki nem volt érdemes a bizalmára, ő mégis egyetlen szó nélkül fogadott engem vissza a faluba, amely abban a percben sokkal inkább valami titkos, katonai főhadiszállásra hasonlított, legalább is a védelmét tekintve, nem pedig a jól ismert Avarrejtekre, amibe én is beleszülettem. Hiányoltam Tsunadét, a Harmadikat, hogy ismét olyanná tehessék a falut, mint amilyen régen volt, hiányoltam a gyerekkoromat, mikor még nem láttam bele mindebbe, csak abba, hogy egy napsütötte város lakosa vagyok a szüleimmel együtt, akik akkor még boldogan éltek a házunkban. Fájdalmas volt belegondolni, hogy mi történt azóta.
Ledobtam magamról átizzadt pizsamámat és beálltam a zuhany alá, nem érdekelt az sem hogy mennyire fájtak a jeges cseppek, mikor bőröm felszínét érintették. Utáltam minden egyes vízcseppet, meg kellett támasztanom magamat a csempén hogy ne essek össze a hidegtől. Nem érdekelt, megérdemeltem. Hirtelen olyannyira bánatosnak éreztem magamat a viselkedésem miatt, hogy úgy gondoltam tökéletesen megérdemlem ezt a kínlódást a hideg zuhanyfej alatt. Én voltam az, aki önző módon elhagyta a barátait egyetlen szó nélkül, hogy bátor hőst játszhasson. Én voltam az aki képes voltam ezt tenni, utána meg mégis megkaptam a barátaim feltétel nélküli bizalmát, ami idegesített engem, még akkor is ha tagadhatatlanul jól esett nekem, hogy nem váltam a szemükben bűnözővé. Miközben tudtam, hogy nem érdemlem meg, fájdalmas volt hogy ennyire szeretnek engem, fájt a szeretetük minden egyes perce, fájt, hogy túlságosan is megbíznak bennem, holott igazán nem vagyok rá méltó.
Mikor előzőleg felhevült testem körül-belül a jeges víz hőmérsékletét vehette át, az ajkaim pedig kékké színeződtek, inkább elzártam a vizet és a viszonylag meleg törülközőben kerestem menedéket. Magam köré tekertem azt, leoltottam magam után a villanyt a parányi helységben és visszabattyogtam a szobámba, levetett pizsamámmal együtt. Kerestem magamnak egy tiszta pólót és egy térdig érő, fekete leggingset, hogy abban aludhassak, na meg tiszta fehérneműt is, elvégre mocskosnak éreztem magamat mindabban, ami rajtam volt. Az izzadság, a bűntudat és a fájdalom savanyú szaga beleivódott a ruháimba és az ágyneműmbe is. Gyorsan felkapkodtam magamra a holmijaimat, majd visszacsúsztam a takaróm alá, noha sejtettem, hogy azért, amiért egyszer fel merészeltem kelni a helyemről még legalább egy órányi céltalan forgolódás lesz majd a jussom.
Naruto is túl sokszor említette már, hogy nagyon fáradtnak nézek ki. - gondolkodtam el magamban, miközben a tekintetem az éjjeli szekrényemen lévő órára siklott. Három óra négy perc volt, pontosan az éjszaka közepe, amikor nekem inkább aludnom kellett volna, mint minden más normális embernek ilyen tájban, a fáradtságom azonban képtelen volt legyőzni minden beteg víziómat, ami a szemem előtt lebegett. A hátamra fordultam és széttártam a karjaimat, mintha meg akarnám ölelni a plafont, valójában inkább összeroppantottam volna. Talán a csillagoktól várod, hogy elaltassanak téged? - gúnyolódtam saját magamon. Nem gondoltam volna, hogy olyan sok felesleges trükk után, mint az altató tea, a nyugtató meg az esti torna a kifáradás érdekében, pont a csillagok hoztak volna álmot a szememre.
Ismét megéreztem a bűzt. Azt az undorító, savanyú bűzt, amiről nekem csak a rémálmaim jutottak eszembe, holott ez az izzadságom szaga volt csupán, ami akkor termelődött miközben borzalmas álmaim fogságában vergődtem. Olyannyira mérges lettem, hogy nem is értem miért, de lendületesen felültem az ágyban, és még az sem zavart, hogy a mozdulat miatti szédülésem megakadályozott engem abban, hogy megálljak rendesen a lábamon az ágyam mellett, lehajigáltam a párnahuzatot, a takaróm huzatát és a lepedőt a földre, majd újakat kerestem a szekrényemben. Nem akartam ezt a szagot érezni, hogy még inkább azokra a kellemetlen dolgokra gondoljak, amik felvillannak csukott szemhéjaim mögött a sötétségben.
Éppen a kezembe vettem csupasz párnámat, mikor hirtelen egy nyikorgó hang ütötte meg a fülemet. Elkerekedett szemekkel álltam meg a mozdulat közepén és hallgatózni kezdtem. Még egyszer. Ezek léptek hangjai, melyek a földszintről jöttek. Mivel a Nana és a nagyim egy szobában aludtak az emeleten, anyukám szobája pedig közvetlenül az enyém mellett volt, nem volt nagy a valószínűsége hogy valaki odalent lenne ilyentájban. Legfőképpen azért, mert nem volt odalent semmi keresnivalójuk, a fürdő az emeleten volt, a többieket pedig valószínűleg még egy atombombával sem lehetne felébreszteni, ha az éppen mellettük robbanna. Így hát nem lett volna sok értelme azt gondolni, hogy valaki éppen a nappaliban vagy a konyhában matat a mijeink közül.
A rossz előérzetem keserűen fészkelte be magát a szívembe, minden sejtemet mozgásra kényszerítette. Az izmaim idegesen megfeszültek. Előkerestem a fiókomból egy kunai kést, letettem a párnát, majd hangtalanul az ajtóhoz lopóztam és csendesen kinyitottam azt. Automatikusan a falnak tapadtam, mikor a léptek ismét nyikorogni kezdtek a padlólapok rossz illeszkedése fölött. Ki vagy? Kik vagytok? Még kettő, és még kettő, majd három, esetleg négy. Négyen lehettek a házban, mégpedig ezúttal teljesen biztos voltam benne hogy ezek közül egyik sem a Haruno házba tartozik. Danzou szavai jutottak eszembe. Mindenesetre éppen jókor jöttél, Haruno. Jókor jöttem volna vissza? - töprengtem magamban, azonban rögtön rájöttem, hogy ez most nem a mélyen szántó gondolatok pillanata, sokkal inkább a seggrúgásé. Nem fogom hagyni, hogy ezek bármit is ártsanak a családomnak! - határoztam el magamban, dacos tűzzel a szemeimben.
- Az ott az első célszemély szobája. - suttogta bele valaki az éjszaka csendjébe. Ijedten markoltam rá a késemre, majd gondolkodás nélkül cselekedtem. Úgy rontottam elő a fal mögül, mint egy dühös rinocérosz. A támadók meglepetten ugrottak előlem hátra, mikor megsebesítettem az egyiket a karján. Mindannyian a szabványos fehér egyenruhában feszítettek, arcukat állatmintás maszk fedte el előlem.
- Danzou annyira fél a Harunoktól, hogy a piszkos munkát is a talpnyalóira hagyja? - nevettem fel gunyorosan. Tettetett örömöm azonban nem tartott sokáig, hirtelen egy ötödik bukkant fel a semmiből és egy földelemű ostorral percek alatt hatástalanított engem. A kunai kiesett a kezemből, fájdalmasan felnyögtem, mikor a kő belevágott a bőrömbe. A másik négy sokkal nagyobb biztonságérzettel lépett előre ismét, még az sem zavarta őket, hogy ezzel felkeltik a ház lakóit, elvégre a hirtelen hangzavar egészen biztosan nem lehetett valami csendes.
Súlyos léptek zaja ütötte meg a fülemet, ami csak azt jelenthette, hogy Nana felkelt, és ha Nana felkel, akkor nagyon morcos, de ami még jobb, hogy ha ellenséggel találja szemben magát biztos voltam benne hogy szabadjára engedi minden feszültségét és ezeken a szerencsétleneken fogja levezetni azt. A férfi, akit megsebesítettem néhány kézjelet formált, a következő pillanatban pedig villámcsóvák szánkáztak végig a keskeny folyosón és törték át az ajtót, amely mögött a nénikém tartózkodott.
- Nana! - visítottam, de már túl késő volt. A hirtelen támadás túlságosan is meglepte álomkóros nénikémet és a szemem láttára rogyott le a földön, mikor a csóvák átvágtak puha húsán és a szemközti falba csapódva álltak csak meg ismét.
- Egy a négyből kipipálva. - kommentálta a történteket a második ANBU, aki a legijedtebben hőkölt hátra mikor megvágtam a társát. Sokkal találóbb lett volna, ha egy kutya helyett nyuszit ábrázolt volna a maszkja.
A könnyeim azonnal eleredtek, mikor végignéztem Nana vérben fürdő holttestén, melyen három lyuk tátongott.
- Szemétládák! - ordítottam a képükbe. A felettem álló férfi, aki a kőostort képezte körém válaszul hatalmasat rúgott az oldalamba, amellyel elérte, hogy szótlanná tegyen engem egy időre. Levegő után kapkodva néztem körül, de még mielőtt észhez térhettem volna máris megtörtént a következő borzalom. Anya szobaajtaja nyílt ki, ő pedig fáradtan bukkant fel mögüle.
- Ő lenne az anyja? - tudakolta az egyik, egy oroszlánnal a maszkján.
- Anya, azonnal menj vissza! - sikítottam fel ijedten, mikor tudatosult bennem hogy ez tényleg ő. Istenem, kérlek ne, csak őt ne, csak anyát ne, kérlek, kérlek, kérlek! Ő nyilvánvalóan nem értett semmit, fel kellett, hogy keljen az éjszaka kellős közepén valamiféle zavaró hangra, mely minden bizonnyal a nővére hangtalan halála lehetett. Zavarodott smaragdjait értetlenül siklatta végig a folyosón, megállapodott rajtam, majd továbbhaladt az öt másik hívatlan látogató felé, akik rezzenéstelenül figyelték minden mozdulatát.
- Mégis kik maguk és mit keresnek a házamban? - kérdezte Anya felháborodottan. Nem is kellett hozzá sok, hogy felkapja a vizet, azonnal füst képződött és egy megidézett kunai kés virított a kezében.
Tentenhez hasonlóan ő is képes volt használni a technikát, noha nem akkora mennyiségben, mint Tenten, elvégre ő tekercsekből idézett, Anya pedig a semmiből. A kés repült, a férfi a villám elemű jutsuval azonban egy villámtőrrel védte ki a támadását és felé irányította annak hegyét. Anyukám sem volt rest, egyetlen egyet kellett csak dobbantania a lábával, egy vízsugár csapott fel a talpuk alól, a villámhasználó mellett álló férfi pedig a magasba repült. Egyenesen a plafonnak csapódott a fejével, majd áttörve maga alatt a padlót zuhant még egy emeletet. Anya elégedetten bólintott. Jó családi szokás volt ez az önelégült mosoly harc közben, noha még nem sűrűn láttam őt akcióban, tudtam, hogy hihetetlen ninja, még akkor is, ha soha sem akart a falu szolgálatába állni, és soha nem lett belőle genin sem. Mindent, amit tudott egy vándor mestertől tanulta, mikor még a szülei halála után kóborolt, és csak később szánta el magát, letelepedett a nővérével együtt Konohában, egy kedves nő oltalmában, aki nem más volt, mint a mostani nagymamám. Én már csak így hívtam.
- Ez a nő rettentő idegesítő. - morrant fel a felettem álldogáló férfi. A villámhasználó bólintott, majd ismét kézjeleket formált és ismét a villámcsóvákat kezdte el irányítani. Anya nem tétovázott, a chakrája segítségével felszökkent a plafonra, így a villám nem talált el semmit, csak a falat, amelybe mélyen belefúródott. Aztán a csóva eltűnt a szemünk elől.
Anya ismét támadott, Vízi sárkány technikája segítségével rátámadott a villámhasználóra. A víz egy sárkány ordító fejének mintájára formálódott, ez azonban rettentő rossz döntés volt.
- Anya, a villám gyenge a...! - csak eddig sikerült eljutnom, a villámhasználónak nem kellett nagy erőt kifejtenie ahhoz, hogy egyetlen villámcsapással végigterjessze a vízben az elektromosságot. A földhasználó társa egy elégedett bólintással nézte végig, ahogyan Anya karcsú teste megremeg, végül a villámok végigcikáznak a testén. Felordítottam fájdalmamban, mintha éreztem volna a kínt, amit ő is érez. A vízsugár elapadt, a villámok is megszűntek, csupán Anya meg-megrázkódó teste és elázott ruhája maradt. Hogy biztosak legyenek benne hogy meghalt, a harmadik, előhúzta a kardját és egyenesen anya szívébe döfött vele. Zokogva néztem végig az egészet, könnyeim függönyén keresztül alig láttam, mégis éreztem, szinte én is éreztem, ahogyan a jéghideg penge befurakodik a bőrömön keresztül és olyan helyekre jut el, ahol semmi keresnivalója nem lenne.
A nagyival már könnyebb dolguk volt, tulajdonképpen mire kijutott volna, hogy megnézze a hangzavar okát, már halott volt. Ugyan az az ember szúrta őt le ugyan azzal a pengével, amellyel anyámat is. Nem is akartam odanézni, elrántottam a tekintetemet mikor megtörtént, csak a nagyi fájdalmas sikítására lettem figyelmes. A kő szorítása elernyedt rajtam, végül teljesen eltűnt, fogva tartóm pedig elém lépett, és egy óriási rúgást mért az arcomra, amitől elterültem a lakkozott padlón, mely még vizes volt Anya támadásától.
- A Hatodik Hokage kivételes parancsa szerint nem szabad téged megölnünk, csak akkor, ha ismét hülyeségekre adnád a fejedet. - hajolt fölém a villámhasználó. Színtiszta gyűlölettel a szememben néztem fel rá, erre viszont csak egy rúgással felelt, ami az oldalamat érte. Most, hogy szabad voltam bármit megtehettem volna velük, de minden erő elszállt a testemből. Úgy éreztem magamat, mint akit máris megöltek. Lenéztem a mellkasomra, a kard azonban nem volt ott a testemben, pedig jobban örültem volna neki, ha engem is leszúrnak a többiekkel együtt, és akkor ismét találkozhatok velük a túlvilágon.
- A Hatodik Hokage? - kérdeztem vissza rekedt, fásult hangon, mely félig a sírásnak, félig a fájdalomnak, félig pedig az ütéseknek volt köszönhető, amiket rám mértek. Gunyoros mosolyba futott a szám, holott ez is annyira fájt, hogy majd' belehaltam a mozdulatba - A Hokagétek nem parancsol nekem. - suttogtam, majd a világ elsötétült előttem, mikor egy utolsó, minden addiginál erősebb ütés érte a fejemet.
- Sakura! Sakura! - szólongatott engem valaki erőtlen hangon. Meglepetten nyitottam ki a szemeimet. Azt hittem már meghaltam. A hajnali fények ezüstös derengésbe vonták a folyosót, a padló kemény volt a hátam alatt. A fejem csak úgy hasogatott, éreztem a vért a testemen, de nem mertem megnézni, hogy mitől vagyok véres. Nem értettem, hogy mi történt, először csak azt hittem, hogy leestem álmomban az ágyról, volt ez már így egy párszor, főleg mióta rendszeres szokásommá vált, hogy dobáljam magamat az ágyikómban, holott jobb dolgom is lehetett volna, mondjuk a kényelmes alvás. Jobbra fordítottam el a fejemet, ahol, ha csak az ágyról estem volna le, akkor a falábat kellett volna látnom, amely tartotta azt. Ezúttal azonban anyám véres és nedves testét véltem felfedezni magam mellett, kinek ugyan csukva voltak a szemei, a szája azonban mozgott.
Ahogyan belém hasítottak a történtek, nem törődtem tovább a fájdalmaimmal és minden egyes tagomat megerőltetve felültem. A fájdalom csak még kegyetlenebb lett a fejemben, de még zavaros gondolataim mellett is éreztem, ahogyan a könnyek menthetetlenül a szemembe szöknek. A száradt könnycseppet barázdált útján, ahol nem is olyan régen még a frissek folytak lefelé, ugyan azon az úton új cseppek szánkáztak végig. Pánikba esve kúsztam közelebb Anyához és érintettem meg a karját, minek hatására legnagyobb megkönnyebbülésemre kinyitotta a szemeit.
- Anya? - zokogtam megkönnyebbülten, mikor megpillantottam őt és láttam, hogy még él. Dús ajkain egy halvány mosoly terült el, azt sem tudtam mit kezdjek az örömömmel. Nem törődtem vele, hogy én mennyi sérülést szenvedtem, minden chakrámat egyetlen buborékba gyűjtöttem és olyan elszántam tapasztottam azt a sérült testre, mint addigi életemben még soha sem. Anya köhögött egyet, vércsík folyt végig csinos álla vonalán és csöppent a padlóra, egy része pedig hófehér hálóingét áztatta be.
- Ne... - erőtlen ujjai a csuklóm köré kulcsolódtak - Már... már nem fáj. Túl sok a vér. Nem... nincs értelme. - zavaros és fásult szavaiból megpróbáltam kihámozni valami értelmet, de az egyetlen dolog, ami eljutott a tudatomig az volt, hogy feleslegesnek véli a dolgot. Ez azonban nem hatott meg engem, ugyan olyan hévvel pumpáltam bele a chakrámat, reméltem, hogy nincs igaza, pedig anyának mindig igaza van, istenem, istenem, istenem!
- Nem fogom hagyni, hogy meghalj Anya, nem fogom hagyni! - zokogtam elszántam. Nem tűnhettem olyan bizalom gerjesztően magabiztosnak, amilyennek akartam látszani, tekintve, hogy könnyeim csak még tovább áztatták Anya amúgy is teljesen kihűlt és vérrel bemocskolt testét, de nem tehettem róla, képtelen voltam visszafogni magamat. Nem létezett még egy olyan fontos ember az életemben, mint ő, nem veszíthettem el őt ennyire könnyen, nem engedhettem meg magamnak!
- Sakura... - suttogta a nevemet, a nevemet, amit ő adott nekem, akinek az életemet köszönhetem - ...Danzou… ő ölte meg a klánt. - suttogta a nyilvánvalót. Egyetlen bólintás volt csupán a válaszom, már beszélni sem tudtam a szívembe nyilalló fájdalom miatt - Ő nem Hokage, nem olyan… akiben bízhatnál… ne bízz meg benne, ne kövesd a parancsait, soha… és… - ismét köhögni kezdett, még több vér buggyant elő a szájából. Lepillantottam a kezeim alatt lévő sebre, látni szerettem volna, hogy gyógyul-e, de ugyan olyan sok vér volt ott, mint azelőtt is, az elektromosság pedig biztosan megbénította a szívét. És mégis életben maradt? - Hagyd, már nem segít. - hiába hogy le volt gyengülve, hogy érezte a fájdalmat, egy kósza könnycsepp hullott a padlóra, mely a szeme sarkából gördült ki.
Megrémülve hagytam abba a chakra áramoltatásomat és pillantottam véres arcára. Anya küldött felém egy biztató mosolyt, egy kicsi, halovány és erőtlen mosolyt, zöld szemei biztatóan csillantak rám, még életének utolsó perceiben is.
- Nagyon szeretlek, Anya. - nyögtem ki könnyeim függönyén túlról, nem is értem, hogy hogyan voltam képes ezeket a szavakat értelmes mondattá forrasztani, mikor a fájdalom nyomása a szívemben túlságosan is erős volt ahhoz, hogy levegőhöz jussak. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán hallotta-e még a szavaimat, még mielőtt a szemei lecsukódtak volna, ezúttal örökre.
Minden eddiginél fájóbb zokogás közepette borultam a mellkasára, erőltetetten próbáltam adagolni a chakrámat a testébe, holott tudtam, hogy minden próbálkozásom felesleges már. Éreztem a tenyerem alatt, szinte láttam lelki szemeimmel, hogy a szíve már megállt, a testében már nem kering több vér. Dús keblei közé fúrtam az arcomat és rázkódva gondoltam mindazokra a szép pillanatokra, amiket együtt éltem át vele, amelyeket együtt töltöttünk el. A forró nyári napok, amikor sétált velem Konoha utcáin, az esték, mikor finom vacsorával kedveskedett a családnak, mikor segített nekem a matematikában, mikor megtanította, hogyan célozzak az öklömmel az ellenségre, hogy ne legyen nevetség tárgya, mikor a kertben egy fatörzsön gyakoroltatta velem a célzást a shurikenekkel meg a kunai késekkel. És nem tudtam rajta segíteni, hiába biztatott engem és mondta nekem mindig, hogy legyek jó és eredményes ninja, védjem meg azokat, akik fontosak számomra és soha se adjam fel a reményt, hogy hasznos lehessek, képtelen voltam bármit is tenni és a szemeim láttára ölték meg őt!
Felemeltem a fejemet és hatalmasat sikítottam, bele a ház és a folyosó halált sejtető csendjébe. Hiába, hogy láttam a könnyeken túlról, Nana és a nagyi véres, ernyedt holttestét, ahogyan elsápadt, kihűlt testük ott hever a fapadlón, de nem volt erőm sem ahhoz, hogy elmozduljak onnan. Anyát néztem, csak őt néztem, reméltem, hogy mindez csak egy álom, hogy ha majd felkelek, akkor megint minden rendben lesz, én pedig ismét ott fogom találni magamat az ágyamban és a párnák közé fúrva a fejemet fogok felkelni, szénaboglyára emlékeztető hajkoronával, majd pedig el fogom könyvelni mindezt magamban egy újabb rossz álomnak.
De ez nem történt meg, órákkal később, mikor a nap felkelt, az első csengőszó riasztott fel engem az önkívületlen állapotomból, amelyben csak ordítottam, bőgtem és remegtem. Az első, aki felsietett az emeletre, legnagyobb meglepetésemre Naruto volt. Elszörnyedve nézett szét a folyosón és a pusztításon, amit az ANBU tagok hagytak maguk után. Könnyes szemekkel rogyott le mellém és ölelt át engem ernyedt karokkal, noha én ebből semmit sem vettem észre. Őt nem sokkal követte Tsunade-sama, akit ezúttal nem érdekelt, hogy látják az emberek, mennyire megváltozott a kinézete a betegsége miatt, Narutóval jött, miután ő elsőként riadt fel a kiabálásomra. Nem lakott hozzám éppen közel, későbbi elmondása szerint azonban nem is volt otthon, hanem az utcán sétált, mivel az alvás volt akkor az utolsó dolog, ami ment volna neki. Legnagyobb meglepetésemre Sai, Shikamaru, és még nagyobb döbbenetemre Ino egyszerre érkeztek meg, a Szöszi pedig az első volt, aki felébredt ebből a döbbent állapotából és elrángatott engem onnan. Hiába kapálóztam, hiába sírtam, könyörögtem, küzdöttem foggal-körömmel hogy Anya mellett maradhassak csak még egy percig, de ők nem engedték.
A következő dolog, amire emlékszem az az, hogy valaki lefektet engem, Shikamaru pedig borogatást tesz a fejemre. Sai mellettem térdelt és életemben először véltem aggódást felfedezni a fekete szemekben, miközben engem kémlelt. Az emlékek még mindig ott cikáztak a fejemben, fásultan és fakón, kihagyásokkal mintha ezer meg ezer éve történt volna minden, amit átéltem, de ott volt az összes momentum, csupán nem volt mind megfelelő sorrendbe helyezve.
Az utolsó dolog, ami eszembe jutott az a harag volt. Őszinte és tiszta gyűlölet. Mindenki iránt, aki ott állt Danzou mellett, aki teljesítette a parancsait, gyűlöltem magam körül mindenkit. Mindent.
Hallod ezt, Sasuke? - suttogtam bele a gondolataimba, habár tudtam, hogy felesleges - Hallottad ezt, Sasuke-kun? - ismételtem meg önmagamat - Most már érzem, amit te. - ezzel a gondolattal pedig egyszerűen csak lehunytam a szemeimet és őszintén reméltem, hogy többet ki sem kell majd nyitnom őket.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
