Megrökönyödve hagytam, hogy három ANBU tag, friss harci felszerelésben feszítve kijöjjön elém és átkutassanak engem. A ninja eszközökön és a többi fegyveren kívül semmi gyanúsat vagy veszélyeset nem találtak nálam, így hát az egyik karon ragadott engem és a hátam mögé feszítette azokat, a másik előttem lépdelt, a harmadik pedig mögöttem biztosította, hogy ne támadjak rájuk. Na nem mintha meg akartam volna támadni a saját falum ninjáit, ennyire elvetemült még én sem voltam. Tisztában voltam vele hogy ez egy árulás volt, amit véghez vittem, na de ennyire tartani kell tőlem? Tsunade-sama tényleg nem fog nekem megbocsájtani?
Már eleve különös volt hogy Konoha kapui zárva voltak, elvégre erre már évek óta nem volt példa. A hatalmas, mélyzöldre festett kapuszárnyak általában mindig szívélyesen tárultak ki a nap 24 órájában áthaladó kereskedők előtt, akik nem voltak restek és eltöltötték az időt Konohában. De most... az ANBU alakulat tagjai sem úgy viselkedtek, mint szoktak, kimértek, faggatózóak és szivélytelenek voltak, megkérdeztem magamtól egyáltalán jó faluba tértem-e vissza, vagy valahol balra fordultam volna jobb helyett? Lehet, hogy egész úton maró könnyek vakították el szemeim világát, de biztos voltam benne hogy vakon is vissza tudtam volna találni Avarrejtekbe, ez számomra nem is volt kérdés. Akkor mégis mi a fene ez az egész?
Úgy vezettek be engem a város kapuján, mint valamiféle foglyot, akit veszélyesnek nyilvánítottak és el akarnak zárni a társadalom elől. Apró tömeg gyűlt össze a kapu előtt, mintha ez valami neves esemény lenne. Jouninok egész alakulata vette át a kedvtelenül morgó ANBU alakulatok helyét, és egy levendulaszín szemmel megáldott, ismerős férfi fogta le a karjaimat a hátam mögött, sokkal gyengédebben ugyan, mint az előző férfi, ez viszont nem csillapította az értetlenségemet.
- Mi a fene ez az egész? - súgtam oda neki, miközben két másik, számomra teljesen ismeretlen ember sietett oda hozzá a vele érkezett csoportból és a Hokage irodája felé vettük az irányt.
Úgy éreztem magam mintha egyenesen a halálba vinnének engem, holott biztos voltam benne hogy egy beszélgetés Tsunade-samával cseppet sem lesz majd annyira megalázó és kínos, mint ez a hatalmas felhajtás itt körülöttem. Neji egészen addig az arcán hagyta a kőkemény, szigorú arckifejezését, ameddig a tömeg körülöttünk el nem tűnt és csak a kihalt utcák kopár látványa vett minket körül. A két velünk haladó ninja ügyet sem vetett ránk, nyugodtan lépkedtek a poros úton, amin mintha emberöltők óta nem jártak volna emberi lábak.
- Nem neked szól a felhajtás. - biztosított engem egy régi barát megszokott bizalmasságával - Kicsit megváltoztak a dolgok, ameddig elvoltál. - úgy beszélt a távollétemről mintha csak valami kiküldetésen vagy tanulmányi úton lettem volna, egyáltalán nem kezelt engem úgy mint egy szökött ninját, ez pedig egy cseppet megnyugtatott engem.
- Jó újra látni téged, Sakura. - fordult meg az előttem haladó férfi, akiről egészen eddig nem is vettem észre, hogy kicsoda. Élettelen, fekete szemek, fekete haj, sápadt, hófehér bőr és egy hamiskás mosoly.
- Sai?! - az elképedésem nem ismert határokat, mikor megismertem őt. Sovány volt, az arca be volt esve, korábbi támadások hegei és karcolásai díszítették az arcát. A ruhája egy jounin kötelező viselete volt, bal kezében pedig egy hosszú botot tartott, amely minden bizonnyal nem harci eszköz, sokkal inkább valamiféle jelzés volt arra irányulóan, hogy éppen ő a kísérőm. Neji még lazábbra vette a szorítást, ez már csak egy jelképes kis semmiség volt, hogy a körülöttünk lévők azt higgyék, hogy én még mindig csak egy fogva tartott, ijedt szürke kisegér vagyok. Tulajdonképpen úgy is éreztem magamat.
Alig kellett felemelnem a fejemet, hogy válasz kapjak a kérdéseimre, amelyek bennem tülekedtek, hogy minél előbb meg legyenek válaszolva. A hatalmas hegyoldalon, melyet Konoha majdnem minden utcájáról látni lehetett, egy túlságosan is ismerős arc köszönt vissza, közvetlenül Tsunade-sama jobb oldaláról.
- Na, ne... - suttogtam rémülten - Ne, ez nem lehet igaz! - az elkeseredésem, a döbbenetem és a kegyetlen valóság csak újabb sírásra késztetett engem, holott az első sokkot sem sikerült még kihevernem, hogy vissza kellett ide térnem, de miért, istenem, miért nem maradtam inkább ott ahol voltam, miért nem viseltem a szerelmi bánat minden egyes rosszát, csak hogy ne kelljen ezt is átélnem itt!
- Nyugi! - csitított engem Neji, még mielőtt az utcán mászkáló kevés embernek feltűnhetett volna a kiakadásom. Ahogyan körülnéztem magam körül arra az ijesztő felfedezésre jutottam, hogy nem csak hogy minden kihalt, de még az utcákon is szekrényméretű ANBU tagok masíroznak, kemény maszkjaikkal élettelen képet varázsolva magukra. Ijedten kapkodtam a fejemet jobbra-balra, de nem voltam képes elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik.
- Mégis hogyan történhetett ez? - kérdeztem tehetetlen fájdalmamban, más nem jutott eszembe, hát ismét eleresztettem a makacs könnyeimet. A két fiú nem sokat foglalkozott ezzel, figyelmen kívül hagyták az elgyengülésemet. Elvégre ők is tudták, hogy mennyire fontos volt nekem Tsunade-sama, hiszen ő volt a senseiem, ő volt az, akitől minden tudásomat eltanultam. Ijesztő volt ez az egész, és kicsit sem tetszett nekem az új helyzet, amelyben Konoha nyakig benne ült, mint a bűzölgő sárkupacban. Vagy a mély tengert alkotó szarban. Azt hiszem inkább ez volt a megfelelő kifejezés arra, ami éppen a várost sújtotta.
- Tsunade súlyosan lebetegedett és elveszítette az erejét, megöregedett, mikor a technikája véletlen szabadjára eresztette saját magát. Nem tudjuk, hogy hogyan történhetett ez a baleset, de amint leesett a lábáról, Danzou kihasználta a helyzetet és a Daimjóval megválaszttatta magát a Hatodik Hokagévé. - súgta oda nekem Neji bizalmasan, nehogy más is meghallja, hogy kifecsegi egy jelenleg kívülállónak a faluban történteket. Mindenki, aki Danzou szolgálatában állt rendkívül kínos volt erre a témára - Azóta ilyen a falu. A jouninokat hadseregnek képezték ki, az ANBU pedig egyfajta rendőrség lett a városban, ők intézik Danzou minden piszkos ügyét. - informált engem.
- Engem pedig ide-oda lökdösnek a katonák és az ANBU-sok között. - tette hozzá Sai, elszólva magát a válla fölött. Elszörnyedve néztem végig a falun, de a tekintetem minduntalan a hegyoldalra tért vissza és arra az ocsmány faragványra, mely ott rondított bele Konoha kellemes kinézetébe, mint egy szépséghiba, mint egy pattanás, amit ki kellene nyomni.
Mindeközben megérkeztünk a kerítéssel körbekerített pirosra mázolt épülethez is, mely előtt mind a kapunál, mind a bejáratnál két-két ANBU maszkot viselő alakulati tag őrködött és gyanúsan sok ideig fordították felénk a fejüket. Nem tudhattam, hogy éppen mit néznek, hogy kire néznek pontosan, elvégre mindent eltakartak a maszkok, de valahogyan éreztem, hogy én vagyok a kíváncsiság tárgya. Nem értettem, hogy miért kell rajtam ennyire fenn akadni, hogy miért lettem hirtelen egy ilyen párja a faluban.
Danzou irodája pontosan ott volt, ahol a Hokagéé is volt régebben, az egyetlen különbség a berendezésben rejlett. Ameddig Tsunade volt odabent, addig sem volt éppen egy otthonos helység, de ahogyan Danzou hamiskás mosolyával találtam magamat szembe az asztal mögül, hirtelen olyan lett a hely mintha Neji és Sai a pokol legmélyebb bugyraiba vezettek volna engem. Mind a ketten illedelmesen meghajoltak előtte, majd egy biccentés után, amit felém küldtek azonnal távoztak is az irodából, hogy ketten lehessek én és a Sátán. Az asztala mellett legnagyobb meglepetésemre maga Kakashi állt, noha maszk volt rajta, láttam az arcán az elképedt szájtátás minden jelét, a hirtelen felismerés és a döbbenet félreismerhetetlen mimikájával együtt.
- Üdvözlöm, sensei. - intettem a volt senseiemnek, elvégre mégis csak illendő volt köszönni neki, még ha minden bizonnyal azóta már meg is gyűlölt engem minden tettemért.
- Először köszönsz egy alárendelt ANBU tagnak, mint a Hokagédnek? - kérdezte Danzou, időt sem hagyva Kakashinak hogy válaszoljon nekem, holott már láttam, ahogyan szólásra nyitja láthatatlan száját.
- Maga nem a Hokagém. - köptem felé indulatosan. Miatta történt az egész, miatta került le Tsunade jól megérdemelt posztjáról, miatta lettek a barátaim katonák és ANBU tagok, miatta néztek ki így mindannyian, miatta borult fel a falu kedves aurája és lett hirtelen minden katonásan üres és rendes. Hihetetlen volt, hogy még nem volt senki, hogy fellázadjon ellene. Hol van Naruto világhíres temperamentuma, mikor éppen kellene? - átkoztam magamban a fiút. Tényleg... hol van Naruto?
- Hogy felvágták a nyelvét a kis Haruno lánynak... - csóválta meg a fejét Danzou, egyenesen Kakashira pillantva. Értetlenül vontam fel a szemöldökömet, volt senseiem azonban egyetlen fejrázással elintézte a dolgot - Mindegy is, nem is annyira fontos, amit mondani akartam. - intette le Danzou a férfit. Minden bizonnyal éppen egy beszélgetés kellős közepén állíthattak be velem a fiúk, ugyan is Kakashi mindent értően bólintott és rám pillantott.
- Örülök, hogy újra itt vagy, Sakura. - egyetlen intéssel elköszönt tőlem, kézjelet formált és egy értelmetlenül bűnös tekintettel eltűnt a saját maga által képzett ködben. Idegesen néztem a hűlt helyet, ahol még azelőtt állt. Az idegen helyzetben ő volt az egyetlen, akit ismertem, és magam is meglepődtem, hogy mennyire megörült repedezett kis szívem, mikor rájöttem hogy azért egy jól ismert arc még ott van a tömegben.
- Mindenesetre éppen jókor jöttél, Haruno. - érezhetően megnyomta a nevemet, miközben egy öregemberhez képes fürgén felpattant a székéből és egyetlen mozdulattal előttem termett. Ijedten hőköltem hátra az ijesztő öregember elől, ki ugyan szívélyesen viselkedett velem, de volt valami dermesztően rémisztő benne, amitől még a vér is megfagyott az ereimben. Volt alkalmam Sasuke jegességén edződni, amit nem bántam, hiszen így máris nagyobb esélyekkel indultam ezzel a férfival, de nem igazán értettem, hogy mit ért mindez alatt. Taszított engem, a hangneme, a szaga, a viselkedése, mindene.
- Mégis mire gondol? - tudakoltam, óvatosan puhatolózva a mondandójának értelmét keresve.
- Nos, szökött ninja vagy. - hárította a témát és kezdett helyette egy újba - Ami azt jelenti, hogy az osztagom folyamatos megfigyelése alatt kell hogy állj, ameddig meg nem bizonyosodom róla, hogy tényleg hűséget mutatsz a falum felé. - vetette neki oda foghegyről a válla fölött.
- Miért enged egyáltalán vissza? - bukott ki a számon a kérdés, noha még én magam is tudtam, hogy ebben a helyzetben sokkal jobb lett volna ha inkább befogom a számat és egy bólintással letudom a dolgokat.
- Nos, erre is választ fogsz majd kapni. - hiába próbálta elrejteni, akkor is észrevettem a sok rosszat sejtető, kárörvendően gonosz mosolyt a szája sarkában. Egy a semmiből feltűnő ANBU kísért ki engem az ajtó elé, majd azon nyomban magamra is hagyott.
Bizonytalanul álltam a lábamon, az egész napos utazás, a fájdalmak, a félelmek és az engem belülről emésztő mély szomorúság elérte, hogy alig álljak a lábamon, mégsem maradhatott egyetlen perc nyugtom sem. Amint kiértem az ajtó elé, még a kapun sem jutottam át hogy kiérjek az utcára, valami nehéz és súlyos csapódott belém, amitől rögtön a földön terültem el. Ingerülten néztem körbe magam körül, hogy megtaláljam azt a valamit, ami miatt ilyen csúnyán bevertem a fejemet, a válasz azonban ott hevert egyenesen felettem, félig a földön, félig rajtam.
- Naruto... - sóhajtott fel valaki mögötte - Kellemetlen, de azt hiszem már értem, hogy miért nincsen barátnőd. - ezer közül is felismertem volna a színtelen és álmos hangot, amit, mint mindig, ezúttal is képes volt tökéletesíteni és mint mindig, csak újra meglepett engem azzal, hogy hogyan képes ilyen szinten nemtörődömnek lenni, ilyen szintű közönyösséggel fordulni a világ felé.
A tengerkék szemek csupa izgalommal és boldogsággal csillantak, még az sem zavarta őt hogy tulajdonképpen letepert engem, lelkesen ölelgetni kezdett engem, sőt, még egy hatalmas cuppanósat is kaptam az arcomra, csak a rend kedvéért.
- Annyira aggódtam miattad Sakura-chan, azt hittem meghaltál, meg hogy elraboltak meg hogy... - nem is tudta folytatni, hihetetlen, de színtiszta örömkönnyekkel teltek meg a kék szemek, ahogyan végigmértek engem, lehetséges sérülések után kutatva. Hirtelen zavaromban nem jutott eszembe jobb, letúrtam magamról szerencsétlent és meglehetősen összezavarodottan pattantam fel a koszos földről. Naruto csalódottan bámult utánam, minden bizonnyal azt hitte ez az ellenszenves viselkedés neki szól, holott valójában csak túl sok volt az információ körülöttem. Nevetve nyújtottam ki a kezemet szöszi barátom felé, és ezúttal rajta volna a sor hogy ő legyen összezavarodva, mindenesetre kérdés nélkül elfogadta a segítő kezeket.
- Jól vagyok, csak... nagyon meglepődtem, hogy mi folyik itt. És Danzou... - fogtam volna bele, ám ebben a pillanatban Shikamaru hatalmas lapáttenyere a számon landolt és nem erősen, de határozottan befogta a számat, jelzésértékkel arra, hogy ne kotyogjak.
- Konohában ANBU beépített ügynökök mászkálnak a civilek között is, szóval jobban teszed, ha nem jártatod feleslegesen a szádat. - rótt meg engem, mint egy rossz kisgyereket, a szája sarkában azonban máris láttam egy apró mosolyt, mikor elkerekedett kiskutya szemekkel néztem rá, mint aki hirtelen UFO-t látott.
- Engem pedig nem engednek ki a faluból! - panaszkodott nekem Naruto, szorosan a karomba csimpaszkodva - Sakura-chan, tényleg jól vagy? - mászott a képembe aggódva.
- Minden oké, tényleg. - toltam őt el magamtól, még mindig ide-oda ugráló tekintettel, elvégre a szokatlan helyzet teljesen kikezdte az idegrendszeremet.
- Csak olyan régen nem láttalak Sakura-chan, hogyan csinálhattál ekkora őrültséget?! - fakadt ki ellenségesen. Ez volt az első eset, hogy igazán ijedtnek és egyszerre boldognak látta csapattársát.
- Ezt megbeszélhetnénk máskor? - kérdeztem reménykedve. Szerettem Shikamarut, de akkor is kellemetlen lett volna minden hülyeségemet azon a szent helyen megbeszélni.
- Én már mentem is, csak Naruto kísértem el. - tárta szét a karjait a Nara-gyerek, majd sietős köszönést követően ott is hagyott minket, mintha soha nem is lett volna ott.
- Gyere Sakura-chan, menjünk el sétálni, addig elmesélhetsz mindent. - nyújtotta felém a kezét a srác. Noha szívesebben mentem volna végre haza, hogy köszönhessek anyámnak és megmagyarázhassam neki ezt az egész kavarodást, kezdve azzal, hogy bizton számíthattam egy nagyon alapos fejmosásra, valamint ahogyan Anya érzékeny lelkivilágát ismertem biztos voltam benne hogy alaposan meg is fog engem ríkatni azáltal, hogy ő is sír, de egyenlőre kötelességemnek éreztem tájékoztatni Narutót mindenről, ami történt.
A hegyek felé vettük az utunkat a néptelen utcán. Nem éreztem úgy, hogy titkolóznom kellene, sőt mi több, hálás voltam, hogy Narutoval végre lehetek őszinte és elmondhatok neki mindent, ami eddig nyomta a szívemet, mindazt, amivel az ellenséges területen kellett megbirkóznom. A szavakat nem sajnálva számoltam be neki az utamról, arról, hogy hogyan találkoztam Orochimaruval és később Kabutoval, hogy hogyan nézett ki ott minden, hogy hogyan találkoztam Sasukéval, hogyan edzettünk együtt. Elmeséltem neki minden egyes edzést pontosan, leírtam milyen erővel rendelkezik, még azt sem voltam rest elmondani neki, hogy milyen genjutsuk hatása alá vont engem. Minden egyes apró csetlő-botlásomról kapott beszámolót, mindent elmondtam neki, ami megesett velem, még azokat a különös perceket is elmeséltem neki, melyekben csak én és Sasuke voltunk együtt. Noha néhány emlékem máris megfakult a hetek alatt, de a legtöbbet még így is a lehető legrészletesebben tudtam elmesélni. Különös figyelmet fordítottam a küldetésünkre, még Karinról is meséltem neki, sőt, Orochimaru új rejtekhelyét is megemlítettem, ami Konohától meglehetősen messzire esett. A környékről, sőt, még a csókról is meséltem neki, holott biztos voltam benne hogy ez már tényleg a magánügyem kellene, hogy legyen, mégis úgy éreztem hogy ha már magyarázat nélkül képes voltam így cserben hagyni őt, az a minumum hogy mindent elmesélek neki. Valamire azonban nem vitt rá a lélek. Valahogyan nem akartam neki elmesélni azokat a dolgokat, amiket Sasuke mondott nekem a végén, még mielőtt elhagytam volna őt és elindultam volna Konoha felé. Nem akartam, hogy tudjon a tervéről, a bosszújáról, a történtek után hiába hogy okoltam is őt minden keserűségünkért, de valamiért úgy éreztem, hogy ha valami, hát akkor a bosszú az egy jogos és megfontolt döntése, ami mindig is edzésre sarkalta őt. Fairnak gondoltam, hogy hagyom, hogy beteljesítse azt, amire már kicsi kora óta vágyik. Nem hibáztattam őt érte, azonban tudtam, hogy Naruto képes lenne alattomosan kihasználni a helyzetet és újabb Sasuke mentőakcióba kezdeni, még úgy is hogy a Hokage egészen biztosan nem hagyta volna azt jóvá.
Utolsó mondanom befejeztével hatalmas csend telepedett kettőnkre. Egymás mellett haladtunk a kihalt sétálóutcán, mind a ketten a saját gondolatainkba mélyedve. A földet pásztáztam, a cipőm orrát vizslattam, megpróbáltam visszaidézni minden egyes szép emléket, amit vele éltem át, mindent felidéztem, ami rá emlékeztetett engem, és azokra a fantasztikus pillanatokra, amelyeket együtt éltünk át. Nem értem, hogy miért gondoltam erre úgy, mint egy szép pillanatra, mikor többször is megfenyegetett engem azzal, hogy megöl, ki tudja hányszor kerültem vele vagy éppen miatta életveszélybe, az ellenszenvem pedig az elején mérhetetlen alakokat öltött, de nem tudtam magamat visszafogni és hihetetlenül dühös voltam rá, már-már utáltam őt. De mégis meseszépnek tűnt minden egyes perc, amit eltöltöttem vele.
- Sakura-chan... - szólalt meg végül Naruto vontatottan. Megkönnyebbülve emeltem fel a fejemet, elvégre nagyon nem szerettem a csendet, ha két ember nem tud egymásnak mit mondani. Még ha a tengerkék szemek nyugtalanul is háborogtak, sejtettem, hogy mondani szeretne valamit.
- Mi az, Naruto? - megpróbáltam közvetíteni felé, hogy bármi is nyomja a lelkét, nekem elmondhatja, még akkor is ha nem sok oka van hogy a bizalmába engedjen engem, hiszen szökött ninja voltam.
De akárhogyan is kapkodtam a fejemet magam körül, úgy tűnt ez a régi barátaimnak nem számít. Lehet, hogy ez a hajdani Hokage műve volt, az is lehet, hogy inkább csak meggyőzték magukat arról, hogy én nem fordulhattam ki magamból ennyire és nem azért hagytam el a falut, mert sok kedvem lett volna hozzá. Ahogyan körülnéztem Konohában úgy tűnt, hogy nagy baj volt elmenni, hogy nem kellett volna játszanom a hős megmentőt és inkább ki kellett volna élveznem a régi Avarrejtek utolsó perceit, mikor még minden olyan volt amilyennek lennie kellett.
- Tudod... kicsit megváltozott a falu, remélem, látod. - alig észrevehetően bólintottam. Sejtettem ugyan hogy nem ezt akarja velem közölni, ezt, amit még egy hároméves kisgyerek is könnyűszerrel észrevett volna, és legszívesebben türelmetlenül nekiestem volna, hogy most azonnal nyögje ki, hogy mi van vele, de türelmesnek akartam látszani és az is akartam lenni, különben ugrott az egész. Nem volt itt az ideje annak, hogy megint a hirtelenharagú csitri legyek, aki voltam. Ennyi tekintetben szerettem volna megváltoztatni az Új Sakurát - Danzou sok klánt kiirtott és készül kiirtani. - folytatta tovább, rekedtes hangjától rosszat sejtően végigfutott a testemen a hideg - A Nara-klánnak a nagy részét börtönbe zárta, jelenleg csak Shikamaru és az anyja maradtak meg a családból. A Hyuugák egy részét házi őrizetbe vették, a másik fele után pedig kémkednek.
- Hogy van Hinata? - jutott eszembe azonnal kedves barátnőm. Mindig is olyan kis szemérmes és bizonytalan volt, mégis hogyan viselhette ezt az egészet?
- Ő jól van. - még ha rettenetesen is maga alatt volt a történtek miatt, elvégre vak volt, aki ezt nem látta, de az arca szinte felragyogott, mikor Hinatára terelődött a szó. Nocsak Naruto, mi van veled? - mosolyodtam el lágyan, mikor félreismerhetetlen arckifejezésével találtam szemben magamat.
- Csak nem történt valami, míg odavoltam? - tudakolta egy kaján mosollyal az arcomon. Naruto arca azonnal vörösbe futott és kényelmetlenül legyezni kezdte a levegőt, ezzel hárítva a dolgot.
- Mikre nem gondolsz, Sakura-chan! - válaszolta megbotránkozva, de még én is észrevettem az apró mosolyt a szája sarkában.
- Miért akarná Danzou kiirtani Konoha legbefolyásosabb klánjait? - értetlenkedtem, visszatérve az eredeti témára.
- Pontosan azért, mert befolyásosak. Saját magának akarja a falu minden egyes részlegét, azt pletykálják még a tanácsadóitól is alig fogad el bármiféle segítséget. Telhetetlen. - vázolta fel nagy vonalakban a dolgot - Azon kívül Shikamaru nem volt rest és kémkedett egy keveset egyik tanácsadója bőrébe bújva, akit Konoha határain túl egy küldetés során megöltek. - meglepetten meresztettem hatalmas szemeket a szöszire - Három napig kémkedett, utána újabb küldetésre küldték és úgy tett, mintha megölték volna őt. Kétség sem fér hozzá, hogy annak idején Danzou és a másik két öregember parancsára ölték meg az Uchiha-klánt! - megdöbbenve kaptam a kezemet a szám elé. Nem bírtam továbbmenni, mintha a lábaim a földbe gyökereztek volna. Megbénított engem a jeges felismerés iszonyata, holott nem is az én klánom volt, holott nem is éreztem a fájdalmat, amit egy rég letűnt klán élhetett meg akkor, amikor hirtelen eltűntek a föld színéről.
- De... Itachi volt az, aki megölte a klánt. - suttogtam magam elé révülten. Magam sem értettem, hogy miért kezdek el sírni, elvégre nem azért sírtam, mert kiirtották azt a klánt. Nem, Sasuke miatt sírtam, az ő fájdalmas arca sejlett fel előttem, mikor egy percre a klánjára gondolt. Istenem Sasuke, mit kellhetett neked átélned mindezzel?
- Az Uchihák és a falu között nagy volt a feszültség, ez még egészen addig megy vissza mikor Konohát megalapították. Én sem tudok többet, de a béke megőrzése érdekében kényszerítették őt, hogy a feszültséget megszüntesse, meg kellett ölnie a klánját. - sóhajtott fel, fakó tekintetével az eget kezdte pásztázni.
Még több könny csordult ki a szemem sarkából, még intenzívebben láttam magam előtt az ónix szempárt, ahogyan maga előtt vizslatják a kihalt utcát, amelyre tévedt, a halott emberekkel és a sok elszállt lélekkel, kiket már nem kap vissza. Csupa olyan hullával maga körül, kiknek arcát felismeri, akikkel együtt játszott, akiknek minden nap odaköszönt, ha hazaérkezett, akiknél vendégeskedett, akik tűzön-vizen átmentek volna azért, hogy támogassák őt és segítsék őt a bajban, hiszen egy klán voltak.
- Miért... mondtad ezt el? - suttogtam révülten, nem is pazarolva arra időt és energiát, hogy ránézzek a szöszire, pedig biztos voltam benne hogy már ő sem tudta tovább tartani magát, hallottam a szipogását, ahogyan megpróbálja elrejteni előlem a gyengeségét.
- Mert... a te klánodra is lehet, hogy ez a sors fog várni. - ijedten kaptam fel rá a fejemet, már az sem érdekelt, hogy milyen állapotban vagyok es hogy mennyire erőtlennek érzem magamat, a pillanat hevében csak arra emlékszem, hogy erőszakosan megragadtam Narutot a gallérjánál fogva és lerántottam őt magamhoz, hogy a szemébe nézhessek. A könnytől vizenyős azúrszemek ijedten kémleltek engem, minden bizonnyal váratlanul érte őt az akcióm, de ezzel abban a percben éppen nem volt se kedvem, se energiám törődni.
- Mégis mi a fenéről beszélsz?! - kiáltottam fel ijedten, mikor úgy igazából eljutott ködös agyamig, hogy mit is mondott éppen dinka, szöszi barátom. Mi is volt az, ami elhagyta a száját?! - Mi az, hogy az én klánomra is ez a sors fog várni, úgy érted, hogy Danzou ki akarja irtani a Harunokat?! – tudtam, hogy veszélyes a nyílt utcán ilyen és ehhez hasonló témákról beszélni, de képtelen voltam nem arra gondolni hogy mi lesz, ha hirtelen én is árva leszek mint Sasuke. Nem élném túl! Naruto türelmes tekintetétől csak még inkább kirázott engem a hideg, soha sem gondoltam volna, hogy egyszer még látni fogom őt ennyire magába zuhanva és elkeseredetten. Pont azt a Narutot, akitől én mindig nyertem az erőmet - Válaszolj már! - parancsoltam rá hevesen, ő azonban még mindig nem mozdult. Azt reméltem ez a mozdulatlanság nem egy válasz a kérdésemre, azért szerettem volna, hogy megszólaljon, hogy egy megnyugtató szócskával eloszlassa minden kételyemet. A "Nem" szó viszont nem hangzott el, együttérzően bámult engem.
Olyannyira megijedtem, hogy nem is voltam tudatában annak, hogy mit csinálok. Dühösen löktem el magamtól a szöszit és az sem érdekelt, hogy milyen szívszaggatóan hangzott fel a zokogása, miközben és megfordultam és elrohantam onnan. Nem kiáltott utánam, nem is mondott semmit, én pedig csak rohantam és rohantam, ahogyan a lábam bírta. Nem törődtem vele, hogy hány embernek megyek neki az utcán, ám tekintve hogy ilyenkor még a főutca is teljesen üres volt és csak a késő délutáni járőr tartózkodott ott, elég volt csak néhány ANBU-nak az utamba kerülnie, hogy nekik sikerüljön mennem. Átkozódva fordultak utánam, de szerencsére nem akartak engem megállítani, amiért rettentő hálás voltam nekik.
Olyan sietős volt nekem a Haruno birtok felé, hogy észre sem vettem mennyire távol vagyok hazulról, és hogy mennyit kellett loholnom, ahelyett hogy a házak fölött jutottam volna el oda, ami sokkal gyorsabb lett volna. Csak futottam és futottam, elborult fejemben pedig nem fogalmazódott meg egyetlen értelmes gondolat sem. Danzou meg akarná ölni a családomat, meg akarná tenni ezt a szörnyűséget?! Ahogyan arra a gonosz öregemberre gondoltam, aki a pult mögött üldögélt hirtelen nem tűnt olyan lehetetlennek Naruto története, mi több, maradéktalanul hinni kezdtem abban, hogy tényleg megtenné, és komolyan képes lenne kiirtani a családomból mindenkit. Hirtelen máris értelmet nyert az, amit mondott nekem, mikor megválaszolta a kérdésemet, hogy miért vesz engem egyáltalán vissza.
"Nos, erre választ fogsz kapni."
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Wáo
.......eszméletlen jóra sikeredett ez a rész alig várom a folytatást lécci sies vele!!!!