A csókunk már jó pár perce tarthatott, de a levegőhiány szétválasztott bennünket. A szívem hevesen vert az izgalomtól, és a testemben felgyülemlett adrenalintól, amit a csók okozott. Felnéztem Sasorira, akinek a szeme most sokkal sötétebb szürke volt, mint szokott. Kezei még mindig csípőm szorongatták, az én ujjaim pedig a nyakára kulcsolódtak. Mindketten szaporán vettük a levegőt, s ide-oda lökött bennünket a tömeg.
- Gyere! Beszélnünk kell! - ragadta meg hirtelen a kezem, s elkezdett kihúzni a tömegből egyenesen a kijárat felé.
Tényleg beszélnünk kellett. Az a csók túl szenvedélyes volt egy véletlen elcsattant csókhoz, ami két barát között történt. A szívem is azt súgta, hogy Sasori több nekem, mint egy barát, az eszem viszont azt diktálta, nem vagy még készen erre, hiszen nem felejtettem még el Sasukét. Mikor kiértünk a szórakozóhelyről a hűvös levegőtől hirtelen megborzongtam, de jól esett felhevült testemnek.
- Mi volt ez Sakura? - szegezte nekem azonnal a kérdést a vörös, aki láthatóan szintén össze volt zavarodva.
- Hát nekem egy csóknak tűnt. - válaszoltam kissé szórakozott hangnemben, ugyanis elég mókásnak tartottam, ahogy zavarában oda-vissza sétálgat előttem.
- Na, nem mondod? - nevetett fel ironikusan, majd hirtelen megállt előttem és engem a falhoz lökve megtámaszkodott fölöttem.
- Most mi az? - kérdeztem egy fokkal vékonyabb hangon, ugyanis kissé megijesztett ezzel a hirtelen közelséggel.
- Ha tudnád mióta vágytam egy csókodra. - suttogta vággyal teli hangon, s közben végighúzta hüvelykujját a csóktól duzzadt ajkaimon.
- És mi lesz most, hogy megkaptad? - néztem fel rá ártatlan szemekkel.
- Az attól függ, Te mit akarsz. - nézett mélyen a szemeimbe, hangja pedig komoly volt.
Mindig is sejtettem, hogy Sasori érzései komolyabbak a barátságnál, de eddig sosem tudtam volna rá többként tekinteni. Ezután a csók után azonban nekem is többet jelentett egy sima barátnál. Hosszú idő után újra éreztem, hogy valakinek fontos vagyok, és valaki vágyik a közelségemre. Vágytam rá, hogy valakinek fontos legyek. Felejteni akartam, és boldog akartam lenni. Abban pedig biztos voltam, hogy jelen pillanatban az éppen fölém magasodó fiú az a személy, aki képes lenne boldoggá, és újra szerelmessé tenni.
- Azt akarom, hogy mellettem legyél, és ne csak úgy, mint egy barát. - vallottam be neki őszintén.
- Sakura, biztos vagy te ebben? - kérdezte kissé bizalmatlanul.
Nekem azonban nem volt kedvem magyarázkodni. Megragadtam az ingjét a mellkasánál, és lehúztam magamhoz egy csókra, hogy bebizonyítsam, tényleg akarom Őt. Sasori először megdöbbent a hirtelen mozdulatomtól, de aztán azonnal viszonozta a csókom.
- Szerinted biztos vagyok benne? - kérdeztem tőle zihálva miután elváltunk egymástól.
- Nagyon remélem, hogy igen, mert ezek után nem tudnék tovább csak a barátod maradni. - hadarta el gyorsan mondandóját, majd ezúttal ő csókolt meg engem.
Igaz nem éreztem azt a bizsergést a csókjainál, mint Sasukénál, de ettől még nagyon jól estek, és boldoggá tettek. Most pedig ez volt a legfontosabb, hogy végre újból igazán boldog legyek, Sasori mellett pedig most határozottan az voltam. Már éppen kezdett kicsit melegebbé válni a hangulat, ugyanis a vörös hajú keze a szoknyám alá csúszott, az enyém pedig az inge kigombolt része alatti területekre, de ekkor megcsörrent Sasori telefonja.
- A francba már! - mérgelődött a mobil tulajdonosa, majd előhalászta azt a zsebéből, és felvette.
- Mondjad Dei! ... Kint vagyunk a klub parkolójában. ... Majd elmesélem, de mond, mit akarsz! ... És ezért képes voltál felhívni. ... Oké, menj! Majd én hazakísérem Sakurát. Na csá! - rakta le a telefont egy szemforgatás kíséretében.
- Na, mi van már? - nevettem el magam a reakcióján.
- A nagyságos Deidara nem jön velünk haza, és gondolta ezt közli velem, nehogy keressük Őt. - magyarázta unott hangon.
- Ne legyél már morci! - nevettem ki, mert úgy viselkedett, mint egy durcás kisgyerek.
- Te csak ne nevess ki engem. Gyere, inkább hazakísérlek. - ragadta meg a kezem, s elkezdett az otthonomhoz vezető út felé húzni.
A séta közben egyáltalán nem állt be közöttünk az a bizonyos néma csend, éppen ellenkezőleg. Sasori rengeteget mesélt a városról meg a közös életről Deidaraval, ami koránt sem unalmas. Megígérte nekem, hogy amint berendeztük a lakásom, és minden a helyére került elvisz engem egy kis városnézésre. Rengeteget nevettem ez alatt a kis idő alatt is, amit vele töltöttem. A szívemet megtöltötte az öröm és a boldogság. Sasori az úton végig fogta a kezem, és egy percig sem engedett el. Végül megérkeztünk a lakásomhoz, amit kicsit sajnáltam.
- Nos, megérkeztünk. - mosolygott rám szélesen Sasori.
- Igen, meg. Köszönöm, hogy hazakísértél. - öleltem meg szorosan, s közben magamba szívtam az illatát - Figyelj csak, nincs kedved bejönni egy kicsit? - kérdeztem meg fülig pirulva.
- Ha nem bánod, én nagyon szívesen maradok. - mosolyodott el kissé féloldalasan.
Kinyitottam a lakás ajtaját és már bent is voltunk. Még csak néhány bútordarab volt megtalálható, amit a tulajdonos direkt hagyott itt a bérlők számára. Ez pedig egy franciaágy volt a hálóban, egy fenyőből készült beépített szekrénysor a nappaliban, végül pedig az erkélyen egy kis kerti bútor szett, ami két székből és egy asztalkából állt.
- Igazából nem nagyon tudlak megkínálni még semmivel. - vakartam meg a tarkóm zavaromban, pont, mint Naruto.
- Szerintem valamivel mégis csak megtudnál. - vigyorgott rám pimaszul, majd a következő pillanatban lecsapott ajkaimra, ami kissé váratlanul ért, de viszonoztam.
- Nem ülünk ki egy kicsit az erkélyre? - kérdeztem miután sikerült elválnunk egymástól.
- De, persze, menjünk. - indult meg az említett hely felé. Elhúzta a tolóajtót és már kint is volt az aprócska teraszon.
A látvány, ami fogadott gyönyörű volt. Tokió az éjszakai fényekben talán még gyönyörűbb. A hatalmas felhőkarcolók, a hidak és szinte majdnem minden épület kivilágítva díszelgett. Már most imádtam ezt a várost.
- Ugye milyen gyönyörű? - lépett mellém Sasori, ezzel kizökkentve a csodálatból.
- Magával ragadó. Szerelmes lettem. - motyogtam még mindig a tájat bámulva.
- És belém vagy a tájba? - kérdezte meg hirtelen, ami teljesen ledöbbentett.
Fogalmam sem volt erre mit válaszolhatnék. Kétségem sem volt afelől, hogy vonzódom hozzá, és élvezem a vele eltöltött időt, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy szerelmes vagyok - e. Egyetlen egyszer voltam szerelmes életemben, és akkor madarat lehetett volna velem fogatni, a pillangók a hasamban egy percet sem pihentek és az a bugyuta mosoly sosem fakadt le az arcomról. Nem éreztem még ezeket a dolgokat Sasorival kapcsolatban, de talán ez még korai is lett volna, így a legjobb választ mondtam, ami eszembe jutott.
- Egyenlőre még csak a tájba. – feleltem őszintén egy mosoly kíséretében - De jó úton jársz. - nyomtam egy puszit az arcára
- Ezt örömmel hallom. - mosolyodott elő is.
Nagyon sokáig beszélgettünk az erkélyen ülve. Volt mit mesélnünk a másiknak, hiszen karácsonykor találkoztunk utoljára, azóta pedig mindkettőnkkel rengeteg dolog történt.
- Sasori, kérdezhetek valamit? – fordultam hozzá félénken, de már régóta foglalkoztatott ez a kérdés.
- Persze, amit csak akarsz. – mosolygott rám bátorítóan.
- Miért ment el Itachi? És mi van most vele? – nem mertem a szemeibe nézni, magma elé bámultam miközben nehézkesen kinyögtem a kérdéseim.
- Hmm. Nos, Itachinak nagyon fontos az öccse. Mindig is az volt, azt viszont már képtelen volt megbocsájtani neki, hogy ellene fordult, és a nagybátyja oldalára állt. Ezért ment el, nem akart egy légtérben lenni Madarával. És hogy mi van most vele? Erre mi, a legjobb barátai sem tudunk pontos választ adni. Valahol Amerikában mászkál, próbál új életet kezdeni, távol a nagybátyja mocskos játékaitól. Azonban mivel mi vagyunk a legjobb barátai, azt is tudjuk, hogy jelentkezni fog, mikor úgy érzi, hogy szüksége van ránk, mi pedig itt leszünk neki. – mosolyodott el a mondandója végén, de láttam, hogy a szemei szomorúan csillognak.
- Szóval mindenről a nagybátyjuk tehet. Mégis ki ő, hogy ekkora hatalma van felettük? – tettem fel a kérdést kissé ingerültebben, mint kellett volna.
- Valahogy úgy, de azt hittem el akarod felejteni a múltat. – emlékeztetett a legfőbb célomra, amiért ebbe a városba költöztem.
- El is akarom. Ne haragudj, csak bizonyos dolgok még mindig foglalkoztatnak akaratom ellenére is. – néztem szemeibe bűnbánóan.
- Semmi baj, megértelek. – húzott közelebb magához és egy puszit nyomott a homlokomra.
Talán hajnali három körül lehetett az idő mikor Sasori végleg elhagyta a lakást egy búcsúcsók után, ezzel magamra hagyva engem és a gondolataimat. A késői idő ellenére mégis úgy döntöttem, hogy veszek egy forró fürdőt. Tele engedtem a hatalmas kádat vízzel és már el is merültem a habokban. A szívem még mindig furán zakatolt az este történtek folyamán. Abban tényleg biztos voltam, hogy boldog lennék Sasori mellett, de abban már kevésbé, hogy úgy tudnám szeretni, mint Sasuket. Azt mondják az ember az első szerelmét, és az első csókját sosem felejti el. Nos, én mindkettőt az Uchihával éltem át. A szívem egy darabja még mindig az övé volt, és képtelen voltam elfelejteni örökre. Tudtam jól, hogy számunkra nincs többé közös jövő, de a lényem egy picinyke része még mindig reménykedett az ellenkezőjéről. Hiszen azt terveztük, hogy összeházasodunk és együtt utazunk el, de aztán minden megváltozott. Eldobott magától, mit egy használt rongyot. Pedig én mindent megtettem a kapcsolatunkért, azért, hogy boldog legyen, és ezt ő maga is viszonozta hoszú ideig, de aztán minden megváltozott azon estén.
Azon az estén a szívem milliónyi darabokra tört, a mellkasomban olyan erős szorítást éreztem, hogy azt hittem megfulladok, a szemeimet pedig már szinte véresre sírtam. Talán éppen ezért is féltem egy újabb kapcsolattól, annak ellenére, hogy tudtam Sasori sose tenne ilyet, pláne azok után nem, hogy pontosan, mint mentem keresztül Sasuke után. Mindennél jobban szerettem volna továbblépni, és végre mindent magam mögött hagyni. Ezért is kellett egy esélyt adnom nem csak Sasorinak, hanem magamnak is. Nem sirathattam örökre az első kapcsolatomat, hisz ahhoz még túl fiatal voltam. Fel kellett állnom és tovább lépnem, erre pedig a legjobb megoldás, ha nem taszítom el magam mellől, azt a fiút, akinek tényleg fontos vagyok, és igazán akar engem. Másrészről pedig abban is száz százalékig biztos voltam, hogy Uchiha Sasuke sem burkolózott magányba csak azért, mert engem elhagyott. Mindig körülzsongtak a lányok, és ez nem változott meg és soha nem is fog.
Míg én a gondolataimba merültem, addig a víz teljesen kihült, a hab pedig teljesen elpárolgott. Gyorsan megmosakodtam, majd megszárítkoztam és felöltöztem, végül pedig fogat mostam. A tükörbe nézve elhatároztam, hogy igenis boldog leszek!
Az éjszaka már kevésbé telt nyugalmasan. Nyugtalanul aludtam, talán az új hely volt szokatlan, de egész éjjel rémálmok gyötörtek.
~Sakura álma~
Egy templom felé rohanok. Fel a lépcsőkön. Be a feldíszített ajtón. Egy esküvő. Ahogy a terembe érek, a násznép felém fordul és hüledezik. Lassítok a tempómon. A padok között rengeteg az ismerős arc. Naruto arca meggyötört és búskomor, Hinata mellett szintén lehajtott fejjel áll. Mi történik itt?Ino szánakozóan néz felém. Sasori pedig csalódottan bámul rám. Mi a fene folyik itt? Kik azok az oltárnál? Ők ketten továbbra sem fordulnak hátra. Ahogy közelebb érek, azonban a tanút rögtön felismerem. Itachi. Az ő szemei talán a többiekétől is szomorúbbak. Megérinti a vőlegény vállát, aki hátrafordul. Alig hiszek a szememnek. Uchiha Sasuke az. Tökéletesen mutat szmokingjában, amihez egy csokornyakkendő párosul. A látványtól elakad a lélegzetem Azonban a következő pillanatban megfordul az ara is. Mellette pedig nem más áll, mint az a lány, a múltjából Kohana. Gyönyörűen fest a hófehér menyasszonyi ruhájában, ami végigsimul karcsú testén. A könnyem akaratlanul is kibuggyan a szőke nőszemély mosolya láttán. Sasuke is gúnyosan vigyorog rám, majd megszólal, amivel még inkább összetör. A lábaim remegni kezdenek, a mellkasom pedig úgy szorít, hogy szinte megfulladok.
- Komolyan azt hitted elvennélek? Szánalmas vagy. - nevet fel még gúnyosabban.
- Menj innen kicsi Rózsaszín. Ő az enyém volt mindig is. - néz rám szánakozóan a szőkeség.
Úgy teszek, ahogy mondja. Hátat fordítok és rohanni kezdek. Azonban az út nem a templom lépcsőjével végződik, hanem egy szakadékkal. Egyenesen belerohanok, mert túl későn veszem észre, hogy ott van. Csak zuhanok, és a zuhanás sosem ér véget.
A rémálomból ziháltan és teljesen leizzadtan ébredtem fel. A hajam teljesen csapzottan lógott szemembe, amit egy gyors mozdulattal kisöpörtem onnan. Teljesen felzaklatott az egész álom. A levegőt még mindig szaporábban vettem, és a szívem is hevesen kalapált. Nem értettem, hogy álmodhattam ekkora marhaságot, de talán egy jel, hogy felejtsem el őt végleg.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
