Némán ültem az ágya szélén és próbáltam megemészteni a hallottakat, miközben párhuzamosan kattogott az agyam azon, hogy mi lehetne erre a válasz. Mit felelhetnék erre, elvégre nem vagyok én terapeuta, nekem nem mennek ezek a dolgok, én nem tudok embereket vigasztalni, nem tudok olyan életerős lenni, hogy más emberek gondját is a nyakamba vehessem! Mégis... valami belső hang arra akart ösztönözni engem, hogy ne csak hogy mondjak erre valamit, de segítsek rajta, segítsek neki hogy átléphessen ezen a nehéz időszakon és újra felépíthesse az életét, hogy sikerüljön kilábalnia ebből az állapotból és olyan ember lehessen, amilyennek lennie kellett volna, aki volt, még mielőtt beütött volna a krach a családjában, még mielőtt rájött hogy milyen keserű is a világ!
- Nem vagyok terapeuta... - sóhajtottam fel végül, némi szánalommal a hangomban, ezt azonban rögtön el is fojtottam magamban. Nagyon is jól tudtam, hogy neki nem erre van szüksége, nem erre, hanem megértésre és valamire, amivel ki lehet egyensúlyozni a fájdalmat és a dühöt, ami benne kavargott már olyan sok ideje - ...de amit csinálsz az nem egészséges.
- Mégis mi a fenét tudnál te arról, hogy mi helyes, meg mi nem?! - olyan hirtelen pattant fel az ágyról, hogy én is leestem a matracról ijedtemben. Még időben a talpamon tudtam landolni, hogy ne taknyoljak az orra előtt hatalmasat és nem kellett hogy ezáltal leégessem magamat. A szemei telve voltak fájdalommal és méreggel, ölni vágyott volna, ha megtehette volna. Idegenkedtem ettől a feldúlt és mérges embertől, elvégre Sasuke minden voltam a szememben csak ez a kettő nem. Főleg nem az a fajta, aki ennyire könnyen felkapná a vizet valamin, egy semmiségen, amit csak egy idegesítő kis fruska mondott, akihez még csak nincs is köze!
- Megmondtam, hogy nem vagyok terapeuta! - szabadkoztam rögtön, majd eszembe jutott, hogy ez nem valami meggyőző. Visszább akartam venni, elvégre nem lett volna jó ötlet konfrontálódni vele pont most, amikor végre úgy éreztem, hogy többre vittem, mint az elmúlt évek alatt bármikor. Azonban azt is nagyon jól tudtam, hogy semmi értelme nem lenne hirtelen megfutamodni a haragja elől és úgy tenni, mintha nem is mondtam volna semmit - De még ha nem is értelek, akkor is vannak szemeim és látom, hogy mi van veled, és ez nem egészséges! - vágok vissza.
- Nem érdekel, hogy te meg a mestered mit gondoltok rólam! - az ágy másik végében állt, úgy nézett ki, mint egy tüskés sündisznó, sőt, pontosan úgy is viselkedett. Szúrósan és ellenszenvesen, görcsösen védte magát minden elől, ami csak egy kicsikét is személyeskedőnek tűnt neki, ami akár egy egészen kicsit is közelebb férkőzhetett volna hozzá. Automatikusan a tüskéivel válaszolt ezekre a közeledésekre. Igen, pontosan úgy viselkedett, mint egy sündisznó!
- Nem gondol rólad a mesterem semmit! - tiltakoztam - Én gondolok rólad sok mindent! Nem kell, hogy értsem, hogy min mentél keresztül ahhoz, hogy tudjam, hogy beteg vagy! - fogalmam sincs, hogy hirtelen mitől ugrott meg ennyire a hangulat, minden bizonnyal az én kommentárom volt az, ami kirobbantotta a veszekedésünket, bár feldúlt állapotomban nem tudtam volna már visszavezetni a történet fonalát. Ezer meg ezer érzelem kavargott bennem egyszerre, gondolatok és olyan dolgok, amiket ki szerettem volna mondani. De olyan sok ok volt, ami miatt nem mertem kiejteni őket a számon, olyan sok dolog volt, amiről tudnia kellett volna, de soha sem tudtam rendesen szavakba önteni, nem volt meg hozzá a bátorságom hogy kinyissam a számat.
- De... értened kell. - suttogta, hirtelen olyannyira csendesen hogy az előző hangzavar után alig értettem meg a szavait. Izmai görcsösen összerándultak, kicsire húzta magát, a tekintetét pedig a mellette lévő ágytakaróra szegezte, mintha hirtelen az bizonyult volna a világ egyik legérdekesebb dolgának.
- Hogy érthetném, ha soha sem mesélted el? - éreztem, ahogyan a könnyek marni kezdték a szemeimet, azonban ezúttal tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy ne pityeredjek el. Nem érte volna meg, ebben a helyzetben legalább is aligha. Nem nekem kellett volna sírnom, nem is lett volna jogom, hogy könnyeket hullajtsak. Neki kellett volna sírnia, sírnia, hogy kiengedhesse az évek alatt felgyűlt keserűségek hadát, amik benne tomboltak végtelen ideje.
- Hisz Naruto már elmesélte, vagy nem? - kérdezett vissza végtelenül ellenszenvesen és gúnyosan. Szégyenkezve sütöttem le a szemeimet, mintha valami rettenetesen rosszat csináltam volna, pedig én magam is tudtam, hogy nem csináltam semmit, ami miatt szégyenkeznem kellene.
Miután harcolt vele, elmondott mindent. Nekem, Kakashi-senseinek, Tsunadénak, mindenkinek, aki éppen ott volt, még ha tudta is hogy ezzel lerántja a titokzatosság leplét Sasukéről. De mint volt csapattársa, mint volt mestere és a Hokagéja jogosan úgy gondolta, hogy igen is hallanunk kell, hogy megérthessük, hogy micsoda kínok tették őt azzá, ami őt ma is képezi. Elsősorban ő volt az oka annak, amiért érdeklődni kezdtem a pszichológia iránt, még ha ez egy rettentően összetett dolog is, amihez évekig tartó gyakorlat és tanulás kell, hogy valaki elsajátíthassa és megtanulhassa ezeket a dolgokat. Én mégis érdeklődtem aziránt, hogy hogyan működnek az emberek, hogy milyen traumák válthatnak ki olyan tüneteket, amilyeneket az orvostudomány ma is ismer. Hogyan lehet ezeket gyógyítani? Mit kell tenni és hogyan kell viselkedni, mi okozza a lélek betegségeit? Olyan sok kérdésem volt az elején, de a mai napig nem tudtam rájuk választ találni. Egy orvosi ninja első és legfőbb dolga, hogy el tudja látni a fizikailag sérült embereket, hogy a nemzet ninjái mindig egészségesek legyenek. Gondoskodnia kell azokról, akik elestek, akik betegek, akik már öregek vagy gyengék. De a lélek betegségeire az orvostudomány nem fektetett soha sem kellő hangsúlyt, ez pedig rettenetesen sajnálatos, hiszen olyan sok ember van, akiknek segíteni kéne túllendülni a múlton. Pontosan, mint Sasuke.
- De. - nyekegtem zavaromban. Hihetetlen hogy nem kezdtem el már megint bőgni, pedig szégyenemben lehet, hogy lett volna hozzá kedvem. Nem igazán értem, hogy miért éreztem ennyire ramatyul magamat, hiszen Naruto mesélte el ezeket a dolgokat és nem én, én ott voltam és hallgattam. De nem véletlenül nem akarta, hogy ne tudjam ezeket a dolgokat, soha sem bízott bennem annyira, nem voltunk barátok, de ellenségek sem, ő volt az isten, akire minden lány áhítattal nézett, én pedig a mázlista, ám rettentően idegesítő szerencsés kis liba, akinek kivételesen szerencséje volt és életében először megfogta az isten lábát. Na de melyik istenét? Különös ezekbe a dolgokba belegondolni.
- Nem értheted meg, pusztán attól, hogy tudod. - morogta maga elé fásult hangon. Bólintottam, hiszen értettem. Nem volt olyan pechem hogy ezt nekem is át kelljen élnem, ugyanakkor rettenetesen vágytam rá hogy megérthessem őt, hiszen segíteni szerettem volna rajta, kész lettem volna rá hogy átsegítsem őt ezen a folyamaton, hiszen így nem csak hogy a pszichológiában is több dologra jutottam volna, mint néhány szakkifejezésekkel megtűzdelt szöveg egy tekercsben leírva, hanem gyakorlatot is szereztem volna. Azon kívül megpuhíthattam volna őt, segíthettem volna neki, hogy ismét teljes értékű életet éljen és ne csak azon járjon a feje, ami a múltban történt. Nem érdemli, meg hogy folyamatosan ezek a dolgot emésszék őt - Sakura... - szólalt meg rekedtesen. Bűnbánóan pillantottam fel rá, abban a reményben, hogy el fogja kapni a tekintetemet és meg fogja érteni, hogy hogyan érzem magamat éppen, de a szemei még mindig az ágytakaró barázdái között vándoroltak fel és le.
- Hm? - kérdeztem ellágyulva, ahogyan végignéztem rajta. Olyan hihetetlen volt, hogy ennyire közel engedett magához, hiszen meg sem próbálta a Macsó Sasuke szerepét hozni, amit általában. Görnyedten, az ágy szélébe görcsösen kapaszkodva állt ott, lehajtotta a fejét és meredten bámult maga elé. Legszívesebben csak odamentem volna és szorosan magamhoz öleltem volna, de túlságosan is féltem attól, hogy hogyan reagálna erre, én pedig kénytelen lennék ismét csalódni, elrontva ezzel a pillanatot.
- Menj haza. - suttogta. Szavai kísértetiesen csengtek a fülemben, újra és újra, mintha valaki visszhangra állította volna a zenedobozát a fejemben. Hitetlenkedve bámultam őt, valamiféle magyarázat után kutatva az arcán vagy a mozdulataiban, de semmi sem utalt arra, hogy mégis mit szeretne ezzel kifejezni. Ez valami kódolt üzenet, csak egy vicc, vagy valamiféle próbatétel? Esetleg tényleg csak azt várja tőlem hogy hagyjam őt itt?!
- Tessék?! - kérdeztem vissza fennhangon, olyannyira fennhangon, hogy kiabálásba fulladt a puszta kérdés. Sasuke fekete szemei rám villantak, tiszteletet és félelmet parancsolóan, majdhogynem átszúrt engem a puszta tekintetével. Hiába hogy nem szerettem volna, az arcom megint csak lelkem tükre lett. A kezeimet a szívemre tapasztottam és lelombozva hajtottam le a fejemet. Ismét csak a könnyek. Mindig csak a könnyek voltak azok, amikkel elő tudtam hozakodni, de még mindig volt bennem annyi büszkeség hogy ne eresszem el őket.
- Nincs itt helyed, Sakura. - csóválta meg a fejét - Hamarosan elég erős leszek ahhoz, hogy megöljem Orochimarut és megszabadulhassak tőle. - döbbenten néztem fel a földről, ő azonban ügyet sem vetett a hirtelen meglepettségemre - Mi lesz veled utána? Mi lesz veled addig? Kabuto gyanakszik rád, gyanakszik már azóta, hogy megjelentél itt. Veszélybe sodortad magadat miattam, pedig nem érek annyit, hogy megöljenek téged. De ott Konohában még visszavárnak téged, neked még van hová visszatérned, Sakura. - ismét rám nézett, azokkal a gyönyörű, fekete drágakövekkel, amiket nem tudtam volna elfelejteni, még akkor sem, ha ezer évig élek is - Nem itt van a helyed. Soha nem is volt.
Élettelenül meredtem a földre, a testem mellett lógó kezem pedig akaratlanul is ökölbe szorult. Nem igazán értettem, hogy miért mondjak ezeket nekem, hogy már megint mi értelme, hogy ennyire kiborít engem a viselkedésével, hogy már megint szem - és fültanúja kell, hogy legyek annak, ahogyan átvált boldogból szomorúba, savanyúból édessé, zavartból nemtörődömmé. Olyan kegyetlennek éreztem a szavakat, hogy mintha az egész szívemet ezer apró darabra tépkedték volna, mintha tűkkel böködték volna a testem minden egyes pontját, pontosan olyan hatással voltak rám a szavai.
Nem akartam továbbra is ott maradni, nem akartam őt nézni és azon gondolkodni, hogy éppen hol rontottam el akkor, csak mentem, ahogyan a lábam előre vitt, az ajtóhoz viharoztam, kitártam azt és becsapva magam után átrohantam a saját szobámba. Istenem, istenem, hát mégis ez lett ennek az egésznek a vége?! - kérdezgettem magamtól újra és újra, míg nem végül a könnyeket sem tudtam már tovább tartani, ledőltem az ágyra, a fekete a párnámba fúrtam és hangosan zokogni kezdtem, kiadva vele minden keserűségemet és bánatomat, amit éppen akkor éreztem. Nem éreztem magamat feloldozva a küldetésem alól, nem éreztem úgy, hogy jó az, hogy nem kell tovább beépített ügynököt játszanom. Nem éreztem, hogy ez egy jó dolog lenne éppen. Úgy éreztem, hogy elbuktam, hogy nem tudtam elvégezni az egyetlen olyan dolgot, amit úgy éreztem egyedül is képes vagyok véghezvinni.
Utáltam magamat. Utáltam magamat mindenkinél és mindennél jobban.
Észre sem vettem, hogy álomba sírtam magamat. Mikor ismét felébredtem a göcsörtös ágak között alig észrevehetően derengő csillagokat pillantottam meg. A hold halovány fénye beszűrődött hozzám az ágak között, ezüstös derengésben fürdetve az egész szobát. Bágyadtan néztem körül. Ismeretlen, hideg és személytelen volt ez a hely, pontosan olyan, mint Orochimaru összes többi rejtekhelyén. Mikor a ruhásszekrényem felé pillantottam megláttam azt a hátizsákot a fogantyúra akasztva, amelyikkel érkeztem. Amelyikben egy váltás ruha, fegyverek, gyógyszerek és úti tabletták voltak csupán, csupa olyan dolog, ami egy ninja számára elengedhetetlen, de nem olyasmik, amelyek számomra ne lennének elengedhetetlenek. Én csak a személyes dolgokat akartam magammal vinni, valamit, ami emlékeztet rá hogy honnan jövök, de nem volt semmi olyasmim. Egyetlen olyan dolog volt amit nagyon szívesen magammal vittem volna az utamra, egy képet egy keretben viszont nem tudtam volna belegyömöszölni a hátizsákomba. Így hát a Hetes Csapat fotója ott maradt az éjjeli szekrényemen, jól megszokott helyén, ahol azóta már egészen biztosan be is porosodott már. Ki tudja?
Könnyek csurogtak a párámra. De hiszen én sírok! - fedeztem fel remek és okos Sakura módra, de már csak akkor mikor túlságosan is késő volt. Még révedt agyamon keresztül is tudtam, hogy mi történt, hogy miért fekszek hanyatt az ágyamban, a csillagokat bámulva, holott mikor legutóbb fent voltam a nap még magasan állt az ég tetején és ott trónolva ontotta magából a meleget. Kabuto éppen azelőtt röviddel hozta az ebédünket, Orochimarunak pedig a gógyszereit. Olyan volt mintha a kora délután történtek is ezer meg ezer évek lettek volna, mintha talán meg sem történtek volna, mintha csak egy rossz vicc lett volna az egész. Mertem ugyan remélni, hogy ez csak azért van így, mert valami borzalmasat álmodtam az éjjel, és valójában csak agyam beteg képzelgése volt az egész, sajnálatos módon azonban nem így volt. Tudtam, hogy valóságos volt minden, ami velem történt, tudtam, hogy azért nem zártam kulcsra az ajtómat, hogy azért nem vettem le a szandáljaimat és hagytam copfban a hajamat és ezért volt az, hogy egy nedves tócsában feküdtem, amit én magam könnyeztem ki.
Erőtlenül feltápászkodtam az általam felmelegített fekhelyről és körülnéztem magam körül, noha én sem tudtam, hogy mi után kutatok. Abban sem voltam biztos, hogy kutatok. A félelem, a fájdalom, a szomorúság, a szívemet mardosó kín volt az, ami miatt úgy éreztem, hogy még a járáshoz sem lesz erőm. De valahogyan még ezeken túlról is, az agyam egyik ködmentes szegletéből csak tudtam, hogy megvan már, hogy mi lesz a következő merész tettem. Menjek haza, Sasuke? - gondolkodtam el magamban - Annak viszont van egy ára! Még pedig hogy nem fogok egyedül hazatérni, arra mérget vehetsz!
Dühös mozdulatokkal estem neki a cuccaimnak és pillanatokon belül összedobtam mindent, ami egy utazáshoz szükséges lehet. Minden személyes cuccom ott volt, ahová raktam, köszönhetően annak hogy alig volt nálam valami, na meg hogy ezen a helyen még direkt sem hagytam volna kupit, nem hogy véletlenül!
Éppen indulni készültem volna Sasuke szobája felé, hogy ördögi tervemet beteljesíthessem, mikor kinyílt az ajtó és tervem tárgya lépett be rajta, óvatosan becsukva azt maga mögött. Aznap ez már a sokadik meglepettségi szünetem volt, de nem számított, hiszen sejtettem, hogy még sok van előttem. Dühösen markoltam rá a hátizsákom pántjára, nehogy még a végén csalódottságomban az ő nyaka köré tekeredjenek a fürge ujjak. Létezett az a düh, aminek hatása alatt képes lettem volna puszta kézzel megölni őt, főleg ezek után. Nem tudtam, hogy mégis miért jött ennyire hirtelen ez az ötlet, hogy menjek el és hagyjam magam mögött mindent, amiért megdolgoztam, de láthatóan tényleg nem csak egy vicc volt az egész. Halálosan komolyan gondolta a dolgot, és még ha ez nem is az ő hibája volt, de mégis rá haragudtam emiatt az egész helyzet miatt a leginkább. Talán azért mert képtelen voltam beismerni hogy mennyire megbuktam Naruto hősies megmentő szerepében, amit életemben először, de minden bizonnyal utoljára vettem magamra hogy az erőmet bizonyítsam. Kettőnk között annyi volt a különbség hogy neki sikerült, nekem pedig nem!
- Nem kell rám így nézned. - vágta csípőre a karjait, szúrós szemekkel végigmérve engem. Nem véltem sok komolyságot felfedezni a mondandójában, ha nem ismertem volna őt eléggé jól, talán azt hittem volna, hogy ezzel a kicsi viccelődéssel csak jobb kedvre akar engem deríteni. Ahogyan azonban felnéztem a fekete szemekbe, minden düh elpárolgott a testemből. Képtelen lettem volna dühös lenni rá, annyira dühös hogy képes legyek benne kárt tenni, amennyi düh elegendő lett volna ahhoz, hogy ne érdekeljen engem többé. Hogy ki ő, hogy mi ő, hogy mennyire makulátlan, csodálatos és minden szempontból elragadtató is ő, hogy minden hibája ellenére is olyannyira tökéletes számomra, mint egyetlen másik ember sem ezen a földön. A haragom gyenge fájdalommá, végtelen bánattá alakult át, olyasfajtába, ami szétmarja az ember belsejét, mint a sósav - Ez lesz számodra a legjobb. - biztosított engem zseniálisnak hitt terve pozitív oldaláról, a hangja viszont mintha egy hosszú alagút végéről szólt volna hozzám. Alig hallottam, vagy ha hallottam is, nem volt hozzá kedvem hogy felfogjam a szavak jelentését.
- Nem! - tiltakoztam, elfojtva a kitörni készülő könnycseppeket. Már így is több alkalommal sírtam előtte, mint kellett volna, és hiába hogy csak egy gyenge nádszál voltam, aki a szélben hajladozott, de nem akartam esetlennek, kicsinek és tehetetlennek tűnni, még akkor sem, ha tudtam, hogy ez vagyok én. Megtagadni önmagamat nehezebbnek tűnt, mint azt hittem volna elsőre, mikor elhatároztam magamban, hogy igen is egy új Sakura Haruno képében fogok megjelenni előtte és tiszta lappal indítok kettőnk között.
Láthatóan meglepte őt a hirtelen tiltakozásom, mintha azt gondolta volna, hogy elég lesz néhány szép szóval meggyőznie engem, én pedig önfeledten dudorászva fogok visszamenni Konohába. Hát, hatalmas tévedésben él, ha azt hiszi, hogy igaza van! - döntöttem el hangtalanul, dacosan felnézve az arcára.
- Miért vagy ennyire makacs? - sóhajtott fel megrendülve. Ki hitte volna, hogy egyszer még ez is sikerül, kiábrándítani Sasukét? Hm, lehet, hogy ez is csak egy vicc volt, egy poén, hogy elterelje a figyelmemet a bennem tomboló keserűségről, hiszen azt egészen biztosan ő is érezte. Ahelyett azonban hogy mosolyogni kezdtem volna és megpróbáltam volna értékelni, hogy életében először megpróbál engem jobb kedvre deríteni, mikor ő maga is annyira komor és magának való, lehajtottam a fejemet és szabadjára engedtem a könnyeimet. Nem voltam hozzászokva hogy ennyire közel legyen hozzám, a mellkasának tudtam volna dönteni a fejemet, ha akartam volna, karjaimmal gond nélkül elértem volna őt, de nem voltam róla meggyőződve hogy annak lett-e volna bármi értelme, ha hirtelen elkezdek neki érzelgősködni. Éppen elégszer döntöttem már úgy magamban, hogy nem éri meg, nem ez lett volna az az eset, amikor hirtelen megváltozott volna a véleményem - Ne kezdj már el sírni... - legnagyobb meglepetésemre egy suta mozdulattal végigsimított a vállamon és még közelebb hajolt hozzám, minden bizonnyal abban a reményben, hogy a szemembe nézhet. Makacsul félrenéztem, próbáltam eltakarni az arcomat, hogy ne leskelődhessen utánam - Mégis mi bajod van, a te helyedben én már rohannék hazafelé! - taszított rajtam egy aprót, éppen csak akkorát hogy tudtomra adja a létezését. Nem volt rá szükség, elkerekedett szemekkel meredtem rá, már az sem érdekelt, hogy könnyeimtől maszatos az egész arcom. Mit is mondott az előbb? Mi hagyta el a száját?
- Mi? - öltöttek szavat gondolataim, noha eléggé élettelen formában, a hangom inkább egy láncfűrész reszelős hangjára emlékeztetett engem, mint a valódi hangomra. Sasuke keserű mosollyal félrenézett, helyettem a földnek szentelte minden figyelmét.
- Haza akarok menni. - suttogta elrévedve. Még mindig rosszul hallok? Vagy ez csak egy álom?
- Akkor mi a fenéért vagy még itt, gyere velem! - támadtam neki azonnal, mintha valami beteg perverz lennék, aki embereket rabol öncélból. Nem lepődtem meg, mikor hirtelen meglepetten hátrahőkölt tőlem, de amilyen hirtelen jött ez a reakció, olyan hirtelen lépett is vissza előbbi helyére és ismét egy fakó mosollyal díjazta a reakciómat. Hogy megmutassam, mennyire ki akarom tekerni a nyakát egy alaposat sóztam szegény fejére, amit ő inkább valamiféle morgással az orra alatt, mint rendes szavakkal jutalmazott, de nem kaptam érte egyetlen jeges tekintetet sem - Nem fogod fel, hogy mennyire szarul érezzük magunkat mindannyian?! - vágtam a képébe indulatosan - Nem fogod fel, hogy mennyi mindent tettél tönkre mikor elmentél?!
- Higgadj le! - válaszolta, ezúttal cseppet sem higgadtan, valamilyen szinten mégis sikerült megőriznie a szokásos nyugalmát. Két kezét a vállamra tette és nem engedte, hogy felpipiskedve hozzá továbbra is üthessem-vághassam őt, habár nem is ütöttem nagyokat, ráadásul szándékosan nem okoztam volna benne nagyobb kárt - bár tervben volt az elején - lenyomott engem a földre, hogy nyugton maradhassak. Zavartan próbáltam szabadulni a börtönből, ő azonban nem engedett engem.
- Önző vagy. - hánytam a szemére, dühtől felforrt agyvízzel. Igazságtalan voltam vele, tudtam jól, de azt akartam, hogy megértse, hogy nem ő az egyetlen sértett fél a Hetes Csapat történetében, elvégre mi voltunk a leginkább megingatva tőle, mikor elhagyott minket.
- Mindannyian önzőek vagyunk, nem vetted még észre? - ezúttal úgy tűnt nincsen kedve béna viccekkel feldobni a hangulatomat, a fekete ónixszemek szilárd komolysággal csillogtak a gyér fényben - Ti is ugyan annyira önzőek vagytok, mint én, és mindenáron vissza akartok vinni, kockáztatjátok értem az életeteket, pedig nem érdemlem meg, ahelyett hogy leszállnátok rólam! - minden szava csak kés volt a szívembe, hiába hogy nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire fáj, ismét könnyek szöktek a szemembe - Azt hiszitek, hogy én vagyok az önző, amiért járom a saját utamat és bosszút akarok állni, holott ti vagytok azok, akik nem akarjátok, hogy véghezvigyem! Ez az egyetlen célom, nincs több minden, amit meg akarnék valósítani! - sziszegte az arcomba, hangja egyre dühösebb és dühösebb lett.
- Ha barátokat szerzel, ne csodálkozz, ha ragaszkodnak hozzád! - jöttem fel az ellenérvvel. Ezúttal annyira dühös voltam rá, hogy egy percre még arról is elfeledkeztem, hogy mennyire közel van hozzám, hogy milyen kevés az a távolság, ami elválaszt minket egymástól - Még ha engem nem is, de Narutót igazán megérthetnéd végre! - nem is értem, hogy miért ő jutott eszembe először. De ahogyan a végtelen szomorúsággal és elkeseredettséggel megtelt tengerkék szemekre gondoltam, amelyek szüntelen ontották magukból a végtelen bánatot a történtek után, képtelen voltam azt előnybe helyezni, hogy én hogyan éreztem és érzek még mindig - Beteges hogy mennyire függünk egyetlen kapcsolattól, de ez akkor is így van! Naruto csak azért edzett végkimerülésig hogy téged visszavigyen a faluba, én is... még én is megpróbáltam hasznossá tenni magamat. - suttogtam letörten. Sasuke szorítása erősebb lett a vállamon, szinte már fájt, ahogyan lefogott engem.
- Igazán tudnotok kéne, hogy mikor kell feladni. - morogta az orra alatt - Ha... eddig nem sikerült, miért sikerülne néhány hét múlva? - keserűen megvonta a vállát - Nekem meg kell ölnöm Orochimarut, meg kell ölnöm Itachit és csapatra van szükségem. - tájékoztatott engem jövőbeli terveiről - És ebben még ti sem fogtok tudni megakadályozni. - éreztem, hogy fáj neki, ahogyan kimondja ezeket a szavakat, de nem tudtam mást tenni csak hagyni, hogy ez a fájdalom az én testemen is úrrá legyen valahogyan.
A könnyeim megint útnak eredtek, folytak le, az államon a ruhámra és a padlóra, folytak olyan sok irányba elágazva, hogy meg sem tudtam őket számolni. Ez lenne a vég? - tanakodtam - Tényleg így kell, hogy véget érjen ez az egész, így, ennyire váratlanul és hirtelen, hogy nem tudtam rendesen felkészülni sem a pillanatra? Komolyan?
- Miért sírsz? - Sasuke hangja furcsán lágy és puha volt, ilyennek talán még soha sem hallottam őt. Idegesen megráztam a fejemet, az egerek itatását viszont egy percre sem hagytam abba, sírtam, ameddig az egész testem rázkódni nem kezdett az elemi erővel rám törő fájdalomtól és csalódottságtól. Igen, biztos voltam benne hogy ott áll a vég a küszöbön, nekem pedig nincs hozzá erőm és hatalmam, hogy kihúzzam a végét valahová máshová, valahová, ahol már nem fájna annyira, ha vége lenne az egésznek - Sakura... - suttogta a nevemet ismét, lágyabban, mint előzőleg.
- Látod, már megint elbuktunk! Elbuktam! - kiabáltam, magamból kikelve. Az sem érdekelt, hogy ez mennyire ijesztő és szokatlan, megragadtam az ingét, és ha lehet csak még közelebb rántottam őt magamhoz, holott biztos voltam benne hogy számomra az lenne a jobb, ha inkább távolabb lenne tőlem és nem kellene éreznem csábító illatát, mámorító közelségével együtt, a melegséggel, amit a teste áraszt magából, az átható fekete szemekkel megkoronázva. - Én csak egyszer akartam valami hasznosat tenni, olyat, amire még Naruto sem volt képes, de látod, már megint csak sírni tudok, mint mindig! - nem tudtam miért mondtam el neki abban a percben mindent, ami csak eszembe jutott, amivel csak ostorozni tudtam magamat, de már az sem érdekelt, hogy abban a percben mit gondol rólam - Már megint olyan hasztalan vagyok, mint voltam, de nem mentem vele semmire! Ha valaki más ment volna bele valami hasonló őrültségbe biztosan sikerrel ment volna vissza a faluba, de én még ennyire sem vagyok képes! - sírtam. Önző módon már megint sírtam, holott ezúttal nem éreztem jogosnak. Felháborodottnak, csalódottnak és mérgesnek kellett volna lennem, amiért az ő vak bosszúja egy ilyen lehetetlen helyzetbe kevert mindannyiunkat, de nem tudtam megállni, hogy ne érzékenyüljek el ennyire.
Sasuke némán hallgatta a kirohanásomat, érzelemmentesen nézte végig az arcomat, a legkisebb rezdülés jele nélkül. Ha nem tudtam volna, hogy mennyire pimaszul mozdulatlan tud néha lenni, minden bizonnyal azt hittem volna, hogy csak egy szobornak magyarázok éppen. Azonban a sötét szemek alig észrevehető csillogása elárulta számomra, hogy igen is figyel engem, még ha kissé nehézkés is ezt észrevenni rajta. Nevetségesen elgyengültem egy pillanatra, ezek után szabadulni akartam az engem fogva tartó ember kezei alól, azonban ő még mindig szorosan fogott engem. Ezúttal messzebb mentem, a kezeimmel próbáltam lesöpörni őt a vállaimról, ezzel viszont csak azt értem el, hogy hirtelen gyorsasággal felébredt álmos merengéséből, és erőszakos rámarkolt a csuklóimra hogy azoknál fogva tartson engem a markában.
- Hagyd ezt abba. - sziszegte hirtelen felindulásból, és ha eddig nem volt hozzám a saját, na meg az én ráncigálásom miatt, hát most igazán közel volt. Az arca néhány centire volt az enyémtől, arcán azt a furcsa, gyengéd kifejezést véltem felfedezni, amit az elmúlt napokban már többször is felfedeztem rajta - Nem érdemes hozzá hasonlítanod magadat. - csóválta meg a fejét előttem, mintha egy értetlen gyerekhez beszélne - Nem vallottál kudarcot.
- Már hogyne vallottam volna! - vágtam vissza dühösen - Vissza akartalak vinni a faluba, de te még mindig a bosszúddal vagy elfoglalva, persze hogy kudarcot vallottam! - fakadtam ki elkeseredetten, ezáltal csak még több könnyet csalva a szemeimbe. Sasuke elengedte az egyik csuklómat, hüvelyk - és mutatóujjával rámarkolt az államra és indulatosan felemelte a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek. A fantasztikus, fekete szemekbe, amelyek képesek voltak engem levenni a lábamról, csupán rájuk kellett néznem.
- Nem akarok visszamenni Konohába. - válaszolta, egy bólintás kíséretében, amire nekem csak egy "Ch!" volt a válaszom - Mert még nem végeztem el minden dolgomat. - furcsán türelmes volt a hangja, holott általában ez volt az egyetlen dolog, amivel igazán fel lehetet őt mérgelni. Most mégis... olyan végtelen türelem volt a hangjában, mint addig talán még soha - De szerintem nem vallottál kudarcot. Nem azt mondtam, hogy örökre elmegyek. - ez a gondolkodás ugyan még mindig bosszantott, de már egy kicsit kevésbé tűnt reménytelennek tőle a helyzetem - Ha nem is most, egyszer haza fogok menni. Ígérem neked. - suttogta elmélyülten a szemeimben kutakodva. Megrémített engem ez a hirtelen őszinteség, a kedvesség és a törődés, amit hirtelen mutatott megtépázott érzelmeim iránt, már csak maga a mód is, ahogyan velem beszélt, még életemben nem hallottam őt úgy beszélni velem, mint akkor.
- Biztos? - szipogtam, mint egy maszatos kisgyerek.
- Biztos. - Sasuke két tenyere közé fogta az arcomat és közelebb húzott engem magához. Értetlenül figyeltem minden egyes mozdulatát, fogalmam sem volt róla hogy mégis mire készül éppen. Egyre csak közelebb és közelebb kerültem hozzá, a szívem olyan hevesen kezdett el kalapálni, hogy azt hittem menten ki fog ugrani a helyéről a kis rakoncátlan. Automatikusan megtámasztottam magamat a mellkasán, fogalmam sincs, hogy miért, de hirtelen félni kezdtem, félni, hogy mi fog ezután történni, hogy már megint valami olyan történik velem, amire még a legvadabb álmaimban sem mertem volna gondolni, ami egyszerűen csak túlmutatott az én fantáziámon.
Forró ajkak tapadtak az enyémekre. Összerándultam a kellemes, puha érintéstől, mely olyan gyengéd volt mintha porcelánból lettem volna és attól félt volna, hogy egy óvatlan érintéssel ripityára törhet engem. Ujjai finoman cirógatták a halántékomat, játszottak rózsaszín tincseimmel, egyiket a másik után szabadította ki a copfom szoros fogságából. Ajkai először csak lágyan értek az enyémekhez, pusztán csak leheletnyi puszihoz tudtam volna hasonlítani. Megpróbálta kitapasztalni, hogy kezdeti ellenállásom még mindig fennáll-e, és noha szerettem volna még mindig görcsösen kapaszkodni, hogy ne furakodhasson hozzám annyira közel, hogy megszédítsen a jelenlétével, de ahogyan egyre tovább és tovább szorított engem, úgy hagyott alább minden ellenkezésem is. Alig hogy a kezeim eltűntek kettőnk közül, az egyik keze lesiklott az oldalamon keresztül a derekamra és szorosan magához rántott engem. A meglepetés hatására elnyíltak ajkaim, mely kitűnő lehetőség volt számára hogy nyelvével utat keressen magának. Nem tudtam volna ellenkezni, vágyakozva adtam neki utat befelé. A kezeimet a felkarjára csúsztattam, majd fel a vállára, végül a hollófekete tincseknél megállapodva játszadozni kezdtem a puha hajszálakkal, csavargattam őket, simogattam porcelánbőrét, beleéltem magamat a pillanat hihetetlen varázsába, ahogyan a nyelve gyakorlott mozdulatokkal barangolta be szám minden egyes négyzetcentiméterét. A testem felforrósodott, úgy éreztem menten meg fogok gyulladni. A lábaim remegtek, ha nem tartottak volna engem a hatalmas férfikezek, minden bizonnyal a földön kötök ki. Végül és is felbátorodtam és szenvedélyesen viszonoztam a becézését, habár tudtam, hogy ezzel csak még nehezebbé teszem az elválásunkat.
A levegőhiány volt az első és egyetlen akadály, ami miatt el kellett válnunk egymástól, hiába, hogy még éveken keresztül tűrni szerettem volna a spontán csókokat, holott miután az ajkai ismét eltávolodtak, a szívem helyén hatalmas űr keletkezett, tompa fájdalom végtelen tengere, ami miatt a könnyeim ismét eleredtek.
- Csapatot fogok gyűjteni. - ismételte el azt, amit nem is olyan régen hangoztatott. Egészen közel hajolt hozzám, hüvelykujjával bizsergetően végigsimítva az alsó ajkamon - És szükségem lesz majd rád, Sakura. - suttogta az ajkaimba érzékien felpillantva rám - Kabuto három perc múlva végez Orochimarunál, mindig percre pontosan csinálja. - informált engem - Ideje menned.
Soha nem éreztem még nagyobb fájdalmat, mikor, amikor egy utolsó, leheletnyi puszival elvált tőlem és zavartan, fájdalmasan visszafojtva a zokogásomat utamra engedett engem, hogy elhagyhassam őt. Nem szóltam egy szót sem, futólépésben indultam el arra, amerről nem is olyan régen érkeztem, percek alatt felugráltam az aknán keresztül a felszínre. A hold fénye, ami már hetek óta hiányt okozott a belsőmben ezüstös csillogásban fürdette a körülöttem elterülő világot, én mégis fittyet hányva ennek szépségére, eleresztettem minden könnyemet és elindultam Konoha felé, délnek. Hullottak utánam a cseppek, magam előtt láttam a fekete szemeket, hallottam a fülemben minden szavát, amit búcsúzóul mondott nekem. Nem értettem semmit, hogy mire volt ez jó, hogy miért lett ennyire gyengéd, hogy miért mondta, hogy szüksége lesz rám. Mégis, ez a semmit tudás, ez a hiány a fejemben, de legfőképpen a szívemben minden eddiginél jobban fájt. Fájt, mert ott kellett hagynom, a legszebb pillanatban, a legjobb percben.
Könnyeim jelölték meg az utamat vissza Konohába.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Érdeklődni szeretnék, mikor lesz fent a következő rész???
Már türelmetlenül várom!! :))