Gondolkodtatok már azon, hogy milyen lenne, távol a saját világodtól, egy másik életet élj?
Más szokássokkal, más emberekkel, más névvel.
Nos, én talán most először, tűnődöm el ezen.
Mi lenne, ha normális életet élhetnék?
Szeretem a munkámat, családomat, a barátaimat, munkatársaimat... de nem ironikus, hogy pont ezek miatt vagyok, most elég nagy pácban?
Valószínűleg, ha nem lennék az aki vagyok, most nem egy omladozó épület egyik mellék falának szegezve kéne ezen töprengnem.
Biztos igaz az állítás, miszerint a halál közeli élmények megváltoztatják az embereket a gondolkodás módjukban, de mi van azokkal akik nem egészen emberek?
Hat éves koromban kezdődött az egész, mikor is a játszótéren leestem az egyik magas mászókáról, és nyílt alkartöréssel vittek el a mentők, a város kórházába.
Emlékszem nagy volt a felhajtás körülöttem, de én nem értettem, hogy miért.
Miért, olyan furcsa, hogy mire beértek velem a mentők, már egy karcolás sem volt rajtam?
Aztán anyám ideges tekintetével találkoztam, amint épp valami nagyon fontos telefonbeszélgetést bonyolított le.
Másnap, már útban voltam a szülővárosomba, Konohába, ahol apukám élt, mivel a szüleim elváltak mikor két éves voltam.
- Egyenlőre csak gyorsan begyógyulnak a komolyabb sérülései, de idővel valószínűleg sebezhetetlenné fog majd válni. - csíptem el egy kis szösszenetet, apám anyámmal folytatott eszmecseréjéből.
Akkor még nem értettem, miről is beszélnek, cseppet sem gondoltam volna, hogy esetleg rólam lehet szó.
Aztán, ott maradtam Konohában, nem tudtam miért, nem is kérdeztem soha, csak elfogadtam a tényeket, hogy mostantól apámmal fogok élni, nem anyámmal.
Egy évvel később beíratott egy bentlakásos iskolába, és én csak a tanulásnak szenteltem az időmet, eléggé magába zárkózott lány lettem, bár nem nagyon érdekelt a dolog.
Teltek múltak az évek, apám egyre ritkábban vitt haza, aztán a telefonhívások is ritkultak, így majdnem teljesen magamra maradtam. Csak a szobatársam maradt mellettem, egy Ino Yamanaka nevű lány.
Elég furcsa volt, mindent meg csinált helyettem. Reggel kikészítette a ruháimat, reggelit, ebédet, vacsorát készített, meg csinálta a fürdő vizem, fésülgette a hajamat, mint ha csak a kislánya lennék. Bár hamar hozzá szoktam, most már nem tűnik annyira furcsának.
A tizenhatodik születésnapomon pedig, egy levelem érkezett, feladó nélkül, csak egy cím volt benne, és hogy vegyek rész egy zártkörű eseményen, Konohában.
Ino szerint nem lesz semmi gond, ő is ott lesz majd, csak neki máshova is el kellett mennie, így én most teljesen egyedül állok a sötét utcán, és várom a taxit, ami majd elvisz.
Tudom, nem kéne parázzak, de eléggé bennem van az ideg, de mi bajom lehet?
Végül is, sérthetetlen vagyok.
Mikor a kocsi leparkolt egy elhagyatottnak tűnő kastélynál, és ki szálltam az autóból, egyből vettem volna a nyúlcipőt, hogy eltűzzek innen, nem volt túl bizalomgerjesztő a hely, már fordultam vissza, hogy visszapattanok az autóba, de a balszerencsémre, a kocsi, már sehol sem volt.
Így hát, nagy levegőt vettem, és elindultam, a nagy vaskapu felé.
- Sakura. - hallottam meg hátam mögül, Ino vidám hangját. - Ne arra menj butus, az egy kísértet kastély, nem ott lesz a megbeszélés. - ért a hátam mögé, mire én megfordultam.
- Sajnálom. - hajtottam le szégyenkezve a fejem, mikor megláttam, hogy a másik oldalon is vannak házak, nem csak ez a kastély áll itt.
- Jaj Saku, semmi gond. - legyintett - Amúgy is az én hibám, hamarabb kellett volna kijönnöm eléd, és akkor nem téveszted el a helyet. - mosolygott rám lágyan.
Csendben sétáltunk a sorházak között, mikor egyszer csak megtorpant az egyik előtt, és rám nézett.
- Remélem, készen állsz. - mondta halkan, majd elindult a bejárat felé, én pedig követtem, egy nagy gombóccal a torkomban.
Ami pedig odabent fogadott, hát arra nehéz lett volna felkészülni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Akkor jó :D örülök ^^
már elküldtem az első fejezetet...szóval hamarosan olvashatod is a folytatást :D
remélem az is tetszeni fog majd ^^
köszönöm. :)