Amikor a déli nap fénye néhány óráig megvilágította a komor termet és ezáltal fényt vitt az én életembe is, na azok voltak a legjobb percei életemnek! Noha Kabuto azt állította, hogy átmeneti szállásként használjuk ezt a Tűz Országának szélén kiásott rejtekhelyet, közel két hete tartózkodtam ott. Gyakorlásra sajnálatos módon nem volt lehetőségünk, arra sajnos nem állt rendelkezésre egyetlen terem sem, de még csak egy csendes kis zugot sem találhatott magának az ember, ahol esetleg a magába mélyedés művészetével foglalkozhatott volna, elvégre az embernek nem sok szórakozása volt azon az Isten háta mögötti helyen.
Jobb dolgom nem lévén inkább csak felfedeztem magamnak a helyet, olvastam, aludtam, próbáltam elfoglalni magamat a gondolataimmal. Itt még az előzőeknél is ingerszegényebb volt a környezetem, lehetetlen próbálkozás volt arra koncentrálni, hogy érdekessé tegyem az életemet.
Hogy elüssem magamat rengeteget sétálgattam a szökőkút környékén. Ez volt az egyetlen olyan dolog, ami tetszett a rejtekhelyben, valamiféle kellemes hangulattal látta el a termet a csillogó vízfelszín, a halk csilingelés, a cseppek játéka, ahogyan a fény minden oldalról bevilágítja őket, ahogyan a sugarak a tetőt képező gyökerek között nem is olyan sokkal azután, hogy a nap elérte az ég tetejét, hirtelen áttör ezen a sivár sötétségen és megtölti élettel a barlangot. Csodálatos volt erre minden nap várni. Legszívesebben életem végéig elmélyedtem volna ebben, de valahol már én is azt kellett, hogy mondjam, hogy elég. Nem akartam, hogy az életem ilyen rövid időn belül ennyire unalmas legyen, hogy a fények változását várjam minden nap tűkön ülve, a szökőkút kőperemén ücsörögve.
Karin is sokszor csatlakozott hozzánk. Nem sikerült ugyan összebarátkoznom vele, ez számomra lehetetlennek bizonyult volna, de egészen jól el lehetett vele csacsogni néhány dologról. Volt abban a lányban valami, ami miatt képtelen voltam őt megkedvelni. Talán az arrogáns felhang, az "Én mindent jobban tudok, mint te" hozzáállása, vagy hirtelen fellobbanó haragja és idióta szokásai idegesítettek benne annyira, hogy nem tudtam vele mélyebb kapcsolatot kialakítani, de azt hiszem bármi is volt az, nem bántam, hogy nem éppen benne leltem barátra. Nem terveztem barátokat keresni az utam alatt, nem terveztem közel kerülni valakihez, hiszen technikai értelemben Karin is csak egy ellenség volt, aki hanyatt-homlok rohant volna Orochimaruhoz, ha kitudódna számára hogy mi ott tartózkodásom legfőbb célja.
De még így is sikerült néhány alkalommal jókat beszélgetnem vele. Ő maga nem igazán akart magáról sokat elárulni, ahogyan én is megtartottam vele a normál öt méter távolságot, már ami az információ-kiszivárogtatást illeti, de akkor is meséltem neki néhány dolgot. Úgy tűnt nagyon érdekli őt, hogy milyen volt egy csapatban lenni Sasukéval, hogy milyen volt a régi Hetes Csapat, hogyan edzettünk, hogyan hidaltuk át az akadályokat, de ami még fontosabb, hogyan lehettünk egy látszólag szétválaszthatatlan csapat, amelyet Konoha egyik legjobb csapaként tartottak számon. Még arra a hülye Narutora is kíváncsi volt, akiről eleinte a falusiak semmi jót nem tartottak, és akiről kezdetekben még én magam is azt hittem, hogy csak egy bajkeverő.
Orochimarut pedig mintha a föld nyelte volna el. Kabuto naponta háromszor is vitt neki orvosságot, ezen kívül naponta legalább ezerszer benyitott, jelentett a jelenlegi kutatásairól, a küldetésekről és a mi haladásainkról, noha olyanokat nem tudtunk felmutatni, lévén hogy nem tudtunk haladni a kiképzésünkkel. Mi több, tulajdonképpen azt sem nagyon tudtam, hogy mit akarnak tőlünk, hogyan hogyan akarják, hogy komoly változások álljanak be a harci készségeinkben, ha bezárnak minket egy gyakorlásra alkalmatlan, földalatti lyukba. Nem zavart ugyan hogy éppen nem kell, hogy agyonveressem magamat, vagy önként belesétáljak az Uchiha egyik legújabb genjutsujába, ami beteg agyának mélyén fogant meg, de akkor sem értettem, hogy mire jó a helyzet és hogy mit várnak tőle. A Mester ágyhoz volt kötve, nem engedték, hogy lássuk, elvégre nem vetett volna rá jó fényt, ha gyengén és tehetetlenül látjuk őt egy lepedőbe bugyolálva, de biztos voltam benne hogy ez lehet az egyetlen oka, amiért már hetek óta nem hallottunk felőle semmit. Kabuto hallgatott, mint a sír, a téma tabu volt, az ajtókat pedig zárva tartották előttünk. Ahogyan a semmittevés egyre nagyobb méreteket öltött, úgy lett kíváncsiságunk is egyre nagyobb, végül azon kaptam magamat, hogy egyre többet gondolkodok ezen a jelentéktelen dolgon.
Sasuke majdhogynem ki sem mozdult a szobájából. Kabuto naponta hozott ételt, amit a szökőkút mellett egy sziklából kivájt asztalra tett, hogy arról szedhessünk magunkban. Majdhogynem ezek voltak a nap egyetlen szakaszai, mikor hallottam és láttam is őt, akkor is csak néhány rövid percre, míg ismételten el nem tűnt a szoba rejtekében. Olyannyira nyomasztott engem hogy visszatért abba a magába fordult állapotába, amiben azelőtt is volt, de nem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy megkérdezzem tőle hogy mi van vele. Túlságosan is féltem egy újabb elutasítástól, túlságosan is féltem tőle hogy megint ott fogunk kikötni ahol az elején, és ismét idegenek leszünk egymás szemében. Minden egyes alkalmat, mikor akár egy kicsit is a közelébe tudtam férkőzni a puszta szerencsémnek tudtam be, egyetlen nap alatt elérhetőből ismét távoli elérhetetlenségnek tűnt nekem Sasuke és minden egyes dolog, amit hozzá kötöttem. Így a küldetésem is.
- Szerintem beteg. - jelentette ki Karin egyik nap lendületesen, mikor jó szokásához híven csatlakozott hozzám a szökőkút pereménél, hogy együtt nézhessük a késő délutáni fényjátékokat, mikor a sugarak lassan narancssárgára változtak, végül halványrózsaszínre, a végén pedig apró, tű vastag pontokká zsugorodtak és eltűntek a szemeink elől.
- Kicsoda? - kérdeztem vissza elmélázva, egyetlen pillantásra sem méltatva őt. Fáradtnak és erőtlennek éreztem magamat, az, hogy nem tudtam lekötni az agyamat semmivel automatikusan leszorította az energiaképződésemet is.
- Sasuke. - csapott a homlokára, mint aki képtelen elhinni, hogy ennyire hülye vagyok. Mivel nem volt semmi, amit az agyamnak meg kellene emésztenie, a gondolkodásom is eltompult, lassan, de biztosan leépültem fizikailag és szellemileg is. De addigra már annyira eltompultam, hogy ez még csak meg sem tudott engem ijeszteni.
Karinon nem tudtam észrevenni ezeket a változásokat, még akkor sem, ha nagyon igyekeztem rájönni, hogy vajon rajta is jelentkeznek-e már az unalom tünetei. Nem tudom neki hogyan sikerült, de ugyan olyan fitt és energikus volt, mint azelőtt is, mikor együtt voltunk küldetésen. Ugyan olyan volt, azt leszámítva, hogy a tekintete tompa csillogása teljesen elenyészett, láthatóan fogyott, az energiája pedig akármennyire is palástolni akarta, de megcsappant. Mindannyiunk számára ijesztően veszélyesnek bizonyult ez a hely, noha nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi az, ami a tüneteket kiváltja. Étvágytalanság, gyengeség, időnkénti fejfájás, amire nem csak én, de Karin, sőt még Sasuke is panaszkodott, levertség, tompaság... mi lehet ez?
- Vagy csak antiszockodik mint mindig. - horkantam fel ingerülten. Nem tudom miért, de bosszantott, hogy a vörös ennyire aggódik valaki iránt, aki pusztán csak nem akarja elődugni az orrát a szobájából mert annyira irtózik a társaságunktól.
- Mindannyian betegek vagyunk, nem csak ő. - sóhajtott fel, arcát gondterhelten a langyos fény felé emelve - Érzem a chakra áramlásunkon, magamon is. Valami nincs rendben ezzel a hellyel, én mondom neked. - ismét egy sóhaj szakadt fel a torkából.
- Egyetértek. - bólintottam kimérten - Életemben nem éreztem még magamat ennyire legyengülve. - vallottam be feszengve. Szóval ő is érzi a tüneteket. - furcsa elégedettség lett úrrá a testemen, mikor rájöttem, hogy nem csak én vagyok ennyire gyenge. Az egyetlen különbség kettőnk között hogy ő palástolja mindezt, míg rajtam úgy látni ezt az egészet mintha az ember egy könyvet olvasna. Mintha rá lenne írva az arcomra, hogy éppen a halálomon vagyok!
- Nem akarsz felmenni hozzá? - tudakolta egy hosszú csendszünet után, mely során mind a ketten visszatértünk a gondolataink tengerének mélyére. Értetlenül pillantottam fel a szökőkút medencéjének tiszta víztükréről.
- Miért én? - kérdeztem vissza értetlenül - Amúgy sem engedne be. - tettem hozzá szomorkásan. Valójában inkább csak nem akartam ismét szembe kerülni vele, mint mindig, túlságosan is nyuszi voltam ahhoz, hogy elviselhessek egy újabb visszautasítást a részéről, egy újabb magába fordult pillanatát pedig nem szerettem volna átélni. Legalább is nem vele együtt, tisztában voltam vele, hogy ilyenkor az érzéseim rá vannak írva az arcomra, és ha valamit, akkor azt el akartam kerülni, hogy tudja, mennyire aggódok érte, hiszen az állapota rettenetes volt - Miért nem mész te? - jött a következő kérdés, még mielőtt válaszolhatott volna az előbb feltettre.
- Tegnap megpróbáltam, de elhajtott. - úgy tett, mint akinek csak egy újabb zűrös ügy ez a többi közül, de vastag szemüvege mögött csalódottan csillogó szemeiből rájöttem, hogy rettenetesen bántja az elutasítása. Szóval te is...? - Úgy tűnik, téged jobban kedvel. - húzta el a száját.
- Nem kedvel. - kuncogtam fel keserűen - Soha sem kedvelt, csinálhattam akármit. - vontam meg a vállamat zavaromban.
- Kedvel, hidd csak el. - pirított rám oktalanul hevesen, amitől egész testemben összerezzentem - Ha nem látod akkor vak vagy!
- Miért kedvelne engem, soha sem tette! - vágtam vissza ugyan olyan hevesen, ahogyan ő is tette. Nem láttam bizonyítékot arra, amit mondott, mi több, egészen nehezen tudtam csak elképzelni, hogy bármilyen módon kedvelne is engem. Sasuke csak Sasuke marad, tehet ő bármit és én is tehetek bármit, mi soha sem fogunk tudni megváltozni. A Hetes Csapat tagjai soha sem változnak.
- Nem tudja kifejezni az érzéseit, de ne hidd, hogy azért, mert így viselkedik, még nem kedvel! - már-már kiabált velem, nem tudtam volna megmondani, hogy ez csak feldúlt lelkiállapota miatt volt-e így, vagy pedig tényleg megharagudott rám, amiért vak vagyok, de annyit szentül tudtam, hogy rettenetesen érzi magát abban a percben, ahogyan ezeket a szavakat intézi hozzám. Látszott rajta hogy kedveli őt, pontosan azokkal a szemekkel nézett rá, mikor azt hitte senki sem látja, amelyekkel én is. Hallottam a gyengéd szálat a hangjában, miközben róla beszélt. De mégis el akarja ezeket mondani nekem...? - Én... látom, hogy hogyan néz rád, Sakura. - ez volt az első eset, hogy nem átallott a valódi nevemen szólítani engem, nem pedig azon a borzalmas becenevemen, amit soha sem hagyhatott maga mögött ha hozzám beszélt.
- Karin, ismerem őt. Nem olyan, aki egyik napról a másikra hirtelen beleszeretne valakibe. - ráztam meg a fejemet hitetlenkedve. Nem akartam elhinni, nem voltam hajlandó elhinni neki, hogy Sasuke Uchiha képes lenne arra, hogy szeressen bárkit is, főleg nem hogy kedveljen engem, engem, Sakurát, a régi idegesítő kis fruskát a csapatból! Még elismerni sem akart engem soha, most meg hirtelen erről kezd el nekem hadoválni ez a vörös bige?!
- Pedig úgy tűnik, hogy mégis megtörtént. - a tekintetét a földre szegezte, mintha hirtelen nehezére esett volna tartania velem a szemkontaktust. Zombiként emeltem fel a fejemet, a tekintetemmel pedig azonnal megkerestem Sasuke szobájának ajtaját, mely mint mindig, ezúttal is elzárva előlünk őt, egy akadályként állt ott, diadalittasan vigyorogva győzelme fölött.
- Még ha így is van... akkor sem biztos, hogy akarna engem látni. - furcsa módon a hangom megremegett, miközben beszéltem, noha magam sem tudom, hogy mitől borultam ki ennyire. Nem igazán akartam elhinni, amit Karin állított, ugyanakkor magam sem hittem el, de valahogyan kezdtem érteni a dolgot. Soha sem ártott nekem, még az edzésünk legelején is látszott rajta hogy nem gondolja komolyan egyetlen támadását sem. Mindig azzal fenyegetett engem, hogy megöl, de soha sem tette meg, pedig egymástól alig néhány szobára voltunk, ha akarta volna, álmomban átvághatta volna a torkomat. A közelébe engedett engem, hagyta, hogy ápoljam és gondoskodjak róla, elmondta nekem mi nyomja a szívét. Hinni kezdtem abban, amit a vörös mondott, még akkor is, ha statisztikailag nem sok esélyt láttam arra, hogy igaz lenne az, amit beszél.
- De több esélyed lenne, mint nekem. Legalább próbáld meg. - noszogatott engem. Hasztalan volt, hiszen magamban máris elhatároztam, hogy beszélni akarok vele, látni akarom őt, tudni akarom, hogy van, hogy miért zárkózott el előlünk ismét, hogy mégis mi a terve most, mihez akar kezdeni magával. Nem csak ez aggasztott engem, hanem az is hogy miután Orochimaru legyengült, biztos voltam benne hogy Sasuke hamarosan sorra kerül, és a Legendás Sanninok egyikének új gazdateste lesz majd. Kirázott a hideg miközben arra gondoltam, hogy egyik nap az én hőn szeretett Sasukém nem lesz már többé saját teste birtokosa, el fog szállni a lelke, csak az emberi tároló marad ott a földön.
Miután Kabuto délben hozott némi friss gyümölcsöt a közeli falu egyik piacáról, gyorsan megettem az adagomat, majd mivel Sasuke még nem került elő, ezért elővettem egy tányért, ráraktam az adagját és feloldalogtam a széles lépcsőn. Nem tudtam ez mennyire jó ötlet, hiszen mi lesz akkor, ha nem akarja majd, hogy odaadjam neki az ételt, mi lesz, ha még csak az ajtót sem akarja majd kinyitni nekem? Pontosan ugyan azt az oktalan bátortalanságot, azt a szúró érzést tapasztaltam a gyomromban, mint akkor, mikor el kellett, hogy vigyem neki a könyvet, amit Kabuto akart hogy kiolvasson. Most, hogy csak segíteni akarok neki, nem pedig kötelező olvasmányokkal elhalmozni, lehet, hogy fele annyi esélyen sincsen, mint korábban. - gondolkodtam magamban.
Viszont nem Karin volt az egyetlen, aki aggódott miatta és ismét látni akarta az arcát, ha pedig szerettem volna őt biztonságban tudni saját maga elől, az elől, hogy visszaforduljon a saját depijébe, akkor kénytelen voltam magam cselekedni, mivel önszántából soha sem adta volna meg nekem a lehetőséget, hogy valamilyen módon segítsek rajta. Mindez viszont hiába hogy azt hittem, elég motiváció lesz majd ahhoz, hogy rávegyem magamat, hogy bekopogjak, valahogyan az egész testem leblokkolt, az agyam pedig zsibbadni kezdett.
- Sasuke... - suttogtam magam elé elhalóan. Annyira vágytam rá, hogy megint olyan legyen, mint akkor volt, mikor közel engedett engem magához. Az a Sasuke szokatlan volt ugyan, de igazán a kedvemre való, hiszen mertem remélni, hogyha nem akarna a jégmaszkja mögé rejtőzködve élni, akkor olyan lenni az igazi Sasuke mint amilyennek én is megtapasztalhattam őt néhány óra erejéig. Olyan kevés ilyen alkalmam volt, és szerettem volna, ha én lehetek az, akinek megadja ezeket a perceket és órákat, hogy én lehessek az, akire ezt a titkát bízta.
Így hát felemeltem a kezemet és egész testemben remegve ugyan, de rászántam magamat. Bekopogtam a kopott, fakó színű ajtón. Egy ideig egyáltalán nem érkezett bentről válasz, már megint az jutott eszembe, hogy mi van, ha nincs is bent. Ezúttal nem volt senki, aki megszabhatta volna neki, hogy hol kell lennie, nem volt mesterünk vagy kiképzőnk, nem volt főnökünk, oda mehetett ahová akart. Tény, hogy napok óta ki sem mozdult már a szobájából, de az is tény, hogy ha nem figyeltem, bármikor átslisszolhatott valahova máshova.
Már éppen mentem volna el, mikor hirtelen megnyikordult a zár, a kulcs pedig belülről elfordult. Ijedten rezzentem össze, de muszáj voltam játszani a nemtörődömöt és a keményet, ahogyan begyakoroltam már jó előre. Ahogyan ő is, én is szerettem volna elbújni a saját magam által kreált színesre dekorált maszkom mögött, sokkal egyszerűbb volt, mint ismét idegesítőnek és gyengének lenni, vagy nem? Hirtelen olyan lettem, mint ő, aki nem törődik azzal, hogy a viselkedésével hány emberen gázol át? Akinek kell, hogy legyen egy álcája, különben mindenki látná hogy mennyire törékeny is legbelül?
Nyúzott, tompán csillogó fekete szempár bukkant fel az ajtó és az ajtókeret között kreált apró résen keresztül. Nem olvastam ki belőlük semmit, mint mindig, tökéletesen rejtve maradt előlem mindaz, ami lejátszódott benne. Éreztem, hogy akármennyire is próbálkozok, nem tudom visszafojtani a véráradatot, ami az arcomba tódult. Sasuke arcán egy apró, fakó mosoly jelent meg, de nem szólt egy szót sem.
- Csak... gondoltam, hogy rá-rád nézek... - a nyelvem minden egyes szóban megakadt, nem is értettem hogy hirtelen miért lettem ilyen... zavarodott. - És... hoztam ételt. - jutott eszembe a kezemben szorongatott tányér is, amit olyan görcsösen markoltam, hogy kis híján megrepesztettem a porcelánt. Az élettelen szemek a tányéron heverő lédús gyümölcsökre tévedtek, majd visszavándoroltak az arcomra.
- Kösz, de... nem vagyok éhes. - rázta meg a fejét mereven. Csalódottan húztam vissza a tányért ismét a testemhez. Oh, most mi legyen a következő lépés, ha így haladok a dolgokkal tényleg nekem lesz majd igazam és nem Karinnak, és elérem, hogy a távolság ismét csak nagyobb és nagyobb legyen közöttünk! Ideje volt hát a második ötletemhez fordulni, ami még mindig az Új Sakura egy kevés dacával és a régi énem gondoskodásával vegyült el.
- Valamit pedig enned kéne. Tegnap is kihagytad a vacsorát. - döntöttem oldalra a fejemet, ezáltal reméltem, hogy egy kissé meggyőzőbb lettem. Sasuke láthatóan meglepődött azon, hogy nem fordítottam neki azonnal hátat, miután visszautasította az ételt, azonban tudtam, hogy ez még közel sem kulcs a sikerhez, mi több, csak most következett az igazi megpróbáltatásom!
- Miért érdekel téged? - furcsa módon hiába tűnt egy visszautasításnak a mondat, a hanglejtésében nyomára nem bukkantam. Sokkal inkább tűnt ezúttal ellágyultnak, mint elutasítónak, és ha még ez nem is volt a siker titka, de máris jobban éreztem magamat, hogy tudtam, ezúttal nem a jól ismert jeges állapotainak egyikében van.
- Már mondtam, nem akarom, hogy meghalj nekem. - vontam meg a vállamat - Szóval jobban tennéd ha ennél, különben le fogsz gyengülni és ágynak esel, az jobban tetszene? - vontam fel a szemöldökömet anyáskodóan. Hm, mióta vagyok én ennyire jó fej? - gondolkodtam el magamban egy hatalmas belső vigyorral jutalmazva meg magamat, amiért sikerült ezt a döbbent arckifejezést varázsolnom az arcára.
Egy mély sóhaj hagyta el az ajkait, de ahelyett, hogy elvette volna tőlem a tányért az ételével együtt, inkább szélesebbre tárta az orrom előtt az ajtót, és nyitva hagyva azt maga mögött visszahúzódott a szobájába. Szóval azt akarja, hogy kövessem. - szűrtem le az utalást a tettéből. Bizonytalanul és hatalmas önerővel tudtam csak rávenni magamat, hogy megmozdítsam a lábaimat és elinduljak előre. A tányér remegett a kezemben, az egyik szőlőszem a tányér szélére gurult és leesett a földre. Félve léptem be a szobájába, mintha attól féltem volna, hogy éppen egy veszélyes szörny barlangjába teszem be a lábamat, ahonnan már nincs kiút sem.
A szoba félhomályba borult, pontosan, mint az enyém. A szobák egy szoros gyökérszerkezet alá épültek, melyek akár egy elefánt súlyát is képesek lettek volna tartani, ergo majdhogynem áthatolhatatlan volt. Ha a nap állása kedvező volt, a késő délutáni órákban mindig besütött az aranyló nap, és fényárba vonta a szobát, azonban még túlságosan korán volt. Talán egy óra lehetett, már ha hagyatkozhattam arra, hogy Kabuto dél környékén hozta el nekünk az ételünket, sajnos azonban nem állt rendelkezésemre egyetlen óra sem, hogy tudhassam éppen mennyi az idő. Sasuke mint mindig, ezúttal is - mint mindig - sikeresen túltett saját magán, nem láttam egyetlen arra utaló dolgot sem a szobában, hogy ott egyáltalán lakik valaki, minden olyan pedáns rendben és tisztaságban pompázott, mint az előző szobájában is. Számára a rend és a letisztultság úgy tűnt, hogy létfontosságú. A srác nem igazán zavartatta magát, egyszerűen csak ledobta magát az ágyára. Ez volt az egyetlen árulkodó jel, látszott, hogy a takarója kissé gyűrött. Azaz már azelőtt is ott feküdhetett mielőtt én feltűntem volna. És rettenetesen félelmetes volt belegondolni hogy mennyi ideje feküdhetett már ott, teljesen mindegy hogy mit csinált. Ha valaki ennyire antiszociális az már orvosi eset!
- Miért jöttél? - kérdezte, miután hanyatt vágta magát, a fejét belefúrta a párnájába, a tekintetével pedig a plafonon tekergő indák és gyökerek kiismerhetetlen rengetegét kezdte el fürkészni - Feltételezem nem csak az ebédem miatt jöttél. - húzta el a száját kelletlenül, elvégre sejtettem, hogy nagy sérelem érte az egóját, mikor anyáskodni kényszerültem fölötte, hogy ne küldjön el engem a kajával együtt a nagy büdös fenébe. Hát igen, Sasuke megközelítési módszerek első rész...
- Elzárkóztál mostanában szóval tudni akartam.... akartuk, hogy mi van veled. - javítottam ki magamat rögtön, mikor rájöttem, hogy már megint önző vagyok. Karin ugyan annyira - ha nem jobban - aggódott Sasuke hogyléte miatt, mint én. Sőt mi több, nem is én, hanem ő szorgalmazta, hogy környékezzük meg Sasukét!
- Hm. - hümmögött válaszképpen. Hogy ne legyen annyira kínos a helyzet, üres íróasztalára helyeztem a tányérnyi gyümölcsöt, ami addigra mintha már a kezembe nőtt volna, majd fogtam magamat és minden bátorságomat összegyűjtve leültem mellé az ágyára, persze olyan messze tőle és annyira a szélére, amennyire ez csak lehetséges volt. Mikor megérezte, hogy besüppedt mellette a matrac, lassan felém fordította a fejét, olyan lassan mintha lassított felvételt néznék. Azt vártam, hogy esetleg szúrós pillantással végig fog mérni, esetleg rám mordul, hogy azonnal emeljem fel a hátsómat az ágyáról! De semmi ilyesmi nem történt. Kifürkészhetetlenül bámult engem, olyan áthatóan, hogy ismét érezni kezdtem a vért az arcomban. Hiába, akkor is zavarba jöttem, az ónixszemek előtt képtelen voltam úgy játszani a szerepemet, ahogyan máskor.
- Tudom, hogy hülye ötlet volt. - sóhajtottam fel, menthetetlenül elveszettnek hallva a saját hangomat abban a percben - Csak olyan hülye hangulatingadozásaid vannak mindig, hogy nem is tudlak néha követni téged, az egyik percben még jó kedved van, a másikban meg nem is kérsz belőlünk.
Látszott, hogy már megint sikerült őt meglepnem az őszinteségemmel, ráadásul hogy mindezt még hebegés-habogás nélkül is sikerült elmondanom, egy kész csoda is volt! Sasuke nagy szemeket meresztve rám feküdt a helyén és néha-néha értetlen fejrázásokkal adta tudtomra, hogy még mindig nem igazán érti, hogy mit keresek ott, vagy hogy mire megy ki ez az egész. Azt hiszi, hogy esetleg csapdába akarom őt csalni, vagy micsoda?
- Nincsenek hangulatingadozásaim. - rázta meg végül a fejét. Oh, szóval ez volt a baja? Hirtelen úgy éreztem, hogy ki fog belőlem robbanni a nevetés. Nem is váratott magára sokáig, a következő pillanatban már a hasamat fogva nevettem, természetesen szégyenkezve emiatt, elvégre ismételten csak kinevettem őt. Tsunade-sama soha sem avatott be engem igazán a pszichológia rejtelmeibe, de abban biztos voltam, hogy egy lelki beteg embernek nem tesz jót, ha nevetnek rajta. Sasuke sértődött arccal bámult engem, lehet, hogy miközben én fulladozva nevettem ő már a halálomat tervezgette - Most mi ennyire vicces? - mordult rám savanyú képpel. Elfojtottam magamban a közelegő nevetőgörcsömet és komoly arcot erőltettem magamra.
- De vannak. - válaszoltam, a lehető legkomolyabbra fordítva a szót - Egyenesen egy pszichológiai eset vagy. - tettem hozzá őszintén. Nem voltam hozzászokva hogy ennyire őszintén beszéljek róla, főleg az állapotáról, mikor tudtam, vagy legalább is sejtettem, hogy mi okozta nála ezt az állapotot. Ismét csak a tágra nyílt, fekete szemeket láttam, nem adott rögtön választ a megfigyelésemre. Minden bizonnyal ő is észrevette magán, hogy nincs vele minden rendben.
Hosszas csend követte a szavaimat. Sasuke oldalra fordította a fejét, és ha ez lehetséges, csak még inkább belefúrta az arcát a párnájába, hogy ne kelljen látnom az arcát. Nem járt vele sikerrel. Elkalandozott, tompa fényű szemei, enyhén elnyílt ajkai és kába arca arra engedett következtetni, hogy nemcsak hogy semmi ereje ahhoz, hogy ellenszegüljön a szavamnak, de valahol nagyon távol járnak a gondolatai, olyan távolságokban, amiket nekem egészen biztosan nem lett volna esélyem elérni. Néha olyan jó lett volna belátni a kifejezéstelen arcot ábrázoló maszk mögé, hogy tudjam, éppen mire gondol, hogy mi jár abban a csinos kis fejében, hiszen belőle nem lehetett olyan légies könnyedséggel olvasni, mint egy könyvből, ahol hosszú oldalakon keresztül taglalják, hogy hogyan érzi magát a főhős. Sokkal jobban jártam volna, ha ő is csak egy könyv főszereplője lett volna, így könnyebben rájöhettem volna, hogy éppen mi van vele, és nem kényszerültem volna találgatni. Hirtelen nagyon megesett rajta a szívem. Elvégre ő is csak egy áldozat volt a sok közül, egy olyan, akinek volt szerencséje megismerni a fájdalmat, amit megélnek az emberek, ha elveszítenek valakit. Én nem érthettem meg őt, nem tudhattam, hogy mennyi fájdalom halmozódott fel a szívében, miközben éveken keresztül magába fojtott minden érzelmet, a gyűlöleten kívül, elvégre csak az értheti meg igazán ezt a fájdalmat, aki ugyanazt élte át mint ő. Naruto is megérthette őt, hiszen neki is szülők és hozzátartozók nélkül kellett felnőnie. Én nem érthettem meg, nekem mindig ott voltak a családtagjaim, a barátaim, nem érthettem, meg hogy milyen rettenetesen keserű érzés egyedül lenni. De meg akartam érteni és szerettem volna, ha anélkül tudnék rajta segíteni, hogy meg kellene értenem, hiszen erre képtelen lennék. Szerencsémre nekem még nem kellett elveszítenem senkit sem.
- Csak néha... nem tudom, hogy mit kellene csinálnom. - vallotta be tétovázva, a tekintetét még véletlenül sem emelve rám - Hogy mit kéne mondanom. - folytatta a szavalását, szemeit makacsul a lepedő fehér selyemanyagára szegezve, nehogy felvehesse velem a szemkontaktust. Lehet attól fél hogy megint kinevetném ezért? - gondolkodtam el - Ennyire szörnyű lennék? - Vagy hogy... mit kellene éreznem. - feszengett, láttam, hogy mennyire feszeng minden szava előtt, mielőtt kiejtené azokat, valamiért mégis elmondta ezeket nekem. Milyen sok szó maradhatott már benne a feszengése miatt? Csak ebben a percben sikerült igazán rájönnöm, hogy milyen bajok is vannak az én hőn szeretett Sasukém fejében, hogy mennyire meg van keseredve és mennyire el van tévelyedve a gondolatvilága. Hogy milyen sok mindent kellene benne helyrehozni, kezdve azzal, hogy kirángathatná valaki ebből a depressziós, gyűlölet köré koncentrálódó állapotából.
Miért vagyok ennyire hülye és miért csak ilyen sok idő elteltével jöttem rá erre?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Úr isten!!!! Imádom lécci mihamarabb foltasd!!!!!! Kérlek!!