A nap fénye lágy derengésből könnyfakasztó, ordító világossággá vált, mikor megfordultam a harmatos fűben. Körülöttem az ébredező erdő félreismerhetetlen neszei ütötték meg a fülemet, a fűben bogarak ízelt lábainak dobogására lettem figyelmes. Óvatosan kinyitottam a szemeimet, persze előrelátóan inkább visszafordultam előbbi helyzetembe, hogy biztos lehessek benne, nem akarja semmi kisütni a szemeimet. Az első dolog, amit megpillantottam az Karin békés arca volt, ahogyan közvetlenül mellettem hevert a fűben. A másik oldalról torokköszörülés hangja ütötte meg a fülemet.
- Jó reggelt. - szólított meg egy egykedvű, unott hang. A karjaimmal megtámasztottam magamat a hátam mögött és hunyorogva pillantottam fel. A reggeli világosság, mint oly' sokáig, csak egy mellékes jónak tűnt addig a természet többi velejárójával együtt. De ahogyan azon a reggelen megpillantottam magam fölött a ragyogó napot és a felhőket, melyek komótos iramban úsztak tova az égen hirtelen rájöttem, hogy mennyire hiányzott már nekem a meleg lágy érintése a bőrömön, a madarak hangja körülöttem, a fű zöldje pedig majdhogynem kényeztette a szemeimet.
- Jó reggelt. - válaszoltam egy hatalmas ásítás közepette. Elgémberedett tagjaimat azonnal kinyújtóztattam, majd felkeltem a földről és lehúztam a hajgumimat a csuklómról, hogy jó szokás szerint lófarokba foghassam a tincseimet. Amióta ismét megnövesztettem őket nem bírom, ha a szemembe lóg, vagy ide-oda ugrál, nem is értem mikor még kicsi voltam hogyan bírtam elviselni. Olyannyira tisztán emlékeztem még, hogy milyen buzgón növesztettem minden egyes hajszálat, mikor felröppent a pletyka az Akadémián hogy Uchiha Sasuke a hosszú hajú lányokat szereti. Hogy mennyire óvtam a hajamat. Hogy milyen büszke voltam rá hogy nekem is sikerült megnövesztenem, mint a többieknek, és hogy lehetséges, hogy akkor nagyobb esélyekkel indulok Sasuke kegyei után. Megmosolyogtam a régi emlékeket, miközben a copfom köré kötöttem a gumit, megigazítottam és újult erővel körülnéztem a tisztáson.
Az előző esti sötétségben nem lehetett igazán felmérni a méreteit. Nem tűnt túl nagynak, számunkra pontosan elengedően nagy volt. A leégett tűz tegnapi nyoma egy kráter kopárságával égett bele a földbe, a hamu szétszóródva hevert mindenfelé. Karin tűzifájának egy része még mindig ott hevert a földön, néhány gally pedig ugyan félig már elégve, de még kimeredezett a tegnapi tábortűz maradványai közül. Körülöttünk az erdő minden egyes oldalról szorosan zárt minket közre, a kék ég hátterében a lombok gyönyörű sötétzöldben tündököltek, míg a fű smaragdzöldje simogatta a pillantásomat annyira tetszett. Természet közelben lenni, ott, ahová a ninja született felemelő érzés volt több hónapnyi elzártság után!
- Hol vagyunk? - tettem fel végül a kérdésemet, amely már ott forrott a torkomon, azóta hogy először végignéztem a helyzetünkön. Végül is... ő jól ismeri az erdőt, vagy nem?
- Aham, hát... - fogott bele kissé irritáltan - ... azt hiszem itt a baj. - bólintott - Eltévedhettünk, túl messzire fújt el minket az a rohadék tegnap. Az erdőnek ezen a részén még soha sem jártam. - vallotta be egy vállvonás kíséretében. Olyannyira nemtörődöm volt a stílusa hogy egy percig komolyan el is hittem neki hogy telibe szarja a helyzetünket. De hiszen ez csak Sasuke. - nyugtattam meg magamat sebesen - Így leplezi a zavarodottságát és a félelmeit, nem kell tartani tőle, totálisan megszokott már! - bizonygattam magamnak.
- Merről jöttünk tegnap? - néztem körbe ismét. Sasuke ujja egyértelműen valahová a hátam mögé mutatott el.
- Fogalmam sincs, hogy mekkora távot tettünk meg tegnap, az is lehet, hogy csak néhány száz méterre vagyunk a csatatértől, de az is lehet, hogy mérföldekkel arrébb kerültünk. - ismét egy vállvonás, ismét egy semleges tekintet. Hiába hogy tudtam, hogy nem is úgy gondolja a mondandóját, ahogyan mutatja azt, de mégis felidegesített engem hogy ennyire félvállról veszi a dolgot. Megpróbáltam megőrizni a nyugalmamat és elbotorkáltam arrafelé, amerre Sasuke mutatott el. Gallyakon és fákon kívül nem sok mindent tudtam felfedezni, lehetséges volt, hogy ő téved és még csak nem is abból az irányból érkeztünk. Azt sem tudtam volna megmondani, hogy a szél változtatott-e egyáltalán irányt, vagy hogy látni lehet-e különösebb elváltozást az erdőben, elvégre céltudatos volt a légörvény, amibe kerültünk, ergo teljesen lehetséges hogy ne hagyjon maga után nyomokat. Amennyire képzettnek tűnt az a ninja ninjutsuk terén, úgy el tudtam képzelni, hogy volt ennyire okos és nem hagyott nekünk alkalmat a visszaútra. Ha nem lettünk volna sebesültek azonnal visszamehettünk volna, így tehát már-már biztos voltam benne hogy trükközni kényszerült saját menekülése érdekében. Nem meglepő fordulat.
- Pinky, mit csinálsz? - ha eddig nem lettem volna ideges Sasuke stílusa miatt, most sikerült a vörösnek alaposan felhúznia engem kitalált becenevemmel, hogy biztosan ne legyen tőle nyugtom. Hiába hogy nem volt vele különösebb bajom, azon kívül, hogy a becenevemet nem akarta elfelejteni, de mégis kedvem lett volna orron csapni egy kevéssé, hogy érezze, mennyire nem szimpatizálok a becézgetésével, főleg ha azt ennyire gúnyos hanglejtéssel teszi.
- Vajon életben maradtak a tegnapi szökevények? - gondolkodtam el magamban hangosan, miközben visszasétáltam a két csapattársamhoz, akik a kicsiny tisztás közepén ücsörögtek a földön.
- Talán megint hajtóvadászatot akarsz indítani? - vonta fel a szemöldökét Karin. Mióta felkelt furcsán ellenségesen viselkedett velem.
- Nem, de ha életben vannak, le tudod nyomozni a chakrájukat, el tudunk néhányat vinni Orochimarunak és vissza is tudunk találni a rejtekhelyre. - Sasuke láthatóan sokkal előbb jött rá a logikámra, mint én. Kivételesen hálás voltam neki meg a nagy Uchiha eszének. Nem véletlenül hívták mindet zseninek!
Karin csettintett egyet a nyelvével, minden bizonnyal ez egy amolyan jelzés volt arra irányulóan, hogy nem szereti, ha valaki okosabb nála, de ahelyett hogy tovább szájalt volna behunyta a szemét és elkezdett koncentrálni. Mind a ketten mélytengeri csendben vártuk, hogy végezzünk. Én közben kiélveztem a természet minden csodálatos lehetőségét és addig élveztem a szabad levegőt, a sok illattól és ingertől, ami idekint ért engem, amennyit csak tudtam, hogy ismét felkészíthessem magamat sokhónapnyi rabságra a föld alatt.
- Kettő... - sóhajtott fel végül - De van egy olyan érzésem hogy ezek sem a szökevények. Ahhoz túlságosan is nagy a chakrájuk. - én és Sasuke azonnal összenéztünk. Nem lett volna szabad, hogy ennyire távol legyünk attól a helytől, ahol harcoltunk. Lehet, hogy csak azért volt ilyen benyomásunk, mert előző esti repülésünk ahhoz túlságosan is rövidnek tűnt, de az is lehetséges volt, hogy pusztán csak összezavarodottak voltunk. Nem ettünk már egy ideje semmit, sérültek és kialvatlanok voltunk, elvégre nem szeret senki sem a földön éjszakázni, még ha ez egy ninja esetében nem is szabadna, hogy baj legyen.
- Nem lenne túl jó ötlet harcba keveredni. - vélekedtem, sokatmondó pillantást lövellve Sasuke felé. Noha már egészséges volt, a háta pedig régen begyógyult, de mégsem akartam, hogy valaki még egyszer megsérüljön közülünk. Előző nap bőven eleget harcoltam, nem volt szükségem még egy harcra az ellenséggel. Nem voltunk jó passzban, ezt mindenki tudta magáról.
- Akkor meneküljünk? - kérdezett vissza Karin. Éreztem a hangjában, hogy egyáltalán nem tetszik neki a megfutamodás ötlete. Viszont azzal is tisztában volt - elvégre nem tűnt egy hülye tyúknak - hogy nem lenne esélyünk egy újabb ellenséggel szemben, még akkor sem, ha mindannyian magasan képzett ninják voltunk. Nem maradhatott hát más választásunk, mint elkullogni onnan, remélve, hogy azok után már nem is találnának ránk.
- Nem értem, hogy hogyan eshetnek a katókörömön kívül. - sóhajtott fel Karin kellemetlenkedve, miközben kinyitotta a szemét egy második sikertelen próbálkozás után.
- Az is lehet, hogy mind meghaltak. - vonta meg a vállát Sasuke - Voltak olyanok, akiket már ott helyben megöltünk, de a legtöbbet el kellett volna látni azok után, hogy megsérültek. Egy éjszaka alatt már mind meghaltak. - a hangja olyan érzéketlen volt, hogy a pumpa akaratlanul is felment bennem. Igaz hogy csak börtöntöltelékek voltak, akiknél minden bizonnyal még nem látott a világ nagyobb söpredékeket, és nem ismerte őket, ahogyan én sem. De ők is emberek voltak, emberi életek, akiknek nem kellett volna ok nélkül eltávoznia közülünk. Rettenetesen felhúzott engem az érzéketlen viselkedésével, sok dolgot azonban ekkor sem tehettem. Nem akartam veszekedést kezdeményezni, menekülnünk kellett onnan amilyen gyorsan csak tudtunk és nem egyes dolgok etikai oldalát megvitatni. Jelenlegi kedvében azt is kinéztem volna belőle, hogy megint csak leint engem és idegesítőnek titulál - Induljunk. - vette át a parancsnokságot, majd fapofával eltűnt a sűrű lombok között a legközelebbi fán. Karin szó nélkül követte őt, én pedig csak némi fáziskéséssel vetettem utánuk magamat hogy én is minél előbb megléphessek onnan.
Útközben senki sem szólt egy szót sem. Karin a szemeit félig lehunyva, félig az útra szegezve az orrunk előtt folyamatosan nyomon követte a körülöttünk lezajló eseményeket és chakra mozgásokat. A fák hűs árnyékában haladni igazán nem volt rossz, az egyetlen, ami idegesített engem az volt, hogy habár még mindig nem tudtuk, hogy hol vagyunk, de immáron ráadásul minden bizonnyal ellenséges ninjákba is ütköztünk, akikkel jobb lett volna nem összetűzésbe keveredni. A helyzetünk aggasztó volt, nem volt ételünk, szállásunk, tulajdonképpen még fegyvereink is alig voltak, elvégre rengeteget eldobáltunk az előző napi küldetésen, ami - ha Sasukénak igaza volt - akkor teljesen feleslegesnek is bizonyult, hiszen a halottakkal még Orochimaru sem tudna mit kezdeni. Legalább is merem remélni!
- Egyre közelebbről érzem őket! - a vörös hangja tele volt pánikkal. Nem voltam benne ugyan biztos, hogy tényleg indokolt-e ennyire megijedni a dologtól, de készenlétbe helyeztem magamat és megpróbáltam magamat felkészíteni egy újabb, lehetséges harcra. Sasuke pontosan előttem állt meg, olyan hirtelen hogy figyelmetlenségemben, ameddig a körülöttünk elnyúló végtelen erdőt kémleltem egyenesen belé rohantam.
- Vigyázz. - morogta idegesen a válla fölött. Megszeppenve tettem néhány apró lépést hátra, egészen az ág széléig, majd kikukucskáltam a válla fölött hogy megnézzem, miért álltunk meg ennyire hirtelen. Karin riadtan támaszkodott neki a fatörzsnek. Amikor megláttam, hogy kikkel van dolgunk, én is úgy éreztem, hogy jól jönne nekem egy támasz, mivel viszont nem volt kéznél egyetlen fatörzs sem, amelybe belekapaszkodhattam volna, ezért jobb ötlet híján Sasukében kerestem a támaszt, noha lehet, hogy ez hülye ötlet volt, hiszen biztosan lenézett engem miatta. De ez már éppen nem érdekelt engem.
- Kabuto? - értetlenkedtem, alaposan végigmérve őt. Lehet csak azt akartam hinni, hogy egy árnyékklónnal vagy valamiféle beteg viccel van dolgom, amiért itt találom életem egyik megrontóját közvetlenül előttem egy ágon feszítve, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ebben nem volt trükk. Legjobb tudásom szerint ő amúgy sem tudja használni a Kage Bushint, ergo nem volt lehetséges, hogy megvicceljen minket jelenlétével. Mellette az egyik alacsonyabb ágon egy kék hajú nő ácsorgott, álszent, gúnyos mosollyal az ajkain. Sötétzöld selyem köntöst viselt, hosszú haját kócos copfba fogta, egyik kezére egy különös harci pengét erősített, a másikat pedig a csípőjén nyugtatta.
- Meglepetés. - vigyorodott el a Pápaszemes nevetgélve - Egyébként pedig Orochimaru üdvözletét küldöm nektek a keleti rejtekhelyről. - tette hozzá egy fokkal komolyabbra véve a szót.
- Orochimaru továbbállt? - kérdezett vissza Karin. Noha Kabuto láthatóan eddig teljesen figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy ő is ott van velünk, a lány nem zavartatta magát és pofátlanul közelebb ugrált hozzá, közvetlenül egy mellette meredező faágon landolva.
- Hm... két csitri meg egy Uchiha. - mérte fel a helyzetet a kék hajú nő - Ezek lennének Orochimaru új tanítványai? - egyik szemöldökét kíváncsiságos színlelve felvonta, míg tekintetében jeges gyűlölet villant miközben végigmért minket.
- Csak ők ketten. - mutatott ránk Kabuto - Ő itt Orochimaru-sama egyik börtönének az őre. - világosította fel az idegent - Bár ami azt illeti, lassan kezdem megkérdőjelezni, hogy jó tanítványokat fogott-e ki magának. - dühtől vizenyős szemeit egyenesen ránk szegezte - Innen húsz mérföldre legalább hatvan halott vagy félholt szökevény hever lekaszabolva, titeket meg hol talál meg az ember?! - szinte dúlt-fúlt mérgében, olyan volt, mint egy durcás ötéves, akinek nem adtak cukrot. Míg én forró gyűlölettel, addig Sasuke jeges nyugalommal hallgatott végig minden sértő szót és rágalmat, amit a nyakunkba akasztott - Ti azt hiszitek, hogy seperc alatt meg lehet fogni egy olyan embert akivel Orochimaru szívesen kísérletezne?! Azokat az embereket évekig válogattuk és gyűjtöttük, ti pedig egy éjszaka alatt tönkretesztek háromévnyi gondos munkát! - fújtatott tovább.
- Mondtam neki, hogy inkább rám bízza őket, de azt mondta ez kiváló alkalom lesz csapat trainingnek. - vonta meg a vállát a másik nő, lenézően végigmérve minket, ki tudja hányadik alkalommal aznap – Mondjuk, ezt a szedett-vedett bagázst elnézve valahogyan nem lep meg a kudarc. - láthatóan nem én voltam az egyetlen, akit mind a kettő kezdett enyhén szólva is irritálni, Karin ökölbe szorított keze a teste mellett legalább is erre engedett következtetni. Megpróbáltam elfojtani a haragomat, és inkább a nyelvemre haraptam, hogy még véletlenül se csúszhasson ki semmi olyan a számon, amit később megbánhattam volna.
- Erős szél ninjutsu használóval kerültünk szembe. - informálta őt Sasuke, figyelmen kívül hagyva az előzőleg feltett kérdéseket – Lehet, hogy kissé rosszul lettek összeválogatva ezek a ti úgynevezett kísérleti alanyaitok, mert ez itt ki volt képezve. Légörvénybe kerültünk és az erdő másik végében tett le csak minket, addig is csoda, hogy nem szenvedtünk komolyabb sérüléseket. – gondolkodtam, rajta hogy megemlítem Kabutonak hogy ez így nem teljesen igaz, hogy nekem volt szerencsém egy kevés koponyarepedéshez, neki pedig majdnem felnyílt a gerincoszlopa a támadás közben, de inkább tartottam a számat. Az Uchiha ego megsértése nem tartozott a feltétlenül fontos feladataim közé.
- És ez mentség arra, hogy miért szenvedtetek ekkora kudarcot? - nevetett fel a nő mellette.
- Guren, elég lesz. - szólt rá Kabuto haragosan - Nem szól a nyilvántartásom szél elemű ninjutsu-használókról. - jelentette ki teljes meggyőződéssel - Biztos vagy benne hogy jó csapatra támadtatok? - gúnyos megjegyzése nyomán ő és az úgynevezett Guren hangos hahotában törtek ki.
- Nos... ezek szerint Orochimaru rosszul mérte fel a képességeinket, vagy nem? - gondolkodtam hangosan, ezáltal minden tekintetet magamra vonzva.
- És ez vajon a mi szegénységi bizonyítványunk? - döntötte oldalra a fejét, kihívóan méregetve engem. Összeszűkült szemekkel és eldurranni készülő aggyal álltam ott, minden idegsejtemmel arra koncentrálva, hogy még véletlenül se találjam jobb megoldásnak meggondolni magamat és nekiugrani ennek a szerencsétlen négyszeműnek, amiért ennyire idiótán viselkedik! Mintha Sasuke érezte volna, hogy milyen indulatok dúlnak bennem, figyelmeztetően a vállamra tette hatalmas kezét és rideg tekintettel Kabuto felé fordult.
- Három embert, közel háromszoros túlerővel szemben bevetni őrültség, még akkor is, ha mi itt mind felérünk húsz jó shinobival. Ameddig nem tudja az ember, hogy mire számíthat, mindig érhetik őt meglepetések. Szerencsésen túléltük, ők pedig nem fognak tudni többet meglépni. - meglepett mennyire hidegen kezelte a helyzetet, még akkor is ha szeme csillogásából le tudtam szűrni hogy őt is legalább annyira idegesíti a két feljebbvalónk provokáló beszéde mint engem, csupán ő jó szokásához híven nem mutatja ki hogy mennyire ingerült.
Kabuto egy erőteljes hümmögéssel letudta a dolgot, noha biztos voltam benne hogy szívesen húzná még az agyunkat. Ezúttal ő volt a soros hogy befogja a száját, elvégre további szócsépléssel csak azt kockáztatta volna, hogy vagy én, vagy a másik kettő végleg nekiugrik, és mivel mindannyian bizonyítottan erősebbek voltunk nála, abba egészen biztosan nem ment volna bele. Kabuto ereje a szavaiban és a furfangjában, nem pedig a testében rejlett.
- Akárhogyan is, ő itt Guren. - mutatta be nekünk a karján lévő pengében éppen magát szemlélő nőt, aki neve hallatán egy újonnan magára varázsolt gonosz mosollyal pillantott fel. A penge, mely addig a karját ékesítette hirtelen darabokra hullott, a szilánkok táncoló csillámporként hullottak szét ezerfelé. Megdöbbenve néztem az engem körülvevő tündöklést, a csillámló fényeket.
- A legendás kristályhasználó? - csillantak fel Karin vörös szemei - A szüleim a nagy ninja háborúról meséltek nekem mikor kicsi voltam! - mesélte önfeledten - Azt mondták, hogy létezett egy legenda egy olyan emberről, aki képes volt mindent maga körül kristállyá változtatni! - majdhogynem rajongói ámulatba esett, miközben végignézett a mosolygó nőn. Ami azt illeti valóban más szemmel néztem őt, mikor rájöttem, hogy egy élő legendával állok szemben. Tsunade-sama is mesélt nekem történteket a ninja háborúról, amiben ő maga is harcolt a Három Legendás Sannin egyikeként, és valóban ő is ejtett már szót erről a kristályhasználóról, de nem gondoltam volna, hogy ez több lenne egy puszta gyerekmesénél, amivel a kicsiket riogatták ágyba menetel előtt. De akkor tényleg létezne? - gondolkodtam el magamban. Egyedül Sasuke volt az, aki semmiféle figyelmet nem tanúsított az újonnan érkezett iránt, hogy még inkább pontosítsak, még csak rá sem nézett, kifejezéstelenül bámult maga elé.
- Az volnék. - bólintott a nő öntelt vigyorral - Bár meglep, hogy még a magatok fajták is hallottak rólam meséket. - húzta el a száját. Karin ezúttal valahogy úgy tűnt nem vette le a lenéző élt a nő hangjában, ugyan olyan őszinte ámulattal nézte őt tovább.
- Mit keres itt? - szegezte a kérdést Kabutonak a mellettem álló srác, szemeivel óvatosan kikerülve Gurent.
- Orochimaru-sama azt kívánta, hogy hozzam el őt. - válaszolta a férfi szűkszavúan - Viszont most indulnunk kell. A Keleti Búvóhely innen hatvan mérföldre van. Ha szerencsénk van holnap reggelre már ott is lehetünk. - meg sem várta a válaszunkat, hátat fordított nekünk és elindult arra amerről jött. Karin azonnal fél kábultan követni kezdte őket, végül én is nekiiramodtam, Sasuke pedig utolsóként zárta a sort a hátam mögött.
Nem voltam benne biztos, hogy jól teszem, hogy vakon követem Kabuto minden parancsát, de valahogyan már fele annyira sem érdekelt engem, hogy mi lesz velem, mint azelőtt. Ameddig egy helyben voltam és a sivár napok egymást követték, sok időm volt azon gondolkodni, hogy mi történne, ha...? Ha innen elmehetnék, ha megszabadulnék tőle, ha cserbenhagynám Sasukét és hagynám, hogy álnok kígyómestere átvegye felette a hatalmat, ha konohai mentőosztagot küldenének utánam, ha a Hokage úgy döntene, hogy szó nélkül visszafogad engem a faluba. De a napok, amelyeket eltöltöttem a vadonban, az új csapatom élén arra ébresztett engem rá, hogy nekem pontosan ez hiányzott! Hasznosnak érezhettem magamat, olyan emberrel lehettem, akivel valószínűleg már azóta lenni szerettem volna, hogy első nap megpillantottam őt az akadémián és rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, aki oda meg vissza van érte, mégis azt hittem, hogy enyém lehet. Most, hogy már nem voltam gyerek, tizenéves fejjel azt mondtam, hogy jelenleg minden bizonnyal én vagyok az egyetlen a régi rajongótábora soraiból, aki még mindig feltétel nélkül képes őt szeretni, hiába hogy olyan sok szörnyűséget tett már ellenem és az otthonom, szeretteim ellen. És így máris közelebb éreztem magamat hozzá, még ha lehet, hogy ez csak egy hülye vágyálom is volt, amibe beleringattam magamat, hogy ne fájjon a valóság.
Egészen napnyugtáig róttuk magunk mögött a kilométereket, mikor Kabuto engedélyezett nekünk néhány óra pihenést, de még azt is csak úgy, hogy ne merjünk elaludni különben baj lesz. Volt egy olyan sejtésem, hogy ha nem akarja, hogy elszundítsunk a pihenő sem fog tovább tartani néhány percnél, viszont ott és akkor csak arra tudtam koncentrálni, hogy alaposan kinyújtóztassam elfáradt lábaimat és bekaphassak egy utazó tablettát. Rettenetes íze volt, ki nem állhattam, de éhes voltam, ez pedig segített, hogy megmaradhassak a talpamon.
- Már nem vagyunk messze, még kétórányi út délnek. - informált minket Kabuto monoton hangon, miközben a környező erdőt szemlélte, mintha attól félne, hogy valamelyik fa nekünk ugorhat.
- Mi lett a holmijainkkal? - tudakoltam értetlenül.
- Orochimaru-sama és a három másik segítője magával vitt mindent. - nyugtatott meg engem egy lenéző félpillantással elintézve engem.
- Igazán megvárhattátok volna, ameddig végzünk. - morogta Sasuke kedvetlenül.
- Terveztük, de ki gondolta volna, hogy ennyit fogtok tökölni az erdőben? - félreismerhetetlen gúnyos élétől a hangjában végigfutott a hideg a hátamon, a tenyerem pedig ismét bizseregni kezdett. Szívesen behúztam volna neki egy alaposat, de nem volt hozzá kedvem hogy meg legyek büntetve, amiért tiszteletlen voltam a feljebbvalómmal. Orochimaru egészen biztosan nem díjazta volna, ha kedvenc szolgáját összeverve találja meg az erdőben.
A nap utolsó sugarai gyorsan eltűntek a lombok koronái alatt, az erdőre mély sötétség borult. Az első csillagok ragyogása és a hold fogyatkozó tojása volt az egyetlen fényforrásunk. Kabuto és Guren haladtak elől, szótlanul ugrálva ágról-ágra, utána következtem én és Sasuke közvetlenül egymás mellette, tőlünk némileg lemaradva balra pedig Karin igyekezett tartani velünk a lépést, egyre kevesebb sikerrel. Guren volt az egyetlen, aki nem mutatott feszültséget, még a mélyen tisztelt Pápaszem is csak nehézségek árán tudta rávenni a testét, hogy ne adja fel és rogyjon össze ott helyben az erdőben. Hármunk triója is egyre csak lassult, rosszul aludtunk, félig még mindig sérültek voltunk, nem mellesleg egész nap úton voltunk és egyetlen ninja sem képes egy megterhelő harc után, kevés alvást követően még egy egész napos, kimerítő túrát is túlélni, anélkül hogy jelentősen ne veszítene az erejéből.
Hamarosan az erdő is eltűnt, körülöttünk szántóföldek és megművelt kertekkel körülvett tanyaházak kezdtek el sorakozni. Földúton haladtunk tovább, mely még a kései óra ellenére sem volt teljesen lakatlan, egy rizsföldekkel határolt épületkomplexumból éppen akkor gördült ki egy megrakodott szekér. Hirtelen manőverrel kerültük ki a rakományt, majd futólépésben folytattuk az utunkat délnek. Már messziről ki lehetett szúrni azt az aknát, ahová végül Kabuto elsőként ugrott le, őt követte Guren, Karin, végül Sasuke, én pedig utolsóként lemaradva zuhantam a sötétségben.
A folyosó ahová érkeztünk gyér világítással és szürke falakkal majdhogynem pontosan úgy nézett ki mint az előző rejtekhelyen. Az egyetlen különbség az volt, hogy a folyosó egyirányú volt, ahogyan pedig elindultunk balra csupán néhány métert kellett gyalogolni, hogy egy tágas, földbe vájt terembe érkezzünk. A talaj alattunk hatalmas folyami kövekből volt kirakva, a homályba boruló helység közepén egy szökőkút bugyogott. Tőlünk jobbra egy széles lépcső vezetett fel egy galériaként végigfutó emeletre, melyet a nagy terem minden egyes szegletéből nyomon lehetett követni. Ahogyan odalent is, odafent is a falhoz erősített fáklyák és gyertyák szolgáltatták a fényt, körös-körül a galéria folyosójáról ajtók nyíltak, azok mögött pedig minden bizonnyal ismét sivár szobák kaptak helyet.
- Orochimaru-sama a szobájában van. Kissé gyengélkedik mostanság. - jegyezte meg Kabuto, főleg inkább Gurennek szolgáltatva az információt.
Tágra nyílt szemekkel jártam körül a termet. Még egyszer sem volt szerencsém egyetlen rejtekhelyhez sem, mely ennyire impozáns lett volna. A maga módján szabályosan otthonos volt, ahogyan végignéztem a gazdagon díszített korláton és a fényes lépcsőfokokon, melyek egytől-egyig gránitból voltak. A szökőkút a terem közepén halkan csilingelt, szélére könnyen le lehetett ülni. Ahogyan végigjártam a falak mentén még egy folyosót pillantottam meg, amely hosszasan beleveszett a sötétségbe. A végét nem is láttam, bár lehet, hogy úgy jobb is volt, elvégre nem is voltam kíváncsi rá. Orochimaru rejtekhelyei olyan folyosókat és szobákat rejtettek, amelyekre egy kicsit sem voltam kíváncsi, még akkor sem, ha azok éppen olyanok mint egy császári palota!
Kabuto elvezetett minket az emeletre és megmutatott nekünk két egymás mellett lévő szobát.
- Orochimaru-sama nem tervez sokáig maradni, addig is ez egy ideiglenes szállás számotokra. - fejtette ki, majd azzal a lendülettel magunkra is hagyott minket. Szó nélkül léptem be az enyémbe és néztem körül. Középen egy keskeny ágy foglalt helyet, mint mindig, csak egy vékony lepedővel, párna nélkül. Balra egy szekrény, jobbra legnagyobb meglepetésemre egy könyvespolc, balra a fürdő nyílt, jobbra pedig egy ruhásszekrény volt. Mikor benéztem rájöttem, hogy már a ruháim is bent vannak. Ki a fene merészelt turkálni a cuccaim között?! - csikorgattam a fogaimat.
Karin a galéria másik oldalán lelt szobájára, ami ugyan nem volt nagy baj, elvégre nekem nem volt sok kedvem vele együtt megosztani egy szobát, vagy netalántán mellette lenni, viszont az látszott rajta hogy ő nem szívesen marad egyedül olyan távol tőlünk, még akkor is, ha maga a galéria nem is volt valami nagy.
- Szuper. - morogtam az orrom alatt, majd végleg becsuktam magam mögött az ajtót és lehuppantam a kemény ágyra. Ismét egy újabb hülye helyzet, amibe magamat kevertem bele, csak mint mindig, elvégre én vagyok Haruno Sakura a bajkeverő.... Shannaro!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon jó volt várom a következő fejezettet :)