- Jól vagyok! - hárított azonnal, mikor már éppen vettem volna felé az utamat. Értetlenül felvontam a szemöldökömet és kutakodóan végigmértem őt magamnak. Úgy is tudtam, hogy hazudik, túlságosan sokat harcolt és sok sérülést szenvedett ahhoz, hogy jól legyen, de ő kerülte a tekintetemet és automatikusan másfelé nézett el, mikor én végigmértem őt.
- Ha te mondod. - túlságosan is le voltam strapálva ahhoz. hogy elkezdjek vele üzletelni. Érdekelt engem a testi épsége, bármennyire is utáltam magamnak bevallani. hogy kedvelem, de akkor is így volt, ezen a tényen pedig nem tudtam változtatni, bármit is tettem. Így hát inkább leültem, tőle lehetőleg jó messze a fűbe és inkább a saját sérüléseimmel akartam elfoglalni magamat. Kár, hogy az a hülye agyam, hiába hogy már lezártnak tartottam a témát, de minduntalan Sasuke felé terelte a szemeimet, hogy megfigyelhessem őt. Karjai mozgása lassú volt, a hátát begörbítette, ebből pedig arra következtettem. hogy vagy a hátán vagy pedig a felkarján keletkezhetett egy sérülés. A teste kisebb-nagyobb karcolásoktól díszelgett, azon kívül viszont semmiféle rendellenességet nem véltem rajta felfedezni. Habár már biztos voltam benne hogy csak a vérveszteség miatt érzem magamat ennyire ramatyul, de azért mégis végigtapogattam a fejem búbját és a biztonság kedvéért még egy kevés chakrával láttam el a bőrt, hogy az egészen biztosan teljesen begyógyuljon. A karomon találtam még egy vágást, sok kisebb karcolással és horzsolással egyetemben, azokra viszont kár is lett volna chakrát pazarolnom, nem ért annyit a dolog.
Karin időközben visszatért, egy kupacba pakolta a fákat és csípőre tett kézzel végignézett rajtunk. Én már minden bizonnyal egy fokkal jobb színben lehettem, elvégre már gyógyítottam magamon, azon azonban láthatóan meglepődött, hogy Sasuke még mindig régi állapotában ült ott mereven a fűben és maga elé bámulva gondolkodott valamin. Látszott, hogy gondolkodik valamin, a szája belsejét harapdálta, szemei pedig egyetlen távoli pontra szegeződtek a fűszálak között. Karin kérdő tekintete felém siklott, én azonban csak megvontam a vállamat.
- Azt mondta jól van. - biztos voltam benne hogy érzi az enyhén sértett és hitetlen élt a hangomban, elvégre pontosan annyira szarul nézett ki hogy ne hihessem el, hogy ő tényleg jól van, ezt pedig Karin is értette. További kérdezősködés nélkül inkább elrendezte a fakupacot, a maradékot pedig félretette, majd hagyta, hogy Sasuke egy könnyed levegővételt követően lángra lobbantsa a faágakat. A tűz boldog ropogásba kezdett, a hirtelen sötétséget a fényesség váltotta fel. Elbűvölve néztem a lángokat, akaratlanul is közelebb kúsztam, hogy érezhessem a meleget a bőrömön - Köszönöm. - fordultam egy idő után a vörös felé, aki kifejezéstelen arccal bámult addig a lángokba. Vörös szemei csak még inkább izzottak, ahogyan a lángok megvilágították azokat, ezúttal viszont felém irányultak - Hogy adtál chakrát. - magyaráztam, hiszen láthatóan nem esett le neki mit köszöngetek neki éppen.
- Oh... - húzta el a száját - Semmiség.
- Erre specializálódtál. - állapítottam meg, csak úgy magamnak semmint neki.
- Soha sem voltam egy nagy ninja alkat. - sóhajtott fel, a lángok közé bámulva - Szóval kellett valami amivel hasznossá tehetem magamat. - megvonta a vállát, mintha ez csak egy jelentéktelen semmiség lenne, holott pontosan tudtam, hogy milyen rettenetes érzés, mikor valaki nem találja meg magában a tehetséget, amire olyannyira vágyakozik. Nézni, ahogyan a csapattársaid mind egy szemig fejlődni kezdenek, te pedig csak úgy ott vagy és haszontalannak érzed magad rettenetes érzés. De én soha sem tudtam volna ezt a dolgot ennyire félvállról venni, úgy tenni, mint akit nem érdekelnek a képességei. Bár volt egy olyan érzésem hogy Karin is csak elfojtja magában az érzelmeit.
Sasuke felé pillantottam. Még mindig ott ült, messze a tűztől, mintha egyenesen félne a fényességtől. A csillagokat bámulta, a füvet tépkedte a talpa alatt, miközben nekünk félig háttal még mindig valami hülyeségen gondolkodott. Egyenesen a szívembe markolt a látvány, hogy hirtelen a kívülállót akarja játszani, holott azelőtt semmi baja nem volt. Fogalmam sem volt már megint mitől kezdett el ingadozni a hangulata, mikor már éppen azt hittem, hogy megállapodott valahol önmagában, de neki persze hirtelen megint máshogyan kell döntenie és antiszockodnia kell!
- Ti honnan ismeritek egymást? - pillantott rám Karin kutakodóan. Vörös szemei egyenesen lyukat égettek belém. Egy keserű mosoly suhant át az arcomon, amit habár nem az ő szemeinek szántam, de biztos voltam benne hogy látta. Visszaemlékeztem azokra a napokra ahol még együtt oldottuk meg a küldetéseket, mikor még egy csapatban harcoltunk az ellenség ellen, védtük meg az embereket, akiket ránk bíztak. Milyen... szánalmasan boldog és önfeledt évek voltak azok!
- Régen... csapattársak voltunk. - sóhajtottam fel, vontatottam visszavezetve a tekintetemet a tűz mellé, hogy nehogy rajtakapjon engem érdeklődésem tárgya, hogy már megint utána koslatok, mint egy beteges kedvű kém. Karin szemei tágra nyíltak a meglepettségtől, de nem szólt egy szót sem.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire régről ismeritek egymást. - magyarázta a dolgot, megválaszolva fel nem tett kérdésemet.
- Heh... mintha nem is ismerném. - egy mély sóhaj szakadt fel a torkomból, mikor arra gondoltam, hogy mennyire megörültem neki hirtelen, mikor régebben rám nézett, mikor azt hittem, hogy csupán ha egy egészen kicsit is, de megelőztem Inot abban a figyelemversenyben, amit Sasuke kegyei miatt kezdtünk el. Ha megvédett engem, ha csupán egyetlen egyszer is sután vagy nemtörődömül, de a tudtomra adta, hogy fontos vagyok neki. Mindezek után pedig látni, ahogyan visszafordul önmagába és ismét az a mogorva, szótlan, antiszociális, depis gyerek lesz, aki azelőtt is volt, rettenetes érzés volt.
- Miért nem mész oda? - a fejével a földön ülő, összegörnyedt alak felé intett - Szerintem már megleckéztetted. - tette hozzá egy félmosoly kíséretében - De biztos kezd fájni a háta. – sejtettem, hogy ő is rájött, hogy komolyabb sérülésről van itt szó, mint amilyennek azt a srác be akarja állítani. Egy aprót bólintottam és megajándékoztam őt az egyik legragyogóbb mosolyommal, ami csak tellett tőlem. Nem tudom miért, de hirtelen mintha egészen megkedveltem volna ezt a csajt, hiába hogy nem tudtunk egymásról semmit és még kapcsolat sem volt közöttünk. Ő csak egy meglehetősen arrogáns, nálam ránézésre egészen biztosan idősebb, kemény lány volt, akinek kivételesen jó chakra - és szagérzékelése, valamint fejlett chakra áramoltatása volt, hiszen a chakráját át tudta alakítani gyógyító természetű erővé, melyet a teste látszólag bármelyik pontjából tudott áramoltatni.
Óvatosan felálltam a helyemről és bizonytalan léptekkel, de elindultam felé. Ezúttal nem igazán foglalkoztam vele, hogy hallja-e hogy közeledek, vagy nem, elvégre nem állt szándékomban meglepni őt, vagy ráijeszteni. Voltak korábban küldetéseink, amikor véletlenül ugyan, de sikerült szabályosan ráhozom a frászt, és tapasztalatból tudtam, hogy akkor a hangulatának annyi, mert ilyenkor rettenetes sérelem esik az egóján, azt pedig mindennél jobban utálta. A csillagok a fejem fölött százával, de lehet, hogy ezrével ragyogtak, gyönyörű volt minden, ami körülöttem terült el. A tűz lágy fényével a hátam mögött, a hold sápadt lámpájával a fejem fölött, valamint a hátam mögé rejtett markomban megformált chakra gömb halványzöld derengése volt minden fényem.
- Megmondtam, hogy jól vagyok. - vágta a fejemhez Sasuke, talán még az előzőnél is gorombábban. Kénytelen voltam felkuncogni a gondolaton, hogy ennyi év telt el, de a természete és a csapnivaló modora még mindig a régi. A nevetésem az ő figyelmét is felkeltette, méregtől villogó fekete szemeit felém kapta és azt hiszem egyértelműen tudatta velem, hogy nem értékeli túlzottan, hogy rajta mulatok - Mi olyan vicces? - rivallt rám, méregtől szikrákat szóró szemeit rám függesztve. Meglepettségemben tettem egy fél lépést hátrafelé, de nem akartam őt ebben a helyzetben magára hagyni, kénytelen voltam magamra parancsolni, hogy hervasszam le azt a mosolyt az arcomról és legyek meggyőző, hiszen nem akartam, hogy még a végén meghaljon nekem, esetleg a sebei elfertőződjenek!
- A modorod. Az a vicces. - vágtam a fejéhez gondolkodás nélkül, ezúttal mellőzve mindenféle szájmozdulatot, amely felfelé irányult volna. Nem szerettem volna rajta mulatni, isten őrizz hogy én ilyen hülyeségekre vetemedjek, csupán vicces volt az egész, én pedig nem tudtam megállni hogy ne röhögjek fel hangosan, mikor rájöttem, hogy mennyire változatlan minden, ami őt illeti. Mikor először megpillantottam őt Orochimaru rejtekhelyén az első benyomásom az volt, hogy mennyit változott. Hogy ha ez lehetséges, csak még ridegebb és érzelem mentesebb lett, mint volt. De közben arra is rájöttem, hogy a régi temperamentuma, jeges nyugalma és ezek egyvelege még mindig úgy benne van, mint egy kitörölhetetlen folt egy papírtekercsen.
Sasuke morcosan elfordította a fejét, ezt én pedig olybá vettem, hogy a továbbiakban nem kér sem a segítségemből sem a társaságomból. Fájt, hogy annyi minden után ennyire elutasító, már éppen kezdtem azt hinni, hogy a hangulatingadozása hosszútávon megáll, és úgy marad, ahogyan volt, egy talán sokkal kevésbé rideg, kellemes társaságnál, aki ugyan újra és újra meglepett engem a viselkedésével, de legalább olyan volt amilyennek szerettem volna őt. Most pedig ismét ott tartunk ahonnan elkezdtük. Viszont még mindig nem állt szándékomban ott hagyni őt egyedül, hogy depizhessen tovább a fűben, tapasztalatból tudom, hogy ha az ember hagyja, hogy a másik teljesen magába süllyedjen, azzal csak több rosszat tesz, mintha inkább odamenne és megpróbálna valahogyan a segítségére lenni. Nem jöhettem rá, hogy mi zajlik le éppen a fejében, sajnos vagy nem sajnos, én nem rendelkezhettem a különleges Sharingannal, amely olyan sok hasznos célt szolgált birtokosának, de annyit azért megtehettem érte, hogy ellátom a sérüléseit, hogy legalább a fizikai fájdalma enyhüljön.
Visszafelé botorkáltam azt a fél lépést, amit akkor tettem mikor felém fordult, egy laza mozdulattal előhúztam a markomat a hátam mögül és bár sejtettem, hogy ő már tudta mire készülök, valamiért mégsem állított le, én határozottan tapasztottam azt a vállára, hogy véletlenül se tudjon engem ellökni magától. Ismét. Hallottam, ahogyan felszisszen fájdalmában, mikor a nagy mennyiségű gyógyító chakra átitatta a bőrét, de legnagyobb meglepetésemre szó nélkül tűrte, hogy kitapogassam hol sérült meg. Nem tudtam anélkül meggyógyítani, hogy ő ne segítsen, és ezzel ő is tisztában volt. A hangulatingadozása megint elkezdődött, halvány, eltéveszthetetlenül gunyoros mosoly jelent meg az arcán, majd a válla fölött felém fordult.
- Talán le kellene vennem a felsőmet? - a kellemes bájcsevejekre jellemző hanglejtése engem olyan váratlanul ért, hogy kis híján hátraestem a meglepetéstől. Gúnyos volt, ellenben tökéletesen érzéketlen, nem mutatott érzelmeket, ahogyan ebbe beletartozóan szemérmességet, zavart, esetleg perverzséget sem, ő csak úgy egyszerűen ott ült és beszélt hozzám. Olyannyira Saira emlékeztetett, hogy meg sem tudtam volna őket különböztetni egymástól, ha hirtelen ott ültek volna szemtől-szembe velem mind a ketten és engem bámultak volna. Pontosan úgy ahogyan Sasuke engem.
- Ha nem akarsz egészen addig így maradni ameddig esetleg Kabuto el nem látja a sérüléseidet, akkor... igen. - próbáltam megütni azt a hivatalos orvosi hangot, amit egy magamfajta ninjának kellene volna megütnie a páciensével szemben, de ez sajnos nem úgy sikerült, mint ahogyan kellett volna neki. Ezután pedig csak még nagyobb volt a döbbenetem, mikor egy újabb gúnyos megjegyzést hanyagolva inkább leküzdötte magáról a felsőjét és engedelmesen megfordította a felsőtestét, hogy gond nélkül hozzáférjek a sérült területhez. Hát nem csoda hogy ennyire nehézkesen mozog. - állapítottam meg, rögtön azután hogy elém tárult a hátán végigfutó széles seb. A gerincoszlopa mentén majdhogynem a derekáig futott, szinte már láttam a csontot odabent. Ijedten kezdtem el ismét a chakrát formálni a markomban. Mégis hogy a fenébe sikerült neki ezt összehoznia?! - szörnyülködtem. Egyetlen percet sem vesztegettem tovább, muszáj voltam egyenletesen begyógyítani a sebet, hiszen nemcsak hogy vérzett, de egy ekkora nyílt sebnél minden egyes másodperccel nagyobb volt az esélye egy fertőzésnek, én pedig nem akartam megvárni ameddig ez a szerencsétlen bekap valamiféle vírust és ott hal meg helyben, kínok között vergődve. Nem ez lett volna az első olyan eset az életemben, mikor látom, hogy valaki fertőzés miatt távozik az élők sorából, de nem voltam benne biztos, hogy hidegvérrel végig tudnám nézni, ha erről a srácról lenne szó.
Kiterjesztettem hát a chakrámat, meghosszabbítottam és a seb méretére és alakjára formáltam. Tsunade-sama egyik leghasznosabb technikája volt ez, sokkal többet használt ez, mint egy átlagos chakra gömb. Ha nem egyenletesen vagy nem elég gyorsan forr össze a seb minden területen, fenn állhat a veszélye egy gyulladásnak, vagy annak, hogy kórokozók jutnak a bőr alá és megtámadják az immunrendszert, amire jelen pillanatban természetesen nem sok szükségünk volt. Sasuke ismét felszisszent, ezúttal sokkal hangosabban, de továbbra is csupán ennyivel fejezte ki a fájdalmát. Még mindig túlságosan arrogáns és egoista volt ahhoz, hogy kimutassa, mikor fáj és mikor nem.
- Miért nem hagyod inkább? - a hangja ugyan fakó volt és elnyúzott, amelyet minden bizonnyal a fájdalom okozhatott, mégis tele volt tompa ridegséggel, amelyet már megszokhattam tőle. Ő volt a keménység és a közönyösség mintapéldája, hölgyeim és uraim, mindig csak újabb és újabb meglepetésekkel tudott engem elkápráztatni!
- Mert nem akarom, hogy meghalj. - habár magam sem tudtam először a pontos választ arra, miért foglalkozok még mindig ezzel a rakás szerencsétlenséggel itt előttem, de valahogyan a szívem már előbb tudta a választ a kérdésére, mint az agyam. Hiába hogy nem akartam foglalkozni vele, ne adj isten még szeretni is, ahogyan régen, de még így sem hagyhattam, hogy meghaljon nekem, azt nem csak a nevetségesen lágy szívem, de a lelkiismeretem sem bírta volna el, hiszen nem szoktam betegeket csak úgy faképnél hagyni. Nem ez volt egy orvosi ninja dolga, mi több, ez súlyos erkölcsi kérdés volt a részemről. Emberéletek kerültek a kezeim közé nap mint nap, talán éppen ezért volt annyira megterhelő ez számomra mindig is, de mikor ott ült előttem egy ember, akinek az élete még mindig túlságosan is sokat jelentett nekem, akkor nem is tétováztam hogy mit kell tennem.
- Miért nem? - jött a következő kérdés.
- Te talán meg akarsz halni? - vontam fel a szemöldökömet értetlenül. Hogy tudtára adjam, hogy éppen mekkora hülyeségeket beszél, szándékosan gyorsabbra fogtam a sejtek gyógyulását, ezzel pillanatnyi égető fájdalmat okozva neki. Halkan felnyögött.
- Én már... annyiszor megpróbáltalak megölni téged. - suttogta az orra alatt, nehezemre esett a szavait megérteni - De te mégis segíteni akarsz nekem. - hirtelen őszintesége számomra túlságosan is idegen volt ahhoz, hogy azonnal reagálni tudjak rá. A tekintetemet inkább a szépen gyógyuló sebre szegeztem, mintha áthatóan tanulmányozni akarnám a folyamatot, holott csupán ürügyet kerestem, hogy ne kelljen a félig felém fordított arcát néznem. Porcelánbőrét beragyogta a holdfény, betegesen sápadtnak tűnt tőle, de még valahogyan úgy is... mesébe illően szép volt, pontosan annyira, hogy feléledjen bennem a tinicsitri Sakura meg azok a hülye gondolatok, amik végigszelték a fejemet minden alkalommal, ha kapcsolatba kerültem vele. A tenyerem, habár nem is ért a bőréhez bizseregni kezdett, kivert engem a víz a hirtelen érzéstől. Közvetlen közelségből érezni a bőre melegét, hallani a hangját, belenézni a szemeibe, ez nekem túlságosan is sok volt! - Miért, ha tudod, hogy semmi értelme?
- Miért ne lenne értelme? Értelmetlen lenne, hogy nem hagyom, hogy meghalj? - csak ismételtem magamat, nem értettem, hogy miért akadékoskodik, miért nem hagyja, hogy csendben és nyugalomban ellássam a sebeit - Orvosi ninja vagyok, ez a dolgom. - vontam meg a vállamat, úgy téve, mint akinek ő pontosan olyan, mint egy közömbös páciens. Oh, ha tudnád te rettenetesen hülye Uchiha!
- Mindig túl kedves vagy hozzám. - a szemeim egy villámcsapás alatt vándoroltak ismét vissza az arcára. Hallottam már ezt tőle. Mondta már nekem, talán túl sokszor is! Azonnal ellenkezni támadt kedvem, ahogy ezek a szavak elhagyták ajkait, de nem jutott eszembe jobb, csak egy hazugság.
- Nem vagyok kedves hozzád. - szégyenlősen félrefordítottam a fejemet, hogy inkább a fűszálak sötét sziluettjeinek szenteljem a figyelmemet helyette - Már mondtam, hogy csak a dolgomat végzem.
- Még akkor is begyógyítottad a bordáimat mikor egymás ellen küzdöttünk, akkor is segítettél rajtam, amikor teljesen védtelen voltam, pedig megtehetted volna, hogy csak visszafizeted, amiért az életedre akartam törni, vagy amiért elhagytam a falut. - igazság szerint, ahogyan végiggondoltam, számtalan esélyem lett volna bosszút állni rajta, amiért ennyire figyelmen kívül hagyott minket, amiért egy szívtelen gyilkoló gép vált belőle, amiért egyetlen cél érdekében átgázolt mindenkin és mindenen - De soha sem tetted. Hiába akartad játszani a rideget, mert folyamatosan kiestél a szerepedből. - nem csak azzal lepett meg engem, amit mondott, de ismét csak mosolyogni támadt kedvem azon, hogy ennyit még soha sem hallottam őt egy huzamban beszélni.
- Soha sem akartam rajtad bosszút állni. - vallottam be. A boldog mosoly, amely még az előbb az arcomon csücsült most kísértetiesen keserű és hallottias vigyorba csapott át - Én... veled ellentétben nem hiszem, hogy tudnék neked ártani. Én csak azt tettem amit Naruto, én csak vissza akartalak téged vinni a faluba, de soha sem akartam rajtad kitölteni a haragomat. Őszintén szólva nem hiszem, hogy lenne értelme. - szomorúságomat inkább a gyógyításba akartam fojtani, semmint hogy olyannyira nyilvánvaló lehessen az arcomon, mint mindig. Semmi köze nem volt hozzá hogy én mennyire szomorú vagyok miatta, nem kell, hogy ennyire nevetségesen gyenge legyek mindig!
- De felesleges az egész. - már megint kezdi! - morogtam magamban - Soha sem fogom tudni viszonozni.
- Tudom. - válaszoltam kőkeményen belenézve a fekete íriszekbe. A háta már majdnem kész volt, én valamiért mégis egyre kevesebb chakrát koncentráltam a tenyereimbe, mintha direkt hátráltatni akartam volna a seb gyógyulását. Nem értettem, hogy mégis miért csinálom ezt, hiszen ezzel csak egy esetleges fertőzést kockáztattam, de a testem automatikusan nyomta el a chakrát, mintha nem akarta volna, hogy az Sasuke testébe jusson.
- Mindig ez volt Narutóval is, meg Kakashival is... - mély sóhaj szakadt fel a torkából - ... mindig csak adtatok és adtatok, de én soha sem tudtam volna viszonozni az egészet.
A seb hamarosan beforrt, mi pedig szavak nélkül maradtunk. Lehet, hogy csak a biztonság kedvéért, viszont lehet, hogy időhúzás gyanánt is, de mikor visszaváltoztattam a chakrámat még értelmetlen módon igazítottam a sérülésen, hogy biztosan ne szakadjon fel ott ismét az érzékennyé vált bőr és átvizsgáltam a testét más sérülések után kutatva, szerencsémre, vagy pedig szerencsétlenségemre azonban nem találtam semmit, amit begyógyíthattam volna, vagy ami érdemes lett volna a chakra pazarlásra. Így hát szótlanul ugyan, de közöltem Sasukéval hogy visszaveheti a felsőjét, azáltal hogy a vállára tettem a kezemet. Túlságosan is felcsigázta a gondolataimat, hogy félmeztelenül ül előttem, már csak kidolgozott hátának puszta látványa, és meleg bőre a tenyerem alatt képes volt elvenni az eszemet. Kétségbeesetten akartam, hogy végre felöltözzön, ő azonban mintha megkövült volna, továbbra is az előbbi, meredt helyzetében ült ott, a füvet tépkedte, tekintetét pedig a távoli messziségbe fúrta.
Valamilyen hülye oknál fogva nem tudtam volna elhagyni őt. Újra semmiképpen sem, így hát inkább kihúztam a lábaimat a testem alól és törökülésben mellé telepedtem a nedves fűbe. Láthatóan meglepte, hogy még mindig ott vagyok, de nem igazán zavartattam magamat. A fejem fölött tündöklő csillagok ezreire meredtem, megkerestem a kedvenc csillagképemet és végigfuttattam rajta a szememet. Aztán rátértem a következőre, ott volt minden egyes jól ismert csillag, amelyeket követni kezdtem, amelyek minden este ott ragyogtak fent az égen. Sok olyan éjszakára tudtam visszaemlékezni, amikor kint feküdtem a cserepekkel kirakott tetőn és a csillagokat bámultam, mivel nem tudtam aludni. Mivel a rémálmok éjszakáról-éjszakára visszatértek, kísértettek engem, felfalták a szép álmokat és az alvásomat.
- Kár hogy megint csődöt mondtam. - kezdtem el hangosan gondolkodni, ahogyan azt ő is tette az előbb. Megéreztem magamon az ónixszemeket, melyek kutakodóan pásztázták az arcomat. Megingattam a fejemet és a pillanatnyi kitérésem után ismét visszafordultam a csillagok felé - Igazad volt. - nem tudom, hogy miért akartam vele hirtelen őszinte lenni, mikor simán el tudtam róla képzelni, hogy ha visszaértünk a rejtekhelyre az első dolga az lesz, hogy beszámol Kabutonak és Orochimarunak a történtekről, és volt egy olyan érzésem, hogy ha úgy adódna, elárulna engem. De valamiért hirtelen mégis bizalmat éreztem, egy olyan bizalmat, amelyet nem tudtam megmagyarázni. Lehet, hogy csak hiú ábrándokba kergettem magamat és a valóságban ez csak azon pillanatok egyike volt, amelyben szerencsés kedvében találtam őt, én pedig rögtön elkezdtem beszélni, holott ez a küldetésem végét is jelenthette. De közel háromhónapnyi hallgatás után úgy éreztem ki kell valakinek böknöm az egészet, vagy felrobbanok a belső nyomástól.
- Szóval tényleg miattam jöttél, nem igaz? - azt vártam volna tőle, hogy haragba gurul és rögtön meg akar majd engem ölni, mégis csak egy apró, féloldalas mosolyra futotta tőle. Letekintettem a csillagokról a földre, egyenesen az ő arcára. Sokkal közelebb volt hozzám, mint elsőre gondoltam, noha biztos voltam benne hogy mikor leültem megtartottam a normál távolságot, elvégre tisztában voltam vele, korábban is mennyire idegesítettem azzal, ha nem voltam képes megtartani a csapattársak közötti tisztes távot.
Bólintottam, végül a nyelvem is megeredt, habár még mindig kétségeim voltak azt illetően, hogy jó ötlet-e amit csinálok. De visszaút már nem volt.
- Orochimaruval küzdöttünk meg, és megbélyegzett engem. - bizonyítékképpen félresöpörtem a hajamat és megmutattam neki a vállamon díszelgő pecsétet. Sasuke olyan közel hajolt hozzám hogy éreztem a leheletét csupasz bőrömön, ahogyan a sötétségben alaposan szemügyre vette a pecsétet. Majd végigsimított a sérült területen a hüvelykujjával. Borzongás rázta meg az egész testemet, libabőr terített be minden egyes szabad felületet.
- Nem olyan, mint a miénk. - állapította meg, hosszas szemügyre vétel után.
- Nem. - ráztam meg a fejemet, megpróbálva megtalálni, és meg is ütni a normál hangomat. Elvégre azt hiszem még mindig túlságosan is benne voltam az Új Sakura szerepben ahhoz, hogy megmutassam neki, micsoda reakciókat tudott belőlem kiváltani egyetlen érintésével - De tudtam, hogy ez egy esély lehet arra, hogy véghezvigyem azt, amit Naruto nem tudott. Az ő kedvéért. A Hokage és mindenki más is belefáradt már ebbe a hajtóvadászatba, a bukott küldetésünk volt az utolsó esélyünk, amit kaptunk. - habár alig történt mindez két és fél hónapja, de úgy éreztem mintha már ezer éve távol lennék a falutól - Szóval engedély nélkül megszöktem.
- Nem mondtad el senkinek? - vonta fel a szemöldökét érdeklődve. Ez volt az első alkalom, ami eszembe jutott, mikor komoly érdeklődést mutatott felém, vagy afelé amit éppen mondtam.
- De. Ino tudott róla, hogy mit tettem. - vallottam be hetykén, úgy téve, mint akit nem érdekel, hogy mi történik éppen odahaza, holott tudtam, hogy Sasuke átlát rajtam, mint az üvegajtón - Sőt, Narutóval is találkoztam, de... neki nem akartam elmondani. Aztán mentem Orochimaruhoz. - könnyeim hirtelen akartak kiszabadulni könnycsatornáim szorításából, és habár hősiesen küzdöttem hogy ne látszódjon rajtam a bűntudat, amit éreztem abban a percben, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezzel csak újabb fájdalmakat okoztam mindenkinek magam körül. Narutónak, aki bízott bennem, Kakashinak, aki edzett engem, a mentoromnak Tsunadenak, Hinatanak, Tentennek, a barátaimnak, Shikamarunak, Sainak, mindenkinek, aki közel állt hozzám vagy én álltam hozzájuk közel! Utáltam magamat érte, önutálatom első könnycseppjei pedig végigszántották az arcomat, éppen abban a percben, hogy becsuktam a számat. Ismét a csillagok felé pillantottam. Mind a ketten dermedt csendbe burkolózva ültünk egymás mellett. Felhúztam a lábaimat és összekulcsoltam őket a karjaimmal, mintha az elrejthetne engem és a bűneimet. Tudtam, hogy ezzel nem vagyok egyedül, csupa szökött bűnöző vesz engem körül már hónapok óta, de ez engem éppen nem hatott meg és nem is éreztem úgy, hogy mentesít engem a bűneim alól. Hiába nem voltam vele egyedül, mégis magányosnak éreztem magamat.
- Tudtam. - jött végül a felelet a történetemre hosszas csend után - Vagyis... sejtettem, hogy nem tudnád csak úgy elárulni Konohát. Már mondtam. - nem is kellett sokáig gondolkodnom, máris beugrott nekem az a perc, mikor ezek a szavak elhagyták a száját. Olyan rég volt már... - De ez is, már megint... Mégis miért érek én ennyire sokat hogy eddig elgyertek miattam? Életveszélyes helyzetben vagy már attól a perctől fogva, hogy betetted a lábadat Orochimaru rejtekhelyére. Te és Naruto... nem érek annyit, hogy kockára tegyétek értem az életeteket. - meglepetten fordultam felé, ő azonban direkt a másik irányba sandított, hogy ne kereshessem a szemkontaktust vele.
- Narutonak olyan vagy, mintha csak a testvére lennél. Te voltál az első olyan ember, akivel tényleges kapcsolatot tudott kialakítani. Olyan sokszor elmondta már. - kuncogtam fel halkan - Én pedig... szerintem tudod. - még véletlenül sem állt szándékomban a végletekig belemenni abba, hogy én miért mentem bele ebbe az akcióba, hogy miért nem maradtam inkább otthon Konohában. Sasuke ónixszemei visszavándoroltak rám, vontatottan és akadozva, elvégre az egója még mindig túl nagy volt ahhoz, hogy mutassa, éppen mit érez. De ezúttal nem sikerült neki olyan jól véka alá rejtenie minden érzelmét, mint általában. A meglepettség, a megbánás, a szégyenérzet félreismerhetetlen, halvány, de igen is látható jelei ültek az arcán - Mára már beláttam, hogy neked ez nem jelent sokat, hiszen akkor nem mentél volna el. - visszafordultam a csillagok felé, jobbnak láttam, ha inkább másfelé nézek, és nem látom tovább az arcát, mert minden egyes pillanat, mikor láttam őt megremegni a jégálarca mögött csak jobban és jobban fájt - Azt is beláttam, hogy én voltam hülye egész végig. Hogy Naruto talán rosszul választott magának barátot, a Harmadik pedig tévedett, mikor azt hitte, hogy jó ötlet minket egy csapatba raknia. - még önmagamnak is fájt minden szavam, de valahogyan úgy éreztem, ha ezeket mind kiadom magamból, akkor jobban fogom érezni magamat - De időközben arra is rájöttem, hogy bennem és Narutoban több közös van mint hinné az ember. - halvány, alig észrevehető mosoly görbült az arcomra - A végletekig ragaszkodunk azokhoz, akiket szeretünk.
Ismét csend telepedett ránk, fülledt, érzelmektől terhes csend. Szerintem, ha valaki látott volna minket, biztosan észrevette volna a levegő vibrálását kettőnk között, ahogyan mind a kettőnk fejében ugyan az született meg. Felidéztük a régi emlékeket egy csapatként, mikor edzettünk, mikor harcoltunk, mikor együtt étkeztünk vagy együtt nevettünk valamin, mikor együtt bohóckodtunk. Mikor még gondtalan gyerekek voltunk és éltük a felhőtlen gyerekkort, annak minden szépségével. A felnőtté válás olyannyira fájdalmassá vált mindhármunk számára, amilyennek egyikünk sem gondolta volna azt. Hiszen ki gondolta volna, hogy csak ennyi kín árán lehet az emberből felnőtt ninja?
Sasuke feje megbillent. Ijedten kaptam a tekintetemet az égről vissza a földre, valamiért azt hittem, hogy elájult vagy hasonló. De semmi ilyesmi nem történt. Mi több, úgy tűnt jól van, talán még annál is jobban, mint addig. Óvatosan a vállamra hajtotta a fejét és kieresztett egy gondterhelt, mély sóhajt. Hálát adtam istennek, hogy ennyire sötét van, mert nem kellett látnia az arcomat, ahogyan lángvörösen bámulom őt, próbálom értelmezni, hogy mégis mire volt jó ez a tett. Hogy még jobban összezavarjon engem a viselkedésével? Éreztem a nyakamon ébenfekete tincseit, ahogyan enyhén csiklandoznak engem, éreztem a leheletét csupasz vállamon, éreztem a saját szívem dobogását, ahogyan hangosan lüktet a mellkasomban.
Bizonytalan mozdulatokkal ugyan, de rávettem magamat, és bal kezemmel határozottan beletúrtam a dús tincsekbe. Tudtam, hogy megleptem őt ezzel, éreztem, ahogyan megrándul a kezem alatt és minden izma megfeszül, de nem utasított el engem. Tűrte, hogy játsszak a tincsekkel, az ujjam köré csavarjam őket, ismerkedjek azzal az érzéssel, amivel addig még soha sem volt dolgom.
Hogy közel engedett engem magához.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
