Terjengett egy pletyka arról, hogyha valaki egyedül megy ki a mosdóba az biztosan meg fog rémülni. S a három balsejtelem egyike megjelenik áldozata előtt.
Kopogás~ Mintha valaki kopogtatna a falakon.
Nyikorgás~ Mintha valaki nyitogatná az ajtókat.
Kuncogás~ Mintha valakit hallanál.
A neveden szólít.
És egy sikoly szeli át az iskolát.
- Ne.. hagyj ..egyedül!
Hideg kezek ragadják meg lábaid.
- Olyan hideg van.
Megbénít a félelem, miközben rád mászik.
- Magányos vagyok!
A legutolsó fülkében várakozik rád valaki.
Aki ha benyitsz, azt kérdezi:
-Melyiket szereted jobban? A vöröset vagy a kéket?
Pár hét telt el az incidens óta, de a problémáim nem oldottak inkább, csak halmozódtak. A kísértetet azóta a nap óta csak egyszer láttam, közvetlen a támadás másnapján aztán eltűnt. De nem tudtam megnyugodni ettől, mert állandóan csak azt vártam mikor bukkan fel újra. Mikor koslat megint a nyomomban és emészti fel újra az életerőmet.
A vaskapun lévő talizmán sértetlen volt és eredeti. Nem tudtuk megfejteni, hogyan juthatott át a kóbor lélek, a védőfalon belülre. És ez volt a legaggasztóbb az egészben.
A Tsunadétól kapott karláncot vizsgáltam. Sókristályból készült, semmi különös nem látszott rajta de állítólag a kísértetek ellen hatásos volt.
Körbeforgattam a csuklómon párszor, végül letettem kezem az asztalra és kinéztem az ablakon.
Vajon, ha normális egyszerű emberként születek meg, most milyen életem lenne? A szüleimmel élnék boldog tudatlanságba? Akkor vajonszeretnének?
A fenébe is, Sakura szánalmas vagy!
Felesleges, ilyen hülyeségeken törnöm az agyam. Sokkal fontosabb, hogy.. életben maradjak valahogy.
Micsoda remek kilátások.
- Haruno - összerezzentem a nevem hallatára. Főleg, mert az illető, jelen esetben a tanárom közvetlen mellettem állt. - 30 pont. - felpillantottam rá. Nem jelenés volt, hanem hús-vér ember, méghozzá jóképű és baljósan karizmatikus. Tudom az, hogy valaki ilyesmit mondjon a tanárára hátborzongató, de az iránta érzett vonzalmam nem volt említésre méltó. Csak egy csitri ábrándjaiban szereplő álompasi.
Tudjátok az adonisz test, cserélhető fejjel rendelkezik, jelen esetben az övével.
Fel sem tűnt, mikor csengettek ki. Letöröltem a nyálat a számról és kezembe vettem az asztalon lévő papírt. 30 pont.
Kegyetlen az élet.
Hiába, a matek valahogy soha nem volt az erősségem.
Ebédszünetben lementem a büfébe. Ahol sajnos emberek is voltak.
Minő meglepő, egy iskolában.
Az ebéd megvétele után, a szokásos megvető pillantások tengerében vonultam ki az ebédlőből. Vajon ennek, mikor lesz vége? Beleharaptam a szendvicsembe, közben rápillantottam az egyik fiúra, aki gyakorlatilag lefejelte az asztalt csak, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
Remélem fájt, te pöcs. Morcosan sétáltam el mellette.
A lépcsőfordulóban ettem az ebédemet, egyedül természetesen, mikor megszólalt a csengő.
Felkaptam a fejem és füleltem. Lenyeltem a számban lévő falatot és a zsebembe tömtem az ebédem fóliáját.
Egy sikoly.
Valaki sikított. Csak a csengő hangja elnyomta.
Felfutottam a lépcsőn és körülnéztem. Honnan jött a hang?! Ide- oda kapkodtam a fejem, pedig a válasz előttem volt.
A mosdó.
Lenyomtam a kilincset de az ajtó nem nyílt ki. Neki feszültem de akkor sem engedett.
- Segítség.. . - egy elhaló hang adta tudtomra, hogy a lány odabent van. Mély levegőt vettem, közben behunytam a szemem, majd kifújtam és felpillantottam az ajtóra. Egy jól irányzott rúgással betörtem az illemhelységbe. Ez a karate nem is olyan hülyeség.
Befutottam és láttam, ahogy yurei a lány karjába és haját tépve csimpaszkodik belé.
- Magányos vagyok!
- Ne - az áldozat bénultan állt a kísértet csapdájában. A halk nyöszörgő tiltakozásától felszökött a pulzusom. Hirtelen jött ötlettől vezérelve, megragadtam a lány pulcsiját és kitéptem a jelenés karjai közül. Mire az fásultan a földre esett és tágra nyílt szemekkel meredt maga elé, a hajából néhány tincs előrebukott de az meg moccant. Csak összeroskadtan ült, mint egy élettelen baba.
- Ne hagyj egyedül! - míg a lányra figyeltem a kísértet hátulról megragadta a lábam és kihúzta alólam. Így hanyatt vágódtam és a kőnek csapódott a fejem. Csillagokat láttam, mikor kinyitottam a szemem és odafordultam az diáktársam felé.
- Fuss. .. - nyögtem. A szőke hajú lány ijedten rám pillantott, de nem mozdult.
Borzongás futott végig rajtam, miközben természetellenes hideg csapta meg az arcom. Lassan visszafordultam: a yurei rám mászott és alig pár centiről bámultam bele halott, szürke szemeibe.
Torkomat sikoltás szorongatta. Ott lihegett a nyakamba, éreztem ahogy szívta ki belőlem az életerőt.
- Maradj itt velem. - eszelős vigyorba torzult arca.
A mosdó falai, a csempe, a rajtam élősködő kísértet, minden kezdett elmosódni. Megpróbáltam hátra pillantani a lányra, de nem ment. Csak remélni tudtam, hogy elmenekült innen. Ez a gondolat volt az utolsó, mielőtt elsötétedett volna előttem minden.
Vannak olyan lelkek, akik ebben a világban ragadtak így öntudatra ébrednek. Elveszítik önmagukat és csak az érzelmeik vezetik őket. Ha a lélek olyan erős érzelmek hatása alatt áll, mint a bosszúvágy, szeretet, féltékenység, gyűlölet vagy bánat az átalakul kísértetté.
S a holtak szellemei csak egyet akarnak: visszatérni a mi világunkba , a mi erőnket szívni, a mi melegünkben sütkérezni. Ha egyszer megtudják, hogy látod őket, piócaként rád tapadnak, és soha nem szabadulsz meg tőlük. Soha nem élheted tőlük saját életed.
Nénikém figyelmeztető hangja csendült fel fejemben. De már késő. Valami történt ami miatt véget értek békés, nyugodt napjaim.
A fejem sajgott, miközben visszatértek az emlékek. Csak egy pillanatra nyitottam fel szemeim, de feltudtam mérni a helyet, már nem a mosdóban voltam. Puha matracon feküdtem, takaróval magamon, fejem alatt párnával.
Hogy kerültem ide?
Felültem az ágyon és körül néztem a szobában. A gyengélkedőn voltam, egyedül. Kint már ment le a nap. Elkerekedtek szemeim, ez nagyon nem jó.
Lerántottam magamról a takarót és felvettem a cipőmet. Felkaptam a táskám és az ajtóhoz futottam, amit valakivel egyszerre nyitottunk ki, így az illető és én összeütköztünk.
Beesett világoskék szemek meglepetten felvillantak, mikor találkoztak az enyémekkel. Egy perc biztosan eltelt míg megemésztettük, hogy itt állunk egymás előtt. Egyikőnk sem, tudott mit mondani. Én nem akartam a világomról beszélni, melybe beleszülettem egy átok miatt, ő pedig valószínűleg nem is akart tudni erről az egészen más életről.
Esetlenül álldogáltunk, mikor eszembe jutott az a kérdés, amit ébredésemkor fontolgattam.
Hogy kerültem ide? Nem hiszem, hogy ő hozott el idáig.
- Mi történt miután elájultam? Ott voltál még? - hangom rekedtes volt és bágyadt, az alvástól. Bólintott.
Nagyon meggyötört volt az arca de ez a történtek után érthető volt. Miközben őt néztem eszembe jutott, hogy akkor amikor átjutott a kísértet a kapunkon belülre, akkor őt is láttam a nevetgélő lánycsapatban. Ám most hosszú szőke copfjából itt ott kibújt pár tincs és korántsem festett olyan tökéletes képet, mint pár hete az udvaron.
- Mikor láttam, ahogy.. rajtad van teljesen bepánikoltam.- a halk mondat, akadozva hagyta el a lány száját - Utána, mintha csak kívülről láttam volna, magamat. Valaki bejött és és akkor emlékszem, az a .. valami olyan élesen felvisított, hogy fájt hallgatni. Aztán beszéltek hozzám de nem tudtam válaszolni. Nem emlékszem kijött be a mosdóba de azt tudom, hogy ő hozott ide mind a kettőnket. Egy darabig még itt maradt, és téged figyelt. Azt hiszem valami olyasmit mondott, hogy „ostoba lány”. De ezt nem igazán értettem. - döbbenten hallgattam a történetet. Az agyam kattogott hátha eszembe jut valami de, felfoghatatlannak tűnt, hogy van még valaki aki látja a szellemeket, sőt az képes velük végezni is. És miért mondta, hogy ostoba vagyok?
Olyan elmélyülten gondolkoztam, hogy észre sem vettem, ahogy a lány engem szólongat.
- Bocs, ne haragudj nem figyeltem. - azért mert segítettem a lányon, azért vagyok ostoba?
- Hogy lehet, hogy léteznek.. .. ilyen lények.
- Kísértetek. - megborzongott a szót hallva. - Nézd... legszívesebben azt mondanám, hogy felejtsd el az egészet és csinálj úgy mindent, ahogyan eddig de ez nem fog menni. - ő ennek hallatán kétségbeesetten felpillantott rám. Szemeiben értetlenség ült.
Megfogtam kezét és leültettem az egyik ágyra.
- Fogalmam sincs, te hogy láthattad meg azt a szellemet. És abban se vagyok biztos, hogy ez csak egyszeri alkalom volt. Fel kell készülnöd arra, hogy ezentúl láthatod azokat a lelkeket, amelyek ebből a világból már eltávoztak, de élősködőkként ragaszkodnak hozzá és vissza akarnak térni. Irigyelnek minket és el akarják érni, hogy mi is úgy járjunk, mint ők. Figyelmesnek kell lenned, megszentelt földön kell lenned, még napnyugta előtt, és soha nem szabad, hogy megérezzék te látod őket. Mert ha rájönnek – úgy jársz majd, mint én – azt nem akarod. - a lány nagyot nyelt.
Várjunk csak. Intelmek. Elővigyázatosság. Napnyugta... . - jutott eszembe hirtelen valami igazán fontos dolog. Kikerekedett szemekkel oldalra kaptam a fejem, ahol más szinte majdnem sötét volt.
A pokolba!
- Fogd a táskád sietnünk kell! - rémülten kapott az említett tárgy után, mikor kezébe vette. Karját húzva kirontottam a folyosóra.
Tényleg ostoba vagyok! Egy idióta! Hogy lehettem ennyire hülye?
Az iskola folyosói nyugodtak voltak és csendesek, hamar kiértünk az iskolából. Félúton a kapu felé éreztem, ahogy valaki figyel. De most egész más volt, mint legutóbb. Ezek a tekintetek, perzselték a hátamat, mintha cirógatott volna valaki. Hevesen dobogó szívvel fordultam hátra egy pillanatig. De nem láttam senkit
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
szia :)
bocsi ez most igy jött ki :p
lehet hogy ezek a sejtések egészen jók :D