A kijárat egy egyenletesen lejtő, túlságosan is széles lépcsőfokokból álló lépcső volt, mely lassan és komótosan veszett bele a rejtekhely homályába. Olyan régen láttam már a napfényt, hogy habár lemenőben volt már a nap, de az utolsó sugarak szabályosan végigsimogatták az arcomat. Sasuke már merev tagokkal várakozott odakint, jelét sem adta annak, hogy egyáltalán élne. Kivételesen nem foglalkoztam azzal a hülye Új Sakura dologgal, amivel folyamatosan traktáltam magamat és próbáltam beadni mindenkinek, szó nélkül ugrottam fel az egyik magas fa legfelső ágára és onnan élveztem a hosszú ideje nem látott napsütést. Noha addig még észre sem vettem, de a környező vidék csodálatos volt. Amerre csak a szem ellátott végeláthatatlan erdőség terült el, itt-ott apró földutakkal megszabdalva, mely lehetővé tette a kiskereskedők, farmerek és átutazók könnyed közlekedését. Sőt, habár már két hónap telt el azóta, de még mindig meg tudtam mondani, hogy melyik volt az az út, amelyen megérkeztem oda. A lemenő nap vöröslő korongja narancssárgára festette az örökké zöldellő fák koronáit. Errefelé a nyár soha sem hátrált meg, a tél soha sem köszöntött a Tűz Országára. A távoli messziségben, a nap előterében hegyek fakó, fekete sziluettjei bontakoztak ki. Olyan elérhetetlen távolságban voltak, ott, mégis úgy éreztem mintha csak ki kellene nyújtanom a kezeimet hogy ott tudhassam az összes hegyvonulatot a markomban.
- Mi van veled? - az ág alig észrevehetően megrezdült alattam, mikor Sasuke hangtalanul felugrott mellém, és velem együtt nézett el a távolba.
- Csak... régen láttam a napot. Ez minden. - mosolyodtam el lágyan. Magam is meglepődtem az érzelmes őszinteségemen, elvégre egyáltalán nem kalkuláltam bele hogy hirtelen ennyire el fogok majd tudni érzékenyülni egy ennyire mindennapi dologtól, mint a napfény vagy a friss levegő, amely megtöltötte a tüdőmet. De nem láttam okát miért kellene hazudnom neki, elvégre én nem akartam olyan érzéketlen és jeges lenni, mint ő, ha tudtam örülni az élet ennyire apró, természet adta dolgainak magamat is boldogabbnak éreztem.
- Te aztán tényleg fura vagy. - a hanglejtéséből soha sem jöttem volna rá, muszáj volt az arcára pillantanom, hogy lássam, ismét egy sejtelmes, apró mosoly tarkítja az arcát.
- Így sokkal emberibben nézel ki. - állapítottam meg, hangos gondolkodás közepette. Amint ez a kijelentés elhagyta a számat, máris szívtam volna vissza. Sasuke fekete szemei felém irányultak, szemöldöke enyhén felszaladt. Hogy levezessem a bennem felgyülemlett feszültséget és enyhítsem a kellemetlen helyzetet elvigyorodtam. Igen, ezt is Saitól tanultam. A hülye könyvei, amiket sorra vett ki a könyvtárból mind az emberi érzelmekről szóltak, az egyik könyvében pedig arról magolt éppen, hogy minden kínos helyzetet meg tud oldani egy mosoly, még ha az nem is őszinte. Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer még Sai lehetetlen olvasmányai lesznek segítségemre, megmenteni egy helyzetet!
- Miért, máskor nem úgy nézek ki, mint egy ember? - sóhajtott fel, sokkal inkább kiábrándulva, mint mérgesen, ezzel pedig ismét csak meglepett engem. Az a Sasuke akire én számítottam biztosan elhúzta volna a száját és vagy hangosan, vagy pedig halkan magában biztosan megjegyezte volna mennyire idegesítő is vagyok.
- Mint egy jégcsap. - javítottam ki őt, egy sokatmondó félmosollyal az arcomon. Mielőtt nyakon csíphetett volna engem a dühével halkan felnevettem, egy utolsó pillantást vetettem a lenyugvó napra és visszahuppantam az erdő jótékonyan takaró sötétségébe. Hallottam magam mögött egy mély sóhajt, végül a társam is landolt mellettem és ismét magára öltötte a közömbösség mintaábrázatát.
- Orochimaru azt mondta az egyik börtönőr vár ránk innen húsz kilométerre északra, azon a ponton, ahol legutóbb érzékelte a szökevényeket. Azt állította segítségünkre lehet. - informált engem, mindenféle hanglejtés nélkül.
- Akkor indulás. - nem tudom mennyire volt jó ötlet kivenni a kezéből a parancsnokságot, de ez volt a végszavam, felhuppantam egy másik faágra és elindultam észak felé. Sasuke még egy sóhajt hallatott, úgy sejtettem ezzel próbálja meg magában leküzdeni a gyilkos indulatait, amelyeket irántam táplál, de ez abban a percben éppen nem tudott meghatni engem. Nem érdekelt, végre akartam hajtani a küldetést és nem akartam azzal törődni, hogy éppen melyik életveszélybe sodortam magamat, rosszul szóltam vagy rosszat tettem? Sasukét felingerelni úgy tűnt csak egy perc, ha a megfelelő fegyvert veti be az ember, máskülönben olyan, mint amilyennek én is leírtam. Egy jégcsap!
Sasuke Sharinganja segítségével könnyűszerrel le tudtuk nyomozni hol is tartózkodik éppen ez a bizonyos kiküldött börtönőr. Ahogyan közelebb kerültünk Sasuke egyre inkább kapkodta a fejét, egészen biztos voltam benne hogy ő is érzi a rengeteg minket körülvevő szökött fegyenc chakra forrásait. A Sharingan nem tudott ugyan teljesen ponton képet adni a helyzetükről, hiszen ezt Kakashi is mondta már egyszer, de tudtam, hogy érzékeli a chakra színét, és ha nem is hajszálpontosan, de be tudja őket mérni. Elhatároztuk azonban, hogy nem vágunk bele addig a szökött haramiák begyűjtésébe, ameddig meg nem találtuk azt a bizonyos börtönőrt.
A fák sötét árnyékokként húztak el mellettünk, a nap fénye teljesen eltűnt már a fejünk fölül. A környező erdőt beterítette a végeláthatatlan sötétség. Nem hallottam a madarak hangját, csak az éjszakai állatok neszelésére figyeltem fel, hosszú hónapok utáni raboskodásom után mégis szépnek és kellemesnek találtam mindent, ami körülvett engem. Egy ninjának nem egy koszos lyukban lett volna a helye a föld alatt, ellenségekkel körülvéve, az nem a shinobik terepe! - morgolódtam magamban.
- Három méter. - tájékoztatott engem Sasuke. Olyan hirtelen torpantam meg az egyik faágon, hogy kis híján ráestem az illetőre, aki pontosan előttem állt. Értetlenül néztem fel, a haragom pedig azonnal felcsapott. Remek, szóval megint sikerült alaposan leszerepelnem, mint ninja és majdnem nekimentem valakinek, holott az utat kellett volna figyelnem! Az illetőt végigmérve a harag viszont inkább meglepettségbe csapott át. Magas, vékony alakja töltötte be a látóteremet. Haja vörös volt, csak úgy, mint különös szemei, amelyeket vastag keretes szemüveg mögé rejtett. Lila inget, fekete rövidnadrágot és szintén fekete harisnyát viselt. Egyik kezét csípőre vágva nézett végig rajtunk, hideg szemei azonnal megállapodtak Sasukén.
- Uchiha Sasuke. - állapította meg mindenféle hanglejtés nélkül. Tárgyias volt és érzelemmentes.
- Te lennél a börtönőr? - vontam fel a szemöldökömet, megpróbálva elterelni mindenki figyelmét az előző bénázásomról. Lehet, hogy csak nekem volt olyan benyomásom hogy még mindig ezen lovagolnak, holott más gondjaink is voltak, de jobb volt elővigyázatosnak lenni és nem leszerepelni már rögtön a küldetés elején.
- Az volnék. - bólintott a vörös hajú.
- Karin. - egészítette ki Sasuke egy bólintás kíséretében. Honnan tudja a nevét, talán... ismeri?
- Szóval Orochimaru titeket küldött. - a vörös szemek ismét végigfutottak rajtunk, ezúttal megállapodva rajtam is - Majdnem minden emberét ismerem Orochimarunak, de téged még soha sem láttalak. - állapította meg, tetőtől-talpig végigmérve engem. Megvető pillantásától viszketni kezdett a tenyerem is.
- Új. - informálta őt Sasuke ridegen - Konohai szökevény. - tette hozzá, kíméletlenül megnyomva ezt a két szót, mintha azt akarta volna, hogy emlékezzek tettem súlyára. Ismét eszembe jutott a sokszor elém vizionált genjutsu, amit ő teremtett és kínzott engem vele. Oh hogy rohadnál meg ott helyben, Uchiha Sasuke!
- Aha. - ennyi volt a vörös Karin válasza, semmi több - Én leszek a szemetek. - jelentette ki, átvéve a kezünkből az irányítást - Innen ötven méterre délkeleti irányban hárman bujkálnak az egyik fa mögött. - a küldetés kezdetét vette.
Először én voltam soron, macskákat megszégyenítő csenddel a nyomomban közelebb lopakodtam a fához. Habár nekem nem volt sharinganom vagy különleges chakra érzékelő képességem, de a rabok rettenetesen hangosak voltak. Minden egyes nesz, minden egyes érintés, amellyel a fához értek vagy minden csikordulás a talpuk alatt olyan volt számomra, mint egy hangos robbanás az erdő mélyén. Három percbe sem telt bele és mind a három szökevény összegörnyedve hevert a lábaim előtt, miután alaposan behúztam nekik egyet-egyet.
- A többi? - hallottam meg Sasuke hangját mögülem.
- Öten vannak északra úgy negyven méterre a bokor alatt. - Sasuke azon nyomban akcióba lendült, futásnak eredt és levadászta az említetteket - Pinky, harminc méterre keletre vannak négyen-öten a faágon. - nem voltam kibékülve a hirtelen jött becenevemmel, de nem szóltam érte egy szót sem. Nem volt itt a veszekedések ideje, szó nélkül bólintottam és az említett hely felé vettem az utamat. A rabok egymás mellett tolakodtak a keskeny ágon, időnként ki-kilesve a hátuk mögötti fatörzs mögül. Könnyűszerrel mögéjük kerültem, hármat megsebesítettem egy kunaival a lábukon és a mellkasukon, kettőt pedig puszta kézzel kényszerítettem a földre. Sasuke ugrott a magasba mögöttem, hirtelen érkezett a shuriken, amely majdnem eltalált engem. Csak az utolsó pillanatban tudtam elhajolni előle, az Uchiha pedig nekilökte a rejtekhelyéről éppen akkor előbújt rabot a fatörzsnek, mire az a hirtelen erőhatástól összegörnyedt és lezuhant a földre.
- Vigyázz magadra. - hallottam meg a hangját a fejem fölött. Olyan ismerős nekem ez a szöveg. - mosolyodtam el, arra a két hónappal azelőtti összecsapásra gondolva, ahol Orochimaruval küzdöttünk meg. Shikamaru is pontosan ezt mondta nekem.
- Még tízen alattatok az avar alatt. - nem is kellett beszélnünk, hogy az összehangolt támadásra készüljünk, hangtalanul landoltam egy fenyőfa legalsó ágán és körülnéztem a sötétségben. Nem is kellett látnom ahhoz, hogy be tudjam mérni a helyzetüket. Pusmogtak és motyogtak magukban, végtagjaik számukra ugyan hangtalanul súrlódtak a földön, de ez nem kerülte el a figyelmemet. Sasuke a kezébe vette a kardját, felém sandított, én pedig bólintottam. Egyszerre ugrottunk rá a szökevényekre és közel egy másodperc alatt azonnal a földön is volt mind. Nem voltak jó közelharcosok, a legtöbbeknek még átokpecsétjük sem volt. Ezek csupán kísérleti alanyok voltak, akik arra vártak mikor végzik Orochimaru boncasztalán. Mégis majdnem kifogott rajtam az egyik, éppen mikor elgáncsoltam az egyiket, a másikat pedig egy jól irányzott ütéssel a földre kényszerítettem, megéreztem egy hideg pengét a nyakamnak szorulni.
- Kislány létedre eléggé erőszakos vagy. - suttogta a fülembe a támadóm. Undorító, meleg leheletétől kirázott engem a hideg, magamra kellett parancsolnom, hogy ne hányjam el magamat tőle. A hanglejtése pedig túlságosan is ismerős volt nekem. Egy kézjelbe sem került, máris egy farönköt szorongatott a karjai között és nem engem. Hatalmas ütést mértem a fejére, olyat, amitől lehet, hogy még a feje is betört, a haragom és a hirtelen rám törő félelem viszont automatikusan azt követelte tőlem, hogy vezessem le valamin a feszültséget. És ha csak a szerencsétlen volt kéznél...
- Sasuke, mögötted! - kiáltott fel Karin. A srác tőlem öt méterre állt és éppen akkor dobta az egyiket a földre, mikor megpillantottam a feje fölött a két támadót. Egy nehéz kő süvített lefelé, egyenesen Karin irányába. A lány ijedten ugrott el a becsapódó kavics elől, én pedig a röppályáját keresztülszelve, egyszerűen csak elrugaszkodtam attól az ágtól ahol Karin álldogált és behúztam egy hatalmasat a támadónak, még arra sem volt időm, hogy visszaszorítsam a chakrámat a kezemből. Olyannyira nagyra sikeredett az ütés, hogy repülés közben magával sodorta a mögötte érkezőt is és szabályosan agyonnyomták egymást, mikor az egyik hatalmas tölgyfába csapódtak, onnan legalább húsz méterre. Karin elismerően füttyentett egyet a hátam mögött - Hat méter fölöttünk, nem akarnak támadni. - jött a következő jelentés - Most hogy ezt végignézték. - komolyan elismerés hallatszott a hangjában? - gondolkodtam el magamban. Még mielőtt mehettem volna és elintézhettem volna őket, Sasuke hihetetlen sebességgel landolt a fejünk fölötti ágon, a következő pillanatban pedig lezuhant az első eszméletlen test.
- Következő? - sandítottam a mellettem ácsorgó vörösre.
- Húsz méterre, jobbra. - éppen indultam volna a megadott irányba, mikor hatalmas koppanás hallatszott. Mi volt ez? - kérdeztem meg magamtól. Mire észrevehettem volna magamat már zuhantam is. Láttam, ahogyan Karin ajkai megmozdulnak és kiált valamit, de nem hallottam, mintha kilopták volna a hangokat a világból. Csak homályosan láttam magam körül mindent, a fákat, az elsuhanó árnyékokat, éreztem a menetszelet a bőrömön, ahogyan zuhantam. Olyan magasan voltam, hogy nem is tűnt úgy, mintha véget akarna érni a zuhanásom, néhány percre rá pedig már nem is távolodott a fa, amire úgy függesztettem rá a tekintetemet mintha abban akarnék megkapaszkodni. Aztán hirtelen megéreztem a kezeket a hátamon, a térdem alá nyúlt és elkapott engem, majd egy halk puffanás jelezte, hogy földet értünk a talajon, épségben és biztonságban.
- Megvagy? - ezer közül is felismertem volna a bársonyos, meleg és férfias hangon. Az ónixszempár végignézett rajtam sérülések után kutatva.
- Aha. - nyögtem fájdalmasan, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nincs így. Egyáltalán nem voltam meg, mi több, úgy éreztem magamat, mint aki még csak nem is él - Mi történt? - tudakoltam értetlenül felpillantva arra az ágra, ahonnan leestem.
- Kő. - egyetlen szóban el is magyarázta mi történt - Szerintem betört a fejed. - jegyezte meg - Vérzik. - ijedten kaptam a fejemhez, de nem is jutottam el addig, mikor a szemembe folyt valami. Oh, szuper, szóval tényleg betört! - nem is kellett végigtapogatnom magamat hozzá, hogy erre rájöjjek. Azonnal gyűjtöttem némi chakrát a markomba és a fejemre tapasztottam, még az sem zavart, hogy fáj amit csinálok. Ezer meg ezer haramia volt még az erdőben szétszóródva, én pedig nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy leessek lábról, mikor az lett volna a dolgom, hogy segítsek az ideiglenes csapattársamnak és a hajdani edzőtársamnak. Vagy valamikori csapattársamnak, elvégre... mindegy.
- Hé, mi van Pinkyvel? - egy újabb puffanás jelezte, hogy Karin is megjelent a talajon, közvetlenül Sasuke mellett.
- Betört a feje. - informálta őt Sasuke érzéketlen hangon. Behunytam az egyik szememet és összeszorítottam a fogaimat hogy ne is mutathassam a fájdalmamat, ahogyan a megrepedt csont és a bőr is lassan összeforrt. Már sokkal elviselhetőbb volt a dolog, mint néhány perccel azelőtt, de még mindig szükségem volt egy kevés időre hogy teljesen kész lehessek. Újabb három fehér ruhás rab tört ránk, Sasukénak viszont egy percébe sem telt, hogy lekaszabolja őket.
A világ sápadt és elmosódott volt körülöttem, Karin indokolatlanul ijedt arca pedig engem is megijesztett. Értetlenül néztem őt egy ideig, ő pedig visszanézett rám. Vörös szemeiben valami ismeretlen fény csillant meg, valami, ami gondolkodásra kényszerített engem. Végül a lábai megmozdultak és felé indult el. Oh, most mi jön? - gondolkodtam el magamban - Talán ki akarja használni a tehetetlenségemet és meg akar engem ölni? Elvégre nincs olyan, ami megakadályozhatná őt eme galád tettében! - érveltem tovább saját magamnak. A lány amint megállapodott előttem, letérdelt elém, majd legnagyobb meglepetésemre feltűrte a ruhaujját és felém nyújtotta a karját.
- Harapj rá. - ez sokkal inkább egy parancs volt, mint egy kérés vagy egy ajánlat. Értetlenül felvontam a szemöldökömet a kezdetekben eléggé barbárnak tűnő ötlet hallatán, ami az ő figyelmét sem kerülte el - Gyorsabban be tudod majd gyógyítani a fejedet, ha adok a chakrámból, szóval nem kell rám ilyen hülyén nézni! - látszott, hogy ő maga is zavarba jött ettől a váratlan helyzettől, csakúgy ahogyan én is. Elvégre nem minden nap találkozik az ember egy olyan ninjával, aki azt akarja, hogy összeharapdáljam őt, viszont ebben a helyzetben nem volt nagyon más választásom. Muszáj voltam gyorsan cselekedni, hiszen éppen egy harc közepén voltunk, én pedig nem értem rá arra, hogy ájuldozzak és gyengélkedjek. Minden további nélkül óvatosan beleharaptam a lány puha bőrébe, és már abban a percben érezni kezdtem a hirtelen erőt, ami megtöltötte a testemet. Nem veszítettem ugyan sok chakrát, testi gyengeségem és fájdalmaim viszont megakadályoztak engem abban, hogy maradéktalanul kihasználhassam az összeset.
Karin chakrájának segítségével percek alatt összeforrt a fejemen tátongó, mély és csúnya seb. Nem is akartam tudni, hogy hogyan néz ki, vagy, hogy pontosan mennyi vért veszítettem, noha azt könnyedén pótolta a szervezetem. Valamint azt sem szerettem volna tudni, hogy éppen hogyan néz ki a vértől vörösre színeződött hajam. Most úgy nézek ki, mint ez a nő? - riadalmam alaptalan volt, Karin nem volt csúnya, sőt mi több! És pontosan ez volt az, ami miatt ismét elgondolkodtam azon, hogy Sasuke honnan és miért ismeri. Féltékenykednék? De miért? Nem akarok, engem ő... nem is... érdekel... - megpróbáltam hazudni magamnak egy szépet, ez viszont meglehetősen gyatrára sikeredett, mi több, életemben nem hazudtam még magamnak olyan nagyot és súlyosat. Nála jobban senki és semmi nem érdekelt engem!
Mikor ismét szédülés nélkül talpra tudtam állni a szemeimmel azonban körbe akartam mérni a helyet. Sasuke tőlem néhány méterre éppen az utolsó néhány elérhető közelségben lévő egyént intézte el, akik a bokrok között lapultak és csak arra vártak, hogy ránk támadhassanak.
- Még hatan vannak fölöttünk húsz méterre. - Sasuke enyhe karcolásokkal borított testére és szétszabdalt ruháira pillantottam, majd nem törődve azzal, hogy a vérveszteség miatt még mindig nem álltam teljesen a lábamon, elindultam felfelé az ágak között, a tőlem telhető leglassabbra véve a tempót, hogy ne fedezhessenek fel engem. Hármat már messziről megpillantottam, a sötétzöldre színeződött levelek között fehér rabruhájuk úgy világított mintha fáklyával vonultak volna végig az erdőn. A másik három, akiket nem találtam lesből támadtak, egyet még a levegőben intéztem el, a másiknak kicsavartam a kunait a kezéből és lelöktem az ágról, hogy a sok sűrűn meredező, hegyes ág között lebucskázhasson a talajig. A harmadiknak viszont nem leltem nyomát – Pontosan mögötted, két méterre. - nem vettem észre Karin mikor csatlakozott hozzám a lombkoronán, de mire arra pillantottam ismét ott állt, olyan természetességgel mintha ott lakna. Bólintottam, megfordultam és haladtam előre másfél métert, majd átugrottam a következő fa ágára - Pontosan feletted. - suttogta Karin. Mikor a rab rájött, hogy felfedeztük a rejtekhelyét, egyenesen előttem landolt az ágon. Közöttünk alig volt három méter. Sasuke tűnt fel a háta mögött, kardja sápadtan csillant meg a holdfényben, legnagyobb meglepetésemre viszont a férfi olyan könnyedséggel hajolt el a penge elől, hogy az még véletlenül sem súrolta őt. A kezei maga elé tartotta és sebesen kézjelek formásába kezdett.
- Szél elem; Örvényorkán! - kiáltotta el magát, majd olyan gyorsan, ahogyan érkezett el is tűnt a lombok között. Értetlenül néztünk utána, Sasuke pedig mint mindig, egy hidegvérű harcos kecsességével ugrott utána. Abban a percben viszont a levegő hirtelen lehűlt körülöttünk, egyre sebesebben és sebesebben kezdte el lépni az ágakat. Ijedten pillantottam magam köré, mikor a szél olyan erős lett, hogy az felkapott engem a helyemről. Az első dolog, amiben kapaszkodót találtam a legközelebbi faág volt, az azonban a hideg és kíméletlenül erős szél miatt azon nyomban le is tört. Sasuke szállt el mellettem, az egyik fa törzsének csapódva. Azt hittem ott is marad, a szél viszont mintha saját öntudattal rendelkezett volna, felrántotta őt az ágról, ahová a repülés után zuhant és ismét magával ragadva. Karin kapta el a kezét, nehogy még egyszer egy fával kerülhessen közelebbi kapcsolatba.
- Mi a fene ez?! - kiáltotta el magát a vörös, hogy túlordíthassa a szél üvöltését.
- Az ellenség szél elemű technikákat használt. - közölte a nyilvánvalót Sasuke. Habár éppen akkor volt egy meglehetősen kellemetlen randevúja egy kemény fatörzzsel, a jeges szél pedig úgy dobált minket ide-oda mint a rongybabákat, a hangja mégis érzelemmentes volt. A szél egy irányba sodort minket, nem elszakítani akartak minket egymástól, hanem eltűntetni a csata színteréről, hihetetlenül sikeresen, hiszen a szél csak tombolt és tombolt, nem akart minket letenni. Egyenesen előttünk pedig a fák sorakoztak, nem is foglalkozva vele hogy mi éppen velük egy magasságban repülünk.
- Sakura! - vettem a lapot, még Karin sem kellett hozzá, az utunkba kerülő első fát játszi könnyedséggel vertem szét, így már csak a faszilánkok maradtak körülöttünk, helyet a földöntúli szél szintén felkapott és körkörös táncra hívta fel őket. Így hát engem raktak a repülő csapatunk élére, rajtam állt hát hogy melyikbe verjük be a fejünket és melyikbe nem. Nem találtunk fogódzkodót, a szél, amint megpróbáltuk feltartani a sodródásunkat, az ágak, amikbe kapaszkodni akartunk eltörtek vagy szabályosan szétmállottak a kezeink között.
Nem tudom mennyi ideig sodródhattunk, de a chakrám már a végén járt. Túl sok energiát emésztett fel a gyógyítás, a sérülésem, fájt mindenem, ráadásul nem kevés erő kell ahhoz, hogy egy-egy hatalmas tölgyfával elbírjak, arról már nem is beszélve, hogy az öklöm lüktetett a fájdalomtól és vérzett a sok-sok karcolástól, amit szereztem, hiába hogy volt rajtam kesztyű. Az egyiknek két ujja kiszakadt, a másik kezemről pedig valamilyen varázslatos módon el is hagytam, nem is értem hogyan történhetett a dolog!
A szél azonban hirtelen langyosodni kezdett, sokkal kellemesebb lett, végül már csak egy nyári szellővel ért fel az ereje. Aztán teljesen eltűnt. A fák lombjai már nem hajladoztak az elemi erő előtt, mi pedig egy tisztás közepén landoltunk. Minden oldalról kiismerhetetlen fák által alkotott sötétség vett minket körül, a hold tiszta és puha fénye volt az egyetlen, amely lehetővé tette, hogy lássunk is valamit. Olyan éjfél körül járhatott az idő, legalább is a hold állásából ezt szűrtem le. Amint földet ért a lábam nem is tudtam és nem is akartam megtartani magamat, remegő tagokkal rogytam össze és terültem el a harmatos fűben. Tőlem néhány méterre, hiába hogy Karin megpróbálta a talpán tartani őt, de Sasukéval is ugyan ez történt.
- Ti aztán nem vagytok semmik. - sóhajtott fel fejcsóválva a lány - Mi legyen most?
- Vissza kéne menni, vagy nem? - a szemeim azonnal a csillagokra tapadtak, melyek úgy ragyogtak a fejem fölött, mint ezernyi apró gyémánt az ékszerüzlet fekete selymére kiterítve. A hold volt a legnagyobb és legnemesebb ékkő mindközül, ontotta magából a földöntúli, gyönyörű fényt.
- Talán talpra tudsz állni, Pinky? - gúnyolódott rajtam a vörös. Ha éppen erőm teljében lettem volna biztosan reklamálni kezdtem volna hogy igazán találhatna már nekem valami jobb becenevet, mert már nagyon elegem van belőle, de éppen nem voltam olyan passzban hogy éreztessem vele nemtetszésemet. Helyette inkább megcsóváltam a fejemet és oldalra fordultam, hogy felmérhessem Sasuke állapotát. Biztos voltam benne hogy megint sikerült összetörnie valamiét, hiszen a becsapódás a fába még számomra is fájdalmas volt, pedig nem is velem történt meg a balszerencse. Karin is kisebb-nagyobb karcolásokkal volt tele, egy faág felszakította a ruhája oldalát, a térde vérzett, haja pedig csapzottan meredezett ide-oda.
- Akkor táborozzunk le itt és majd elindulunk, ha jobban leszünk. - jött a javaslat Sasuke részéről. Karin láthatóan alaposan mérlegelte a dolgot, végül behunyta a szemeit és ugyan azt a kézjelet formálta meg, mint akkor, mikor még a haramiákra vadásztunk az erdőben. Mikor ismét kinyitotta a szemeit, már sokkal magabiztosabb volt.
- Tizenöt kilométeres körzetben nincs ellenség vagy chakra mozgás. - tájékoztatott minket tárgyilagosan - Megyek, szerzek tűzifát, ti addig próbáljátok meg rendbe szedni magatokat. Bűzlötök a vértől. - jegyezte meg nem túl kedvesen. Úgy tűnt eléggé kifinomult szaglása van. Amint ez a mondat elhagyta a száját, már indult is hogy szerezzen némi fát, hogy tüzet gyújthassunk. Így hát nekem pedig ismét kettesben kellett maradnom Jégcsap Urasággal.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Egyszerűen imádom a történeted, nem tudok mást mondani! Annyira élethű, valóságos, ráadásul egyre jobb irányba halad Sasuke és Sakura viszonya. Nagyon remélem, hogy valami meghittebb jelenetre is sor kerül az elkövetkező fejezetekben. Mindig úgy érzem, hogy kevés a fejezet, még olvasni akarom, holott pont megfelelő a terjedelme, de mindig többet akarok olvasni. Siess a folytatással! :)