Kép a fejezethez -> katt ide
Nem tudom voltam-e már jobban összezavarodva magammal és az érzéseimmel, vagy bárki mással azon a szaros bolygón, de lassan kezdtem elhinni, hogy miért neveztek engem anno annak idején labilis idegállapotú embernek. Elvégre hol sírni lett volna kedvem, hol vigyorogtam, mint a vadalma, hol pedig csak le akartam zúzni valamit, hogy ki tudjam tölteni valamin a hirtelen bennem felgyúló mérget, amit éreztem. Sasuke pedig kiismerhetetlenül viselkedett, ezzel elérte, hogy minden alkalommal úgy keljek fel, hogy azon izgulok, éppen hogyan fog hozzám viszonyulni.
A két hónapból lassan kettő és fél lett, Konoha felől nem hallottam híreket. Csodáltam, hogy Tsunade még nem küldött utánam egyetlen csapatot sem, hiszen ahány hírt hozott Kabuto egy-egy felderítés vagy küldetés után, amit Orochimaru rábízott, mindannyiszor különböző országok különböző falvairól tett jelentést, Konoháról viszont nem tudott sokat mondani. Vagy lehet csak azért csinálta, mert sejtette, hogy érdekelnek engem a hírek és csak azért sem akarta nekem megadni azt az örömöt hogy mesélt arról ami odakint folyik? Nem tudhattam biztosra.
Az edzések tovább folytatódtak, Orochimaru egészen addig elment, hogy rám bízta, mire akarok ráedzeni. Folyamatosan azon voltam, hogy megtaláljam magamban azt a pontot, amiről azt hittem nagyon jól megy, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ehhez nem szabad Sasuke képességeihez viszonyítanom magamat. Hiszen hiába edzettem vele, nem tudtam kivédeni a Chidoriját, olyan sokszor próbálkoztunk és olyan sok áramütést kaptam időközben hogy még az élettől is elment a kedvem. Ilyenkor Sasuke ábrázata vagy teljesen rezzenéstelen maradt, vagy pedig úgy tett, mint akit nem érdekel a dolog. Mégis felfedeztem valami különös csillogást a szemeiben, mikor megütött engem, vagy éppen az óriás tűzgolyója miatt szenvedtem számtalan égési sérülést. Rákérdezni nem igazán mertem volna, inkább csak tűrtem, hadd nézzen engem.
Aztán valami megváltozott. Természetesen nem az Uchihára gondolok, hónapokon keresztül bámultam egykedvű ábrázatát, nem ez volt az a nap ahol hirtelen magára öltött valami normális arckifejezést. Nem, ezúttal a rejtekhely hangulata változott meg. Orochimaru elkezdett felkészülni a következő utazásunkra, mely során új helyre kellett indulnunk. Hogy miért, azt nem árulta el még egy ideig, csupán Kabuto elejtett félmondataiból tudtam következtetni valamire. Sasuke nem úgy tűnt, mint aki sejt bármit is, olyan közönyösséggel fordult a világ felé, mint azelőtt is és azután is fog. Tehát egyedül maradtam azzal a különös, bizsergető feltételezéssel a gyomromban, hogy valami készülőben van a felszín alatt. Azonnal aggódni kezdtem, mi van ha Orochimaru éppen újjá akar születni, vagy fel akarja készíteni Sasukét minderre, esetleg mi van, ha velem tervez valamit? Talán rájött misszióm valós céljára és meg akar engem kínozni, ahhoz készíti elő a műszereit? - gondolkodtam el magamban.
Napokon keresztül lappangott a helyen ez a különös feszültség, ami az én figyelmemet sem kerülte el, sőt, lehet, hogy még Sasuke is megérzett belőle valamennyit. Kettőnk közül mindenképpen én voltam az, akit jobban összezavart ez a hirtelen helyzet. Olyannyira belefásultam már az egykedvű életbe, amit a három másik ninjával együtt éltem, hogy lázba hozott engem egy hirtelen történés lehetősége és már nem is bírtam kivárni, hogy kiderüljön, hogy mi az, amit így elhallgatnak előlünk. Mi történik a felszín alatt, mi az, ami miatt mindenki ennyire feszült körülöttem, különösen Kabuto? Tegnap mikor kikérdezett engem még annyira sem méltatott, hogy rám nézzen, Orochimaru pedig ki sem akarta védeni a támadásaimat mikor az elméleti közelharcot vittem terepre a szeme láttára. Mintha mind a ketten el akartak volna rejtőzni az álomvilágukban, pont nem ilyen figyelmetlennek és elkalandozottnak ismertem meg egyiket sem!
Viszont az én agyi kalandozásomnak is megvolt a hatása, egyenesen belerohantam Sasukéba, akit inkább el kellett volna kerülnöm, ahelyett hogy egyenesen belerohanok a vesztembe, hiszen éppen akkor kezdte el beszívni a levegőt egy újabb Tűzgolyóhoz. Idegesen kapott utánam, mikor a mellkasának ütköztem és figyelmetlenségemben máris csúszni éreztem a talpam alól a talajt, ahogyan egyensúlyomat vesztettem. Máris készen voltam arra, hogy becsapódjak a kemény, szétzilált földbe, amit Sasuke sorozatos, magas szintű technikái okoztak. Közel sem voltam olyan jó ezekben a dolgokban, mint ő, éppen ezért nekem csak ki kellett védenem őket, nem pedig leutánozni. Arra természetesen nem lettem volna képes! Az utolsó pillanatban viszont két erős kar fonódott a derekam köré és szorosan megtartott engem, hogy ne essek el.
- Uhm... kösz. - villantottam rá egy mosolyt, hogy megakadályozzam a pirulásomat, hiszen máris éreztem, ahogyan minden vér, amely eddig a tagjaimban csörgedezett közös megállapodás jegyében a fejem felé veszi az útját.
- Mi van ma veled? - tudakolta, kisimítva egy izzadt tincset a homlokomból. Nos, a meglepetés hatására a vér el is érte eredeti célját, az arcom pedig biztos voltam benne hogy paradicsom pirosra színeződött a hirtelen és totálisan spontán akciója nyomán. Hiába hogy ismét biztos lábakon álltam, miután volt időm visszanyerni az egyensúlyomat, ő még mindig nem engedett el engem, mi több, ha ez lehetséges még szorosabban szorított engem. A mellkasa szinte már az enyémnek ért, tökéletesen ki tudtam tapintani hevesen dobogó szívét. Elvégre az edzés sem éppen egy nyugis, délutáni szunya. - nem voltam benne ugyan biztos, hogy tényleg ezért dobog a szíve ennyire, de jobbnak láttam nem ezen gondolkodni. Abban a percben ez logikusabb válasznak tűnt eme fel nem tett kérdésre. Mi másért is verne ennyire szerencsétlen szíve, mi lenne vele, semmi! Hajlamos lennék elfelejteni kivel is állok szemben?
Látványosan nagyot nyelhettem, hiszen Sasuke máskor olyan kemény és kifejezéstelen arcán aznap már talán a harmadik érzelem terült el. Az alatt a három hónap alatt, ameddig vele voltam egy fedél alatt nem sikerült ennyit összeszámolnom egy kezemen! - hüledeztem magamban. Reméltem, hogy ezúttal nem akar a fejemben olvasni...
- Én csak... van valami a levegőben. - csóváltam meg a fejemet, a féligazságnak megfelelően.
- Arra gondolsz, hogy furcsán viselkednek? - neveket sem kellett mondania, rögtön tudtam, hogy kiről van szó. Ki másról is lehetne szó ebben a sivár, elhagyatott üregben a föld alatt?!
- Azt hittem te még nem jöttél rá. - a pillantásomat akaratlanul is félretoltam, hogy ne kelljen az ónixszemekbe néznem, miközben beszélek.
- Még a vaknak is feltűnne. - horkant fel, majd megforgatta a szemeit - Orochimaru egyik másik rejtekhelyén börtönt hozott létre. Az ottani börtönőr viszont szökni hagyta a rabokat. - sóhajtott fel, mintha ez egyenesen az ő problémája lenne - És most idegeskedik a kísérleti alanyai miatt. - vázolta fel nagy vonalakban a történteket.
- Honnan tudod? - vontam fel a szemöldökömet. A kíváncsiságom egyenesen a pofátlanság határait súrolta, büszkén bevallom, hogy még én magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire bátor vagyok és fel merek tenni egy ennyire hülye kérdést. Mi közöm lenne hozzá?
- Akinek van füle az hall is. - a rébuszaitól megfájdult a fejem, pedig még csak nem is próbáltam belőle kihámozni, hogy mire akart gondolni ezzel. Honnan hallhatta ezt az információt, Kabuto és Orochimaru ahhoz túlságosan is személyeskedő kapcsolatban vannak, és egészen biztos voltam benne hogy nem hagynák, hogy egy ilyen infó csak úgy átszivárogjon sűrű hálójukon, mellyel az információ áramlását szokták lassítani, esetenként teljesen elfojtani.
Minthogy ezzel már készen voltunk, el akartam tőle húzódni. Valamilyen szinten nyomasztott engem a hirtelen közelsége. Mint mindig, ezúttal is úgy éreztem magamat mintha eltompultam volna, mintha valaki simán belém ereszthetne egy kést hátulról, észre sem venném, a fejem annyira ködös. Az érzékszerveim sorra mondták fel a szolgálataikat, mikor belenéztem az ónixszemekbe, már-már kérdőre vonva őt azért, hogy nem enged engem utamra. Meglehetősen látványosan próbáltam meg kiszabadulni a vaskarmom szorításából, de akárhogyan is próbálkoztam, ő csak egyre szorosabban fogott engem. Plüssállatra van szüksége, vagy mi a manó? - poénkodtam magamban.
- Most már... elengedhetsz. - suttogtam a mellkasának, mert túlságosan is zavarban voltam ahhoz hogy felnézzek az arcára. Az én formám, egyszer jövök csak zavarba, de akkor rettenetesen! - morgolódtam magamban. A fejemben zavar támadt, elvégre nem értettem, hogy mire fel ez a hirtelen fizikai kapcsolat, na meg maga a viselkedése is hatással volt rám, elérte vele, a puha, meleg kezeivel, a közelségével, az illatával, hogy lassacskán kikapcsoljak, a fejem pedig elködösödjön. Úgy éreztem magamat, mint akit alaposan bedrogoztak vagy benyugtatóztak. Vagy nekem is jutott egy kevés Lótuszmag? - Sasuke...? - nem bírtam ki, mikor hosszú percek után sem mozdult egy tapodtat sem, fel kellett nézzek rá. Már csak ez kellett...
- Mi a baj, Sakura? - suttogta, eddig soha sem hallott, elfúló hangon. Huh, csak én érzem úgy hogy egyre melegebb van? - gondolkodtam el magamban - Oh, csak elvörösödtem? Mi van velem, mi van vele, mi történik? Az arca egyre csak közelebb és közelebb fúródott az enyémhez, olyan közelségből csodálhattam meg a fekete íriszeket melyekről csak álmomban mertem vágyakozni. Minden egyes részletét tökéletesen láttam, minden egyes apró vonását beitták a szemeim, hogy örökké a fejemben őrizhessem az emléküket. Beteges? Lehet! De ki a fenét érdekel? Viszont a viselkedése meglehetősen aggasztott engem, frusztrált, ha pedig frusztrált engem valami, akkor csak a régi Sakura kezdett volna el pironkodni mint egy tinicsitri! Nem, én ninja vagyok, erős ninja, nem jöhetek zavarba holmi bámulástól más ninjáktól! Más ninják szemei nem vonhatják el a figyelmemet, nem szabadna, hogy ennyire nagy... hatással legyen rám Uchiha Sasuke meg... meg minden egyes porcikája! Az új Sakura úgy tűnik goromba lesz tőle és betegesen menekülni akar minden elől!
- Megint az egyik genjutsudban vagyok? - kezdtem el gondolkodni hangosan, hogy ezzel összezavarjam őt. Magam sem voltam benne biztos, hogy helyes a feltételezésem, elvégre mikor legutóbb vele találtam szemben magamat az egyik beteg szerepjátékában, akkor a szemei a genjutsu alatt is vörösek voltak, mint a vér. Ezúttal viszont csak a jól megszokott mély feketeséget láttam, amely egybeolvadt a pupillájával.
- Ki kéne belőle szabadulni, ha így lenne? - kérdezett vissza, éppen csak olyan hangosan hogy én halljam a szavait. Ebben az esetben ez a suttogásra tompult, elvégre olyan közel volt hozzám hogy minden egyes szavát tökéletesen értettem.
- Miért akarnék benne maradni? - jött az ellenkérdés, amivel ismét csak összezavarni akartam. Megtanulhattam volna már, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen összezavarni egy Uchihát, ahhoz ők túlságosan is furfangosak. Ellenben aligha hinném, hogy ne lehetne kivitelezni! - biztosítottam magamat.
- Mert tudom, hogy akarod. - a hangja túlságosan közelről jutott el a fülemig és túlságosan is forrónak éreztem a testemet ahhoz, hogy tudjam, nem mutatkoznak rajtam végtelen zavarom első jelei. Igen, vörös voltam, mint egy rák, a szemeim akkorák lehettek, mint az egész fejem kétszerese, a szám résnyire elnyílt, hangokat pedig egyáltalán nem tudtam képezni, nem hogy összefüggő szavakat vagy esetleg mondatokat tudtam volna belőlük összerakni! - Ez gyorsan ment. - állapította meg. Habár rá sem mertem nézni az arcára, de tudtam, hogy rettenetesen jól szórakozik rajtam meg a hülye zavaromon, amit nem tudtam elfojtani magamban, ahogyan azt szívesen tettem volna, csak úgy ott volt, eltüntethetetlenül.
- Ne játssz velem. - suttogtam az orrom alatt megkövülten. Hiába hogy eltompította minden tagomat a közelségével, de valahogyan még mindezek mellett is eljutott hozzám legutóbbi kijelentése. Mi? Hogy gyorsan ment volna? Ennyit jelentene neked az egész? Nem is gondoltam volna mást... Sasuke kezei ellágyultak körülöttem, időt hagyva nekem arra, hogy kiszabadulhassak az erőszakos ölelésből és biztonságos távolságba juthassak tőle. A srác ébenfekete szemei furcsán kellemes csillogásban fürödtek, ajkai még mindig lágy mosolyba görbülve csücsültek az arcán. Mint mindig, ezúttal is ellenállhatatlanul nézett ki!
- Nem játszom veled. - válaszolta. A hangja cseppet sem volt játékos vagy gunyoros, nem azért csinálta, mert ismét át akart verni, össze akart engem zavarni a viselkedésével. Ezúttal komoly volt, megfontolt és habár egy kissé talán kimért is, de egész biztos voltam benne hogy nem félrevezetni akar engem. Ez pedig ismét csak meglepett engem, hiszen az újabb hangulatingadozása csak még inkább kétségbe ejtett engem. Mikor már éppen azt hittem, hogy képes leszek kiismerni Sasukét és már megtanultam, mire hogyan és mikor és miért reagál, akkor hirtelen 180 fokos fordulatot vesz a dolog, én pedig hirtelen ott állok a semmi közepén és az ismeretlen szélén várakozva egyenesen beleloholok a végzetembe. Abba, hogy már megint csapdába kerültem, mert ő úgy váltogatja hirtelen a hangulatát és az arckifejezéseit mintha csak maszkok lennének jelmezekkel, amelyeket könnyűszerrel fel és le lehet venni. Normál esetben ez egészen biztosan nem jelentett volna gondot, szélsőségesebb viselkedései formákkal is volt már dolgom. Ott van példának Sai. Orvosi értelemben egyértelműen feltűnőbb és súlyosabb jelenség mint Sasuke, hozzá képest a srác csak kispályás. De Sait már megszoktam. Sasuke kiismerhetetlensége viszont túlságosan is új volt nekem. Egészen addig nem tudtam pontosan rájönni, hogy hogyan érzi magát, éppen mérges-e, vagy esetleg örül, lehet hogy rosszul érzi magát, de az is lehet hogy csak unatkozik, vagy mi van ha éppen szomorú valami miatt? Az még rendben volt, nem kellett sokáig gondolkodnom rajta, mert idővel megtanultam hogy ha ezzel foglalkozok, egy életnyi felesleges időt fogok elpazarolni arra, hogy rájöjjek éppen mi baja van velem vagy netalántán másokkal. De hogy hirtelen ki is mutatja mindezeket? Na, ez nekem már túl nagy falat!
Léptek hangja zökkentett ki engem mélabús gondolkodásomból. Pápaszemes barátom tűnt fel a folyosón, a nyomában egy nyugtalanul az ujjait tördelő Orochimaruval. Egyáltalán nem rájuk vallott ez a megtört és tanácstalan viselkedés, szemeik azonnal ránk siklottak, mikor odaértek. Nem lehetett nehéz kitalálni, hogy éppen edzés folyt a teremben, elvégre pontosan úgy is nézett ki a körülöttünk elterülő térség mint egy igazi csatatér, de lehet hogy túlságosan is feltűnő volt mindkettőnk zavart arckifejezése, valamint az, mennyire meredten bámultuk a másikat. Biztos voltam benne hogy nem a tiszta ölni vágyás kifejezése ül az arcomon.
- Feladatot kaptok. - jelentette ki Kabuto egy fél mosollyal az arcán.
- Két órával ezelőtt a déli búvóhelyről körül-belül százötven rab szökött meg. - jelentette ki Orochimaru. Bármennyire is idegesnek tűnt, hangja még mindig a színtiszta érzelemmentesség mintapéldánya volt - Az egyik börtönőr korábban már felkutatta őket. Százötvenből legalább hetvenen a környező erdőségben tartózkodnak jelen pillanatban is, úgy tűnik nincsenek tisztában vele, hogy rossz helyen vannak. - a férfi alattomosan végignyalt az alsó ajkán - A börtönőr már az erdőben cirkál, megígértem neki hogy küldök neki segítséget, hogy visszazárhassuk a rabokat a börtönbe. - habár nem volt hozzá sok kedvem, de mégis összenéztem Sasukéval. Oh, szóval ez volt az a feszültség, amit éreztem a levegőben már ki tudja mióta! Hirtelen megkönnyebbülés futott át a tagjaimon, mikor kiderült, hogy nem arról van szó, amire én gondoltam és nem fulladt teljes kudarcba az akcióm. Hála istennek! - mormoltam egy imát az égieknek.
- Remek. - bólintott Sasuke ismét olyan kifejezéstelenül, mint azelőtt is. Tessék, még egy hangulatváltozás, mi jön még, hirtelen örömében táncot fog itt lejteni, aztán zokogva terül majd el a padlón?! - morfondíroztam magamban.
- Induljatok azonnal. - parancsolt ránk Kabuto. Az ő hangja már sokkal bizonytalanabb és elkeseredettebb volt, mint mesteréé, szabályosan remegett az idegességtől. Végignézett rajtunk, szemei gyilkos metszéssel néztek végig rajtam, mint aki azt akarja üzenni, hogy ha csak egyetlen rossz lépést is lejtek, egyenes úton találhatom magamat a túlvilágon egyetlen szempillantás alatt. Bólintással jeleztem, miszerint értettem a feladatomat, majd beelőztem társamat és nyugodt léptekkel indultam el a kijárat felé. Alig telt bele néhány másodpercbe, máris hallottam magam mögött a lépteket.
- Ha lehet élve hozzátok vissza őket. - tette hozzá Orochimaru félvállról, mintha ez csak egy mellékes dolog lenne. Bár abban sem kételkedtem, hogy nem venné a szívére, ha éppenséggel mindet holtan találná meg az erdő egyik sötét sarkában másnap reggel. Ismét egy bólintás volt a feleletem, majd a szobám felé vettem az utamat hogy gyorsan magamhoz vehessem a holmijaimat. Sasuke is a szobája felé indult, mely pontosan az ellenkező irányban volt, mint az enyém.
- Odakint tíz perc múlva. - szólt vissza felém, anélkül hogy egyetlen egyszer is visszafordult volna, hogy rám nézzen. Morogtam még valamit az orrom alatt, ami azt hiszem azt akarta volna jelenteni, hogy ne merjen nekem parancsolgatni, mert nem vagyok a kutyája, hogy trükköket meg parancsokat gyakoroljon rajtam. Túlságosan is belefáradtam már a mindennapokba ahhoz, hogy még azt is eltűrjem, ahogyan az arrogáns vérvonal egyik gyöngyszeme ugráltasson engem, mintha a cselédje lennék. Viszont mivel sajnos nem volt olyasmi, ami ellen ellenkezni tudtam volna, szó nélkül beléptem a szobába és behajtottam magam mögött az ajtót. Elővettem a kistáskámat, beledobtam egy pár kunait, néhány dobócsillagot, drótot, robbanó cetliket, lecseréltem az edzés miatt ismételten szétszakadt felsőmet is, majd végignéztem magamon. Megigazítottam a hajamat, ismét összegumiztam, összefésültem, leellenőriztem még egyszer hogy minden benne van-e a táskámban, magamhoz vettem még a gyógykészletemet – biztos, ami biztos - néhány tablettát, utazó tablettát és egyéb kelléket, mely egy orvosi ninja számára elengedhetetlen volt, és kiléptem az ajtón.
Nem lesz ez egy egyszerű küldetés, elvégre Uchiha Sasukéval kell majd végrehajtanom, nem? - kedvem lett volna hangosan világgá ordítani, hogy csak annyi kedvem van vele kettesben maradni ismételten, mint hogy belém eresszenek néhány shurikent, de nem volt választásom. Nem lett volna merszem ellenkezni Orochimaruval, mert biztos voltam benne, hogy még ha ő nem is, de Kabuto kapva-kapna az alkalmon és úgy rántaná le rólam a leplet, ha kell hazugságok áradatával, hogy meg sem állnék egészen Konoha biztonságos nyújtó falaiig, hogy ott keressek menedéket végtelen haragja elől!
Ismét léptek kezdtek el csattogni mögöttem. Kíváncsian fordultam meg, esetleg Sasuke-e az, aki olyan bőszen halad ott mögöttem, de mikor megfordultam csak két ridegen csillogó szemmel és egy vastag üveges szemüveggel találtam szembe magamat. Ijedten hátráltam egy fél lépést a meglepetés hatására, amin láthatóan a másik fél nagyon jól mulatott. A kezében egy fiola orvosság lötyögött, másik kezében egy tálcát tartott, rajta egy pohárral. Valahogyan sejtettem, hogy a senseiem újabban gyógyszereket szed, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért.
- Ha csak egyetlen-egyszer is eszedbe jutna elárulni Orochimaru-samát... - hajolt a fülemhez, éppen csak annyira hogy még akkor se legyen esélye senkinek hallani azt, amiről beszél, ha éppenséggel valaki arrafelé járna - ... akkor addig éltél és nem tovább. - noha nem tudtam komolyan venni a szavait, de kirázott engem a hideg a hanglejtésétől. Kicsit sem úgy hangzott, mint egy fenyegetés, azt még süketen is felismerném! Ez inkább... mintha csak egy aranyos tény lett volna
Nem válaszoltam, sarkon fordultam és nyugodtnak tettetett léptekkel ismét útnak eredtem, hogy a megbeszélt időben a megbeszélt helyen ott lehessek és elindulhassak a küldetésre. Hurrá!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Imádtam ezt a részt is, kár, hogy megzavarták a párocskát, valami igazán történhetett volna. Egy puszi, vagy akármi. :)) De így is rendkívül aranyos volt, nagyon tetszett! Kíváncsi vagyok, mi lesz velük a közös küldetésen. Folytasd hamar!!!!