- Négy éve történt, épp az általános hatodik osztályát fejeztük be. Sakurával addig nem voltunk igazán jóban, így csak a szüleimtől tudom, hogy elég kezelhetetlen volt akkoriban. A volt barátjával Shuuseival járt még, épp egy kerti partit tartottunk, és mivel a szüleink régi jó barátok voltak, így ők is ott voltak, Sakurának és a bátyjának is kötelező volt eljönnie, az apja reménykedett, hogy majd ott összebarátkozik velem, vagy legalább a nővéremmel, és akkor nem lesz majd olyan önfejű, bár ezt a mai napig nem nagyon lehet kiverni belőle. - nevettem el magam a gondolaton, hogy mennyit is veszekedtem vele már ezen.
- Aztán kitalálta, hogy ő neki dolga van, és, hogy az apja azonnal vigye el Shuuseihoz. Nagy veszekedés volt akkor, végül Sakura győzött, és az apja elvitte. Aztán az úton, egy kamion áttért a másik sávba, ahol Sakuráék is mentek, az apukája próbált kitérni a kamion elől, de sajnos neki mentek egy jelzőtáblának.
- Sajnálom. - szólalt meg kicsivel később Ino. - És azt is, hogy megkértelek meséld el, biztos rossz érzés volt vissza emlékezni rá.
- Semmi gond, már rég történt. - legyintettem.
- Tudod, mi mindig azt hittük, hogy amióta ismeritek egymást, barátok vagytok.
- Mikor kicsit voltunk, állítólag jókat játszottunk, aztán külön osztályokba kerültünk általánosban és ott már nem nagyon szóltunk egymáshoz, Sakura meg annyira beképzelt lett, és nagyszájú, hogy inkább nem is kerestem a társaságát.
- Nehéz, Sakurát így elképzelni, bár mindig úgy gondoltam, hogy attól, mert nem fecseg felesleges hülyeségeket, és nem tartozik a menő részleghez, még beképzelt.
- Hát rá, hogy beképzelt lenne, már egyáltalán nem tudnám mondani. - dőltem hátra a kopottas padon. - Miután meghalt az apukája, eléggé megtört az önbizalma.
- Ez azért van, mert úgy gondolja ő miatta halt meg? - kérdezte kíváncsian, én erre nagyot sóhajtottam.
- Igen. Úgy gondolja, ha nem hisztizik, hogy el akar tőlünk menni, a barátjához, akkor nem történik meg a baleset.
- És, hogy lettetek végül mégis ennyire jóba?
- Sakura sokáig kórházban volt, komolyabb sérüléseket nem szenvedett, csak depressziós lett, öngyilkos akar lenni, ezért az orvosai úgy döntöttek, hogy nem engedik haza, és állandó megfigyelés alatt tartják. Két hónap múlva kiengedték, mivel már nem gondolták, hogy veszélyes lehet önmagára, csak magába fordult, nem beszélt senkivel a suliban, már nem is volt népszerű, hamar elfelejtették a létezését. Csak csöndesen szenvedett magában, persze nem vettem a fáradtságot, hogy megkérdezzem, hogy van, kissé féltem, ha véletlen valami rosszat mondok neki, megint valami ostobaságot fog csinálni. Aztán pár héttel később, mikor a bátyja, Yahiko, épp költözködött az egyetemre, nagyon összevesztett a húgával. Sakura fejéhez vágta, hogy csak is ő tehet arról, hogy meghalt az apjuk, és hogy most nagyon büszke lehet magára, hogy elcseszett egy családot, a többit már nem hallottam, apám ment át rendet rakni hozzájuk. Sakura teljesen kiborult, este arra keltem fel, ahogy ordít a szobájában. Akkor először másztam át hozzá, elég meredek volt. De utána nem tudtam már nem foglalkozni vele, akárhányszor meg láttam a suliban, csak az a kép lebegett a szemem előtt, mikor csurom vizesen sikoltozik az ágyában, és vergődik, hogy szabaduljon a rémképektől. Igaz, hogy nem ápoltunk jó viszonyt, de akkor úgy kapaszkodott belém, mintha tőlem függne az élete. - meséltem, s közben bele-beleborzongtam az emlékbe.
- Köszönöm, hogy elmesélted. - állt fel hirtelen Ino mellőlem, majd szomorú szemekkel nézett rám. - Talán vissza kéne menned, hozzá. Szerintem most is olyan, mintha tőled függne az élete. - mosolygott rám halványan.
- Nem, ez nincs így, csak én képzeltem bele, haragszik rám, és nem hiszem, hogy örülne a jelenlétemnek.
- Szerintem, te nem érted eléggé Sakurát. - döntötte meg kissé a fejét.
- Hogy érted? - kérdeztem meglepődve.
- Ne butáskodj, nem árulom el a női lélek titkait. - pöckölte meg az orrom hegyét. – Na, menj vissza, én meg megyek haza. - mutatott a buszmegállóba érkező buszra. - Szia Sasuke. - intett, majd felszállt a buszra.
Egy ideig még ücsörögtem a megállóban a padon, rettenetesen féltem, attól, hogy még jobban eltávolítom magamtól Sakurát, de Inónak igaza volt, nem hagyhatom egyedül ilyen állapotban.
Rohantam, ahogy csak a lábam bírta, majd berontottam Sakuráék házába, amit nem kellett volna, mert a még mindig a földön pityergő Sakurára estem.
- Áuuu. - nyöszörgött alattam a lány. - Nehéz vagy, szállj már le rólam. - lökdösött idegesen.
- Bocsánat. - keltem fel róla mikor észbe kaptam, majd őt is felsegítettem a földről. Idegesen leporolta a ruháját, majd rám nézett.
- Mindegy, mit akarsz még? - kérdezte feszülten.
- Sajnálom, hogy átvertelek. - hajtottam le a fejem.
- Ch, jól teszed. - fordította el a fejét sértetten, majd elvörösödött. - Tudod, nagyon rosszul esett, hogy egyszer csak összejöttél Inóval.
- Féltékeny voltál? - lepődtem meg.
- Ne gondold túl. - nézett vissza rám hirtelen. - Csak azt hittem vagyunk annyira jóban, hogy elmond nekem, ha összejössz valakivel.
- Értem. - mondtam csalódottan. - De igazából nem is jöttem vele össze, szóval nincs gond ugye?
- Mondtam, hogy nem azzal volt gond. Azzal jársz, akivel akarsz, én ebbe nem fogok beleszólni.
- Komolyan mondod? - kezdtem ideges lenni.
- Nem vagyok az anyád, vagy a barátnőd, szóval miért is szólhatnék bele? - vonta meg lazán vállait.
- Szóval te már el is felejtetted, amit a parkban mondtam? - szorítottam ökölbe a kezem.
- Nem felejtettem el, jó vicc volt. - nézett idegesen a szemeimbe.
- Nem vicceltem. - mondtam még nyugodtan, bár úgy éreztem nem kell sok, hogy elszakadjon a cérna.
- Gondolod, a mai kis jeleneted után, majd el fogom neked hinni? - fonta keresztbe karjait mellkasa előtt. - Amúgy meg, teljesen össze illetek Inóval, miért is nem akarsz vele járni?
- Fejezd be Sakura. - mondtam vissza fojtott dühvel a hangomban.
- Miért, talán nincs igazam? - hepciáskodott tovább. - Ugyan olyan gyökerek vagytok mindketten. - és itt szakad el, nem értem miért csináltam, egyáltalán hogy képzeltem, hogy meg ütök egy lányt, ráadásul a legjobb barátomat, és akit szeretek. Sakura csak nagy szemekkel bámult rám, a hófehér arcán, éktelenkedett piros tenyér lenyomatom, a kezem égett a fájdalomtól, akkora pofont adtam neki. Pár másodperc múlva legördültek az első könnycseppjei, aztán sok ezer csepp követte őket.
- Sakura, én - próbáltam kinyögni valamit, de a torkomon akadt a szó, magamhoz akartam ölelni, de elütötte a kezem magától.
- Menj innen. - nyüszögte halkan.
- Sajnálom.
- Tűnj innen! - kiáltott rám.
***
Ino szemszögéből:
Miután Sasuke befejezte Sakura történetét, és felszálltam a buszra, nem tudtam másra gondolni. Nagyon nem bírtam a csajt, most viszont rá kellett jöjjek, hogy neki sem fenékig tejfel az élete, így nem lehet indokom arra, hogy utáljam. Rettentően meg sajnáltam, viszont egy furcsa érzés még lebeg sajnálatom mellett, amire még nem jöttem rá, de akkor kezdődött, mikor Sasukét visszaküldtem Sakurához. Tudom, hogy szüksége van rá, és azt is tudom, Sasukénak is nagy szüksége van Sakurára, én Saiba vagyok szerelmes, akkor még is miért fáj ennyire a mellkasom, mikor látom a távolodó alakját?
Ahogy gondolataimban elmerengve sétálok a hazafelé vezető úton, valakinek véletlenül neki megyek.
- Elnézést. - nyögöm ki halkan, majd indulnék is tovább.
- Ino? - kérdezi egy ismerős hang, mire egyből felnézek, és ott áll előttem, csodálatom tárgya, Sai. De nem érzek már semmi különös bizsergés a hasamban.
- Hello. - köszönök halkan.
- Erre fele laksz? - kérdezi meglepődve.
- Igen egy pár utcával arrébb.
- Nem is tudtam, én is arra lakom. - vigyorgott. - Akkor mehetünk együtt egy darabig.
- Igen. - bólogattam, de nem tudtam mosolyogni, igazából egy ilyen jó alkalomnak örülnöm kéne, akkor még is miért gondolok én most Sasukéra?
Sai egész végig beszélt, mint egy vidám kis gyerek, én meg csak hallgattam mit mond, aztán végül, megérkeztünk az én utcámhoz.
- Majd mehetünk gyakrabban együtt, ha már úgy is ilyen közel lakunk egymáshoz. - mosolygott rám.
- Rendben. - erőltettem arcomra egy mosoly félét, majd elköszöntem tőle, és sietve elindultam a házam felé.
***
Sakura szemszögéből:
Tudom, hogy eltúloztam a dolgokat, szemétségeket mondtam neki, és semmibe vettem az érzéseit. De haragudtam rá, rettentően.
Csak egyedül akartam lenni, egy kicsit gondolkozni, erre beront, rám esik, és tovább idegesít.
Nem tehetek róla, csak hirtelen nem jutott jobb eszembe, régen mikor sértegettem nem szolt hozzám, reménykedtem, hogy most is csak elmegy. Nem akartam megbántani, de még is sikerült, ráadásul, egy jó nagy pofont is beszereztem tőle.
Mikor romlott meg így a barátságunk?
Biztos nem segített rajta, hogy szerelmet vallott nekem, de már korábban kosz került a gépezetbe.
Ha bele gondolok, akkor kezdődött mikor Ino rámászott Sasukéra, engem meg Sai kapott le.
Mondjuk Sait nem hibáztatom, bepróbálkozott, de megértette, hogy nem akarok tőle haveri kapcsolatnál többet.
Ino viszont remekül bekavart. Elhiszem én, hogy féltékeny lett amiért a szív szerelme, inkább velem tölti az idejét és nem vele, attól függetlenül, nem kellett volna áskálódnia ellenem. Mit ért el vele? Összevesztem a legjobb barátommal, aki szerelmes belém, és lehet, hogy én is érzek iránta mást, mint barátságot?
Nem, mintha veszélyeztettem volna az esélyeit, Sai kedves srác, de nem az esetem.
Egyáltalán milyen az esetem?
Gondolatmenetemből telefonom hangos csörgése rántott ki, a kijelző egy ismeretlen számot mutatott.
- Halo? - szóltam bele fáradt hangon telefonomba.
- Szia Saku. - hallatszott a túlsó végről, egy túlságosan is ismerős hang.
- Honnan tudod a számom? - kérdeztem kissé idegesen.
- Az legyen az én titkom, cicám. - szólt bele nyájasan, amitől elkapott hányinger. - Itt vagyok előttetek, nincs kedved beengedni?
- Mit akarsz Shuusei? - ugrottam ki az ágyamból, majd az utcára néző ablakhoz léptem, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg itt van e.
- Csak, hiányoztál, gondoltam, ha már úgy is erre járok, meg nézem, mi van veled. - nézett fel az ablakba, ahol álltam.
Engem meg megint elkapott az a régen érzett érzés, mikor belenéztem abba a csillogó fekete szempárba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
