Hol kezdődött az egész? Minden bizonnyal ott, amikor végre-valahára rászántam magamat és bekopogtattam az ajtaján. Vele ellentétben én nem voltam annyira bunkó és nem átallottam először megnézni, hogy a szoba lakója bent van-e, és nem nyitok be kopogás nélkül, hogy aztán megint hülyeség legyen a dolgok vége. Elvégre én nem vagyok egy olyan érzéketlen szörnyeteg, mint ő. Kabuto mindenképpen azt akarta, hogy szabaduljak meg olyan gyorsan a "Villám elemű ninjutsuk" című könyvtől, amilyen gyorsan csak lehet. Igaz, hogy a vaskos kötetet már ezerszer végigolvastatta Sasukéval, hiszen csak az alatt a két hónap alatt, amióta ott tartózkodtam Sasuke kezében háromszor láttam meg a könyvet, és minden bizonnyal nem csak dísznek hordta a hóna alatt. Bár ki a fene tudja? Bármi megtörténhet, vagy nem?
Hiába tettettem volna azt, hogy nem érdekel engem, hogy milyen hülyeségekkel bíz meg engem Kabuto, ha egyszer nem így volt. Ha nem akartam lebukni azzal, hogy kém vagyok, úgy kellett tennem mintha minden tettem Orochimaru újjászületését segítené elő, ezzel arra ösztökélve őt hogy befogadjon engem a bizalmába. Viszont nehéz volt Kabuto kutakodó pápaszemei alatt úgy tenni, mintha tényleg érdekelne engem a dolog, anélkül hogy akaratlan félelem költözött volna a gyomromba, ha arra gondoltam, hogy mi mindent veszíthetek. Anyám borogass, mégis mikor keveredtem én hasonló hülyeségekbe?!
Viszont hiába is toporogtam ott az ajtaja előtt ezer évig is, a vaskos könyv a hónom alatt minduntalan emlékeztetett engem arra az apró és rendkívül demotiváló tényre, hogy igen is muszáj bekopognom hozzá és átadni neki azt a rohadt könyvet! Mióta beszéltem vele semmi sem történt. Az égvilágon semmi, nem szólt hozzám, nem ért hozzám, az edzéseket fapofával tűrte és egyetlen rezdülésével sem adta tudtomra, hogy egyáltalán élne. Néha úgy éreztem mintha egy fabábuval harcolnék konstans. Viszont az még inkább demotiváló volt, hogy még egy feltételezetten csak fából és talán némi acélból összetákolt bábu is több erővel rendelkezik mint én valaha is fogok. Félelmetes volt belegondolni, hogy mire lenne képes ha teljes erőbedobásával harcolna ellenem!
Hirtelen egy halk puffanás csapta meg a fülemet. Valami leesett a földre, ezt hallani lehetett. Tsunade-samával hetekig hangtréningeket végeztem, hogy meg tudjam állapítani az egyes hangokból pontosan milyen veszély fenyeget engem. A veszély felismerése a jó ninja legnagyobb erénye. - mondogatta nekem mindig, mikor éppen tányércsörömpölés helyett üvegtörésre tippeltem. Ha rossz választ adtam azzal csak megvöneltem az előttem álló tréning időtartamát, így hát gyorsnak kellett lennem, határozottnak, még akkor is, ha magam sem voltam benne biztos hogy a helyes választ fogom megadni. Tsunade biztosra akart menni hogy jó ninjaként kerülök ki a kezei közül. Így hát a hallásom nagyon érzékeny lett. Többet között a fegyverek hangjaira, más ninják neszeire és állatok morajlására az erdőben vagy bármelyik ellenséges terepen. Hogy ennek ezúttal hasznát tudtam-e venni, azt nem tudtam volna pontosan megmondani, elvégre csak annyit tudtam hogy ez a puffanás valamitől származik, ami leesett a folyamatosan nedves, mégis kemény és valahogyan még ennek ellenére is süppedős talajra, melyen folyamatosan járkáltam az elmúlt időben. Vagy mi van ha valaki?
Ismét elbizonytalanodtam, és azt kívántam bár inkább máshol lehetnék, hogy ne kelljen ott dilemmáimmal és makacs gondolataimmal együtt állnom az ajtó előtt és azon gondolkodni, hogy mi történik velem. Vagy ami még jobb, mi történik odabent? Sasukénak mindenképpen el kell olvasnia ezt a könyvet még egyszer, mielőtt Orochimaru elkezdené az újjászületési ceremóniáját, semmiképpen se halogasd és vidd át neki még ma! - Kabuto szavai visszacsengtek a füleimbe. Óvatosan a hideg felületre terítettem a kezemet, mely alatt éreztem az ajtó kemény fájából kicsapódó nedvességet. A föld alatt minden nedves volt. Begörbítettem az ujjaimat és végül rászántam magam, hogy bekopogjak. Idegességemben talán még azt is elfelejtettem, hogy nem kellene használnom a chakrámat, az ujjaim mély nyomokat hagytak a fában. Idegesen hőköltem hátra és néztem gyilkos erőm nyomát. Uhm, haragudni fognak érte? - gondolkodtam el magamban - Milyen rettenetes orvosi ninja vagyok én, ha még a chakrámat sem tudom megfelelően kordában tartani ha izgulok? Miért izgulok? - a kérdéseim csak úgy záporoztak a fejemre, lassacskán úgy éreztem mintha kész lennék kirohanni még a világból is.
Legnagyobb meglepetésemre viszont nem érkezett válasz. Tudtam, hogy Sasuke a szobájában van, hiszen este hat óra után, mikor a nap lemenőben van nyugaton, már egyáltalán nem szokott kimozdulni onnan, mi több, Orochimaru egyenesen megtiltotta neki hogy kimenjen. Meg akart neki tiltani mindenféle felesleges tevékenységet, hogy csak és kizárólag a tanulására és a fejlődésére koncentrálhasson, ehhez pedig unalmasabbnál-unalmasabb olvasmányokkal látta el a fiút, hogy biztosan ne legyen menekvése. Őszintén meg tudtam érteni őt! Ha nekem kellene ezt évekig csinálnom egészen biztosan én is olyan hihetetlenül magamba fordult depressziós hisztis gyerek lennék mint ő!
- Sasuke...? - szólaltam meg bizonytalan hangon, a fülemet az ajtóra tapasztva. Hiába hogy szívem szerint csak elrohantam volna a könyvet pedig ott hagyhattam volna az ajtó előtt, ezúttal már nem csak a kíváncsiságom, de valamilyen hülye oknál fogva a szívem is arra ösztönzött, hogy tudjam, meg mi folyik a csukott ajtó mögött. Jó ötlet ez, megint csak idegesítő leszek, most már nem csak azért hinném el, mert ő mondja, tudom, hogy idegesítő vagyok! - ellenérvek egész özönével próbáltam lebeszélni magamat az ötletről, de nem jártam sikerrel.
Túlságosan is kíváncsi voltam arra, hogy mégis mi a jó élet lehet annyira fontos odabent, hogy ne tudjon kinyúlni a könyvéért és aztán mehessek innen! Nem hagyhattam magamnál, hiszen azt Kabuto is észrevette volna, azt pedig soha sem bocsájtotta volna meg nekem, ha azt hiszi, hogy elsunnyogtam a dolgot. Márpedig akármit is mondtam volna neki egészen biztosan az lett volna róla a véleménye, hogy direkt hátráltatom Orochimaru dolgát, elvégre megragad minden lehetőséget arra, hogy kétségbe vonja a hűségemet! Magamban mérgelődve dobbantottam egyet a lábamma és ismét bekopogtam. Vártam néhány percet, de ismételten csend maradt a vastag faajtó túlsó végében. Az agyvizem lassan kezdett felcsapni koponyám leghátsó szegleteibe, ahol már féltem, hogy kifolyhat a fülemen vagy felforralhatja az egész agyamat! Idegesen kopogtam újra és újra, de végül megtaláltam magamban azt a határt ahol nekem is elegem volt a felesleges játékból. Hiába hogy nem éreztem magamban annyi bátorságot, amennyi illendő lett volna egy ilyen merész akció végrehajtásához, de muszáj voltam megtenni, hogy Kabuto ne nézzen engem hülyének és ne rajtam csattanjon a másik baromsága!
Szólásra nyitottam volna a számat, de inkább meggondoltam magamat. Ha elmondom neki, hogy mire készülök biztos vagyok benne hogy visszakézből kapnék akkorát hogy a fal adná a másikat! Mindig is nagyon kényes volt a személyes terére, ez még annak ellenére is érződött, hogy miközben hosszú küldetéseken voltunk, egyikünknek sem volt túlzott magántere. De ha visszatértünk a faluba, azonnal eltűnt a szemünk elől. Mindig megtartott velünk a normál két méter távolságot, nem engedte, hogy hozzáérjünk a holmijához, már arra is rettenetesen kényes volt, ha Naruto meg akarta őt kínálni étellel vagy vízzel, rosszabb esetben a ramenjával, amihez általában nem tudott magának vizet forralni sem!
Szóval nem maradt más választásom, minden határozottságomat és végtelen bátorságomat egy helyre gyűjtve meglendítettem a kezemet és egy roppant egyszerű mozdulattal benyitottam a szobába. A szívem a torkomban dobogott, olyan hevesen lüktetett minden egyes mozdulatomnál, hogy azt hittem ki fog szakadni a helyéről. Ott maradsz és befogod a szádat! - parancsoltam rá a saját testemre. De hiába, nem hogy alábbmaradt volna kétségbeesett kalapálása, de talán még hevesebb is lett, hogy egészen biztosan ne legyen nyugtom tőle. Ez csak azt eredményezte, hogy a testem minden egyes tagja remegni kezdett, olyan megállíthatatlanul, mint a nyárfalevél. Miért izgulok ennyire, hiszen nem teszek semmit, hiszen nem ártok neki, hiszen nem fog történni semmi, vagy nincs igazam, igazam van?!
Ijedten néztem körül a szobában, mikor tudatosult bennem hogy üres az egész. Üres? De hiszen mindig itt van, nem szabadna máshol lennie, nem szabadna, hogy üres legyen a szobája, Orochimaru megtiltotta neki! - bizonygattam magamban. De végül is mit adna egy Uchiha mások szavára? - tettem fel az ellenkérdést. Igen, logikus, soha sem úgy tűnt, mint aki nagyon tisztelné a mesterét, simán megtehette hát hogy egyszerűen csak lelépett, miért ne tehetné meg? Az Uchihák generációk óta azt hiszik magukról, hogy övék a világ! - noha nem voltam tisztában azzal, hogy a klán előző generációja milyen volt, de annyi tudtam, hogy a jelenlegi egy kész csőd! Sasuke egy hidegvérű, érzéketlen tapló gyilkos, a bátyja talán pedig csak egy fokkal rosszabb nála, hiszen nem elég hogy azon van, hogy embereket öljön, de ráadásul még életveszélyes Bijuukra és azon Jinchurykijeire is vadászik! Nevetséges egy család!
- Sakura... - a hang mögülem olyannyira megijesztett engem, hogy a könyv kicsúszott a kezeim közül és csak az önuralmamon múlt, hogy nem sikítottam fel hangosan, mikor meghallottam a dobhártyámat szinte simogató mély, férfias hangot a hátam mögül. Ijedten fordultam meg a tengelyem körül, hiába hogy volt egy jó sejtésem hogy ki vagy mi az, amivel dolgom van, de a kezem automatikusan a combomra erősített tok felé csúszott. Megszokás, a ninja vészhelyzetben védekezik, ha megijed, védekezik, ha bizonytalan, védekezik, én pedig hirtelen mindenben éreztem magamat. Mind a háromban egyszerre, közben meg hirtelen egyikben sem.
Mert ahogyan a végtelenül elgyötört, sötét szemekbe pillantottam, néztem, ahogyan a lábait felhúzva a földön kuporog a sarokban, hirtelen minden ijedtség elszállt a testemből, helyét pedig az őszinte döbbenne vette át. Ez itt tényleg te vagy, vagy csak valamiféle hülye genjutsu áldozata lettem már megint? - kérdeztem meg magamtól ijedten. Ezúttal nem voltak vörösek a szemei, nem láttam bennük a fekete foltokat, melyek azt jelenték, hogy a vörös lepel csupán egy hímzett takaró volt, alatta pedig még mindig ott volt a jól ismert ónixszempár. Tehát a fejemből sem tud most olvasni. - nyugtáztam magamban megkönnyebbülten. Fel tudott vele engem húzni, ha éppen a gondolataim között matatott, olyan természetességgel mintha egyenesen joga lenne hozzá, csak azért mert ő Uchiha Sasuke, a két ismert sharingan használó közül az egyik! Mekkora egoista! Bár ahogyan ott álltam és őt néztem, hirtelen nem ez volt az első szó, ami eszembe jutott róla.
- É-én... - nyekegtem. Hirtelen már nem éreztem magamban a korábbi önbizalmat - Cs... csak el-el akartam ho-hozni a könyvet, amit... - lepillantottam a földre, a lábaim előtt heverő könyvre szegezve a tekintetemet. Sietően felkaptam és felé nyújtottam a vaskos kötetet - Kabuto... kérte, hogy hozzam át. - nagyot kellett nyelnem, hogy le tudjam küzdeni a feldúltságom és összezavarodottságom miatt a torkomon keletkező gombócot. Nem azt a "bőgésre felkészítő" fajta gombócot, azt a különös, az "idegességbe még a gyomrom is beleremeg" gombócot. Sasuke élettelen tekintettel pillantott fel a könyvre, majd rám, kivételesen azonban még az elnyomott arroganciát sem véltem felfedezni a pillantásában, amit általában. Soha sem mutatta meg az érzéseit, a felsőbbrendűsége viszont mindig ott lappangott elzárt érzéseinek hátterében. Ezúttal egyszerűen csak üres volt. Totálisan üres.
Aztán legnagyobb meglepetésemre a szemei lesiklottak rólam is és a könyvről is és a földre pillantott. A szája sarkában egy apró, keserű mosoly lappangott. Egy sóhajtással letudtam az előbbi jelenetemet az idegességemmel együtt, és egy laza mozdulattal az íróasztalára helyeztem a könyvet. Az én szobámmal ellentétben az övében kísérteties rend uralkodott, mintha nem is lakott volna odabent senki. Az ágya pedánsan bevetve, ahogyan az elvárható, ruhái minden bizonnyal az utolsó darabig a szekrényében, az íróasztalán pedig habár lehet, ugyanannyi különös olvasmány tornyosult, de mind tökéletesen egyenes és az asztal sarkához derékszögben álló kupacokban hevertek, felfelé tornyosulva a plafon felé. A könyvet a legkisebb kupac tetejére tettem, majd visszafordultam a srác felé. Hiába hogy azt hittem, mire végzek itt ő ismét ugyan olyan méltóságteljesen fog tündökölni előttem, mint ahogyan azt előtte is tette, amikor a szemeim felé siklottak ő még mindig úgy ült a sarokban, mint addig is, egyedül talán a testtartása volt egy kissé ernyedtebb és lazább. Talán ezt akarja a menősége bizonyítékául felhozni? - gondolkodtam el magamban, jót mulatva rajta - Soha sem adja fel!
Habár az eredeti tervem az volt, hogy el fogok innen menni, rögtön azután hogy átszolgáltattam neki a könyvet, elvégre jobb dolgom itt amúgy sem volt, de csak rá kellett néznem, hogy tudjam, valami nincs rendben. Na nem mintha orvosi értelemben véve vele bármi is rendben lenne, elég ha azokra a napokra gondolok, amiket végigedzettem vele. Olyan kevés alkalommal volt rá példa, hogy érzelmek tükröződtek volna az arcán, az arca pedig mintha már évek óta nem rezdült volna meg egyszer sem, kezdtem néha azt hinni hogy azért nem szokott grimaszolni, vagy mozgatni bármijét a pislogáson kívül, mert már hónapokkal azelőtt ráfagyott ez a kifejezés az arcára. Miért, hiszen bármi lehetséges, vagy nem? - kérdeztem meg magamtól ilyenkor, félig inkább csak nevetve a saját bugyuta elképzeléseimen.
Nem hagyhattam őt úgy ott a földön, még akkor sem, ha a szívem csak azért ordított hogy hagyjam csak ott, elvégre ő sem foglalkozott velem túlságosan sokat, mikor például kicsavarta a vállamat! De bármennyire is szerettem volna játszani az érzéketlent, nem ment. Így hát kénytelen voltam marasztalni magamat, még ha tudtam is, hogy a szoba tulajdonosának ez minden bizonnyal egyáltalán nem tetszik és amint magához tér ebből a szokatlan állapotból ordítva fog engem távozásra bírni. Nem volt hozzá kedvem, hogy megvárjam, mikor is fog bekövetkezni ez a pillanat, az a fene jó szívem viszont nem akart menni, inkább leültette a testemet Sasuke mellé. A hátamat a falnak vetette, a fejemet pedig felé fordítottam, hogy szemeimmel minden egyes rezdülését láthassam.
Végül az ónixszemek is megtalálták az arcomat, a fejét akadozva fordította felém, látszott, hogy még ezért a rettentő egyszerű mozdulatért is milyen harcokat kell lejátszania magában. Magával viaskodott érte, de én akkor is örültem, hogy erre rá bírta venni magát. A kesernyés mosoly még mindig ott görbült a szája sarkában, irritált engem vele, azt sugallta, hogy habár a szemeiben már nem látni, viszont ezzel ki tudja fejezni a képzelt arroganciáját az irányomba. Oh hogy ott dögölnél meg a földön! - morogtam magamban.
- Fáj valamid? - a hangom alig volt több suttogásnál, mikor végre rá bírtam venni makacs agyamat hogy kinyögjek valamit. Egészen biztosan nem is kissé frusztrálta őt a helyzet, hogy hangtalanul, némán ülünk egymás mellett egy olyan helyen, ami számára még a kísérteties rend ellenére is egészen biztosan a legprivátabb helységnek számít egész életében. Na persze az aktuálisban.
- Nem. - rázta meg a fejét, furcsán emberi hangon. Nem lappangott ugyan benne érzelem vagy bármiféle él, amiből arra következtethettem volna, hogy van hátsó jelentése is annak, amit mond, de nem is volt az a jeges hanglejtés, amit már megszokhattam tőle. Ez annál sokkal dallamosabb volt. Sokkal... emberibb.
- Rosszul vagy? - találgattam tovább. Nem minden nap történik meg, hogy egy Uchiha képes a földön ülni, még úgy is hogy tudja hogy nézik őt. Félredobni a büszkeségét és ott kuporogni a poros földön valaki előtt tényleg nem vallott egy igazi, vérbeli Uchihára. Még ha nem is szerette felvállalni a nevét, elvégre egyszer sem kezdett el vele dicsekedni, sőt, még említésre sem méltatta a dolgot, de tudtam, hogy örökölte ősei minden rossz jellemvonását, azért lett ilyen elviselhetetlen mint most!
- Nem. - ez a nem is csak egy újabb bizonyítéka volt annak, hogy ő is képes fejlődni, még azon a téren is amin anno Sai is elbukott. Nem tudja kifejezni az érzelmeit, de ami még rosszabb, mások érzelmeit sem képes felismerni, ahogyan az emberi normákkal sincsen tisztában. A társadalom számára egy olyan hely, ahová neki sokáig kell, majd tanulnia mire beilleszkedhet. Sasuke talán egy lépéssel előtte jár, nem tesz fel hülye kérdéseket intim vagy privát dolgokról és egészen biztosan nem kezdene el úgy sértegetni valakit, hogy még csak tudatában sincs annak. Sasukénak a büszkeségével és nem az agyával és a berögződéseivel van gond, ezzel már én is tisztában voltam. Sok más mellett Tsunade-sama a pszichológia rejtelmeibe is betekintést engedett nekem, igaz, ezt a dolgot még mindig tanulom!
- Akkor mi van veled? - tudakoltam végül, mikor megelégeltem a végeláthatatlannak és meglehetősen értelmetlennek tűnő szóváltásunkat, melyből csak az derült ki hogy valamit félrediagnosztizálok a helyzetén. Sasuke lassan, kimért mozdulatokkal ingatta meg a fejét, továbbra is ugyan olyan arckifejezéssel. Apró, kesernyés mosoly, melyről egyre inkább meg voltam győződve hogy nem a felsőbbrendűségének jeleként használja, valamint a kifejezéstelen, fekete szemek, amelyek ugyan olyanok voltak, mint azelőtt is. Kifürkészhetetlen és mély, mintha soha sem akarna véget érni a bennük rejlő végtelen, megnyugtató sötétség. Oh, istenem, hiszen pontosan ezek voltak azok a szemek amelyekbe beleszerettem! - sóhajtottam fel magamban elbűvölve, akaratosan próbálva elnyomni magamban az érzéseimet.
- Azt hiszem, gondolkodok. - én voltam a legjobban meglepődve, mikor bizonytalanságot véltem felfedezni a hangjában. Azt hiszed? - kérdeztem volna vissza a legszívesebben, de nem voltam róla meggyőződve hogy jó húzás lenne, ha megkérdőjelezném a tetteit!
- A földön? - nos Sakura, pontosan erről beszéltem neked! Most várhatod, mikor ripakodik rád és mikor penderít ki téged a szobájából, mintha ott sem lettél volna soha! Nem mondható el Sasukéról hogy hirtelen haragú lenne, távol áll tőle ez a jellemvonás, de biztos voltam benne, hogy ha már egyszer-kétszer sikerült őt kitérítenem józan esze határai közül, akkor ezúttal sem lenne nehéz. Mintha egyenesen allergiás lenne rám!
- Nem jutottam ez az ágyig. - a hangja fásult volt és elgondolkodó, mintha nem is lenne ebben a világban, hanem már távol járna és gondolatai tengerében fürdőzve szépen lassan elsodornák őt az áramlatok. Valahogyan ismerős volt ez a bágyadt hang és ez a furcsa viselkedés. Pontosan ilyen hatást okozott Tsunade egyik gyógyszere, amelyet ha egyes betegnél normál dózisban adagolnak, a szervezetében károkat okozhat, majd az illető függő is lehet tőle. A gyógyszernek nagyon erős fájdalomcsillapító hatása van, Tsunade-sama csak később jött rá, hogy a Lótuszvirág magva, amely leginkább a kontinens déli részén nő, komoly tudatmódosító hatással rendelkezik, az ott élő apró törzsekben rengetegen tudatmódosító szerként is használják. Különösen a szökött ninják. Láttam már, hogyan száll el magától a gyógyszer egyik alanya, alig tudtuk őt visszatéríteni a jelenbe, csak úgy, ha alaposan kimostuk a gyomrát és megvontuk tőle a Lótuszmagot egy időre.
Viszont mivel szinte biztos voltam benne hogy Sasuke nem juthatott Lótusz magvakhoz, így inkább másra kezdtem el gyanakodni. Bármi is volt vele, tudtam, hogy ez nem normális. Az is lehet, hogy ez csupán egy teszt volt, vagy akaratlanul is egy genjutsu rabja lettem, már attól a perctől fogva, hogy először belenéztem Sasuke szemeibe, de abban is biztos voltam, hogy valami nincs rendben, és bármi is történik velem éppen, de segítenem kell rajta, mert a szívem majd' kiugrott a helyéről a gondolatra, hogy esetleg magára kellene hogy hagyjam őt. Bármennyire is azon voltam, hogy utáljam őt és ő is engem, de nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy egyedül hagyom. A fene jó szívem már megint felülkerekedett a józan eszemen!
Így hát gyanúsan végigmértem őt, majd végül levettem bal kezemről a kesztyűt és bármennyire is sejtettem, hogy ez mind a kettőnket kellemetlenül fog érinteni, de a homlokára tapasztottam a tenyeremet. Láttam, ahogyan a szemei tágra nyílnak a meglepettségtől, az izmai pedig megfeszülnek a hirtelen mozdulatra, de végül nem taszított el engem magától. Türelmesen várta, míg megállapítom, hogy habár nem feltételezhető hogy magas láza van, de mindenképpen hőemelkedése lehet, ugyan is a testhőmérséklete érezhetően megugrott. Van neki egyáltalán testhőmérséklete, vagy csak jeges víz az ereiben? - gondolkodtam el magamban időközben.
Rá kellett vennem magamat, hogy helyreállítsam az agyam működését és logikusan tudjak gondolkodni. Hirtelen minden olyan zavarosnak tűnt a fejemben hogy kellett egy kevés idő, mire helyre állt minden és ismét érezni tudtam magam körül mindent. Valamiért a testem már a puszta érzéstől is lezsibbadt, hogy a bőröm alatt tudtam Sasuke felhevült homlokát. De hogy miért? Nos, ezt én sem tudnám megmondani. Túlságosan is ismerős volt az érzés ahhoz, hogy azt feltételezhessem, nem ismerem fel az egészet, holott ez nem így volt. Csupán nem akartam tudni róla, nem akartam észrevenni és el akartam magamban fojtani. Zavarodott mozdulatokkal rángattam vissza a kesztyűmet az ujjaimra és a lehető legenergikusabban ismét felálltam a helyemről. Tudtam mit akarok tenni, csupán azt nem tudtam, hogy hogyan fog rá az előttem ülő reagálni. De ha már eddig volt bátorságod elmenni, ne legyen most az a pillanat, amikor meghátrálsz, mert felesleges lenne! - figyelmeztettem magamat vészjósló hangon. Nem akartam gyengének, elesettnek, de ami még fontosabb, szerelmesnek tűnni, mert nem volt szükségem erre az érzésre. Egyáltalán nem, sőt, talán még annál is kevésbé!
Így hát elé álltam és olyan kőkemény nemtörődöm lazasággal nyújtottam felé jobbomat, amennyire ez csak tőlem tellett. Sasuke zavartan emelte rám fekete ónixszemeit, bizonytalanul, már-már egyenesen félve méregette barátságosan felé kinyújtott kezemet, mely csak arra várt hogy felhúzhassa őt onnan. Aztán az arcomra vándorolt a tekintete és elmosolyogta magát.
- Mi olyan vicces? - értetlenkedtem zavartan, elvégre nem voltam hozzászokva hogy kinevessenek. Főleg nem Sasukétól. Minig átnézett rajtam és idegesítőnek nevezett, de soha sem akadt még rá alkalom hogy kinevetett volna engem. Azt sem tudtam a dolog melyik részén sértődjek meg jobban!
- Tudod mennyire nem illik hozzád ez a szerep? - sóhajtott fel végül, lenyelve a mosolyát mint egy falat ételt. Mérgemet próbáltam inkább egy mély levegővétellel legyűrni magamban, megparancsoltam magamnak hogy tegyek úgy mintha semmit sem mondott volna, hogy könnyebb legyen megállni hogy ne verjem le rajta a feszültségemet. Nem szerettem mikor ezzel piszkál!
- Ott akarsz ülni napestig? - tudakoltam enyhe gúnnyal a hangomban. Sasuke szemei sejtelmesen felcsillantak kérdésem hallatán, bár volt egy olyan sejtésem hogy csak a gunyoros él érdekelte őt a hangomban, amelyet akkor sem lehetett volna félrehallani, ha az illető süket. Sasukénak pedig valamiért mintha külön radarja lenne az ilyesmire, azt is azonnal észrevette mindig ha Naruto kekeckedni akart vele, vagy éppen versenyzésre szánta magát.
Mély meglepettségemre kinyújtott jobbom nem maradt üresen, a fiú hatalmas kezeit apró ujjaim közé csúsztatta, és ha ez nem lett volna elég meglepő, de még egy nagyon halvány, szinte alig látható mosolyt is megeresztett felém. Nem tudtam, hogy ez mit akar jelenteni, vagy hogy mire szándékszik kilyukadni ezzel a felettébb érthetetlen dologgal, de valahogyan nem bántam hogy láttam az arcán, ahogyan szabályosan felderül a szemeimben. Elvégre szívből mosolyogni talán még életemben nem láttam őt. Nem tudom miért, de ez valahogyan nekem egy felettébb bajtársias gesztusnak tűnt. Hogy megbízott bennem ennyire, hogy hirtelen felindulásában nem lökött el engem magától, hanem hagyta, hogy segítsek neki. Éppen ezért én pedig valamilyen hülye módon be akartam bizonyítani neki, hogy nem hiába helyezte a bizalmát a kezembe, és egy laza mozdulattal felsegítettem őt a földről.
Noha nem voltam benne ezer százalékig biztos, hogy csak azért nem jutott el az ágyáig, mert hirtelen felment a láza, de azt is látni lehetett rajta, hogy nincs jól. A tartása általában magas volt, kemény és tiszteletet parancsoló, most ernyedt végtagjai és bizonytalan kisterpeszben tartott lábai nem erre engedtek következtetni. Habár próbáltam nem kimutatni az érzelmeimet iránta, de a lelkem mélyén iszonyatosan sajnáltam őt, viszont némi szórakoztatót is találtam a helyzetben. Elvégre kinek lehetne alkalma látni a nagy Uchihát, ahogyan hirtelen leesik lábról és elgyengül? Nem szerettem volna, hogy azt higgye, kihasználom a helyzetet hogy kutakodjak utána mint egy beteg perverz, ezért nem időztettem a szemeimet sokáig rajta, inkább óvatosan az ágy felé kezdtem el őt húzni, hogy lefeküdhessen. Nem illik hozzám ez a szerep? - kérdezgettem magamtól értetlenül, miközben lenyomtam őt a takarójára. Akkor melyik szerep illene hozzám, melyiket mutassam meg neked, Uchiha?
- Leviszem a lázadat. - kérdésnek szántam a dolgot, a végére viszont kijelentés lett belőle, még ha annak talán egy kicsit határozatlan is. Sasuke egyetlen percig sem ellenkezett, készségesen hagyta, hogy ismét levegyem a kesztyűmet és a homlokára tapasszam a kezemet. Tsunade-sama megtanította, hogyan kell visszaállítani a test normális hőmérsékletét. Nehéz feladat volt, még ha egy orvosi ninjának alaptudás is kellett, hogy legyen, hiszen a láz nem gyerekjáték! De egyszerre figyelni a testhőmérséklet folyamatos csökkentésére és arra, hogy mindeközben a fájdalom is csak minimális legyen, nem is beszélve arról, hogy minden belső szervet szemmel kellett tartanom, igazán nem volt sétagalopp. De megint bennem volt az a rettenetesen hülye késztetés, hogy bebizonyítsam neki, én is érek valamit! Nem vagyok az aki voltam!
Számomra egy örökkévalóságnak tűnt, míg selymes bőrét érinthettem, ameddig kisöpörhettem az izzadt, fekete tincseket a homlokából és egyáltalán a közelébe engedett engem. Hiszen soha sem engedte még meg, hogy olyannyira a személyes aurájába tolakodjak, mint akkor tettem. Ha korábban mégis erre vetemedtem, nem önszántából adta meg nekem rá az engedélyt és hamar le is rázott engem, ez pedig mindig csak sebeket ejtett a szívemen. Vonzott engem, vonzott a kinézete, a lelke, a chakrája, mindene, ami őt képezte, ez pedig annyira megijesztett engem, hogy kis híján drasztikusan lecsökkentettem a testhőmérsékletét. Riadalmat ébresztett bennem, hogy a szívem helyén már megint azt a különös, zsibbasztó és végtelenül nyomasztóan undorítóan selymes virágzást érzem, mint régen. Máris megutáltam amint a szívembe költözött ez az érzés, volt már szerencsém a saját bőrömön megtapasztalni mennyire fájdalmas a szerelem, és hogy mennyire vigyáznom kell vele ha nem akarom hogy szabályosan felemésszen engem belülről. Éppen ezért ezek után a mozdulataim sokkal óvatosabbak lettek, mikor előkaptam egy rongyot a tokomból, amit mindig gondosan összehajtogatva tartottam bent, a fürdőben átitattam vízzel és visszatérve a homlokának nyomtam, hogy az egyensúlyban is tartsa a hőmérsékletét. A jutsu csak ideiglenes, ha az ember nem tartja egyensúlyban a testhőmérsékletét, az könnyen visszaszökhet, elvégre a test nem önszántából hagyott fel a lázzal.
Azáltal hogy a homlokára nyomtam a kendőt egyúttal le is nyomtam a fejét a párnára, hiszen azt szerettem volna, hogy pihenjen egy keveset, ha már sikeresen bevonzott magának néhány bacit.
- Orochimaru nem lesz elragadtatva. - csóváltam meg a fejemet. Hirtelen úgy éreztem magamat, mint Kabuto. Ugye nem?!
- Teszek, rá mit gondol. - morrant fel, szokásos Uchiha Sasuke stílusban, ami akaratlanul is megmosolyogtatott engem - Mi olyan vicces? - húzta fel a szemöldökét, láztól csillogó szemeit felemelve rám.
- Nem illik hozzád ez a szerep. - utánoztam le előző mondatát egy pajkos fél mosollyal a szám sarkában. Hihetetlen volt milyen profizmussal tudom kontrollálni magamat, holott ott álltam és fölé hajoltam, és ráadásul még idegesítőnek sem tartott engem, és hagyta, hogy törődjek vele, és...! A lelkem legbelül repesett az örömtől hogy sikerült végre az, amit éveken keresztül próbáltam csak soha sem jött nekem össze.
Még mielőtt kimentem volna a szobájából megigazítottam a kendőt a homlokán, hogy egészen biztosan ne csússzon le. Vissza akartam menni a szobába és habár ezúttal sajnos nem volt kilátásban a meleg zuhany sem, de ráadásul másnap korán edzésre is kellett mennem, csak le akartam zuhanyozni és aludni egy jót, mert kifárasztott engem ez a hirtelen változás kettőnk között. Mikor viszont elhúztam volna a kezemet, hogy elinduljak, a csuklómnál fogva utánam nyúlt és visszahúzott engem. Majdhogynem ráestem a hirtelen erőkifejtése miatt, viszont azt mégiscsak túlságosan kínosnak éreztem volna magamat, így kénytelen voltam a másik kezemmel a mellkasán megtámaszkodnom, mivel az volt az első dolog, amit éreztem a kezeim alatt és amin biztos fogódzkodóra leltem. Oh, na ne már! - morgolódtam magamban.
- Köszönöm. - suttogta, majd legnagyobb meglepetésemre még lejjebb húzott engem. Mi a jó büdös francra készülsz Uchiha?! Nagyon remélem, hogy a rossz vicceid egyikét akartad elsütni velem, mert ez nagyon frusztrál engem éppen! - a vészvillogók a fejemben szirénázni kezdtek, de nem éreztem magamat úgy, mint aki azonnal hallgatni akar rájuk. Sasuke keze átcsúszott a felkaromra, majd annál fogva lehúzott engem, egészen addig ameddig egy apró puszi nem landolt a homlokomon. Mit csináltál Sasuke? - kérdeztem meg magamtól ködös aggyal. Oh, istenem, oh, istenem, oh, édes jó istenem! - hajtogattam magamban.
Vérvörös arccal tápászkodtam fel ismét róla, a kezemmel még mindig a mellkasán támaszkodva. Még ha akarta sem tudta volna elrejteni a félig már-már sármos, félig inkább csak elégedett mosolyát, amivel méregetett engem. Hebegve jó éjszakát kívántam neki, majd sietően távoztam. A homlokom közepén parázsló szikradarabként égett Sasuke ajkainak nyoma, ahogyan odanyomta a bőrömhöz, majd eleresztett engem. Hogy utána milyen elégedetten mosolygott. Még mindig éreztem meleg érintését a karomon, még mindig éreztem a kemény mellkast az ujjaim alatt, és nem tudtam volna ezer év alatt sem kiverni a fejemből a meleg bőrt a tenyerem alatt.
Istenem, mi történt?!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ez annyira remek rész volt! Remélem, hamar hozod a folytatást. Sasuke annyira aranyos volt, Sakura meg totálisan zavarba jött. Imádtam! Folytatást !!!!!!