Ez így nem fog menni. - jelentettem ki magamban megbizonyodosva igazamról, mikor ismét padlót fogtam. Minden erő kiáramlott a testemből, az oldalamra estem. Még a légzés is nehezemre esett, ha nem tudtam magamra megfelelően vigyázni, fenn állt annak a veszélye is hogy eszméletemet fogom veszteni. A fejem sajgott, dübörgött, mintha ezer meg ezer ló patája érintené meg a talajt egyszerre, a végtagjaim zsibbadtak és egész testemben remegtem.
- Nem tesz neki jót hogy folyamatosan ki van téve a genjutsunak. - jelentette ki Kabuto érzelemmentes hangon.
Habár nem láttam, csupán a lábszárát, de biztos voltam benne hogy megint csak öntelten mosolyog és néz engem, kárörvendően figyelve, ahogyan lassan fel-le emelkedik a mellkasom. Még az is egy kész csoda volt, hogy egyáltalán erre képes voltam, szívem szerint csak meghaltam volna és kész. Nem sikerült átmennem Sasuke próbáin, egyiken sem, pedig annyira akartam, pedig annyira szerettem volna bebizonyítani mindenkinek, hogy igen is erős vagyok, erősebb mint ők mindannyian. De végül mégis a padlón végeztem. És ez nem tetszett. Azt hittem nem hiába telt el az a két és fél hét, mióta gyakorlok vele, de mindig megragadok ugyan ott. Olyan érzésem van tőle, mintha minden egyes lépéssel jobban belesüppednék a saját gondolataim és érzéseim mocsarába és képtelen lennék átlátni a ködön, mely körbevesz engem. Elfáradtam, mind fizikailag, mind lelkileg. Pihenőt akartam, nem akartam többé látni az elém vizionált Hetes Csapatot, a Hokagét, Shizunét, senkit. Sokkal jobb volt a repedezett kőpadlót bámulni, mint őket, még ha a lelkem mélyén tudtam is hogy nem igaziak, de mikor benne voltam... mikor láttam őket... hirtelen minden olyan valósnak tűnt. Újra és újra átélni azokat az érzéseket rettenetesen kimerítő volt, és egy idő után már a pokolba kívántam őt is és mindenki mást is, aki tíz kilométeres körzetemben tartózkodott.
- Miért hiszed el nekem? - Sasuke hangja visszhangzott végig a termen.
Erőtlenül emeltem fel a fejemet, viszont csupán ekkor tudatosult bennem, hogy egyedül maradtunk a teremben. Orochimaru és Kabuto minden bizonnyal elhagyták a gyakorlóteret, így már csak mi ketten maradtunk. Közel három napja nem beszéltem vele egyetlen szót sem. Nem is értettem, hogyan. Nem értettem, miért. Mióta belógott a szobámba és meg akarta fújni a fejpántomat, azóta megállt közöttünk a levegő. Na, nem mintha azelőtt értelmes és mindenre kiterjedő beszélgetéseket folytattunk volna életünk értelméről, de ez a dermedtség még mindig nagyon furcsa volt számomra. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon ez így is fog-e maradni, és hogy örökké ez lesz-e majd a sorsom, hogy egy kígyóemberrel, egy beteges kísérletező pápaszemmel és egy jégcsappal éljek egy fedél alatt. Az előző kettőbe amúgy sem fektettem túl nagy elvárásokat, hiszen nem volt szükségem arra, hogy a szükségesnél többet érintkezzek velük, de életemben nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz majd megtörni azt a több éve ott feszítő jégréteget, amely köztem és Sasuke között állt fent, már azóta, hogy egy csapatba kerültünk. Azóta sem tudtam kiverni a fejemből a szavait. "A régi Sakura rettentő idegesítő volt. De ez itt még idegesítőbb."
- Nem tudom. - vallottam be vonakodva. Hogy ne lássa a hirtelen támadt zavaromat és ne tudjon olvasni a szemeimből, félrefordítottam a fejemet és inkább a csarnok egyik távoli sarkába bámultam el. Néztem a sötétséget, a kivehetetlen árnyékokat és alakokat, a kövezetet, valamit, amiről csak egy egészen kicsit is el lehetett mondani, hogy érdekes. Hiába, a gondolataim makacsabbak voltak, mint valaha, nem hagytak nekem megnyugvást.
- És miért gondolkodsz... ilyen felesleges dolgokon? - hangzott az újabb kérdés.
- Miért kutakodsz a fejemben? - vágtam neki vissza indulatosan.
Hiába hogy erőtlen voltam, és még a testem súlyát is alig bírtam megtartani két karommal, de a fejem annyira zsongott és olyan sebességgel száguldoztak az úgynevezett felesleges gondolataim és érzéseim, hogy a temperamentumomnak nem tudtam megálljt parancsolni és képtelen voltam megállapítani, hogy hol van az egészséges középút a higgadtság és a totális kikészülés között.
- Mert amúgy nem mondod el. - vonta meg a vállát légies könnyedséggel.
- Talán mert nem rád tartozik! - el sem akartam hinni, hogy ekkora érzéketlen tapló lett belőle, hogy ennyire nem akarta tisztelni a magánszférámat, hogy hirtelen... ennyi időt szentelt nekem meg minden hülyeségemnek, holott régen egyetlen rohadt pillantásra sem méltatott engem, mikor szükségem lett volna a figyelmére. Bezzeg, amikor egyáltalán nem szorulok rá - vagyis azt hiszem, hogy nem szorulok rá - hirtelen velem kezd foglalkozni! Mekkora egy rohadék!
- Régen mindig elkezdted nekem tagolni, hogy hogyan érzed magad. - egy egészen rövid percre lehunyta vörös szemeit, mikor pedig ismét felemelkedett a szemhéja, ugyan olyan jól megszokott sötétség tátongott a vörös derengés helyén, mint azelőtt is - De a vicces az, hogy még a Sharinganra sincs szükségem, hogy olvassak a fejedben.
Mérgemben inkább a földnek vertem az öklömet, ezzel viszont csak azt értem el hogy ismét egész testemmel a hideg kövön végeztem. Elegem volt belőle és a végtelen arroganciájából, abból, hogy hiába hogy utálnom kellene emiatt, de nem tudom véghez vinni, és hogy azon lenne a sor hogy én kezdjek el vele szemtelenkedni, de nem jut eszembe semmi. A fejem fáradt volt, az agyam pedig nem mozgott rendesen, minden gondolatom egy dolog körül forgott, még pedig a dühöm körül, amelyet ki akartam élni valamin, valamin, amit stressz labdának vagy boksz zsáknak használhatok. De sajnos Sasuke túlságosan is távol volt ahhoz, hogy ezt rajta tölthessem ki és rá oszthassam a stressz levezetőm szerepét. Hirtelen azonban valami elvonta a figyelmemet. Sajnos már nem volt bennem annyi erő hogy megérthessem, vagy megnézhessem, hogy mi az, de a következő pillanatban egy segítő kéz nyúlt felém és a vállamnál fogva felemelt engem a földről. Miért van benne ennyi erő? - gondolkodtam el magamban – Holtsúllyal, egy kézzel képes felemelni engem.
- Nem vagy valami nehéz. - adta meg a hangosan ugyan fel nem tett kérdésemre a választ.
- Megtennéd, hogy nem kezdesz el kutakodni a fejemben? - rivalltam rá.
Ahogyan ismét minden erőmet összegyűjtöttem és felemeltem a fejemet hogy szembenézhessek vele, sokkal közelebb volt hozzám, mint hittem. A halálos nyugalomtól szinte csak úgy sugárzó, rezzenéstelen és meginoghatatlan arc majdhogynem olyan közelinek tűnt, mint álmaimban, mikor rá gondoltam, mint a genjutsu során, amiben foglyul ejtett engem először. Éreztem, ahogyan a hirtelen meglepetés hatására a vér a fejembe túdul. Na, ezt most hagyd abba Sakura, még mielőtt arra is rájön hogy éppen mi zajlik le a fejedben! - szóltam rá a saját fejemre.
- Sakura, olyan vagy, mint egy nyitott könyv. - mosolyodott el lágyan.
Olyan lágyan, ahogyan még soha sem láttam őt mosolyogni. Nem volt ugyan szívből jövő, de mégis... számomra ismeretlen volt, és valahogyan jó érzéssel töltött el, hogy a mindig komor és rideg arcra hirtelen egy apró, jelentéktelen mosoly görbült fel. Ezek szerint még a nagy Uchiha Sasuke sem reménytelen? - Akkor is olvasni tudok a fejedben, ha nem is akarok.
- Azért annyira nem lehetek átlátszó. - hunytam le az egyik szememet, kérdőn a fiúra pillantva. Legnagyobb meglepetésemre ismét a talpamon álltam, noha a keze még mindig fogott engem. Hogy őszinte legyek hálás is voltam neki, elvégre nem éreztem túl sok erőt a lábaimban, félő volt, ha elengedne, akkor ismét a földön kötnék ki.
- Nem? - kérdezett vissza. Még csak nem is akarta elrejteni az élt a hangjában, amely arra engedett következtetni, hogy ezúttal nem csak hogy közlékeny is, de ráadásul még ironizálni is megtanult. Hány meglepetés ez még egy napra Uchiha? - kérdeztem meg magamtól értetlenül végigmérve őt - Pedig sok mindent tudok. És hidd el nem terveztem kémkedni utánad. - bizonyítékképpen nagyra tárta a szemeit, hogy láthassam, valóban nem használja a Sharingant. Ezek csak a komor, fekete szemek voltak, azok a Sasuke szemek, melyekbe még egészen kicsi koromban beleszerettem.
- Például? - vontam fel a szemöldökömet, továbbra is kételkedve tekintve a dolgok elé. Nem hittem el még csak a felét sem annak, amit mondott, elvégre biztos voltam benne hogy nem viselkedtem úgy mint egy nyitott könyv. Habár abban is biztos voltam, hogy még csak fele olyan titokzatos sem voltam mint ő.
- Például hogy nagyon jó színész vagy. - vágta a fejemhez mereven. A szemeit kétszeresükre kerekedtek, a lábaim, ha eddig nem, akkor ezúttal megadták magukat a gravitáció erejének és tényleg csak "megmentőmön" múlt, hogy fent maradok-e vagy visszaesek-e oda, ahol nem is olyan régen találtam magamat a genjutsu vége után.
- Nem szoktam színészkedni. Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. - vontam meg a vállamat, felkészülve az újabb hazugságok sorozatára.
De nem, nem kell, hogy tudja, hogy miért csinálom mindezt, nem kell, hogy tudja, hogy azért van ez az egész, mert vissza akarom őt vinni, azzal csak eltaszítanám! - hajtogattam magamnak. Már az sem nagyon érdekelt, hogy vajon tudja-e hogy mire gondolok, vagy nem, elvégre már így is úgy is veszve volt a dolog, már nem volt mit menteni.
Sasuke mélyen belélegezte a csarnok dohos levegőjét, majd egy hirtelen mozdulattal arra a kiálló kődarabra taszított engem, amely a legutóbbi genjutsu során született lökéshullám okozott, és amely ismét a földnek csapott engem. Két nappal azelőtt történt. Ugyan azt a genjutsut vettük át már az ezredik alkalommal, Sasuke pedig lehet, hogy egy kicsit erőteljesen vetette be a szemeit, ugyan is mikor kilökött engem a saját illúziójából, azon kaptam magamat, hogy repülök, majd hatalmas erővel a földnek lettem csapva. Mindezt pedig az okozta, hogy sikeresen felingerelt mind engem, mind őt maga a kép, amelynek mind a ketten szemtanúi lehettünk. Félig csupasz combom alatt érdesnek és keménynek éreztem a felületét, szélei tűhegyesek és pengeélesek voltak, mint mindig, ha az egyik betondarab üvegszilánkként kitörik a többi közül. Mire észbe kaphattam volna, két karjával két oldalamon támaszkodott, olyan közel hajolt hozzám, mint addig talán még soha. Tökéletes rálátásom nyílt az ónixszemekre, ajkainak tökéletes vonalaira, porcelánbőrének hibátlanságára és az illatára, amely elbódított engem már az első pillanattól fogva. Hagyd abba Sakura, rosszul teszed, nagyon rosszul teszed, nagyon-nagyon rosszul teszed! - hajtogattam magamban.
- Tudni akarod, mit gondolok? - suttogta az arcomba rendíthetetlen, kemény és törhetetlen hangon, olyanon, mint aki felrobbanna, ha félbe merném szakítani.
A testemben a félelem és a hirtelen rám törő vonzalom elegye kavargott, hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez fogjak. Hagyjam, hogy végigmondja, amit akar, vagy pofozzam fel a szemtelenségéért, amiért pofátlanul ennyire közel akar merészkedni hozzám és ráadásul még zavarba is hoz engem mindezzel, elvégre nem történik meg minden nap, hogy a nagy Uchiha Sasuke ennyire közel legyen hozzám. Ellenben ha jobban belegondolok másfél hónapja tartózkodtam, akkor a rejtekhelyen és azóta sem nyílt alkalmam néhány mondatnál többet hallani tőle, mint akinek időnként lenyúlják a nyelvét és csak nagy nehezen tudja visszaszerezni azt. Így hát úgy döntöttem egyenlőre hanyagolom a pofázást és befogom a nagy, lepcses számat, hiszen én is tudtam, hogy az utóbbi időben nagyon kinyílt a csipám, ez pedig egyszerre töltött el engem végtelen elégedettséggel és némi félelemmel magamtól, és mindenki mástól akit sikerült ezáltal felhergelnem
- Már egyszer megmondtam neked, hogy nem gondolom, hogy azért jöttél volna el Konohából mert annyira Orochimaru mellé akartál volna szegődni. - fogott bele, minden szavával egyre közelebb érezve magamat a kiboruláshoz - Szerintem ez megint csak egy beteg konohai játék, hogy visszavigyetek engem oda, nem igaz? - a fejét enyhén oldalra döntötte, a fekete szemek válaszra várva csillogtak a gyertyák kopár fényében.
- Szerintem meg elmentek otthonról. - böktem meg a homloka közepét két ujjammal.
Nem ütöttem nagyot, a bőröm éppen csak hozzáért az övéhez, még csak nem is gondoltam komolyan a dolgot, de már abban a percben megbántam, hogy hozzáértem, amikor az ujjbegyem kitapintotta a selymes bőrt. A szemei hatalmasra tágultak, ha eddig nem volt alkalmam alaposan megnézni magamban a fekete szemeit, akkor ezúttal nyílt rá, méghozzá hosszú másodpercekig, ugyan is valamiért képtelen volt feldolgozni a történteket. Én tettem valami rosszat, valami titkos pecsétet aktiváltam ezzel, vagy lenyomtam egy gombot és most át fog váltani mutánsba, ahogyan az Átokpecséttel is mindig történt? Vagy csak kikapcsoltam őt vele? - gondolkodtam el magamban értetlenül. Felfoghatatlan volt számomra hogy miért akad ki egy ennyire jelentéktelen dolgon, holott nem ártottam neki, nem akartam fájdalmat okozni neki, ha jobban belegondolok tulajdonképpen hozzá sem értem, éppen csak hogy végigsimítottam a bőrön. Ijedten engedtem le a kezemet az arca elől és biztonságos távolságban megtámasztottam vele a testemet, hogy egy kicsit hátrébb tudjak hajolni előre. Kinéztem volna belőle hogy letöri a karomat, vagy rosszabb esetben megint hajít rajtam jó pár métert a hirtelen jött akcióm miatt. Noha még mindig nem voltam vele teljesen képben hogy mit is tettem pontosan.
- Elég ebből a marhaságból! - rivallt rám hirtelen, olyan hirtelen, hogy kis híján lebukfenceztem a hátrafelé lejtő betonszilánkról - Konohai ninja vagy ellenséges területen, kémkedsz Orochimaru után és én utánam is, tehát nyugodt szívvel ledöfhetnélek téged itt helyben! - a vér hirtelen kiszökött a fejemből, talán a testemből is, minden bizonnyal olyan falfehér lehettem, mint ő. Elvégre ő sem éppen az a pirospozsgás fajta.
- Aha, szóval megtennéd, mi? - ideje volt ismét átváltanom pimaszba megszeppent, védtelen kislány helyett, nem akartam, hogy tudja, valójában mennyire gyenge tudok lenni, ha egyszer véget ért a bátorságom vékony és hasznavehetetlen fonala, amelyben kapaszkodtam, hogy ne essek bele a saját elmém végtelen harcképtelenségébe. Nem kellett, hogy megismerje megint azt a Sakurát, aki csak tehetetlenül nyögdécselt a rázúdult érzelmi lavina alatt, amelynek a felét ráadásul ő okozta!
- Miért ne tenném meg? - húzta össze a szemeit értetlenül.
- Mert... - itt elakadtam. Na, tessék, megint itt maradtam szavak nélkül, megint ott vagyok ahová nem akartam eljutni! Miért nem tudok egyetlen egyszer sem a sarkamra állni és kimondani kerek-perec azt, amit gondolok? Megint olyan gyenge és tehetetlenül vagyok, mint amilyen nem akartam lenni, amilyentől menekülni akartam, mikor idekerültem! Gyerünk Sakura, gondolkozz! - jött elő az optimistább énem, habár az ő hangja is remegett az idegességtől. Gondolkodnom kellett az életemért. Ha valamid van, akkor eszed az biztos, ha nem kezded el tépni a szádat ezek voltak az utolsó szavaid! - figyelmeztettem magamat. Sasuke egyik keze felemelkedett a szikláról és hátranyúlt a háta mögé hogy előhúzhassa a pengéjét. Ijedtségemben az agyam is teljesen leblokkolt, néztem, lassú, vontatott mozdulatait. A tekintete egyetlen percre sem szakadt el az arcomtól, mintha egyenesen eszébe akarná vésni minden vonásomat, még mielőtt megteszi, amit akar.
- Miért ne? - suttogta, ismét túlzottan is közel merészkedve az arcomhoz. Nemcsak hogy sápadt voltam a félelemtől, de egyszerre rákvörösnek is éreztem magamat a közelsége miatt. Milyen színem is van éppen? - kérdeztem meg magamtól ezt a teljesen elhanyagolható kérdést, elvégre éppen az ájulás és a halál között ingáztam, egy vékony cérnaszálon, amit Sasuke idegzetének szoktak nevezni!
Oh Sakura, te meg az a nagy eszed, most meg az a nagy szád, hogy menne veled az is sírba! - ordítottam magamra félelmemben. Nem jutott más eszembe, mint hogy magamat szidjam a történtek miatt, hogy elvállaltam ezt a hülyeséget, hogy tényleg azt hittem az majd segít visszavinni őt Avarrejtekbe, ha közel kerülök Orochimaruhoz és ezáltal hozzá. Nem szalaszthatom el a lehetőséget, amit az a gaz Orochimaru adott nekem! - gondolkodtam akkor, ezúttal már másképpen vélekedtem a történtekről. Nem értettem, hogy miért kíséreltem meg, ha otthon maradtam volna minden bizonnyal Naruto meghívását élvezhetném egy ramenre, vagy visszamehetnék és tanulhatnék valami hasznos új jutsut, ahelyett hogy a halálomat várom itt, egy kihalt, sivár teremben a föld gyomrában, ellenségekkel körülvéve!
- Mert eddig sem öltél meg. - szaladt ki a számon. Remegő hangomból ítélve a gondoltnál ezerszer magasabb volt bennem a belső idegesség okozta nyomás, csoda, hogy a testem nem robbant szét millió apró darabra és nem terült szét a betonszilánkon. Sasuke arcáról akkor sem lehetett volna jobban leolvasni az őszinte és teljes megdöbbenést, ha megpróbálta volna elrejteni, viszont abban a pillanatban úgy tűnt megfeledkezett róla, hogy éppen a Jégkirály szerepét akarja játszani és nem az igazi önmagát - Azt mondtad már tudod egy ideje, nem? - folytattam, teljes mértékben leszarva, hogy egész testemben remegek, a könnyek pedig lassan kibuggyannak a szemem sarkából - De nem öltél meg egyszer sem, pedig lett volna rá alkalmad, vagy nem?
Sasuke jobb keze, amivel a kardja után nyúlt megremegett. Helyette visszahúzta azt és hatalmas csapást mért mellettem az sziklaszilánkra, hogy az még kisebb darabokra repült szét. Ijedten rezzentem össze a hirtelen fizikai erő hangja miatt, amely közvetlenül a fülem mellett robbant, mint egy hangbomba, de ez mégis csak valamiféle megnyugtató jel volt. Az Uchiha ujjai távol maradtak a kard nyelétől, ellökte magát a sziklától és dühös tekintettel végigmért engem. Mire készül, mit akar? - gondolkodtam magamban, még mindig óvatosan, ám már sokkal nagyobb biztonságérzettel fürkészve az arcát. Egészen addig olyan biztos volt magában, most sokkal inkább tűnt zavartnak, és ezt próbálta az idegességével leplezni.
Hátat fordított nekem, hogy ébenfekete hajkoronája alatt tökéletesen ki tudtam venni a nagy Uchiha címert, amely a hátán virított. Az izmai egytől-egyig megfeszültek a lenge ing alatt, amit viselt, fegyvere még mindig nem volt teljesen visszacsúsztatva a tokjába, tökéletesen látni lehetett a hideg, szürkés vényben csillogó pengét, ahogyan kikandikál a fekete tok alól. Szóljak neki érte? - nevetgéltem magamban, azzal a céllal, hogy levezessem a bennem felgyülemlett feszültséget. A megkönnyebbültségtől még mindig remegtem, a gyomrom pedig hullámzott, ha nem ismertem volna magamat azt hittem volna menten képes leszek kidobni a taccsot.
- Ne böködj. - szólt vissza a válla fölött, rám villantva szigorúan és tiszteletet parancsolóan, szikrázó fekete szemeivel. Ijedten rezzentem össze, és gondolkodás nélkül bólintottam, majd hagytam, hogy nyugodt, mégis láthatóan feszült léptekkel elhagyja a helységet.
Csak én vettem észre rosszul...? - kezdtem a gondolkodást - Vagy tényleg vörös volt a feje?
Hogy a haragtól-e vagy valami mástól, azt úgy látszott abban a percben nem fogom tudni kideríteni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
