- Ez nekem nem megy. - kész, ennyi volt, padlót fogtam ott mindenki előtt. Már hatodszorra kellett szerencsétlen, vérző szemű Sasukénak lefuttatnia velem egy ugyan olyan genjutsut, amelyből egyszerűen képtelen voltam kitörni. Semmihez sem hasonlítható erővel bírt rám a technikája, de ez minden addiginál nehezebbnek bizonyult. Pedig nem is volt ez semmi különleges!
A hátam mögé pillantottam, de nem láttam ott senkit, holott a hátamba fúródó kunai kés arról árulkodott hogy támadó áll mögöttem. Nem láttam semmit, csak Konoha nagy, széles főkapuját, amely mögött a kiismerhetetlen sötétség tátongott. Nem volt ott az út, nem volt ott az erdő két oldalon, nem láttam a távolban a jól megszokott végtelen egyenességet, ahogyan a földút elnyúlt a semmibe. Előttem Konoha főutcája nyúlt el, rajta érdektelenül és látszólag teljesen vakon közlekedő helyiekkel. Egyetlen arcot sem ismertem fel, holott mindegyiket láttam, sőt, valahol a lelkem mélyén azt is tudtam, hogy ha nem lennék éppen egy könyörtelen Uchiha genjutsujának rabja, könnyűszerrel meg tudnám mondani, hogy kik ezek az emberek. Tizenhat éve élek Konohában és úgy ismerek mindenkit, mint a tenyeremet, nem volt hát kérdés hogy őket is fel tudnám ismerni! A fejem viszont ködös volt, a hátam sajgott a belém eresztett kés miatt. Szerettem volna használni valamelyik gyógyító ninjutsumat, de egyszerűen nem működött. Nem tudtam chakrát koncentrálni a tagjaimba, nem is voltam ura a saját testemnek. Magamtól mozogtam. Elindultam a főutcán. Az emberek felém sem néztek, a sok ismerősnek hitt arc nem köszönt rám. Balról és jobbról ismerősnek vélt üzletek ismeretlen cégérei kacsintottak rám, az amúgy színes és nyüzsgő kora délelőtti élet hirtelen vöröses árnyalatokban táncolt. Még a távolból is tökéletesen ki tudtam venni Konoha főépületét, a Hokage rezidenciáját. Sőt, még azt is meg tudtam mondani, hogy melyik ablak a Hokagéé! Nála mindig nyitva voltak az ablakok, soha sem lehetett őket becsukni, mert a több évtized, sőt, akár évszázad alatt is, annyira bedohosodott minden egyes szoba hogy azt nem lehetett elviselni. Ha valaki becsukta Tsunade-sama irodájában az ablakokat, az semmi jóra nem számíthatott!
Aztán hirtelen megfordult velem legalább kettőt az elképzelt világ, és én ott álltam a Hokage irodájában. Naruto, Sai, Kakashi és Yamato ott álltak, félkörívet alkotva Tsunade asztala előtt, aki kétségbeesetten pillantott ki az ablakon, miközben jobb kezének hüvelykujjkörmét rágcsálta. Ez azt jelentette, hogy erőteljesen gondolkodik valamin, nem mellesleg pedig fél is. Ez pedig nem jelentett jót. Naruto arcáról a puszta szomorúság és kín volt leolvasható, Sai mint mindig, fapofával állt ott. Yamato és Kakashi közel egymáshoz beszélgettek, viszont egyetlen szavukat sem tudtam megérteni. Shizune pedig, mint mindig, ezúttal is Tsunade-sama széke mellett állt, egy tálcával a kezében és hallgatta azt, amiről éppen az eszmecsere folyt.
- Ezt mondta nekem. - jelentette ki Naruto. Mint mindig, ezúttal is megpróbált reménnyel teli és energikus lenni, holott lerítt róla, hogy fáj minden egyes szava, amit kiejt a száján.
- Viszont nem lehetünk benne biztosak, hogy nem manipulálták őt valahogyan. - válaszolta Tsunade, meg sem kísérelve ránézni a szöszire. Inkább Konoha távoli végleteibe pillantott el, arrafelé, amerre azt remélte, hogy megpillanthatja azt, amit keresett. De vajon mit keresett?
- Ebben az esetben viszont ugyan olyan, mint Sasuke. - csóválta meg a fejét Yamato - Csak elárulta a falut és kész, ezen nincs mit szépíteni. - a kapitány tekintete kemény volt és komor, pontosan olyan, mint amilyennek már megszokhattam. Naruto hatalmasat csapott a mellette lévő falba, melynek hatására arról lepergett a vakolat, a darabkák pedig a méregdrága, matuzsálemi korokat megélt szőnyegre szóródtak. Tsunade ezért egészen biztosan kipenderítette volna az irodából, de ezen a napon csak kifejezéstelen arccal nézte, ahogyan szegény irodája látja kárát Naruto dühének.
- Ne mondd ezt! - kiáltott rá a kapitányra. Habár jól rejtette, de látszott az arcán a megdöbbenés - Sakura soha sem tenne ilyet! Biztos vagyok benne, hogy éppen azon van, hogy visszahozza őt!
- Naruto, higgadj le. - mint egy jó apuka, Kakashi rögtön ott termett a fiú mellett és a vállára helyezte a kezét, jelezve, hogy ideje lenne uralkodnia az érzésein és nem eszetlen zúzásba kezdeni.
- Mit tervezett az a lány? - kérdezte meg az Ötödik, sokkal inkább magától, mint másoktól. Hiába volt ott a hiányos Kakashi csapat, de nem is figyelt rájuk, átnézett rajtuk, mintha ott sem lettek volna. A szívem összeszorult, mikor a következő mondat elhagyta rúzsozott ajkait - Három éven keresztül volt a tanítványom, de nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen vakmerő hülyeségre vállalkozik majd. - csóválta meg a fejét lehangoltan.
- Sakura ugyan az utóbbi időben nem mutatta, de igen is tudom, hogy nagyon érdekli őt Sasuke sorsa. - bólintott Kakashi - Nem olyan eszement és öntörvényű, mint Naruto, de el tudom róla képzelni, hogy azért, hogy visszahozza őt még ebbe is belement. - mély sóhaj hagyta el, számomra láthatatlan ajkait - De azt is tudnia kell, hogy Sakura a végletekig lojális Konohához és nem látok rá okot, hogy miért árulta volna el a falut. - látszott, hogy a Hokage alaposan elgondolkodik Kakashi szavain.
- Bármennyire is fontos tagja volt a csapatnak és bármennyire is szeretitek őt mindannyian, de ameddig nem tisztázódik a helyzet, Sakura áruló ninjaként lesz számon tartva. Nem tudok mást tenni. - az egész csapat szeme egy emberként kerekedett ki, mikor eljutott az agyukig hogy mit is mondott pontosan.
- Na de...! - kezdett volna bele Naruto a szokásos ellenkezésbe, ám ekkor igen is váratlan dolog történt. Yamato szemei felém terelődtek, áthatóan pásztázott engem. Naruto is felém pillantott, Sai szürke szemei engem kezdtek el fürkészni. Kakashi a fejpántja után nyúlt és felrántotta azt. Nem értettem semmit, szívem szerint menekültem volna, de nem tudtam, a lábaim nem akartak engem ezúttal vinni. Utolsóként Tsunade meleg, barna szemei irányultak felém.
- Áruló csitri! - ordította el magát, egyenesen felém bökve a mutatóujjával.
- Hogyan tehetted ezt?! - szegezte nekem a kérdést Naruto, egyre közelebb és közelebb lépve hozzám. A könnyeim útnak eredtek, lefelé az arcomon.
- Nem néztem volna ki belőled. Csalódtam. - sóhajtott fel Kakashi, szokás szerint a lehető legnyugodtabb hangvételben. Yamato-kapitány egyik technikája foglyul ejtett engem, ezernyi megnyúlt fadárda vett engem körül és készült arra, hogy felnyársaljon engem. Csak sírtam és remegtem, rázott engem a zokogás és a keserű könnyek, hogy képes voltam erre, elárultam a legjobb barátaimat, a csapatomat, a falumat!
Szerencsés voltam amiért Orochimaru soha sem tudta meg, hogy Sasuke milyen rémképeket vetített elém. Ha tudta volna, hogy belül mennyire felemészt engem ez a genjutsu, amelyen ugyan nem tudta, hogy miért, de nem tudtam átjutni, olyan gyorsasággal ölt volna meg engem, amiért beépített kémnek bizonyultam, hogy még időm sem lett volna felfogni, hogy végeztek velem. Ez volt az egyetlen pozitív dolog a helyzetben. Más nem igen volt benne. Három napra gyakoroltunk, de még egyszer sem sikerült kijuttatnom magamat az illúzióból, holott minden egyes trükköt megpróbáltam, és holott a többiből könnyűszerrel ki tudtam mászni, anélkül hogy komolyabb bajom esett volna. Sasuke ajkait mély sóhaj hagyta el, majd lehunyta fáradt szemeit. Legnagyobb meglepetésemre egy vékony vércsík kúszott le az orcáján, majd az állához érve apró cseppekben kezdett el csöpögni a padlóra.
- Remek edzés a Sharingannak. - állapította meg Kabuto egy féloldalas mosollyal az arcán.
- Való igaz. - bólintott Orochimaru - Holnap folytatjuk. - ezzel a kijelentéssel már el is hagyta a termet és magunkra hagyott minket. Fáradtan rogytam le a térdeimre és a karjaimmal megtámasztva magamat a földön, megpróbáltam rájönni, hogy hol is rontottam el pontosan a dolgot. Mikor? Nem tudtam mozogni, nem tudtam ellene semmit tenni, az agyamat pedig túlságosan is lefoglalták azok az érzelmek, melyek a testemen cikáztak végig minden alkalommal, mikor hallottam a szavaikat. Hogy egy áruló vagyok. Hogy mit tettem. És hogy mennyire csalódtak bennem mindannyian.
Sasuke szó nélkül hagyott ott engem a földön. Nem is vártam tőle mást, elvégre pontosan ez volt az amilyen ő is volt. Nem törődött más emberekkel, úgy gázolt át rajtuk és az érzéseiken, mintha nem is látná őket, holott egészen biztos voltam benne hogy tisztában van azzal, hogy mi folyik körülötte, csupán úgy tesz, mint Shikamaru. Túlságosan is felkavarónak és értelmetlennek találná - na meg persze kellemetlennek - beleavatkozni mások életébe, segíteni nekik, vagy csak megérteni őket. A különbség ott van, hogy ameddig Shika legalább belemegy, még akkor is, ha tudja hogy nem jöhet ki belőle jól, addig Sasuke soha sem próbálja meg.
- Gyáva vagy. - suttogtam magam elé. Nem reméltem ugyan hogy meghallja, de jól esett őt néhány percig ócsárolni, még ha a fele a fejemben is zajlott le, és nem is mondtam ki minden gondolatomat hangosan. Legnagyobb meglepetésemre azonban Sasuke mégis megfordult és egy ideig mereven bámult engem. Nem akarja elhinni, hogy ezt mondtam és sikerült elszakítanom azt a bizonyos cérnát? - gondolkodtam el magamban.
- Te pedig gyenge. - vakkantotta vissza, kegyetlenül a szívembe döfve minden szavával.
- Tisztában vagyok vele. - egy apró, keserű mosoly terült el az arcomon, amely Sasuke figyelmét sem kerülte el - De én legalább dolgozok rajta. - tettem hozzá. Hangom csak úgy csöpögött a megvetéstől és a gúnytól.
- Ebben az esetben kezdhetnéd azzal, hogy felállsz a földről. - noha nem adtam meg magamnak azt a luxust, hogy akár egyetlen percre is rá merjek nézni, de még így sem kerülte el a figyelmemet, a hanglejtéséből tökéletesen kihallatszó mosoly, mellyel az őrületbe tudott engem kergetni. Megfogadtam hát a tanácsát és remegő térdekkel, de felálltam a földről. Rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan tudnék segíteni a gyógyító képességeimmel a romlott állapotomon, de rájöttem, hogy ez most nem fizikai sérülés. Ez már csak lelki fájdalom volt, azt pedig még a legjobb orvosi ninjutsu sem tudta orvosolni, sem semmiféle más gyógyszer, amelyet bárhol fel lehetne kutatni.
A fiú ismét elindult a folyosón keresztül a szobája irányába. Nem is akartam utána nézni, inkább a harcterünkre vetettem egy pillantást. Sötét volt, csupán a gyertyák és a fáklyák soha ki nem hunyó fénye vonta kísérteties derengésbe az egész helyet. A padlón lévő sérülést Kabuto néhány nappal azelőtt egyetlen, erős jutsu segítségével helyre tette, mi pedig egy ideje már nem is vívtunk harcokat. Pontosabban de. Viszont a harctér nem létezett, az ellenség nem volt ott, a fegyverek pedig nem voltak kézzel foghatóak. Tulajdonképpen úgy nézhetett ki az edzésünk, hogy állunk egymással szemben és nézünk egymásra, mint bálám szamara. Ha valaki látta volna ezt a zombi harcot biztos sírva menekült volna ki a világból!
Egy nagy sóhajtást követően hátat fordítottam az aznapi csatánk színteréül szolgáló kopár csarnoknak és elindultam Kabutohoz hogy átvegyem az aznapi anyagot és feleljek azokból, amelyeket még két nappal azelőtt adott fel nekem. Egyre fárasztóbb volt a megállíthatatlanul folyó tanulás. Az elméletet nagyon gyorsan bemagoltam, de egyszerűen képtelen voltam elsajátítani bármit is, ha nem adtak nekem elég időt arra, hogy a gyakorlatban is kivitelezzem mindezeket. Minden héten kétszer volt edzésem Orochimaru-samával, akivel átvehettem mindazt, amit Kabuto vert a fejembe. Ezeket az edzéseket közel hathetes ott tartózkodásom óta csupán két héttel azelőtt vezettük be, azaz addig a pontig négy edzésem volt vele. Ezeken a napokon Sasuket vagy párhuzamosan edzette velem, vagy pedig Kabuto volt a segítségére, de olyan is volt, hogy egyszerűen csak pihent egy keveset. Meg is tudtam érteni, elvégre biztosan fárasztó lehetett neki az egész. Arról már nem is beszélve, hogy számomra is fárasztó volt az egész. Szünetet akartam, noha tudtam, hogy erre semmiféle módszer nem létezik, ügynök voltam, aki Konoha szolgálatában dolgozott és szánt szándéka volt, hogy megmentse korábbi bajtársát a bajtól és a rossztól. Még ha időközben ezerszer rá is kellett jönnöm, hogy nem érdemli meg még ezt a cseppnyi törődést sem.
Kabutonál mint mindig, folyékonyan kellett tudnom összefüggő mondatokban kifejteni minden egyes választ, amelyekhez hozzátartozó kérdéseket tett fel nekem. Unalmas volt és monoton, mintha mindig ugyan azokra a dolgokra kellett volna válaszolnom. Visszaadtam neki minden könyvet, amelyet kiolvastam, majd végképp mind agyilag, mind fizikailag lefáradva a szobám felé vettem az utamat. Egy ilyen megterhelő és nehéz nap után már semmi kedvem nem volt a tanulásnak szentelni az időmet, noha tudtam hogy két nap múlva Kabuto nagyon is gyorsan észre fogja venni, hogy ezt a napot elsunnyogtam, de nem igazán tudott engem érdekelni. Az egyetlen dolog ami meg tudta mozgatni a fantáziámat az a meleg zuhany és a pihe-puha ágy gondolata volt.
A búvóhelyen csak háromnaponta egyszer lehetett igényt tartani meleg vízre, amikor a közelben lévő fürdő kinyitotta a kapuit. Háromnaponta Orochimaru egyik titkos csőrendszerén keresztül a forró víz át lett szipolyozva a búvóhely hatalmas víztározójába, és így mindenki vehetett egy forró zuhanyt. Máskülönben csak a hideg víz, vagy pedig a langyosra melegedett víz jelentette a mosakodás egyetlen lehetőségét. Ezúttal viszont jó napom volt, elvégre mindig vártam a napokat, amikor tusolásra kerülhetett sor. Egy meleg tusolásra!
Mikor viszont a szobám közelébe értem, valami feltűnt. Nemcsak hogy a szobám ajtaja látványosan be volt hajtva, de ráadásul fény szűrődött ki az ajtó mögül. Ijedten, és paranoiásan kaptam elé egy kunait a táskámból és bizonytalan macskaléptekkel közelítettem meg a szobát. Majd egy hirtelen mozdulattal bent termettem és megpróbáltam rávetni magamat a betolakodóra, aki még azelőtt elkapta a kezemet a késsel, hogy kárt okozhattam volna benne.
- Mi a fenét keresel itt, Sasuke? - az arcomról lerítt az elképedés, a megvetés és a hirtelen riadalom, majd a minimális megkönnyebbülés. Elvégre Sasuke nem tudna bennem nagy kárt tenni, és habár nem is foglalkozik velem, de azt általában nem azért teszi, mert mindenképpen akarja, hanem azért mert egyszerűen ilyen a természete. De ő itt? Az engedélyem nélkül? Miért?
- Először át akartam hozni a könyvet. - mutatott az asztalon heverő vastag könyvre - De aztán találtam valami mást is. - a sejtelmes, féloldalas mosoly, ami elterült az arcán számomra olyan ismeretlen volt, hogy megtántorodva rántottam ki inkább a kezemet a markából és dugtam a helyére a kunaimat. Nem lett volna értelme fegyvert pazarolnom rá. Pontosabban azt hittem, mikor azonban felmutatta a másik kezében szorongatott tárgyat, ösztönösen visszarántottam a kést a zsebemből, ahova már félig be is csúsztattam azt.
- Tedd le. - suttogtam indulatosan. Ha a szememmel ölni lehetett volna, megtettem volna, az már egyszer biztos! Lyukat égettem volna a mellkasába és hagytam volna, hogy ott rohadjon szét millió apró darabra! Ha ez lehetséges, a mosolya csak még szélesebb lett, mintha nem is ugyan az a Sasuke állt volna ott előttem, akit addig ismertem.
- Miért tenném le? - szegezte nekem az elsőre teljesen értelmetlennek tűnő kérdést - Hiszen te is áruló vagy. Elárultad a falut. A csapatodat. Nem vagy konohai ninja, miért lenne szükséges a fejpántodra? - szavai végén feljebb emelte a számomra olyan kedves tárgyat és alaposabban megnézte magának. Mivel Kabuto zavarónak találta, hogy hordom azt az általa csupán szennynek titulált fejpántot, ezért megparancsolta nekem hogy ne hordjam többé mert szégyent hoz a mesteremre és rám is. Így hát habár megígértem neki hogy ki fogom dobni, de inkább a folyamatosan az asztalomon tornyosuló könyvkupac mögé rejtettem és megfogadtam, hogy nem mutatom meg senkinek. Igaza volt, valahol igazat kellett neki adnom, elvégre tényleg nem éreztem már magamat úgy, mint egy végletekig hűséges konohai ninja. És ezt láthatóan Sasuke is tudta, nem véletlenül gyötört engem, annyit azokkal a lehetetlen genjutsukkal és adta a szereplők szájába a szavakat. És most még ez is...!
- Én... szeretek emlékezni. - szinte még számomra is hihetetlen volt, hogy milyen természetességgel jönnek a számra a hazugságok, amelyeket be akartam neki adni. Még ha nem is voltam benne biztos, hogy beveszi, de mertem hinni, hogy legalább meg tudom benne ingatni azt a meggyőződést, amit magában táplált.
- Szerintem meg mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy hazudsz, mint a vízfolyás. - még a vér is megdermedt az ereimben, ahogyan hallottam a hanglejtését és azokat az átható, fekete szemeket, amelyek mintha egészen a vesémig láttak volna. Utáltam, amikor ezt csinálta, mert valahogyan tudtam, hogy átlát rajtam. Nem tudtam neki hazudni, bármennyire is szerettem volna, jóllehet, én egészen addig azt hittem, hogy a szerepemnek nincsen gyengepontja és makulátlanul alakítom az új Sakurát, akit mindenkivel el akartam fogadtatni. Valamiért elsősorban vele is. Fogalmam sincs, hogy miért, elvégre mindezek mellett minden úton-módon próbáltam tudtára adni, nem csak neki, de magamnak is, hogy utálom őt! De én csak... csak be akartam neki bizonyítani, hogy én is meg tudok változni, hogy az az idegesítő Sakura, akiről folyamatosan beszélt el is tűnhet. Hogy csupán az ő kedvéért-e, vagy nem, azt nekem kellett magamban eldöntenem, holott nyílegyenesen és makacsul azt hajtogattam magamnak, hogy nem azért csinálom, mert érdekelne, hogy mi a véleménye rólam... utáltam, hogy ennyire hülye és gyenge vagyok, hogy még a saját érzéseimnek sem tudok parancsolni, pedig annyira próbáltam! - Akkor hinném csak el, hogy igazat mondasz, ha eldobnád. - tette hozzá, kihívó mosollyal az arcán.
- Nem érdekel, hogy elhiszed-e, vagy nem. - húztam el a számat, játszva a nemtörődömön, holott máris remegni támadt volna kedvem a félelemtől.
- Jelenleg Orochimaru még mindig jobban bízik bennem, mint benned. Egy szóba kerülne és már halott lennél. - vonta meg a vállát, egy hidegvérű gyilkos érzéketlen és kimért hangvételében.
- Hát persze, ölj csak meg engem, máshoz amúgy sem értesz! - vágtam a fejéhez gondolkodás nélkül - Csak ártani tudsz másoknak meg mások érzéseinek, nem tűnt még fel?! - jobb lett volna tartani a számat és inkább visszakérni tőle a fejpántomat, de hirtelen valahogyan minden kiszaladt a számon, amit gondoltam, ezt pedig csak a hirtelen és fékezhetetlen haragomnak tudtam be, mely belülről emésztett fel engem, maradéktalanul - Most is ahelyett, hogy békén hagynál engem, csak ártani tudsz nekem, pedig csak ki kellene innen sétálnod, és többet hozzám sem kellene szólnod!
- Szóval nem miattam vagy itt? - rántotta fel a bal szemöldökét. Úgy tűnt egyáltalán nem hatották meg a szavaim, holott én lassan már a sírás szélére sodródtam a saját hülye gondolataim miatt - Vagy mi másért jött volna egy olyan elkötelezett konohai ninja, mint te ide? Nem hiszek neked, hogy tényleg elárultad volna a falut. - jelentette ki meggyőződve a saját kijelentésében - Te ahhoz... gyenge vagy és kész.
- Mintha az erősség lenne, amit te csinálsz. - fújtam ki a bent tartott levegőmet, mely a dühöm miatt egyre csak gyűlt a tüdőmben, de nem eresztettem ki.
- Gyenge lennék, mert sikerült megszakítanom minden kapcsolatomat? - horkant fel gunyorosan.
- Gyenge vagy, mert egyetlen kapcsolatodat sem tudtad fenntartani. - válaszoltam, ezúttal én voltam annyira meggyőződve saját magamtól, mint ő az előbb. Ez volt az első eset, hogy azt láttam volna, hogy elgondolkodik magában, végül azonban nem szólt egy szót sem. Lehunyta ónixszemeit és még egy utolsó alkalommal rám nézett.
- Mégis itt vagyok és veszekszek veled, nem igaz? Sakura... - egészen addig nem is tűnt fel mennyire illik a szájára a nevem. Rám sem nézett többé, odadobta nekem a piros szalaggal ellátott fejpántomat, zsebre dugta a kezét és elindult a kijárat felé, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Megkövülten álltam ott a helyemen és meredtem magam elé. El sem akartam hinni mindazt, ami történt. Komolyan ez történt? Tényleg itt volt és tényleg ezeket mondta?
Miért kell, hogy mindig összezavarj engem, mikor én már éppen olyan biztos vagyok abban, hogy sikerült végrehajtanom a missziómat, és sikerült alaposan kiszeretnem belőled, de szarházi?!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
