Remegő tagokkal álltam ott a helyemen, olyan mereven, mint egy szobor. Még mindig azon voltam, hogy felérjem ép ésszel azt, amire engem éppen az imént kértek. Ismét a Főcsarnokban voltunk, egymással szemben álltunk. Míg az egyik olyan nyugalommal, mint az állóvíz, addig a másik magában már ötször egészen biztosan meghalt és átértékelte az életét egy egészen keveset, elvégre nem mindennapi dolog meghalni. Tudtommal.
- Most komolyan? - kérdeztem vissza, bizonytalanul Sasuke irányába sandítva. Na, nem! Azt akarják, hogy egyenesen belerohanjak a vesztembe? Ha el akarnak engem tenni láb alól kevésbé fájdalmas megoldást is választhattak volna. Még ott sem voltam ahová tenni akartak engem, de máris éreztem a számban a halál vasas és keserű ízét.
- Meg kell tanulnod kivédeni a genjutsukat. - bólintott Orochimaru. Habár reménykedtem benne hogy csak viccel, és hamarosan meg fogom látni az arcán a mosoly első apró kis gödröcskéit, melyek arra utalnak majd, hogy egyetlen szavát sem gondolta komolyan, az arca ugyan olyan kemény és áthatolhatatlanul tömör maradt, mint addig is. Ismét visszapillantottam az előttem álló Uchihára. Nem éppen így készültem a trainingemre - Szóval nézz bele a Sharinganba és próbálj meg kiszabadulni a genjutsuból. - parancsolt rám ismét.
Miért? És miért pont Sasukéval, miért nem lehet, hogy Orochimaru egyik tiltott technikája segítségével nézhessek szembe a genjutsuk félelmetes világával? Annyi más ember volt a földön még abban a percben is, akiknek olyan genjutsu képességei voltak melyekkel meg tanulhattam volna kezelni a kemény illúziókat, de nekik mégis azon kevés emberek közül kellett választaniuk egyet, akiben nem bízok meg! Hiába hogy már egyszer sikerült alaposan végiggondolnom a dolgot, és arra jutottam, hogy még ha tiszta szívéből utál is engem, de akkor sem jelent ő rám különösebb veszélyt, viszont azzal nem számoltam, hogy meg fogják parancsolni nekem hogy nézzek bele a méltán, világszerte rettegett Sharingan mélyére és éljek át egy genjutsut. Annyi különböző lehetőséget láttam leperegni a szemem előtt, hogy inkább nem is akartam mindet alaposabban megvizsgálni. Már három nap telt el, mióta visszarántotta a karomat, azóta pedig edzésünk sem volt, csupán Kabuto edzett velem és mutatott néhány új gyógyító technikát, mellyel megnövelhetem a gyógyítás fokozatát. Addig pedig a vállam is szépen rendbe jött, aznap már egyáltalán nem éreztem nyomát, hogy három nappal azelőtt még ki volt rándulva a helyéről és éppen gyulladozni kezdett, mikor Sasuke... tett nekem egy rohadt nagy szívességet, aminek az okát a mai napig nem értem! Sasuke ha belenézek a szemeibe biztos voltam benne, hogy még ha nem is nyársal fel engem az illúzió során, vagy nem kínoz meg engem, ahogyan Kakashit is sikerült elkapnia egy illúziónak, de abban biztos voltam hogy alaposan meg fog engem izzasztani. Nem is mertem belegondolni, hogy éppen mi játszódik le a fejében.
- Kezd valami fájdalommentessel. - fordult a srác felé Orochimaru. Sasuke egy pillanatra lehunyta a szemét, egy apró, féloldalas mosoly terült el az arcán, majd ismét felém irányította a szemeit. Nekem pedig nem volt más választásom, még ha nem is bíztam meg benne (a mosolya pedig annyira megingatta azt a maradék bizalmamat is, hogy szívem szerint csak kirohantam volna onnan és meg sem álltam volna Konoháig) kénytelen voltam a legtöbb magabiztosságot színelve felemelni a tekintetemet a repedezett padlóról és egyenesen a vörös szemekbe néznem, azokkal a különös, fekete foltokkal. Hiába hogy az ónixszemek voltak azok, amelyekbe először beleszerettem. Ugyan úgy vonzottak engem azok a vörös íriszek is minden furcsa rejtjelükkel együtt, így hát nem volt nehéz azonnal elveszni bennük.
Mikor ismét feleszméltem ugyan az a vörösség vett engem körül, mint amely Sasuke szemeiben is látszódott. Végtelen hosszan terült el előttem, mögöttem és két oldalt tőlem a kísérteties vörös végtelenség, amelyben semmi nem volt. Nem éreztem szelet, meleget, hideget, nem éreztem a levegőt, szagokat, illatokat, nem láttam semmit és nem is hallottam semmit. Teljesen néma volt körülöttem minden, az érzékeimet pedig azonnal letompította ez a félelmetes üresség.
Ekkor azonban mégis történt valami. Léptek hangja kezdett el csattogni a semmin, amelyen én is álltam. Semmi sem volt sem alattam sem fölöttem, olyan volt az egész hely mintha bezártak volna engem valamibe, ami ugyan hatalmasnak tűnik, valójában azonban csupán egy apró doboz méreteivel vetekedik. Ki akartam nyújtani a kezeimet, hogy belenyúlhassak a semmibe, amit magam elé képzeltem, és ez lett volna egyúttal az első cselekedetem is, amire önnön agyam vezetett rá engem, viszont legnagyobb döbbenetemre meg kellett állapítanom, hogy mozogni sem tudok. A léptek egyre közeledtek. Fogalmam sem volt, hogy mi jön, de ok nélkül is képes volt eluralkodni rajtam a félelem. Mi van, ha ez valami szörny és meg akar engem támadni, mi van, ha ez maga Sasuke és a genjutsuján keresztül egyszerűen csak belém mártja a kardját, elvégre úgysem tudok mozogni!
A távoli, messzi vörösségben valóban egy ember fekete körvonalai bontakoztak ki. Jó, tehát ez nem egy doboz és még csak nem is egy cella. - nyugtáztam magamban. Az alak egyre közelebb ért, szemei ezúttal nem voltak sem vörösek, sem pedig furcsa jelekkel tarkítottak, ezúttal csak a jól megszokott fekete szemeket láttam, amelyekben képes lettem volna ismét elveszni. Újra és újra, míg ez nem okozza majd a vesztemet. Sasuke alakja nagynak és erősnek tűnt, noha a valóságban is pontosan így nézett ki, már pusztán a tudat is sokkal veszélyesebbé tette őt a szememben, hogy ő volt egész illúziósorozatom irányítója. Hogy ő volt az, aki megtehetett itt velem bármit, mert ő volt a főnök. Képtelen voltam mozogni, ezáltal pedig feloldani sem tudtam a genjutsut, holott minden ép agysejtemmel azon voltam, hogy visszatérjek a valóságba, még mielőtt Sasuke közelebb érhetne hozzám. Viszont akárhogyan is próbálkoztam, minden ugyan olyan maradt körülöttem. Ugyan olyan maradt a vörös légtér, ugyan olyan maradt Sasuke alakja is, minden.
- Nem itt van a tökéletes alkalom? - kérdezte meg, mélyen a szemeibe nézve. Fogalmam sem volt róla hogy mégis mire gondol, a hangjától mégis kirázott engem a hideg. Mi? Miért? Ki? Hogyan? Hogy? Hm? Egyre csak közelebb és közelebb jött hozzám, az arca egyre tisztábban kivehető volt a sűrű, ködszerű, élettelen helyen, ahol találtam magamat.
- Ha engednék, hogy mozogjak... - morogtam az orrom alatt - Több esélyem lenne. - tettem hozzá a lehetetlent, elvégre én is tisztában voltam vele hogy arra megy ki az eszetlen játéka, hogy ő minél legyőzhetetlenebbnek tűnjön, én pedig ne tudjak felül kerekedni rajta. Elvégre miután a taijutsuban egyértelműen nyertem ellene, ezúttal az ő terepére vezette a csatánkat. Semmiféle tapasztalatom nem volt genjutsukkal, de ami még sajnálatosabb volt az az, hogy ezúttal sem fogok sokra szert tenni, mivel rögtön az egyik legnehezebb szituációba kergetett engem, ami csak létezik.
- Miért tenném? - vonta fel a szemöldökét értetlenül - Elvégre azt akarom megtudni, hogy ki vagy, nem azt hogy hogyan tudsz engem péppé verni a saját genjutsumban. - gúnyolódott velem.
- Szóval elismered, hogy sikerülne? - hiába hogy nem kellett volna kifeszítenem a húrt, főleg azért mert saját agya által képzett világában olyan szörnyűségeket tudott volna velem művelni, amiket még ember fia nem követett el ellenem, és nagyon reméltem hogy nem is fogják soha, de egyszerűen nem tudtam tartani a számat. Sasuke egy mély sóhajjal lerendezte az egészet és válasz nélkül hagyott engem.
- Még mindig nem értem. - csóválta meg a fejét - Túlságosan is hasonlítasz rá. - habár azt vártam hogy meg fog engem támadni, aztán felébredek a genjutsuból ha már meghaltam magában az illúzióban, de nem így lett. Sasuke kihasználta a mozdulatlanságomat és körbejárt engem, alaposan végigmérve engem minden oldalról. Nem is enyhén frusztrált engem a helyzet, különösen akkor, amikor a hátam mögé ért és egyértelműen éreztem a tekintetét lejjebb vándorolni a hátamról.
- Eszedbe se jusson, Uchiha. - figyelmeztettem őt, kiszűrve ezt a négy szót összeszorított fogaim között. Muszáj voltam valamin levezetni a feszültséget, elvégre itt Sasukén kívül nem volt sok minden, amin kitölthettem volna a mérgemet egy kevés verekedéssel, de mivel mozogni sem tudtam, alternatív megoldást kellett találnom. Ismételten válasz nélkül hagyott engem. Ismét visszasétált oda, ahonnan kezdte az útját és az államnál fogva az egyik kezével felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Utáltam hogy még így sem tudtam őt a pokolba kívánni, hiába hogy szerettem volna. És ami a legidegesítőbb és egyben a legijesztőbb is volt, hogy ezúttal egyszerűen olvashatott a fejemből, éppen ezért nem szabadott hogy elkalandozzanak a gondolataim.
- Szóval tényleg te vagy...? - hihetetlen volt, hogy mennyire egyszerűen változtatta meg az arcberendezését. Az egyik percben még kifejezéstelen és rideg volt, a második percben pedig már egy apró mosoly csücsült a helyes arcán, hihetetlenül tökéletesen virítva a helyén.
- Nem megmondtam? - dörrentem rá, a kelleténél talán kicsit indulatosabban. Bár ezzel csak a hirtelen támadt zavart szerettem volna leplezni, amely a fejemben képződött, mikor egyáltalán tiszta lett számomra hogy kivel is vagyok éppen kettesben egy illúzióban és ki áll velem szemben. Hozzám annyira közel...
- A régi Sakura nem lett volna vörös, mint egy paradicsom? Ha... egyáltalán hozzászólok? Ha hozzáérek? - az arca egyre közelebb és közelebb került az enyémhez, államat még mindig a jobb keze mutatóujjával tartotta fent. Nem hinném, hogy azért, mert nem maradt volna úgy, kedvére mozgathatott engem a szemeivel, csupán azért csinálhatta, hogy ne tudjak kiszabadulni a szorításból. Ha közvetlen kontaktust vesz fel velem talán erősebb. - gondolkodtam el, megpróbálva elterelni az agyamat mindazokról a gondolatokról, melyek végigsiklottak a fejemben, ha arra gondoltam, hogy éppen kivel vagyok. És hogy ez az illető mennyire közel is van hozzám - Nem lett volna pontosan ennyire vörös? - láttam a mosolyát, ahogyan ismét megjelenik az arcán. Szuper, ezek szerint sikerült elvörösödnöm, marha jó, ennyit az új Sakuráról, nemde bár? - morgolódtam magamban. Durcásan félrerántottam a tekintetemet, és inkább a tőlünk balra elterülő vörös pusztaságot kezdtem el fürkészni, Sasuke genjutsuja segítségével viszont könnyűszerrel visszaterelte a szemeim világát, hogy azok ismét az ő szemeibe fúródjanak. Kísérteties hogy mire képes.
- És ez a beteg játék jutott eszedbe? - hiába hogy szívesen átadtam volna magamat annak a mennyei érzésnek, melyet ez a srác a puszta érintésével tudott kiváltani belőlem, és nagyon is szívesen hagytam volna, hogy megint vörössé varázsolja a képemet egyetlen szavával, de nem akartam megint ugyan az a lány lenni. Azt akarta tőlem, máskülönben nem akarta elhinni, hogy én vagyok Sakura. De kell az nekem, hogy elhiggye, nem sokkal egyszerűbb úgy az egész, ha nem tudja biztosan, hogy ki vagyok? Hiszen akkor nem fog benned megbízni. - hoztam fel magamnak azonnal az ellenérvet. Milyen igaz... Ha nem tudja ezer százalékig, hogy ki vagyok, akkor letehetek róla, hogy szép szavakkal csalogassam őt vissza Konohába. Egyetlen pillanatig még akár láttam is esélyt a dologra, elvégre hiába akarta beadni nekem az ellenkezőjét, valahogyan már nem volt ugyan az a rideg és szemtelenül nyugodt srác, akivel először találkoztam, mikor odakerültem. Én tettem volna ezt vele, vagy csak el kell vele tölteni egy kevés időt, hogy megpuhuljon? Nem tudtam volna megmondani. Viszont abban sem voltam biztos, hogy jó-e az, ha tényleg meggyőződik róla, hogy ki vagyok. Ha tényleg tudja majd, hogy Sakura vagyok, akkor lehet, hogy csak eltávolodik tőlem, elvégre, mint tudjuk, nem kér és nem is fog kérni a régi barátaiból. Noha az is igaz hogy egész végig erre készültem, nem volt tervben hogy nem akarja majd elfogadni a tényt, hogy én vagyok Sakura!
- Mindig ezért gondolkodtam el rajta, hogy vajon te vagy-e az a Sakura, vagy nem. - jegyezte meg, balra fordítva a fejemet, majd jobbra, végül visszafordította azt felé, hogy nekem ismét bele kelljen néznem a fekete íriszekbe. Oh Sasuke, te pöcs! Miért kell, hogy mindig eltántoríts engem pusztán azzal, hogy belenézek a szemeidbe, miért nem maradhatok olyan megtörhetetlen és pimasz, mint voltam, az álcám eddig olyan tökéletes volt!
- Mert a régi Sakura nem merte kinyitni a száját? - mosolyom gúnytól csöpögött, hangvételem egyenesen vádló volt vele szemben. Túljátszottam volna a szerepemet? De hiszen valahogyan vissza kell zökkennem, vagy nem?
- A régi Sakura rettentő idegesítő volt. - fújta ki a bent tartott levegőjét. Ha mozogni tudtam volna, a figyelmetlenségét kihasználva egészen biztosan repítettem volna rajta néhány száz métert az öklöm segítségével. Hát persze, idegesítő voltam, vagy nem?! Ismét éreztem azt a félreismerhetetlen késztetést, hogy valamin kitöltsem a dühömet, a fogam csikorgatásán kívül azonban nem sok minden jutott eszembe. Átok rád meg a hülye illúzióidra!
- Sejtem. - morogtam, az előzőeknél sokkal halkabb hangvitelben. Kissé rosszul esett, még akkor is, ha tisztában voltam vele hogy mennyire idegesíthettem őt a folyamatosan szeretetemmel, a törődéssel, amit meg sem nagyon érdemelt, azzal, hogy folyamatosan a közelében akartam lenni, ha valami rossz történt pedig azonnal ő volt az első, akihez rohantam, holott nem számíthattam tőle semmi másra, mint valami morgásra az orra alatt. Még mindig emlékeztem rá, hogy hányszor mondta hogy mennyire gyerekes és idegesítő vagyok, hogy jobban tenném ha leszállnék róla, ha nem fojtanám őt meg a közelségemmel. És valahogyan mindig megfogadtam magamnak, hogy a következő napon már más leszek, de nem tudtam kontrollálni sem magamat, sem pedig az érzéseimet. Így utólag belegondolva tényleg rettenetesen idegesítő lehetett az, amit csináltam.
- De ez itt még idegesítőbb. - a második alkalom csak még nagyobb késztetést jelentett a gyomrom mélyén, hogy alaposan kipenderítsem őt a bőréből egy náspánggal. A testem viszont még mindig merev volt és mozdíthatatlan, mintha minden tagom kőből lett volna.
Megpróbáltam csúnyán nézni rá, pontosan olyan csúnyán, ahogyan azt az új Sakura tette volna, akinek ő is elkönyvelt engem, és aki én is lenni akartam. Az új Sakurának nem kellett volna, hogy elgyengüljön, nem akartam érezni azokat a dolgokat, amelyeket általában éreztem, ha vele voltam. Nem akartam érezni a bizsergést a gyomromban, azt, ahogyan lassacskán az egész testem fellángol és nem hagy nekem időt arra sem, hogy felfogjam és lenyugodjak egy kicsit. Az arcom lángokban állt, a fejem zümmögött és brummogott, nem is értettem már a saját gondolataimat sem. Néztem Sasuke tökéletes ajkait, melyek veszélyesen közel voltak az enyémekhez, és amelyeket le mertem volna fogadni, hogy szánt szándékkal tolt a képembe hogy meginogjak a szerepemben. Huh, máris utállak téged, Sasuke Uchiha!
- Mindig idegesítettelek téged. - valahogyan sikerült lesütni a szemeimet és az élettelen, végtelen vörös talajra bámulnom - Ha megpróbáltam törődni veled, idegesítettelek. Ha megpróbáltam felhívni magamra a figyelmedet, idegesítettelek. Ha azt akartam, hogy ne halj meg idő előtt, idegesítettelek. Akkor is idegesítettelek, amikor a csapattal tartottam és vissza akartunk vinni téged Konohába. És most is idegesítelek. - sóhajtottam fel szomorúan. Fogalmam sem volt ugyan, hogy miért jött rám hirtelen ez az őszinteségi roham, mikor megállapodtam magammal hogy mindent, de érzelmeket nem akarok és nem is fogok belekeverni a szavaimba. Nem tudtam megállni, hogy ne közöljem vele, mennyire elegem volt már abból, hogy valamiért folyamatosan meg akarok neki felelni, holott az egész ember önmagában nem ér fel egyetlen zacskó szeméttel sem. Folyton úgy kezelt engem, mint egy tárgyat, egyetlen egyszer sem volt képes értékelni mindazt, amit érte tettem, és abban is biztos voltam, hogy nem is törekedett erre soha - Nem a viselkedésemmel idegesítelek téged, hanem azzal hogy én vagyok az, aki idegesít téged. - tekintetemmel ismét felsiklottam az arcára - Szóval felesleges azon gondolkodnod, hogy vajon én vagyok-e Sakura. - gúnyolódtam rajta egy rövid sort.
Válaszra nyitotta a száját, majd ismét becsukta azt. Ingerülten hunyta le ónixszemeit, a feszültségét szinte tapintani tudtam volna, ha meg tudtam volna mozdítani a karjaimat. De nem is igazán vonzott engem a gondolat hogy hozzáérjek, mint mindig, ezúttal is az a soha el nem oltható, fellángoló szeretet és a végtelen gyűlölet, amiért küzdöttem magamban kezdett el versengeni a fejemben, de valahogyan soha sem tudták befejezni a harcot. Nem tudták kiirtani egymást, és még ha a szeretetem is lett volna az, mely győzedelmeskedett volna, még mindig jobb lett volna, mint két érzés között gyanútlanul ingázni. A vörös tér körülöttem oszladozni kezdett, mint a papír, mikor megég és szépen lassan hamuvá válik a szemed előtt. Sasuke alakja fakulni kezdett, míg végül teljesen eltűnt, és már csak én voltam ott. Aztán hirtelen a körülöttem lévő környezet arculata is megváltozott. A zöld fák és a lágy, tavaszi levegő képe és érzése simított végig a testemen. Egy gyanútlan kunai kés szelte végig a levegőt, éppen csak volt annyi időm hogy elugorjak előle, és még így is súrolta a felkaromat. Éppen csak egy karcolást hagyott maga mögött, de ez is éppen elég volt. Ismét tudok mozogni? - tettem fel magamban az értelmetlen kérdést, természetesen, ha el tudtam ugrani, még mielőtt telibe talált volna engem a fegyver, akkor igen, tudtam mozogni! Körülnéztem, a kés tulajdonosát viszont nem láttam. Körülöttem csak a friss zöldben pompázó, magukból tiszta erődillatot árasztó fákat láttam, embernek, állatnak semmi jele nem volt.
Várjunk csak egy percet...! - a belső hangom szinte ordított velem. A következő kés végigsüvített a levegőben. Könnyű mozdulattal vágtam egy hátra szaltót és némi chakrát koncentrálva a talpamba az egyik faágra tapadtam - Nem lehetek erdőben. Valójában Orochimaru rejtekhelyén vagyok. Ez itt egy genjutsu! Büszke voltam magamra, hogy megtettem az első lépést afelé, hogy kitörjek egy illúzióból. Tsunade-sama és Kakashi-sensei is folyamatosan ezt verték bele a fejembe. Ha azt akarom, hogy ne tudjon megfogni engem még a legügyesebben használt Sharingan sem, sem pedig Kurenai senseiéhez hasonló fejlett támadások, akkor mindenképpen tudnom kell, hogy mikor vagyok benne egy genjutsuban. Ez pontosan olyan, mint az éberen álmodás, amikor az emberek tökéletesen tisztában vannak vele, hogy álmodnak, sőt, néha még képesek is irányítani az álmukat azáltal, hogy felismerésük után nem keltik fel saját magukat agyuk működése segítségével, hanem rákényszerítik a fantáziájukat hogy az álomvilág az ő kedvük szerint alakuljon ki. A genjutsu feloldásának első stádiumában a csapdába esett egyénnek fel kell ismernie, hogy hol van és hogy minden, ami körülötte történik nem igazi.
- Nem rossz. - szólalt meg egy hang a fejem fölül. Értetlenül pillantottam fel, arcok vagy emberek helyett viszont csak három kunai kést és még legalább húsz shurikent pillantottam meg, amelyek felém repültek. Ijedten szüntettem meg a chakra áramlást a lábamban és ugrottam le a fatörzsről. Ijesztő volt, hogy a támadóm - aki ebben az esetben Sasuke volt, az egyszer biztos - nem mutatja meg nekem az arcát. Viszont erre nem is volt szükségem. Nem éreztem úgy mintha a fegyverek előli menekülésen kívül bármi másra tudnám használni a végtagjaimat, az agyam leblokkolt, mikor fel akartam emelni a karjaimat, hogy egyetlen kézjellel feloszlassam az illúziót, amely körbevett engem minden oldalról.
Leblokkol engem, hogy nehezebb dolgom legyen. - nyugtáztam idegesen. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, miközben elhajoltam még két robbanó cetlivel ellátott kés elől és három fával arrébb ugrottam, hogy a robbanás lökéshullámának hatósugarán kívül álljak. Sikerülni fog, Sakura, nem ez lesz az első és utolsó! - bizonygattam magamnak. Minden egyes porcikámnak parancsolnom kellett, el kellett hitetnem magammal, hogy én is uralkodhatok ebben az illúzióban és én is győzedelmeskedhetek. Ez nem igazi, Sakura. Ez itt mind csak Sasuke őrült fejének gondolatvilága, nem vagy máshol, csak egy genjutsu kellős közepében! Ez nem a te világod, ez itt nem igazi, nem igazi, nem igazi, nem igazi!
A kezeim akadozva ugyan, de felemelkedtek a testem mellől, és miközben elugrottam még egy robbanó cetlivel ellátott kés és két shuriken elől, megformáltam a szükséges kézjelet.
- Kai! - morogtam az orrom alatt. Lehunytam a szemeimet és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy sikerüljön a kioldás. Mikor legközelebb kinyitottam a szememet már nem fújt a szél, a szagok elpárologtak, mint a kölni az ember bőréről, a lábam alatti talaj többé nem volt friss avar szőnyegével beterítve. A genjutsu világossága után korom sötétnek tűnt a terem, ahol edzettem. Sasuke szemei ugyan még rövösek voltak, mikor én először felpillantottam, viszont azon nyomban vissza is változtak a jól megszokott, kiismerhetetlen feketeségükbe, mikor észrevette, hogy figyelem őt. Szemei egészen rövid ideig az enyémekbe fúródtak, engem pedig kirázott a hideg, ha a genjutsura gondoltam. Hogy mennyire közel merészkedett hozzám. Hogy miket mondott. Hogy én miket mondtam. És hogy lehet, hogy ki kellett volna használnom az ismeretlen, ugyanakkor tagadhatatlanul kellemes helyzetemet.
Ettől a perctől fogva pedig nem is kételkedtem a kétoldalú érzéseimben a Sharingan irányába, mert egyszerre utáltam, hogy ilyen különös illúziókban tud engem csapdába ejteni, de közben mégis szerettem, hiszen a lelkem mélyén még mindig jól esett az, ami történt. Utáltam magamat már a puszta gondolat miatt is!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Folytit