A napok a vártnál gyorsabban teltek el a kígyófészekben.
Három héten keresztül edzettük a taijutsu technikáinkat, ez viszont sokkal inkább Sasuke miatt volt, mint miattam. Orochimaru elkönyvelte őt pocsék közelharcosnak. Persze ez nem volt igaz. Én közelharcra specializálódott ninja voltam, ő pedig távolharcra edzette a testét az elmúlt néhány év alatt, így természetes dolognak tekintettem, hogy sikerült őt legyőznöm. Viszont azt nem mondanám, hogy rossz közelharcos volt. Habár tényleg volt még min csiszolnia, második alkalommal, noha én győzedelmeskedtem fölötte - mely ismét valamiféle boldogságérzettel töltött el engem, csak tudnám, hogy mi a fenéért - de sikerült szilánkosra törnie a térdkalácsomat, amiért rettentő hálás voltam neki. Kedvem lett volna ott helyben kitekerni a nyakát, csak a szerencsémen múlt, hogy még időben hatástalanítani tudtam őt azáltal, hogy eltörtem a karját. A mi edzéssorozatunk során hozzátenném, nem volt nagy dolog, ha valakinek beletörtek a csontjai a kemény tréningbe. Különösen úgy nem, hogy Kabuto mindent rám bízott, így az edzések utáni tíz-tizenöt percek folyamatosan azzal teltek, hogy először magamat, majd kicsivel utána Sasukét is rendbe hoztam. Első alkalommal, mikor az egész felkarját három helyen törtem el összesen, eléggé visszahúzódó volt és egyáltalán nem akart belemenni, hogy meggyógyítsam őt. Ugyan olyan makacs volt, mint akkor, mikor a bordáit törte. Megjegyezném ezúttal is tévedtem egy kicsit, két helyen tört át a csont, egy helyen csak egy mély repedés keletkezett. Nos, a megfigyeléseim még nem pontosak, ezen még mindenképpen javítanom kellett. A harmadik edzésünknél már sokkal nehezebb volt verekedni vele, hiszen hihetetlenül gyorsan tanult az első két esetből, a harc kimenetele pedig hirtelen fordulatot vett, mikor döntetlenre végződött az edzésünk. Nekem a lábfejcsontomon keletkeztek repedések, mikor Sasuke ügyesen rám ugrott a plafonról, én pedig nem tudtam rendesen kivédeni, neki pedig a vállán volt egy mély és meglehetősen rondán vérző vágás. Érdekes módon ezt nem én okoztam, sokkal inkább a földből kiálló tűhegyes és pengeéles földszilánkok, amelyek úgy meredeztek szabadon. A padló több, vékony fém és földlapból állt, amelyek törés esetén azonnal szilánkokra bontódtak és halálos veszedelmet jelentettek az óvatlanokra. Pontosan ez történt Sasukéval, mikor nekipofoztam egynek. Ez a megfelelő kifejezés arra, ami történt? Nos, bemostam neki egyet, ő hátrálni kezdett majd ismét nekem esett, én pedig hirtelen felindulásból talán a kelleténél kicsit nagyobbat ütöttem és sikeresen ráesett az egyik ilyen szilánkra.
Habár tudtam, hogy érzelmei már alig maradhattak, de valamiféle vibrálást mégis észrevettem közöttünk. Mikor megpróbáltam őt meggyógyítani mindig hárított, ahogyan azt már megszoktam tőle, elvégre minden jelképes vagy őszinte kedvességemet is hárította már a múltban, ez sem kellett, hogy másképpen legyen. Nem is lepődtem meg rajta. A különös mégis az volt benne, hogy ha segítettem rajta, mintha soha sem azt látta volna bennem, aki igazából vagyok. Azt mondhattam volna magamnak, hogy ez volt a célom, elvégre egy új Sakurát akartam mutatni neki, ami részben sikerült is, még ha nehezemre is esett, hogy ne gondoljak arra, hogy mekkora gyengédséget tudnék nyújtani neki akkor, ha egyetlen percre is elfeledkeznék magamról. Olyan lehetnék, mint a régi, idegesítő Sakura Haruno, akit ki nem állhatott. De nem akartam megint olyan lenni. Ha el akartam őt fogni és vissza akartam őt vinni, akkor minden lehettem csak az nem, aki voltam, különben a büdös életben nem juthatnék a közelébe. De ez akkor is más volt. Nem hitte el nekem, hogy én vagyok Sakura Haruno, láttam rajta, tudtam, hogy ez jár a fejébe, hiába, hogy Sasukéból körül-belül annyira volt könnyű olvasni, mint egy szamarat megtanítani ugatni. Tudtam, hogy nem akarja elhinni, hogy ez én vagyok, hiába, hogy olyan voltam, mint korábban is. A hajamat visszanövesztettem, a ruhámon még mindig a Haruno klán jelképe díszelgett, a konohai fejpánt pedig még sok nap után is ott virított a fejemen, ki tudja miért. De mi olyat teszek, ami miatt még akkor sem akarja elhinni, hogy én vagyok az igazi Sakura, ha hasonlítok rá és ha mindenben megegyezek az általa ismert régivel? Egyedül a viselkedésem változott meg, hát nem ez volt velem folyamatosan a baja, inkább örülnie kellene!
A tréningemen kívül sok más feladatom is volt. Úgy éreztem magamat mintha ismét az akadémián lennék. Kabuto harcelméletekről szóló könyvekkel pakolta tele a szobámat, azzal a felszólítással, hogy ha jót akarok magamnak azok közül, amelyeket napról-napra hozott nekem, bújjam át, majd ki fog engem kérdezni. Azonban ez volt az a feladat, ami a legkevésbé aggasztott engem, elvégre tudtam magamról hogy fog az eszem, az akadémián is egyike voltam az osztályelsős végzősöknek. Orochimaru is kísérletezgetni kezdett rajtam. Nos, attól tartottam. Habár szerencsére addig a pontig csupán egy vérvételen és egy általános egészségügyi vizsgálaton voltam túl a mindennel felszerelt laborja egyik vizsgálóasztalán, de mégis remegtem a félelemtől minden alkalommal, ha Orochimaru hivatott engem. Bocsánat, hivatalos megnevezésén Orochimaru-sama, nem szabadott Orochimarunak szólítanom, azt Kabuto megtiltotta nekem. Noha sejtésem sem volt, hogy mit remél a vizsgálatok eredményeitől, de egyenlőre megállapodtam magammal abban, hogy addig húzom ki a határaimat a férfi szolgálatában, ameddig ez csak lehetséges. Minél több tanórán vagyok túl Kabutoval és minél több vizsgálatot hagyok magam után, annál nagyobb esélyem van arra, hogy beássam magamat a helyzetbe és kevesebb esélyem legyen a lebukásra. Kettejük közül Kabuto mutatta ki jobban, hogy mennyire nem bízik meg bennem. Orochimaru lehet, hogy csak nem akarta bevallani, azonban az is lehet hogy korábban törtem meg őt mint Kabutot.
Három héten keresztül edzettünk Sasuke taijutsuján, mígnem az utolsó edzés alkalmával sikerült engem padlóra küldenie, azáltal hogy szabályosan kiugrasztotta a vállamat a helyéről, utána pedig helyben hagyott engem, noha neki is volt két törött bordája, valamint nem hittem volna, de sikerült betörnöm az orrát is. Nem kért a segítségemből, viszont kivételesen túlságosan is mérges voltam rá a vállam miatt, még akkor sem lettem volna hajlandó segíteni neki, ha szabályosan könyörög nekem érte. Amit megjegyezném csak a legvadabb álmaimban (vagy talán még ott se) lettem volna képes elképzelni. Hiába, én meg az a rettentő színes fantáziám!
Aznap korán visszamentem a szobámba, kiugrasztott vállammal nem tudtam mit kezdeni. Orochimarutól még az életem árán sem kértem volna segítséget, egyedül pedig nem tudtam volna visszaugrasztani a vállamat, ahhoz minimum egy másik ember kellett volna, méghozzá nagy erővel. Egyedül Kabuto maradt még, benne azonban nem bíztam annyira, hogy megkérjem, segítsen rajtam, még a végén a nyakamat kezdte volna el fojtogatni, nekem pedig nem volt kedvem meghalni. Így hát tűrtem a fájdalmat egész nap, bújtam a könyveimet és készségesen magoltam a Kabuto által feladott anyagot, viszont mikor visszatértem a szobámba az első dolgom volt, hogy leüljek az ágyra és kieresszem a fájdalmas könnyeket, melyeket egész nap szorongattam a könnycsatornáimban. Ez nem az a fajta fájdalom volt, mint az átokpecsét. Ez annak csupán a töredéke volt, viszont egyetlen percre sem volt tőle nyugtom, nem voltak a fájdalomnak hullámvölgyei, folyamatosan szúrt és égetett és lüktetett. A lázam is felment, éreztem, de nem tudtam volna kitől segítséget kérni. Ez volt a hátránya, ha nem bíztam meg senkiben sem. Hiába hogy Kabuto felajánlotta nekem, amikor én hárítottam még a világért sem kezdett volna el erősködni, sőt mi több, egyenesen azért ordított, hogy mondjak neki nemet és lásson engem szenvedni.
Megpróbáltam ugyan egy kézzel annyi erős kifejteni a chakrám segítségével, hogy az felérjen legalább két ember erejével, de túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy ki tudjam fejteni a szükséges energiát. Valamint attól is féltem, hogy egy kézzel nincs elég koordinációm és könnyen felránthatom a csontot, hogy az ne csusszanjon vissza a helyére, hanem csússzon át rajta és akkor aztán tényleg hatalmas bajban lettem volna. Nem volt hozzá sem bátorságom sem pedig erőm. Így hát ott pityeregtem egyedül a szoba félhomályában. Nem tudtam, hogy meddig fog tartani ez az állapot, hogy meddig kell majd még tűrnöm a fájdalmat és a kínt, mely mind belülről, mind kívülről emésztett engem.
Hirtelen egy kéz kopogott az ajtómon. Megpróbáltam erősnek tűnni és egy magabiztos szabadot kiáltani, viszont a hangom belecsuklott a fájdalom újabb hullámába. Rettenetesen éreztem magamat már előre, máris láttam, ahogyan Kabuto benyit az ajtón és gunyoros mosollyal konstatálja, hogy ott sírok az ágyamon törökülésben, mint egy nyafogós kislány. Behozza majd nekem az aznapi adagot, aztán távozik is. Az ajtóban viszont legnagyobb meglepetésemre nem a fehér üstökkel virító pápaszemes, önjelölt tanárom jelent meg, hanem a fekete hajú, fekete szemű edzőtársam egy vékony könyvecskével a kezében. Idegesen félrepillantottam, megpróbáltam elrejteni az arcomra száradt könnyeket, és az újakat, melyek máris ott csillogtak a szememben. A fájdalom már a vállam felső részére és a nyakamba is átterjedt, félő volt, hogy még idő előtt be fog gyulladni a megsebzett rész, és akkor nem lesz majd több értelme visszaugrasztani a csontot, hiszen a gyulladásba belehalnék. Sasuke szemei, mint mindig, ezúttal is kifejezéstelennek tűntek.
- Kabuto megkért, hogy hozzam át neked. - mutatta fel a könyvet, ami a kezében volt - Eddig nálam volt. - tette hozzá, letéve az íróasztalomon tornyosuló temérdek másik könyvkupac egyikének a tetejére - Nem nézel ki valami jól. - állapította meg, bizonytalanul közelebb lépve hozzám egy fél lépést. Hiába szerettem volna takarni az arcomat, már akkor is égető volt a fájdalom, ha a fejemet mozgattam. A láz lassan levett engem a lábamról.
- Nem is vagyok valami jól. - válaszoltam remegő, rekedt hangon. Ez volt az első eset, hogy bármiféle arckifejezést véltem felfedezni Sasuke arcán, mégpedig az apró, kárörvendő, mégis meleg mosolyt, ami elterült az arcán. Jeges tekintettel sandítottam fel az arcára, amely ugyan biztosan nem volt olyan meggyőzős és fagyos, mint amilyennek én azt szántam, tekintve hogy az árulkodó könnyek még mindig ott díszelegtek az orcámon, viszont nem akartam kiesni a rideg szerepemből. Inkább ez, mint hogy lebukjak. Egy ideig tűrte a tekintetemet, olyan állhatatosan és mozdulatlanul, mintha csak kőből lenne. Végül egy mély sóhaj hagyta el a torkát és leült mellém az ágyra. Értetlenül fordítottam felé a tekintetemet, ennek viszont csak az lett a vége, hogy már megint irtózatos fájdalom nyilallt a bal vállamba. Legszívesebben letéptem volna a fejét, csak azt nem tudtam, még hogy mivel, hiszen az egyik karom mozdíthatatlan és használhatatlan volt, a másik pedig remegett a fájdalomtól, a láztól, a kimerültségtől és a hidegtől, melyet szintén a láznak köszönhettem.
- Visszaugrasszam? - hangzott a kérdés. Szívem szerint azonnal nemet mondtam volna neki, elvégre benne sem bíztam meg jobban, mint Kabutoban vagy Orochimaruban, viszont a testem azonnal ellent mondott az eszemnek. Nem bírtam már a fájdalmat és a félájult állapotot, amelyet minden tünetem egyszerre okozott. A sérült terület lassan kezdett begyulladni, félő volt, hogy kialakulhat ott bármi más is, amely halálos lehet rám nézve. Ugyan úgy a láz, mely a gyulladás első jele volt, valamint maga a tény, hogy használhatatlan volt a bal végtagom, ami nehézzé tette a mozgást, a tanulás és az edzést egyaránt, amit ugye egynapos szünetekkel, de folyamatosan űztünk.
Így hát kénytelen voltam rábólintani az ajánlatára, hiszen tényleg szükségem volt még a bal karomra és a vállamra is, ami ugye nem elhanyagolható testrész a karral együtt, főleg nem egy orvosi ninjának aki a karjával és a kezeivel menti meg az emberéleteket. Arról már nem is szólva, hogy akkor mibe gyűjteném a chakrámat? Sasuke ajkain egy vékony és sokatmondó mosoly kezdett el felfelé görbülni. Mikor hozzáért a felkaromhoz azt hittem fel fogok sikítani fájdalmamban, ez viszont úgy látszott nem hatja meg őt. Leeresztettem a jobb kezemet az alkaromról, amivel addig fogtam, hogy egyenesben maradjon, és ne lengjen ki előre meg hátra. Inkább a számra tapasztottam és bólintottam, hogy felőlem mehet. Nem ez volt az első eset, hogy kiugrott a vállam, viszont akkor még azelőtt kaptam orvosi ellátást, hogy komolyabb bajom lehetett volna tőle. És azt is tudtam, hogy egyetlen perc erejéig milyen elviselhetetlen a fájdalom és hogy én mennyire ordítottam, mikor orvosi ninják visszarakták a helyére a rakoncátlan kis lógóst. Nem akartam előtte sikítani, nem akartam magamat gyengének mutatni.
- Fájni fog. - jelentette ki érzelemmentes hangon. Érzéketlen volt már ugyan az a kar és zsibbadt is, miközben égett a fájdalomtól, de mégis éreztem az ujjait, ahogyan be levájnak a húsomba. Majd éreztem a rántást, a kattanást és a reccsenést, azt a halk rándulást, amely azt jelezte, hogy a csont visszaugrott a helyére. Még több könny szökött ki a szemem sarkából, de nem ordítottam, helyette ráharaptam a kézfejemre, amely ezek után minden bizonnyal vérezni kezdett a kesztyűm alatt, viszont ez volt a legkisebb gondom. A vállam újra a helyén volt. Sasuke még le sem fejtette az ujjait a bőrömről, én máris chakrabuborékot képeztem a marokban és a sérült területre szorítottam. A fájdalom egy percre megszűnt, a zsibbadás vette át a helyét. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Szinte ki tudtam tapogatni a kezemmel a gyulladást, ez volt az orvosi ninják első számú jó tulajdonsága. A chakra gömb nem csak gyógyító hatással volt a sejtekre, de olyan volt, mint egy távcső vagy egy apró kamera, mint gyomortükrözés esetén, átláthattunk vele a kezeink segítségével a testen, az inakon, az izmokon, beleláthattunk a belső szervek szerkezetébe is. Éppen ezért volt képes egy orvosi ninja akár a szemei nélkül is tökéletesen boldogulni, mivel nagyon fejlett volt a tapintása mindegyiknek.
- Köszönöm. - sandítottam az Uchihára, hálás tekintettel a szemeibe nézve. Az ónixszemek sem változtak. Ez volt az, ami képes volt engem megrendíteni, utáltam bevallani magamnak, de tetszettek a szemei. Mindig is tetszettek és örökké tetszeni is fognak, hiszen mint azt már olyan sokszor megállapítottam magamon, nem vagyok képes kinőni a gyerekes és felelőtlen érzéseimből.
- Te is... segítettél már egy párszor. - válaszolta, mint mindig ezúttal is a tökéletes hidegvérű szerepébe bújva. Olyan volt a gyerek, mint valami tökéletes színész, aki még a való életben sem hajlandó kiesni a szerepéből. Alig észrevehetően bólintottam, jelezve, hogy igaza volt. Noha szinte képtelen voltam elhinni, hogy Sasuke szívességet tett nekem. Én is azt tettem neki, való igaz, de ezt tőlem azt hiszem már mindenki megszokhatta. Hiába hogy én is olyan rideg és elutasító akartam lenni, mint amilyen ő is volt velem mindig, de képtelen lettem volna rá, mert a természetemet nem tudtam teljesen eltakarítani az útból. Képtelen lettem volna rá, hogy olyan legyek, mint ő.
Még mielőtt szólhattam volna neki, esetleg ismét megköszönhettem volna, elvégre mégis csak rengeteget segített nekem, már ott sem volt. Csak felállt az ágyról és kisétált az ajtón, becsukva maga mögött azt. Sasukétól néha tényleg kirázott engem a hideg, és nem azért, mint régen, mert túlságosan is szerettem volna őt, vagy mert éppen majd' belehaltam az aktuális szerelmi bánatomba! Nem, itt már arról volt szó, hogy szabályosan rettegtem tőle. Habár mint azelőtt, nehéz volt őt felhúzni és nem tudtam volna megmondani, hogy hol vannak a határai, de akkor is féltem tőle. Talán pontosan, azért mert nem tudtam őt kiismerni, nem tudtam volna megmondani, hogy hol szakad el nála a cérna, hol van az a pont, ahol már ő sem bírja tovább. Mivel lehet kiakasztani és megbékíteni. Hogyan nem lehet hozzá szólni és mit nem szabad neki mondani. Nem alapozhattam arra, amit átéltem vele, abban a két évben ameddig egy csapatban voltunk. Nem lett volna értelme. Egy új és a szememben makulátlanul és tökéletesen kiismerhetetlenre sikeredett Uchiha Sasuke képe lebegett a szemem előtt. Egyik percben ilyen, a másikban olyan, aztán megint megváltozik a hangulata és hirtelen ismét változni kezd a szememben. Kell nekem ez az egész találós-kérdéses macska-egér játszma, amelyből csak én jöhetek ki rosszul?
Még egy ideig ott ültem, a chakra gömböt szorosan a vállamnak nyomva. Még nem mertem volna megmozdítani, holott volt egy olyan gyanúm hogy már régen összeforrt ott minden, aminek kellett, az utolsó izomköteg is rendbe jött már, az utolsó gyulladt terület is meggyógyult. De még mindig nem mertem megmozdítani, féltem a fájdalomtól. Annyira puhánnyá tettek engem ezek a napok! - róttam meg magamat, és mintha egyáltalán nem kongatnák a vészharangokat a fejemben, egy erőteljes mozdulattal megrántottam a vállamat. Semmi. Az égvilágon semmit sem éreztem. Megnyugodva szűntettem meg a chakra áramlást a testemben, elfeküdtem az ágyon, és ahelyett hogy nekiláttam volna annak a halomnyi tanulnivalónak, amit Kabuto hozatott Sasukéval is és amit még pluszban levágott az asztalomra aznap reggel, egyszerűen csak a plafonra szegeztem a tekintetemet és elmerültem a hülye gondolataimban. Pedig tényleg tanulnom kellene. - sóhajtottam fel kiábrándultan. Nem volt hozzá kedvem. Már semmi kedvem sem volt az egészhez, nem éreztem kötelességemnek, hogy elhitessem Orochimaruval és Kabutoval hogy közéjük akarok tartozni. Sőt, lehet, hogy már a küldetésem sem érdekelt annyira. Csak Sasukén járt az eszem, az ónixszemeken, mély, férfias hangján, az érintésén és az illatán, mely ugyan lehet, hogy már az illata is hasonlított ahhoz az állott, dohos és párás levegőhöz, amely az egész búvóhelyet uralta, de az is biztos, hogy nekem még mindezek mellett is tetszett.
Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok belehabarodni, megfogadtam magamnak, hogy kiszeretek belőle és soha többé eszembe sem fognak jutni a szép emlékek, amelyeket gyerekfejjel tényleg szerelemként éltem át, megfogadtam, hogy hideg leszek vele, ahogyan ő is volt mindig velem, megfogadtam, hogy nem leszek többé az az idegesítő kis csitri, aki voltam! Akkor mégis mi a fenéért érzem úgy, hogy minden ígéretemet egyetlen perc alatt szegtem meg, mikor hagytam neki hogy szívességet tegyen nekem? Miért éreztem magamat úgy, mint aki képes volt egyetlen érintés és néhány semmitmondó szó hatására szabályosan kifordulni önmagából? Mit tett velem a srác, ami miatt így éreztem magamat, holott igazán nem tett semmit, csak egy fájdalmas beavatkozásban segített nekem és visszarántotta a karomat a helyére, miután Ő MAGA kicsavarta azt a helyéről, mert túlságosan is makacs volt ahhoz, hogy beismerje, hogy jobb közelharcos vagyok nála! Hiszen egyáltalán nem úgy történtek a dolgok, ahogyan annak történni kellett volna. Eleve úgy volt, hogy én álltam nyerésre, és Orochimaru megtiltotta, hogy kárt tegyünk egymásban, elvégre még mind a kettőnkre szüksége volt.
Sasukénak egyetlen lehetősége volt rá hogy olyan közel kerüljek hozzá, hogy magához tudjon engem rántani, majd egyenesen le a földre, a következő pillanatban pedig már azon kaptam magamat, hogy a vállam kint volt a helyéről, a srác pedig diadalittas mosollyal álldogált ott fölöttem és nézte végig a fájdalmas tusámat, ahogyan azért küzdök, hogy ne bőgjem el magamat fájdalmamban. Mindenhol fájt. Sérelem érte az egómat, sérelem érte a szívemet is, pontosan úgy, ahogyan a karomat is, mely csak úgy lüktetett a fájdalomtól. Ergo ez volt a minimum azon után, hogy ezt tette velem! Akkor mégis ki a fene bajom van nekem?!
Hogy ne kelljen ezekre a dolgokra gondolnom, mégis jobbnak láttam elkezdeni a tanulást, hogy másnap elegendő újdonsággal tudjam meglepni Kabutot, elvégre ezt várta el tőlem. Nem éreztem már fontosnak a dolgot, de tudtam, hogy ha most elkezdek szépen lassan meghátrálni, akkor azt a későbbiekben rettenetesen meg fogom bánni. A gyengeségem borzalmas volt, de az még borzalmasabb lett volna, ha nem csak gyenge vagyok, de hülye is. Erősödni akartam, nem csak fizikailag, de lelkileg is, hogy el tudjam viselni mindazt a gyűlöletes kötelességet, a fájdalmakat és a kínokat, melyeket másik zúdítanak rám, és ne törjek meg rögtön az elsőnél. A régi, törékeny és kedveskedő Sakura volt az, amire nem volt szükségem, amit el akartam magamban ásni.
Így hát esti óráim nagy részében csak ültem a könyvek fölött, elemeztem a rajzokat és a példákat tanultam, hogy másnap kellőképpen pofára tudjam ejteni Kabutot, akiről tudtam, hogy máris azt várja nyál csorgatva, mikor adódik az első alkalom, mikor számon tudja majd rajtam kérni, hogy miért nem tudom az anyagot. Nem akartam, hogy hamar eljöjjön ez az ominózus nap.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon jó volt csak így tovább :)