A szél a hajamba kapott, miközben a főutcán mentem végig, egy hátizsákkal a hátamon. Azok, akik még ilyen későn odakint lézengtek nem szenteltek nekem figyelmet, kivételesen még az ismerősök sem akartak köszönni nekem. A faluban elterjedtek a történtek, hogy Orochimaruval harcoltunk és hogy megsebesültem. Vagy ezért, vagy pedig a szomorú ábrázatom miatt, nem mert senki közelebb jönni hozzám, amit ezúttal meg is köszöntem némán mindenkinek, hiszen éppen elég nehéz döntés volt otthagyni csapot-papot és elindulni oda, ahová akartam.
Még a délután folyamán történt. Ino bejött hozzám, hozott a virágboltjukból néhány szál sárga rózsát és elbeszélgetett velem, azonban rögtön feltűnt neki hogy valami nincs velem rendben. A máskor általában életvidám és erős lány megtörten és meggörnyedve ült a takarója alatt és nézett ki a fejéből, miközben a szöszi beszélt hozzá. Így hát mikor nyomatékosan megkérte, hogy mondjam el neki mi bajom van, és lehetőleg ne hazudjak a szemébe, akkor nem maradt más választásom, ki kellett böknöm hogy mi nyomja a szívemet.
- Azt mondta három napom van. - Ino értetlenül felvonta a szemöldökét.
- Ki?
- Orochimaru. - a név olyan félelmetesen és sötéten hangzott, hogy még kimondani is alig volt bátorságom - Amikor megharapott engem. Pontosan olyan lehetett, mint amilyen Sasukénak is van. - nem sokkal azelőtt kaptam egy tükröt Tsunadetől így meg tudtam vizsgálni a foltot, ami a nyakamon maradt. Nem úgy nézett ki, mint az a jól ismert átokpecsét, amelyet Sasukén is hagyott.
Ez egyszerűen csak piros volt, de nem úgy piros, mint a zsebek, vérvörös volt, kör alakú egy apró ponttal a közepén. Nagyon hasonlított a családom címerére - Azt mondta, hogy felkeltettem az érdeklődését. - suttogtam magam elé, alig észrevehetően megingatva a fejemet.
- És mit akarsz ezzel kezdeni? - kérdezett vissza Ino, még mindig kissé összezavarodva.
- Szerintem el kell mennem. - fújtam ki a levegőt lassan és bátortalanul. Ino kék szemei hatalmasra kerekedtek, az a vágás, amely a szeme mellett futott végig legalább kétszer akkorára tágult mint volt. Félő volt hogy felszakítja a varrást, amivel Tsunade összehúzta a sebet. Akkor történhetett amikor Shino után ment hogy meggyógyítsa, minden bizonnyal vagy egy kunaikés, vagy pedig egy lezuhanó pengeéles szikladarab lehetett a ludas a dologban, elmondása szerint nem sokat vett akkor észre belőle, csak órákkal később tudatosult benne hogy megsérült.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan Sakura, meg fog ölni téged! - a hangja pánikosan visszhangzott végig az üres szobában. Kénytelen voltam a szájára tapasztani a tenyeremet és megkérni, hogy maradjon egy kicsit csendben, hiszen nem állt szándékomban elérni, hogy valaki kihallgassa a beszélgetésünket.
- Nem érted, hiszen itt van a nagy esély! - megpróbáltam megértetni vele a dolgot, amin órákon keresztül gondolkodtam. Aznap este útnak kellett indulnom, hogy másnapra visszaérjek oda, ahol voltunk. Tudtam, ha gyors vagyok a három napos utat egyetlen nap alatt is meg lehet tenni, csupán nem kell olyan csigalassú tempóban haladnunk, mint akkor tettük, mikor elindultunk Konohából előző alklommal - Ha Orochimaru ki akar engem képezni, az nekem csak jót jelent.
Sasuke is vele van, lesz rá lehetőségem, hogy visszahozzam őt a faluba. - évek óta nem volt már olyan nagy lelkesedésem Sasuke iránt, mint abban a percben. Vonzott engem a gondolat hogy bebizonyíthassam, mennyire erős is tudok lenni, és hogy vissza tudom hozni Sasukét közénk. Hiszen nem akartam ismét csak egy védelemre szoruló kislány lenni.
- Túl veszélyes lenne beépített ügynököt játszanod. - csóválta meg a fejét - Nem mellesleg Tsunade egészen biztosan nem egyezne bele. Naruto meg még úgy se, azon nyomban visszaráncigálna téged ide.
- Ki mondta, hogy tudniuk kell róla? - a titokzatos félmosoly dolgot még sajnos gyakorolnom kellett volna, ellenben tökéletesen szerepeltem ahhoz, hogy Ino szemei ismét elkerekedjenek - Tsunade nem engedne el, sőt, talán még a faluból sem engedne el, nem hogy egyenesen Orochimaru csapdájába. Narutónak pedig azon nyomban eljárna a szája, amint elmondom neki és rohanna a Hokagéhez, még azelőtt utamat állnák, hogy odaérnék.
- És mi a garancia rá, hogy az én szám sem fog eljárni? - húzta fel a szemöldökét hidegen végigmérve engem.
- Mert tudom, hogy nem árulnál el. - vágtam rá rögtön. Kicsi korom óta ismertem Inot, és lehettünk bármekkora vetélytársak is, és lehettünk bármennyire is rosszban, soha sem jutott volna eszünkbe, hogy eláruljuk a másikat. Hiába hogy a megállapodásunk szerint éveken keresztül ellenségek voltunk barátnők helyett, de az nem változtatott a tényen hogy kedveltük egymást, különben soha nem lehettünk volna barátok.
Ino idegesen kifújta a levegőt és kedvetlenül rám pillantott, ezzel pedig jelezte, hogy megint átláttam rajta és ezért szíve szerint leütne engem. Széles rókavigyor terült el az arcomon, majd lerúgtam magamról a takarót és elindultam, hogy felöltözzek.
Így hát Ino volt az egyetlen, aki tudott valamit a terveimről és arról, hogy pontosan miért is csinálom ezt az orbitális hülyeséget, elvégre én magam is tudtam, hogy nem fogom én ezt szárazon megúszni. Vagy meghalok, vagy súlyosan megsérülök, de valamelyiket egészen biztosan el fogom szenvedni. Amikor a Főkapuhoz értem, felpillantottam a fejem fölött lévő Konoha címerre. Ha tehettem volna azonnal visszarohantam volna és mindenkit tájékoztattam volna a terveimről, arról, hogy mire készülök, és hogy higgyenek nekem, mert biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem fogok kudarcot vallani. Az őrségposztnál ezúttal senki sem ült, egyedül egy ártatlan macska szaladgált ott, egy egeret kergetve a szűk kis bódé körül. Még egy utolsó alkalommal hátrapillantottam a vállam fölött, majd elindultam kifelé.
- Sakura-chan. - szólalt meg mögöttem egy keserűen csengő hang. Ijedten fordultam meg a tengelyem körül, az egyetlen, aki ott volt viszont csak szöszi barátom volt, akinek egyik szemét jókora ragtapasz fedte, kezeit pedig minden oldalról fásli vette körül. Tengerkék szemeiben az őszinte csalódottság és ijedtség tompa csillogását véltem felfedezni, legszívesebben abban a percben hátat fordítottam volna neki és elrohantam volna.
De hiszen... érted csinálom... Naruto.
Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor volt olyan utoljára, hogy ennyit sírtam. Minden bizonnyal akkor amikor Sasuke úgy döntött, hogy elhagyja a falut, hogy nem kíván továbbra is részt venni az életünkben, vagy a falu életében. Akkor rengeteg könnyet hullajtottam. Az idő múlásával ezek a könnyek megcsappantak, komplett hetek teltek el egyetlen könny nélkül. Tudtam, hogy ez így egészséges, mégis... valami furcsa volt benne. Számomra a sírás a szomorúságot testesítette meg addig és azt hittem, aki nem sír az nem szomorú. Pedig mekkorát tévedtem! Gyerekes fejjel felfogni a fájdalom sokrétegűségét és rengeteg különböző ágazatát nem lehet. És hogy őszinte legyek még most sem vagyok teljesen biztos benne, hogy tudom mi a fájdalom. Annyi emberrel találkoztam, már akik fájdalmakat éltek át, és mindig azt hittem ráakadtam arra, amit az emberek fájdalomnak neveznek. De valahogyan soha sem jutottam el odáig hogy ezek közül kiválasszam, melyik is a tényleges fájdalom. Én csupán a fizikai fájdalommal voltam tisztában, azzal, amely a sötét éjszakában a sétálásban is hátráltatni akart engem. Megpróbáltam valamiféle meleget szorítani a pecsét környékére, hátha az segít a fájdalom leküzdésében, éppen ezért a bal vállamra söpörtem a hajamat, hogy azzal melegítsem a területet. Mikor Sasuke elment, elkezdtem visszanöveszteni a hajamat. Furcsa, tudom, hiszen akkor már semmi értelme nem lett volna. Egészen addig csupán azért növesztettem, mert azt híresztelték, hogy Sasuke-kun a hosszú hajú lányokat szereti. Fogalmam sincsen, hogy miért növesztettem vissza. Talán az emlékeket akartam visszahozni, amelyek a szívemben éltek.
- A francba. - suttogtam, mikor egy hirtelen alkalommal belém nyilallt a zsibbadással elegy fájdalom és remegve rogytam le a térdeimre. Minél távolabb kerültem Konohától, a fájdalom annál elviselhetetlenebb lett. Abban sem voltam biztos, hogy képes leszek túlélni az utat, nem hogy el fogom tudni még azok után is viselni ezt a kínt. Éppen elég volt nekem az a rettenetes fájdalom, amelyet a szívemben éreztem, nem volt rá szükségem hogy még a maró érzéssel is küzdenem kelljen, ami belülről emésztett engem. Összeszedtem hát minden erőmet és egy chakra buborékot szorítva a nyakamra a jobb kezemmel a fák ágai között folytattam az utamat nyugat felé.
Minden kihalt volt, egyetlen kóbor ninjának vagy állatnak sem hallottam hangját, semmiféle mozgásnak nem volt jele, sem az erdőben, sem pedig a Konoha felé vezető úton. Mintha az egész világon én lettem volna csak egyedül.
Rekordsebességgel értem el az elágazást, amely elvezetett Konohából különböző utakon és gondolkodás nélkül azt választottam, amelyik nyugatnak vezetett. Hogy gyorsítsak a tempómon kénytelen voltam levenni a kezemet a nyakamról és lemondani arról, hogy útközben fájdalomcsillapítónak használom majd a saját chakrámat. A kezeimet magam mögé helyeztem, előre dőltem és futásnak eredtem. Noha minden csöndes és kihalt volt, nem éreztem magamat biztonságban az úton, túlságosan is aggasztott engem a gondolat, hogy valaki esetleg mégis megláthat engem. Hiába hogy abban is biztos voltam, hogy ez nem történhet meg, elvégre Konohától nyugatra tizenöt kilométeren belül egyetlen halászfalunál több nem áll és nem is állt soha sem, de valahogyan mégsem éreztem magamban azt a biztonságérzetet, amely arra késztethetett volna engem hogy a földúton haladjak. Amúgy is jobb, ha inkább behúzódok a fák közé. - gondoltam magamban.
Egészen másnap hajnalhasadtáig rohantam. Nem érdekelt, hogy lassan már semmi erő nem maradt a testemben, hogy a chakrám elfogyott, miután az éjszaka során többször is fogyasztottam belőle hol a sebem, hol pedig valami más gyógyítására. Elvégre nem maradhattam erő nélkül, így folyamatosan pumpáltam a talpamba a chakrát hogy ha csak minimálisan is, de megnövelhessen a sebességemet. Így hát mikor rám köszöntött az első napsugár, muszáj voltam egy fa tövébe kuporodni, olyan mélyen az erdőbe verekedve magamat az ágakon és bokrokon keresztül, amennyire ez csak tőlem tellett. Nem akartam, hogy bárki a nyomomra akadhasson, megpróbáltam elrejteni a chakrámat is. A hátamat a fakéreg érdes felületének vetettem és a bágyadtan beáramló napsugarakat kezdtem el tanulmányozni a fejem fölött. Nem volt ugyan sok időm pihenésre, hiszen a három nap hamarosan letelt, viszont abban is biztos voltam, hogy ha csak a negyedik napon jelenek meg, Orochimarunak egyetlen szava sem lesz majd hozzám. Hiszen már tudhatta, hogy elindultam. Az átokpecsét azért fájt ennyire elviselhetetlenül, mert nyomon követte minden egyes lépésemet, ahogyan azt nem is olyan régen még Sasukénál is tette.
Nem pihentem sokáig, talán jó fél órát szántam magamra. Megpróbáltam minél inkább elnyomni a fájdalmat a nyakamban, amely lassan a hátamba és a vállamba is elterjedt, majd olyan gyorsan, amennyire csak tudtam ismét útnak eredtem és meg sem álltam az úthoz legközelebbi fáig. A Tűz Országa hatalmas volt, én mégis képes voltam egy éjszaka alatt a tripláját megtenni annak az útnak, amit a csapattal két és háromnegyed nappal azelőtt bejártam. De még így is sietnem kellett, ha ott akartam lenni a megbeszélt időben a megbeszélt helyen.
Útközben többször is megkérdeztem magamtól, hogy elment-e már a józan eszem, avagy pontosan az az, ami hajt engem előre. De nem tudtam volna megmondani, hogy melyiket is gyanítom pontosan. Mindenki más egészen biztosan azt mondta volna, hogy őrült vagyok, amiért önként zuhanok be a kígyóverembe, de azt is nagyon jól tudtam, hogy az utolsó esélyünk elszalasztása után mindenki mély és borús szomorúságba temetkezett. És hogy én csak egy újabb esélyt hozok vissza magamnak, hogy képes legyek visszavinni őt. Azzal minden megoldódna. Naruto ismét visszakapná a barátját, a Hokagenak nem kellene aggódnia hogy mi lesz a srác következő lépése, a Hetes Csapat ismét teljes lenne, Sai pedig velünk maradhatna, ha úgy tartja kedve. Én pedig... nos, én visszakaptam volna életem első, és addig egyetlen szerelmét. Még egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy másra vessek szemet, holott megpróbáltam elterelni a figyelmemet Sasukéról, de akárhányszor is néztem körül a faluban és akárhányszor is mentem el a Naruto által rám erőszakolt úgynevezett randijaira, senkiben sem láttam meg azt amit Sasukéban láttam. És hogy mit láttam benne? Magam sem tudnám pontosan megmondani. Éreztem ott legbelül, mélyen a szívemben, de ez azon kevés esetek közé tartozott melyeket egyszerűen képtelen voltam szavakba önteni. Egyetlen sort sem tudtam volna papírra vetni, ha valaki megkérdez engem. Csupán nyögések és tarkóvakarások tellettek volna ki tőlem, ha valaki arra kér, hogy meséljem el neki, mi minden miatt szeretem őt annyira. Ezek nem is csupán tulajdonságok voltak, ezek emlékek is voltak, a memóriámban felhalmozott temérdek eset tette lehetővé számomra, hogy megmagyarázhatatlan szeretetet érezzek ez iránt az áruló senkiházi iránt, még akkor is ha el akartam magamban nyomni. Az emlékek nem változnak meg, nem tudod őket kicserélni. Az emlékek a hozzákötött érzésekkel együtt ugyan olyanok maradnak egy egész életen keresztül.
A nap ismét lenyugodni készült, mikor én elértem abba az erdőbe ahol Orochimaru rejtekhelye is volt. A gyomrom remegni kezdett az idegességtől, még mielőtt ismét összeeshettem volna, egy fa törzsének dőltem a vállammal és csillapítani próbáltam a remegésemet. Az átokpecsét addig még soha sem fájt annyira, mint abban a percben. Lehet, hogy Orochimaru puszta közelsége, a chakrája vagy csupán az emlékek okozták, amiket őriztem róla és kellemetlen hangjáról, támadásairól, valamint emberfeletti erejéről, de képtelen voltam tovább viselni a fájdalmat. Halkan felszisszentem és ismét a nyakamra szorítottam a kezemet. Chakrám viszont már alig maradt. Szitkozódva vettem erőt magamon, ellöktem magamat a fától és botladozó léptekkel nekivágtam a sűrű erdő minden akadályának. Csodáltam, hogy nem követtek engem, hogy nem próbáltak meg engem visszavinni Konohába, ahogyan azt Sasukénál is megpróbáltuk olyan sokszor. Hagytak volna engem meglépni, esetleg Ino beköpött volna engem, netalántán rájöttek a tervemre és máris utánam jöttek csupán nem értek még be engem? Számtalan lehetséges variáció futott végig az agyamon, miközben egyre közelebb és közelebb kerültem emberfeletti fájdalmam kiváltójához és a forrás közelébe kerültem, ahonnan minden fájdalmam forrása érkezett.
- Okos kislány. - suttogta egy túlságosan is ismerős hang a hátam mögül. Energikusan pördültem meg a tengelyem körül, de nem láttam ott senkit, csupán a csupasz fákat és a bokrokat, melyek ugyan még mindig zöldek voltak, a lemenő nap fényében viszont aranyszínűnek tűnt minden körülöttem - Hát eljöttél. - a kéz, mely a bal vállamhoz ért egyszerre váltott ki belőlem egy halk sikolyt és egy fájdalmas grimaszt. Mikor a kezét az átokpecsétre tette, a fájdalmaim eddig soha nem ismert tetőfokra hágtak. Esetlenül rogytak meg alattam a térdeim és kerültem az ellenségem előtt a földre. Habár ezúttal már nem szabadott rá úgy tekintenem, mint egy potenciális ellenségre, elvégre ettől a ponttól kezdve már kém voltam és nem a harcos, aki hősiesen küzdeni akar ellene. Nem voltam annyira hülye hogy ezt a szerepet még egyszer magamra vállaljam!
- Kérlek... - suttogtam fájdalmam könnyein keresztül megpróbálva kivenni az erdő körvonalait - ...fáj.
- Ez a fájdalom csak egy töredéke annak, amit hamarosan érezni fogsz, ha elkezdjük az edzéseinket. - köpte oda elém szárazon, majd a karomnál fogva felrántott engem a földről - Immáron nincs visszaút, kicsi lány. - figyelmeztetett engem, sziszegő hangjától ismét kirázott engem a hideg. Szembefordított engem magával. A nyelvét az arcom előtt lengette, kígyószemeivel úgy figyelte minden mozzanatomat, mint eddig még soha, még akkor sem mikor ellenem harcolt. Most vagy soha, Sakura. - biztattam magamat - Nem olvashat a gondolataidban, te pedig nem hátrálhatsz meg! Sasuke pedig vissza fog veled jönni Konohába, akkor is, ha kezed-lábad kell törnöd ahhoz, hogy visszavihesd őt!
- Értettem. - bólintottam kemény ábrázattal az arcomon. Sakura… egy igazi harcos vagy!
**
Egy magas férfi árnyéka siklott végig a kőből készült falon, melyet csupán a gyertyák ingatag lángja világított meg. A férfi meglehetősen morcos volt, mint mindig, ha igazodnia kellett Orochimaru edzésterveihez. Szerinte fontos volt minden egyes napszakban fitten tartani a testet, habár az alvás tudtával még senkinek sem ártott meg. És felkelés után mindig morcos volt egy kicsit, ha szabad így fogalmazni. De nem óhajtott fáradtságot, dühöt, fájdalmat vagy bármi mást mutatni. Nem akarta, hogy az érzelmei átvegyék az uralmukat a teste felett, de ami még fontosabb, nem szándékozott kimutatni azokat más embereknek. Hamarosan úgyis vége lesz mindennek. - jegyezte meg magában egy ördögi vigyor kíséretében. Már nem kellett sok. Hamarosan olyan erős lesz, hogy már nem lesz számára akadály legyőznie a bátyját és bosszút állnia azért, amit tett.
- Ilyen korán, Sasuke-kun? - szólalt meg a háta mögül egy hang, amelyet ezer közül is felismert volna. Mindközül őt tartotta a legidegesítőbbnek és a legvisszataszítóbb teremtésnek kerek e földön. Pontosabban nem... volt még egy idegesítő ember a földön. De őt akárhogyan is szerette volna, nem tudta a pokolba kívánni.
- Kabuto. - morogta az orra alatt mérgesen. Hát igen, sajnálatos módon a felkelés utáni hangulata egyetlen percig sem tűnt el, még akkor sem ha Orochimaru létező legnagyobb talpnyalójával váltott éppen szót.
- Érzed ezt? Valakivel bővül a csapat. - habár nem látta az arcát, Sasuke biztos volt benne hogy Kabuto pápaszemes képén ezúttal is egy Orochimaruéhoz hasonló gunyoros mosoly tűnt fel, amelyet annyira szeretett megvillogtatni. Mintha az bármit is jelentene, hogy ki hogyan képes vigyorogni. - tette hozzá Sasuke undorodva - Egészen biztosan remek edzőpajtásra találsz benne. - jegyezte meg a másik férfi nevetgélve.
- Nincs szükségem edzőtársra. - vetette oda neki a fekete hajú irritáltan. Erre Kabuto válasza csak még egy nevetés volt, amitől mintha az egész hely rázkódott volna.
- Oh hidd el, őt szívesen fogod itt látni. - bizonygatta két hangos nevetés között - Elvégre mind a ketten konohaiak vagytok, vagy nem?
- Ne vegyél engem egy kalap alatt a konohaiakkal. - dörrent rá a háta mögött állóra.
- Orochimaru parancsa volt hogy tájékoztassalak róla. - hagyta rá az előző megjegyzését - Holnap korán reggel kezditek. - tájékoztatta őt személytelen hangon - A főcsarnokban. - tette még hozzá, majd amilyen hirtelen feltűnt, olyan hirtelen bele is veszett a folyosó félhomályába. Sasuke dünnyögött még valamit az orra alatt, majd továbbállt. Pontosabban csak tette volna, ha nem pillant meg egyenesen maga előtt valamit, ami kísértetiesen hasonlított valamiféle növényre. Kíváncsian guggolt le és vette a kezében az apró dolgot, mely alig volt nagyobb, mint a hüvelykujjának a körme.
- Cseresznyevirág? - morogta az orra alatt, mikor megpillantotta, hogy mi hevert a földön. Méterekkel a hideg föld alatt, növények, oxigénellátmány és mindenféle szerves anyag nélkül, egy sötét járatban talált rá az egyetlen cseresznyevirág-sziromra minden bizonnyal tíz mérföldes körzetben. A rossz előérzet úgy fészkelte be magát a szívébe, mint egy hernyó a gubójába, hogy utána nagy és veszélyes pillangóként új életet kezdhessen. Sasuke rámarkolt a virágsziromra és ismét felállt. Valóban... az övén, Kabutoén és Orochimaruén kívül még egy másik chakraforrást is pontosan ki tudott tapogatni a Sharingan segítségével. Nem volt ugyan olyan pontos, mint a Byakugan, de még így is biztosra meg tudta mondani, hogy ez az egyén gyenge. Kevés chakrájú, legyengült teremtés. Ismét a markában tartott virágsziromra pillantott - Ugye nem...? - az egyetlen dolog, amitől félt. Az egyetlen dolog, amit vissza akart kapni, ami után egyszerre epekedett és szedte volna darabokra. Orochimaru te utolsó senkiházi!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés