- Ez... olyan durva! - húzta el a száját Tenten a hátam mögött. Az én hátam is ugyan úgy borsódzott az ismeretlen eredetű és természetű technikától, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek. Shikamaru árnyékfogója ismét célba vette Orochimarut, ezúttal azonban csődöt valott a próbálkozása. A férfi könnyűszerrel kitért a támadás alól és a chakráját a talpába kényszerítve az egyik beomlott szikladarabra ugrott.
- Csak nem gondoltad, hogy egy ilyen olcsó trükkel meg tudsz engem fogni, kölyök? - gúnyolódott rajta a villásnyelvű önfeledten. Shikamaru kezéből kicsúsztak a dolgok. A terv már abban a percben felborult, hogy Naruto ordítva nekirontott Orochimarunak, ugyan is a harci formációnknak már akkor annyi volt. Orochimaru új terepre kényszerített minket, látszólag sokkal jobban élvezte a küzdelmet a szabad ég alatt a romok között, mint egy szűk folyosón a föld gyomrában. Láttam, ahogyan Yamato és Kakashi összenéznek, majd egységesen bólintanak. Mind a két szempár Narutora és Saira szegeződött, aki időközben megszabadult a baglyától és ismét munkához látott. A két fiú és a másik két sensei előrelépett, néhány bizonytalannak álcázott lépést téve Orochimaru felé, ki még mindig önelégült vigyorával méregette az ellenségeit. A félelem egyetlen szikráját sem véltem felfedezni rajta. Nem fél a haláltól, attól, hogy esetleg ez lesz majd az utolsó perceinek egyike. Nem félt attól, hogy a túlerő és a látható erőfölényünk miatt esetleg elveszítheti a harcot. Csak ült ott a sziklán, önelégült béka módjára fürkészve mindannyiunkat. Végül undorító, vizenyős kígyószemei megakadtak rajtam. Már a puszta gondolattól is, hogy egy az undorító féreg engem méreget elöntötte a düh az agyamat. Szívesen lekevertem volna még neki néhányat, azonban azt is tudtam, hogy csupán a szerencsémen múlt, hogy ilyen közel tudtam kerülni hozzá. Vagy ehhez talán még a szerencse is túlságosan kevés volt. Mi volt hát az, ami ennyire közel vezetett engem hozzá?
Sai kígyói hirtelen sebességgel siklottak végig a talajon. Naruto ijedten ugrott félre a kis bestiák útjából, melyek olyan gyorsasággal cserkészték be Orochimarut, mintha az csupán egy lenne a rengeteg, ízletes zsákmányállat közül. A férfi arcán egy újabb mosoly jelent ment, villás nyelvével végignyalta az alsó ajkát, majd egyetlen hirtelen ugrással a fejünk felett termett. Yamato, Naruto és Kakashi ismét összenéztek. Yamato valamiféle ismeretlen jutsu nevét mormolta az orra alatt, majd a tenyerével a földet támasztva hatalmas fanyúlványok törtek elő a föld mélyéről.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet. - okoskodott Orochimaru, egyetlen pillanatra sem véve le a szemeit a három másikról. Két óriáskígyó kúszott elő a hatalmas szikla árnyékából, melyen Orochimaru úgy ült mint tyúkanyó a tojáson. A dagadt, lila pikkelyes bestiák alaposan végignéztek rajtunk, hüllőszemeik mintha még a legapróbb porszem helyzetét is mértani pontossággal be tudták volna mérni, majd hirtelen akcióba lendültek. A testem chakraszintje noha érezhetően csökkent, mégis több energiát éreztem magamban, mint eddig valaha. Én és Choji maradtunk hát arra, hogy kiiktassuk a két hatalmas kígyót, melyet felénk kúsztak. Arra a tudásra kellett alapoznom, amit az előző több ezer tekergő kígyó legyőzése közben szereztem, sajnálatos módon azonban már rögtön a lehetetlen harc elején feltűnt, hogy ezek a kígyók fele olyan gyengék sincsenek, mint amelyekkel kevéssel azelőtt harcoltunk. Ezek a kövér jószágok mérges kígyók voltak. Szájából zöldes, savasan-maró folyadék spriccelt felém, ha nem lett volna Shikamaru a sarkamban és árnyéktechnikája segítségével nem rántott volna el onnan engem, egészen biztosan ott szenvedtem volna el életem első égési sérüléseit. Szerencsére nem sok méreghasználóval volt már dolgom, na persze kivéve Sasorit, azt azonban mindannyian tudjuk, hogy Orochimaru és Sasori között van némi erőnléti eltérés.
- Vigyázz magadra. - tanácsolta Shikamaru. Habár egészen biztos voltam benne hogy magában átkoz engem, amiért egy ennyire bajos és kellemetlen feladatot kellett, hogy elvállaljon csak miattam, de fedezte a hátamat és készenlétben figyelte minden egyes mozdulatomat. Az öklömbe chakrát gyűjtöttem, éppen elegendőt ahhoz, hogy biztos legyek benne, ha egyszer lekeverek egyet a bestiának, akkor az ott is marad majd a földön. A zöld sav ismételten az irányomba spriccelt, ezúttal azonban gyakorlott mozdulatokkal könnyűszerrel sikerült kitérnem a támadás alól. Oldalra pillantottam. Yamato fanyúlványain Naruto két klónja rohant végig, az egyik kezében egy fénylő Rasengannal. Mióta megtanulta az új technikáját, de az ötödik megtiltotta neki, hogy használja, lemondott a Rashen-Shuriken használatáról és csupán minimális mennyiségű chakrát vegyített a fénylő gömbbe, hogy annak éppen csak legyen egy kevés plusz ereje. A háta mögött hátvédként Chidori hideg kék fényével átitatott arcú Kakashi loholt, szemmel tartva az előtte rohanó szöszit. Szívesen megnéztem volna, hogy vajon miféle célt érnek majd el ezzel, elvégre ha Narutoról volt szó mindig tudott meglepetéseket okozni, azonban mindemellett nem feledkezhettem meg az idegesítő óriáskígyóról sem. Chouji tőlem tíz méterre éppen az egyiket vágta ketté egy erőteljes, általa csak Szeletelő Szupervágásnak elkeresztelt technika segítségével. Még három köpetre elegendő savat kerültem ki. Folyamatosan éreztem Shikamaru árnyékát a sarkamban, ez pedig egy bizonyos mértékű biztonságérzetet adott. A kígyó felém tekergőzött, én pedig egy hatalmas ugrással a feje fölé kerültem és hatalmas ütést mértem, egyenesen a fejére. A kígyó egyetlen nyögés kíséretében kilehelte a lelkét.
- Sakura! - kiáltotta el magát Chouji. Láttam, ahogyan éppen felém tart, majd hirtelen megtorpan, és a nevemen szólít engem. Értetlenül néztem fel a kígyó teteméről, de bárcsak ne tettem volna! Nyálkás, csúszós szorítást éreztem meg a bokámon. Shikamaru ijedten kiáltott fel, de én mintha meg sem hallottam volna őt, ledermedve figyeltem a vékony, ámde erőteljes, csupa izom kígyókat, melyek százával, sőt lehet, hogy ezrével szabadultak ki a lila pikkelyes méregköpő kígyó gyomrából.
- Nem megmondtam, hogy vigyázz magadra?! - szitkozódott Shikamaru a hátam mögött. Még csak oda sem kellett néznem, már megértettem, hogy Chouji miért kiabált. Az ő testére tekeredő kígyókat sokkal könnyebben le tudta rázni, azáltal hogy a testrészeit hol lezsugorította, hol megnövesztette a kígyók nem találtak rajta helyet, hogy megkapaszkodjanak. Naruto csatakiáltásának hangja betöltötte az egész harcteret, mikor a Rasenganja célt próbált érni. A nyomában Kakashi rohant. Elő szerettem volna kapni egy kunaikést, hiszen bármelyikünk könnyűszerrel kihasználhatta volna a helyzetet és megtámadhatta volna Orochimarut. Ha én kell, hogy legyek az a valaki, akkor én leszek az. Mindez azonban közel sem bizonyult olyan egyszerű feladatnak, mint én azt hittem. A kígyók szempillantás alatt mozgásképtelenné tettek engem, a karjaimat sem tudtam megmozdítani. Ebben a percben egy hatalmas puffanást hallottam, a következő pillanatban pedig sebesen mozgó kezek kezdték el kaszabolni a levegőt körülöttem. Pontosabban gyors mozgásukból ítélve először azt hittem hogy csupán a levegőbe lettek erőtlen csapások mérve, viszont mikor legközelebb feleszméltem a testem újra szabad volt, csupán a kígyók nedves és sikamlós emléke maradt még meg az elmémben.
- Köszönöm Hinata. - mosolyogtam rá bajtársnőmre, aki egy bólintást követően máris nekiiramodott és Chouji segítségére sietett. Még egy puffanás, majd egy erőtlen nyögés követte a harcteret betöltő hangok egész sorozatát. Rock Lee zöld villámként csapódott a tőlem jobbra eső falba, pontosan oda, ahova nem is olyan régen még Shino csapódott be, jókora krátert hagyva maga után. Nem is tétováztam sokat, amint eltakarítottam a testem minden egyes pontjáról a kígyók undorító emlékét, rögtön jobbra kezdtem el szaladni, hogy minél előbb Lee segítségére lehessek. Habár a taijutsun kívül nem sokban segíthetett nekünk, de azt be kellett látnom, hogy kiváló közelharcos volt.
- Én csak meg akartam őt támadni... - lehelte elhaló hangon, mikor letérdeltem mellé. Noha félig már nem is volt eszméleténél, a félreismerhetetlen csillogás még mindig ott ült a szemeiben. Akaratlanul is magamat láttam az idegesítő bili frizurásban. Hogy én is biztosan ennyire idegesítő voltam a jó öreg Sasuke-kun számára. Alaposan végigmértem Lee testét. A felsőtestén csupán néhány apróbb karcolást láttam, a bal lába azonban minden bizonnyal eltörhetett. Egészen biztosan ezzel próbálta megtámadni őt. - nyugtáztam magamban. Már jóval a beavatkozás előtt elkezdtem gyűjteni a gyógyító természetű chakrámat, így hát a betervezett tíz perc helyett lehet, hogy három percbe sem telt, mire Lee csontja nem forrott össze annyira a helyreállításuk után, hogy ismét rá tudjon állni - Köszönöm Sakura-san. - hálálkodott a fiú, majd hihetetlen erőről tanúbizonyságot téve felemelkedett a földtől és egy erő teljeset bokszolt a levegőbe - Nem maradhatok alul Neji-sannal szemben! - rikkantotta el magát, majd mit sem törődve azzal, hogy a lába még így is valószínűleg úgy szúrhatott, mintha valaki ezer tűvel szurkálná a lábszárát, ismét Orochimaru ellen indult. Neji Hinatával közösen küzdöttek a második mérges kígyó ellen, amellyel Choujinak dolga volt.
Éles penge hasította ketté a levegőt. Ijedten ugrottam félre a fölbe csapódó hihetetlen fizikai erő elől, mely egyenesen Orochimaru torkán keresztül kúszott fel a felszínre. Naruto sérülten hevert a szikla tövében, amelyen Orochimaru térdelt, Kakashi pedig Yamato mögé húzódva keresett magának védelmet. Gondolkodás nélkül indultam a szöszi fiú segítségére, amint megláttam hogy mi történt vele. Viszont úgy tűnt, hogy ez az ellenség figyelmét sem kerüli el. Hiába, hogy Tenten kihasználta az alkalmat és megtámadta őt a fegyverarzenáljával, könnyűszerrel kivédte őket egyetlen tekergő kígyó segítségével, amely a teste köré csavarodott és védte őt a sérülések elől. A penge, amely a torkából csúszkált ide-oda hihetetlen sebességgel emelkedett el ismét a földtől és egyenesen felém tartott.
- Sakura, vigyázz! - ordította Yamato teli torokból. Fatechnikája segítségével megpróbált védőburkot építeni körém, de nem járt sikerrel. Túlságosan is későn reagált. Éppen csak a szerencsémen múlt, hogy nem nyársalt fel engem az a penge, helyette viszont egy jó mély vágást ejtett rajtam az éles penge széle. Hirtelen dühömben a bal öklömben összpontosítottam minden chakrámat és olyan pontos ütést mértem a pengére, amilyet addigi életem során talán még soha sem sikerült. Arra vártam, mikor törik végre ezernyi apró, fénylő szilánkra, hogy mikor jön el a diadalittas pillanat, mikor elmondhatom, hogy eltörtem Orochimaru egyik fegyverét. A penge azonban nem csinált semmit. Lévén hogy hosszú volt, éles és vékony, erősen rezonálni kezdett, azonban a töredezés legkisebb jeleit sem mutatta fel, még csak egy karcolás sem keletkezett a pengén. Ijedten hőköltem hátra néhány lépést, még mielőtt azonban észbe kaphattam volna a penge ismét emelkedett a földtől és ismét támadásba lendült. Ezúttal idejében kapcsoltam és olyan messzire próbáltam kerülni a gyilkos fegyvertől, amennyire ez csak lehetséges volt. Orochimaru viszont mintha legalább két lépéssel előre látta volna minden egyes mozdulatomat, olyan pontossággal célzott, hogy képtelen voltam elhajolni a következő támadás elől. Yamato fapáncélzata viszont még azelőtt megmentette a bőrömet, hogy a penge keresztülfúródhatott volna a testemen.
- Te utolsó szemétláda! - ordította magából kikelve szöszi bajtársam. Nem törődve a sérülésével, amelyet az ismeretlen eredetű és hihetetlen erejű penge okozott, nem zavartatva magát ismét három klónt idézett meg. Ezúttal azonban nem volt szerencsénk. Lehet a sérülése okozta, esetleg az a tény, hogy engem sikerült megsebeznie az ellenségnek, de szépen lassan vörössé és forróvá vált körülötte a levegő. A szemei vörös színbe futottak át, szemfogai megnőttek, körmein látható lett a változás.
- Ja ne! - suttogtam magam elé ledöbbenve. Hihetetlen volt a Kyuubi ereje, a félelmetes chakra pedig minden alkalommal megrémisztett engem és elérte, hogy féljek a barátomtól. Attól a sráctól, akivel már ki tudja hány közös küldetésen vagyok túl, aki fene sem tudná megszámolni hányszor mentette már meg a szaros életemet, csupán azért mert fontosnak hitt engem!
- Naruto, nyugodj meg egy percre! - kiabálta Kakashi minden erejét beleadva a kiabálásba, Narutora ez azonban már nem hatott. Kénytelen voltam lemondani Yamato védelméről azért, hogy Naruton ne uralkodhasson el a Kyuubi chakrája. Egyszer már tanúja kellett hogy legyek annak a titáni küzdelemnek, amelyet Orochimaru és az időközben négy farokkal rendelkező Naruto vívott meg a Menny és Föld hídjánál, és megfogadtam magamnak hogy abban a látványban soha többé nem akarok részesülni. Nem akarom látni, ahogyan a barátaim megsérülnek, ahogyan az emberek körülöttem szépen lassan átalakulnak valami mássá, amit én addig nem is ismertem. Az emberek furcsa dolgokra képesek, ha küzdenek azokért, akiket szeretnek, így volt ez Narutoval is. Csak a számára fontos emberek iránt tudott annyi idegességet táplálni, hogy a Kyuubi előbújhasson. Yamato megidézte az oszlopokat, amelyek segítségével elfojthatta Narutoban a chakrát. Hinata és Neji ebben a pillanatban egymás oldalán jelentek meg és végre is hajtották a ki nem szabott feladatkört. Neji nem meggondolatlanul, mégis hevesen rontott neki Orochimarunak, még úgy is, hogy tudta, semennyi esélye sincsen a nyereségre. Hinata követte Nejit, kezével olyan hevesen csapkodva maga körül hogy az Orochimaru által eleresztett egyik kígyó abban a percben holtan hullott le a földre, hogy megérintette őt a Hyuuga lány chakra mezeje.
Kakashi sem volt rest, fedezte a kettőt. Sai is feltűnt a színen, ráadásul még csak nem is érkezett egyedül. Shino ismét fitten és egészségesen, a nyomában Inoval közeledett. A srác mintha meg sem sérült volna, az egyetlen baj csupán az volt, hogy bogarainak nagy részét Orochimaru az első szabadulásakor megölte, éppen ezért nem is tudott volna támadni, csupán állt ott és próbált nem meghalni. Okos döntés. - nyugtáztam magamban. Nem akartam ott állni tehetetlenül, miközben Neji szembekerült Orochimaruval, én kihasználtam az alkalmat és megpróbáltam az egyik közeli sziklakiszögellés mögött védelmet keresni magamnak a heves támadásai elől. Hidegen hagyott engem, hogy mi van még a tarsolyában, az egyetlen dolog, ami aggasztott az a jobb felkaromon lévő mély vágás volt, melyet Orochimaru pengéje okozott rajtam. A penge vége még mindig ott lógott ki a szájából, visszataszítóan lengedező nyelvével ide-oda tolta azt, de nem tűnt el. Undorodva néztem őt, azon gondolkodtam vajon mi lehetne a következő támadás. Hiába hagyatkoztam volna Shikamaru tervére, mint már említettem, az a terv már réges-régen felborult. Így hát csak az improvizálás maradt hátra.
- A fiatalság ereje lesújt rád! - ordította el magát Lee, a háta mögött Shikamaruval olyan hirtelen rontott az ellenségre, hogy az hatalmasat bucskázva a földön terült ki a szemközti fal tövében.
- Villám Elem, Sikló Kígyó! - alig hogy ezek a szavak elhagyták Kakashi ajkait, egy széles villám csattant hatalmasat a sensei lábai előtt. A gigászi erővel rendelkező, valóban kígyóra hasonlító villám hihetetlen sebességgel közelítette meg Orochimaru testét és még azelőtt belecsapott, hogy az egyáltalán észrevehette volna kábulatában hogy mi történt. Elméletileg - legalább is én úgy hittem - ropogósra kellett volna, hogy süljön ettől a mérhetetlen erőtől, amelyet Kakashi a jutsuba fektetett, valamilyen módon azonban mégis sikerült megmenekülnie. Ki tudja már hányadjára, a régi test szája kinyílt és Orochimaru kúszott ki rajta, teljes életnagyságban. Mindeközben Yamato technikája is sikerrel zárult, Naruto ismét régi formájában csatlakozott hozzánk. Félve figyeltük az ellenség minden egyes lépését, legnagyobb döbbenetemre ismét egy csapatként tömörültünk, majdhogynem pontosan ott ahonnan indultunk. Mindannyian tele voltunk kisebb-nagyobb sérülésekkel, fáradtak voltunk és lestrapáltak, Orochimarun azonban ismét nem voltam egyetlen karcolás sem, mintha frissen kezdett volna bele a harcba minden alkalommal.
- Mondanám, hogy szívesen elcseverésznék még itt veletek, konohai tetvek. - fogott bele a hegyi beszédébe. Legnagyobb döbbenetemre a hangja már közel sem volt olyan élettel teli, mint az elején, noha gúnyos stílusát ezúttal sem mulasztotta el felvenni - De fontosabb elintézni valóim vannak nálatok! - ajkai féloldalas vigyorba húzódtak. Még mielőtt bármi megállíthatta volna, a nyaka mintha ismét önálló életet kezdett volna el élni, elszakadt a testétől és a nyakánál fogva elkígyózott hozzánk. Hiába próbálták őt az előttem lévők megérinteni, a fej pontosan előttem állt meg. Hirtelen a magasba csapott, olyan magasságokba, hogy fel sem mertem rá nézni, nehogy beleszédüljek.
- Mi a fene?! - értetlenkedett Lee, automatikusan közelebb araszolva hozzám. Orochimaru azonban túlságosan is gyors volt, még mielőtt bármit tehettem volna, lecsapott rám. Szemfogaival se perc alatt megtalálta a nyakhajlatomat, esélyem sem volt elmenekülni előle. Mélyen belém mártotta a fogait, mérgével égette a bőrömet. Felordítottam fájdalmamban, a számban keserű, nyúlós nyál vette át a helyét a jól megszokott dolgoknak. Égett és szúrt, csípett, feszült a bőröm, képtelen voltam tovább tartani a testemet. A lábaim megadták alattam az egyenes utat lefelé.
- Három napod van visszajönni ide. - suttogta a fülembe a gunyoros hang - Kíváncsivá tettél engem, Haruno Sakura. - ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket hallottam még mielőtt a sötétség körbe nem vett engem, én pedig nem rogytam össze végleg a fájdalom és a harc megterhelései alatt. Nem tudom utána mi történt. De azt hiszem már mindegy is...
Amikor legközelebb magamhoz tértem már azt sem tudtam, hogy én ki vagyok. A nyakam folyamatosan égett és lüktetett, jobb felkarom szintén fájt, emellé társuló folyamatos viszketése azonban csak még inkább aggasztott engem. A folyamatos félálom, félholt állapot, amiben voltam nem tudnám megmondani, hogy meddig tartott. Ha visszagondolok rá egészen biztosan az az első válaszom, hogy alig tarthatott tovább néhány óránál, mikor azonban jobban belegondoltam a dologba rá kellett jönnöm, hogy ez hülyeség. Tsunade-sama ki tudja már hányszor magyarázta el nekem, hogy az agy tompult állapotában háromszor lassabbnak érezzük az idő múlását. Tehát amit mi egy órának érzékelünk, az valójában minimum három óra volt, esetleg négy, de egyes esetekben akár egy teljes 24 óra is eltelhet úgy, hogy mi azt hisszük csupán néhány órára hunytuk le a szemeinket.
- Sakura... - suttogta egy hang mellőlem. Ijedten rándultam össze, köhögni próbáltam, hogy levegőt kapjak, de rá kellett jönnöm, hogy már régen lélegzek, ez csupán az én kis álomvilágomban létezett, ahol nem volt sem levegő, sem bármi más. Az egyedüli dolog, amit a szemhéjaimon túl láttam, az két ónixszempár volt, akik árgusan figyelték minden egyes mozdulatomat. Beszélni szerettem volna hozzá, habár tudtam, hogy tudom hogy kié a szempár, de nem jutott eszembe a neve, mintha kitörölték volna a memóriámat. Nem tudtam kimondani hangosan és beszélni sem tudtam hozzá, csupasznak éreztem magamat, miközben figyelt engem, így kellett eltűrnöm. De valahogyan nem éreztem magamat zavarban, holott kellett volna, a régi Sakura egészen biztosan kényelmetlenül érezte volna magát, ha két szempár ilyen mereven bámulja őt.
- Sakura. - ez a hang már sokkal magasabb és lágyabb volt, mint az előző. A friss tavaszi szellő jutott eszembe, egy olyan tavaszi napon, mint amilyenen én is megláttam a napvilágot. Ahol a cseresznyefa virágai szerteszállnak a szél hátán, ahol az ég rikítóan kék, a rózsaszín fák pedig gyönyörűen hajladoznak a tökéletes ég hátterében. Ahol a felhők csupán puha párnáknak tűnnek mindenki más szemében, a virágok illatoznak, az állatok mozgolódni kezdenek a Konohát határoló erdőben. De ki vagy te? - kérdeztem meg magamtól, a hang tulajdonosa után érdeklődve.
Valamiért úgy éreztem, hogy kifutok az időből. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan hová sietek ennyire és miért érzem úgy, mintha az idővel futnék versenyt, de tény és való, hogy éreztem a bőrömön, hogy már nincs sok időm hátra. Halálom napjáig számolok visszafelé? - kérdeztem ijedten. Hamarosan azonban rá kellett jönnöm, hogy nem visszafelé, hanem előre számolok, és noha én tudtommal egyetlen egyszer sem kezdtem el számolni, pontosan tudtam, hogy hol tartok. Kettő és félnél. Hogy micsoda kettő és fél, azt nem tudtam volna megmondani, de biztos voltam benne hogy fel kell kelnem, még mielőtt a belső számlálom, háromhoz érne.
- Sakura! - ez volt az a hang, amelybe bele akartam kapaszkodni, hogy az visszaránthasson engem az életbe, kellett egy fogódzkodó, amelyre rámarkolhatok, hogy valaki kihúzzon engem saját tudatom mélyre nyúló aknájából. Minden erőmmel megkapaszkodtam ebben a képzelt valamiben, hagytam, hogy az egyre fájdalmasabb valóság közelebb kerüljön hozzám. Vagy hogy én közelebb kerüljek hozzá.
- Sakura ébredezik! - kiáltotta el magát valaki, olyan hirtelen, hogy az azonnal felpattintotta a szemeimet. A fény égető érzést okozott a retinámban, a nyakam ismét lüktetni és égni kezdett. Kábán próbáltam meg feljebb tornázni a szemhéjaimat, hogy körülnézhessek a szobában ahol találtam magamat. Ismerős. - jegyeztem meg magamban. Szóval a kórházban vagyok. Nem lep meg, elvégre kiütöttek engem. De mivel is? Mivel ütöttek ki engem? Le lettem ütve? Nem, akkor egészen biztosan a fejem fájna most nagyon. Akkor megmérgeztek? Akkor egészen biztosan zsibbadna a testem az ellenanyagtól. Vagy netalántán már meg is haltam és ez itt éppen a mennyország kórházba, amely pontosan úgy néz ki mint Konoha kórháza?
- Köszöntelek újra köreinkben. - szólalt meg egy félénk hang tőlem balra. Értetlenül fordítottam el a fejemet a vékonyka hang irányába, ezáltal pedig sikeresen elértem, hogy a nyakamba azonnal belenyilalljon a fájdalom. Ijedten kaptam oda a kezemet és összeszorítottam az összes fogamat, hogy ne kiáltsak fel fájdalmamban. Mindeközben egy narancssárga, a fájdalom könnyfüggönyén keresztül általam csak "Pacának" elkeresztelt árnyék suhant be a szobába, mögötte egy nála sokkal sötétebb Pacával.
- Minden rendben lesz, Sakura. - simogatta meg valaki a homlokomat.
- Mi... tö-tör... mi történt? - kiszáradt torkomon keresztül alig tudtam hangokat a felszínre hozni, csupán nagy nehézségek árán sikerült ezt a két szót is értelmesen felkrákognom. Időközben rájöttem, hogy a narancssárga Pacának elkeresztelt alak nem más volt, mint Naruto. Tőlem balra Hinata üldögélt egy széken, Kakashi és Tsunade pedig Naruto mögött jöttek be a szobába, mikor én még kész voltam arra, hogy elordítsam magamat fájdalmamban.
- Orochimaru megharapott téged. - informált engem Tsunade - Nem olyan, mint egy közönséges átokpecsét, ez valami más. - még szakértő szemekkel nézve sem tudta nekem megmondani, hogy mi az, ami a nyakamon keletkezett, de abban biztos voltam, hogy ha csak kicsit is hasonlít ahhoz az átokpecséthez, melyet Sasuke nyakán láttam a Chunin vizsgán és utána is, akkor én éppen rendesen benne vagyok a slamasztikában.
- Azon kívül eltört még két bordád, volt egy vágás a jobb karodon és kimerültél, de jól leszel. - tette hozzá Kakashi.
- Miért... harapott meg? - minden egyes perccel, amit tudatomnál léve töltöttem el több erő és kíváncsiság költözött a testembe, ezáltal pedig azonnal sokkal erősebbnek éreztem magamat, mint még csupán néhány perccel ezelőtt, amikor az ájultság és a józanság közötti vékony hídon egyensúlyoztam a célom, a világ felé.
- Amikor Sasukét megharapta, azért harapta meg, mert maga mellé akarta láncolni. - Naruto idegességtől remegő hangja betöltötte az egész kórtermet. Miközben beszélt, akaratlanul is végigmértem őt. A karja be volt fáslizva, az arca tele volt karcolásokkal és egy jókora darab ragtapasz is ékesítette a szemét, ami alatt, ha nem tévedek pontosan az volt, mint majdnem minden csatája után. Egy aranyos monokli.
- Sakura, ideje pihenned. - Kakashi a kezét a homlokomra tette, majd azzal a lendülettel ki is sétált a helységből, Narutóval szorosan a nyomában.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés