Furcsa fémes ízt érzek a nyelvemen. Ez az első dolog, ami átcsusszan a tudatalattimból. A fémes íz, amit rögtön a vérhez társítok. Kissé el is fintorodom, és megpróbálok nyelni egyet, de a torkomban nyál helyett mintha sivatagi homok rakódott volna le. Köhögő roham rázza meg a testem, ami most, mintha nem is a sajátom lenne. Sajog mindenem a lábujjamtól a fejem búbjáig, és a sivatagi homok sem akar távozni a torkomból, hiába köhögök most már teljes erőből, a következő pillanatban pedig már rájövök, hogy fulladozom. A felmentés egy pohár kíséretében érkezik, amit az ajkaimhoz tol néhány idegen ujj. Próbálom megfogni saját magam is, de az ujjak tulajdonosa nem ereszti el, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy hiába is próbálkoznék, nem valószínű, hogy meg tudnám tartani. Remeg minden porcikám, de ahogy a pohár tartalmának első cseppje a számat érinti, fellélegzek. Úgy iszom a vizet, mintha soha nem ihatnék már belőle többet, és ennek meg is van a böjtje, mert természetesen félrenyelek, és újabb köhögéshullám száguld végig ernyedt testemen. A pohár hirtelen eltűnik előlem, de nem látom hova, mert a látásom olyan jelenleg, mintha egy magas dioptria számú, ócska olvasószemüveget adtak volna eddig tökéletesen működő szemeimre.

- Felelőtlen vagy – közli egy hang ridegen, miközben kezeivel pont az ellenkező üzenetet közvetíti felém. Egyik karjával a hátam alá nyúl, és megpróbál ülő helyzetbe segíteni, amitől a helyzet annyit javul, hogy végre sikerül előre dőlnöm, és a köhögésem immáron nem fuldoklás. Látom a fényt az alagút végén, ahogy a testem kezd megbarátkozni az új helyzettel. A karok tulajdonosa némán mozog mellettem, de az egyik karja még mindig a derekamon van, mintha attól tartana, hogyha elveszi onnan, mint egy rongybaba visszahanyatlok az ágyra. Pár pillanatig még magam is elhiszem ezt a képtelen gondolatot, majd erőt veszek magamon, és mély lélegzetet veszek. Valamivel élesebben látok, mint pár pillanattal korábban, bár az arcomba hulló rózsaszín hajtömeg, még mindig egy furcsán burjánzó egzotikus növényrengetegre hasonlít a retinámon, és a következő pillanatban olyan éles fájdalom hasít a vállamba, hogy a másik kezem ökölbe szorítva önmagától mozdul, hogy hárítsa a fájdalmat okozó tényezőt, azonban az ütés mielőtt bevégezhetné dolgát, erőtlenül hal el egy másik tenyérben. – Határozottan jobban vagy – közli a tenyér tulajdonosa, akinek a hangjától jóleső borzongás fut végig a gerincemen, és nem is értem, hogy az előbb miért nem ismertem meg azonnal.

- Sasuke-kun – mondom, amiből igazából maximum csak egy rekedtes hörgésmassza hallatszódhat, mert a torkom még mindig fájdalmasan ki van száradva. Megkönnyebbülök, hogy nincs semmi baja, aztán eszembe jut, hogy én ezzel ellentétben valószínűleg egy roncs vagyok, és az előző fájdalom az egyik leégett vállamból származott. Ránézek a sérült területre, de nem látok belőle semmit, mert egy csúnyán átvérzett kötés borítja. Elszégyellem magam. Hát persze, hogy megint sikerült alakítanom. Ha valaki torpára megy egy küldetés során, az persze, hogy én vagyok.

- Az orvos nem tudta teljesen meggyógyítani. Az égés folyamatát tudta csak leállítani – közli hirtelen Sasuke-kun, miközben újabb kísérletet tesz a kötés eltávolítására. Összeszorítom a fogam, mert elviselhetetlen fájdalommal jár, ahogy a sebembe tapadt géz centiről centire elengedi a húsom. Legszívesebben újra lendíteném a kezem, de helyette csak elfordítom a tekintetem, mert most már a könnyektől homályos. Mikor lettem ilyen puhány? – teszem fel magamnak a kérdést, és a választ az éppen jelenlevő gunyoros Sakura adja meg: Mondjuk tegnap éjjel, mikor leégették a bőröd a húsodig, nem is egy helyen. Ha az tegnap volt egyáltalán.

- Mennyi idő telt el? – teszem fel a kérdést, mert félek, hogy Csipkerózsika álmot aludtam napokig, vesztegetve az értékes időt.

- Nyolc óra – jön a válasz azonnal, ami kissé megnyugtat, bár ez is értékes időveszteség ebben a helyzetben. – Vissza kell mennünk Konohába. Így nem tudjuk teljesíteni a küldetést – teszi még hozzá Sasuke-kun komoran. Az arcára bámulok, de ő csak a vállam tanulmányozza. Egy kis széken ül az ágy mellett. A tartása még így is egyenes és tiszteletet parancsoló. Egy utolsó kis gilisztának érzem magam mellette, és habár tudom, hogy nem ez a legjobb pillanat, hogy ilyesmi jusson eszembe, mégis befészkeli a gondolat magát újra a fejembe, hogy ugyan hogyan mutatnék én egy ilyen férfi mellett.

Ízlelem a szavait, latolgatom az esélyeinket. Próbálom félretenni hiú gondolataim, hogy helyükben kigondoljak valami értelmes folytatást. Az agyam nem a legfrissebb, de még így is biztos vagyok benne, hogy én ugyan nem fordulok vissza Konohába. Nincs az az Isten, hogy úgy vánszorogjak vissza eredmény nélkül, mint egy összevert kutya.

- Nem – mondom ki határozottan végül. Képes vagyok a regeneráló folyamatra. – Az, hogy más orvos nem talál megoldást egy problémára, nem jelenti, hogy én sem fogok! – csúszik ki a számon hangosan. A fejemben akartam tartani ezt a mondatot, de nem sikerült. Sasuke-kun vékony szemöldökei egy pillanatra a magasba szaladnak, majd kifejezéstelen maszkja visszatér. – Már így is nagyon sokat tett az az orvos, aki megállította a méreg útját – teszem még hozzá, hogy javítsak a helyzeten némileg, de nem reagál rá semmit csak befejezi a mozdulatsort, aminek a vége az, hogy a sebem feltárul, és teljes valójában megnézhetem.

Elborzadok, mert sokkal rosszabb, mint amilyennek érzem. Bevillan, hogy ebből a jóféle méregből valószínűleg az arcomra is jutott valamennyi, és az ujjaim már gondolkodás nélkül lendülnek is a területre, de csak kötésekbe botlok ott is. Mély, remegős lélegzetet veszek. Ha Sasuke-kun állapotára találtam megoldást nem is olyan rég, erre is fogok. Valószínűleg elég lenne a szokásos regeneráló folyamat, de jelenleg chakra híján vagyok. Kellene még egy kis idő. Sasuke-kun, mintha olvasna a gondolataimban.

- Egy éjszakát még várunk. Ha nem javul, visszamegyünk – közli megmásíthatatlan tényként, tőlem meg csak annyi telik, hogy elfogadóan bólintok. Időt adott, ami mindenképpen jó hír. Egyik mélyre elnyomott énem, ezt határozottan fejlődésnek érzi, mert így kicsit olyan, mintha bízna a képességeimben. Meg fogom gyógyítani magam, csak egy kis erőt kell gyűjtenem.

- Mit vittek el? – kérdezem körbenézve, ami elég idióta döntés tőlem, mert nyilvánvalóan már nem ott vagyunk, ahol korábban. A hely berendezése ugyan hasonlít, de jóval kisebb területű, és egyetlen ablaka sincs. A föld alatt vagyunk – jön a felismerés. Mint mindig…  A fényt egy furcsa alakú lámpa szolgáltatja az asztal közepén. Egy petróleumlámpára emlékeztet, de határozottan nem az.  Mellette sorakozik néhány papír, és a táskám a felsőmmel együtt. Magamra bámulok, de mielőtt kérdezhetnék, Sasuke-kun válaszol.

- Nem mehettünk kórházba, és az orvos azt mondta, valami laza kell. Ő adta rád. – Ezt is úgy mondja, mintha semmi jelentősége nem lenne. Persze neki nincs is. Némán bólintok a fekete anyagot bámulva, és csak pár másodperc múlva esik le. Nem merek mozdulni, de legszívesebben most azonnal végig tapogatnám a póló hátát, mert hirtelen biztos vagyok benne, hogy ez az ő pólója. Hoztam én is magammal sajátot, de nyilvánvalóan nem ilyen nagy, és nem tartom valószínűnek, hogy turkálna a cuccaim között, még akkor sem, ha ki vagyok ütve.

- A seb így szabadon lehet – vonom le a konklúziót végül.

- Nem vittek el semmit – válaszol váratlanul a korábbi kérdésemre, amivel sikerül azonnal elvonnia a figyelmem a pólóról és sebesült testemről. Értetlenkedve kapom a tekintetem újra az ébenfekete szemekre, de ő mintha meg sem lenne lepve. Erősen gondolkodom, mert ő már nyilvánvalóan tudja a választ, és én sem akarok lemaradni mögötte, mire leesik a dolog.

- Értem jöttek – mondom ki végül elhűlten, majd a gondolatot azonnal tovább is fűzöm. – De nem akartak megölni – nézek magam elé. Az agyamban ezernyi dolog fut le, Sasuke-kun pedig türelmesen vár, hogy emésszem a dolgokat, és összerakjam a darabkákat, mint egy kirakót. Értem jöttek, de csak harcképtelenné akartak tenni. Tudják, hogy a városban vagyunk, tudják, hogy Sasuke-kun életben van, és…

- Valósz…

- Tudják, hogy én gyógyítottalak meg – vágok közbe Sasuke-kun elkezdett mondatába. Nem tűnik dühösnek, de annyira száguldanak a gondolataim, hogy az lenne sem érdekelne. – A tudásom kell nekik – mondom ki a konklúziót szerénységtől mentesen. Mikor visszahallom a saját hangom, bele is pirulok, de Sasuke-kun egyáltalán nem mutatja jelét, hogy meglepődne azon, amit mondok.

- Sokkal óvatosabban kell eljárnunk ezentúl, ha sikerül folytatni a küldetést – jelenti ki felállva a kis székről. Követem a mozdulatait, és az utolsó szavain mélázom. „Ha sikerül folytatni a küldetést.”

Miért ne sikerülne? Akkor is összeszedem magam. Néhány óra alvásra van még szükségem, aztán kimegyek innen néhány gyógynövényért. Kirigakure bővelkedik ezekben csak a megfelelő helyen kell keresni őket. Érzem a folyamatos tanulás hálás eredményét. Pontosan tudom is, hogy honnan szerezhetek be mindent. Teljesen nem fogok meggyógyulni pár óra alatt, de harcképessé tehetem magam, ha arra adódna a sor.

- Feküdj vissza – jön a parancs hirtelen, ami kissé kirángat a gondolataimból. A hang irányába nézek. A dolgai között motoz nekem háttal. Végignézek rajta. Egy részemnek még mindig olyan érzés, mintha itt sem lenne. Mintha csak álmodnám ezt az egészet. Miféle szemét, otromba, de leginkább fájó álom ez. Talán ezt érdemlem, amiért annyi éven át hasznavehetetlenül siránkoztam utána. – De előtte írd össze, milyen füvekre van szükséged. Elmegyek értük, míg alszol – fordul vissza felém, én meg már-már elhiszem, hogy puszta kedvességből mondja, de aztán hozzáteszi: - Időt kell nyernünk. – Bólintok, és megpróbálok kikelni az ágyból, hogy a táskámért menjek, de Sasuke-kun egy másodperc múlva már ott is terem mellettem a cuccommal a kezében. Mintha csak teleportálna, pedig tudom, hogy nem erről van szó. Hálásan és zavartan nézek fel rá. Nem mondd semmit, csak némán megvárja, míg lassacskán összefirkantom a neveket. Az ujjaim remegnek, így kissé macska kaparás jellegű lesz a dolog, de átadom neki végül a papírt. Az a legkisebb gond most, hogy csúnyán írok-e vagy sem.

- Remélem, olvasható – teszem hozzá kissé szégyenkezve. Megpróbálok haloványan mosolyogni is hozzá, de Sasuke-kun nem viszonozza, és akkor belém hasít a felismerés. Ugyan, miért is viszonozná? Már az idejét sem tudom, mikor láttam őt mosolyogni. Meg egyáltalán őt magát. Vajon tud még mosolyogni egyáltalán?

Fekete tekintetével gyorsan végigfutja a lapot, majd sietősen a palástja alá helyezi, és elfordulva tőlem elhagyja a helységet. Mintha magával vinné az össze megmaradt energiám. Elgyengülve csúszok lentebb a takarókon, és fordulok az épebb oldalamra. Nem sokáig gondolkodom, és utolsó ébren töltött perceimben is a csókja jár az agyamban, majd elnyom az álom.

Sasuke

Szándékosan nem nézek az ágy felé, mikor visszaérek. Nincs kedvem Sakurát bámulni. Pont eleget láttam eddig életem során, de persze nem vagyok hülye. Ez csak kifogás. Valamiért dühös leszek, ha rá kell néznem, amivel alapvetően nem lenne probléma, ha meg tudnám magyarázni az okát. De nem tudom.

Lepakolom a táskám az asztalra. A dokumentációi összevissza hevernek a táskám mellett, és hirtelen elkap a kíváncsiság. Egyet-kettőt megnézek magamnak, és ahogy egyre többet olvasok el a hozzáfűzött jegyzeteiből, rá kell jönnöm, hogy még mindig ő a legokosabb nő, akit ismerek, és akit valaha is ismertem. A düh karmai újra vájkálni kezdik a torkomat, így ingerülten vágom vissza a papírokat az asztal tetejére, amelyek kissé szétcsúszva, de megállapodnak egy helyben. Nem bírom ki, az ágy felé fordulok mégis. Jó pár pillanatig állok úgy egy helyben, az alakját bámulva. Mintha nem is Sakura lenne. Egy-egy mozzanatában még most is ráismerek arra az ostobán szerelmes kislányra, akit gyerekkoromban megismertem, de ezen felül mintha egy teljesen más személyiség lenne. Mély lélegzetet veszek, mert még mindig ingerültséget érzek, miközben nézem őt. Akkor is ugyan ezt éreztem, mikor megcsókoltam, mintha ezzel büntethetném. Persze az igazság sokkal rétegzettebb.

A pólójára bámulok. Furcsa, idegen érzés fog el a szimbólum láttán. Kiváltója természetesen nem maga a jel, hanem a tény, ahogy a családom szimbólumát Sakura takaró alól kilátszó pólójának hátán látom. Figyelem, amint kicsit megemelkedik minden egyes lélegzetvételénél, és szokom a látvány, hogy a családom papír legyezőt formáló jelképét nem piszkos vér keretezi, ahogy nagyjából eddig mindig, hanem hosszú rózsaszín hajszálak. Könnyű lenne azt mondani, hogy rohadtul idegesít, de ez már nem az a Sakura, akitől a hideg futkosott a hátamon.

Hirtelen megfordul, bennem meg megfagy a vér egy másodpercre, mert attól tartok, hogy felébred, de semmi jele. Szemei továbbra is nyugodtan lehunyva. A felismerés váratlanul ér, hogy nekem már volt alkalmam látni ezt az arcot hasonló helyzetben. Az arca ugyan kicsit megváltozott és könnyek sem szivárognak lehunyt szempillái mögül, de határozottan él bennem a kép, ahogy akkor este a padon hagytam, miután leütöttem. Nézem kicsit, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne arcán valami, ami arra emlékeztet, hogy mennyiszer bántottam, de nem történik semmi. Halkan szuszog csak. Szükségem lenne egy kis alvásra nekem is, de nem nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy odafeküdjek mellé. Sosem aludtam senkivel sem, és ezen nem most kívánok változtatni. Inkább alszok a földön, mint Sakura mellett. Vagy nem. Meglátjuk…

Sakura

Mikor újra felébredek, a sebem már közel sem sajog annyira, mint mikor elaludtam, és habár nem aludtam sokat, mégis kipihentebbnek érzem magam. Pár pillanatig csak szokom az ébrenlétet mozdulatlanul, majd nehézkesen feltornázom magam ülő helyzetbe. Egyedül vagyok, de a felírt füvek ott sorakoznak az asztalon egy vászonanyagra kiterítve. Mélyet sóhajtok, mert nagyon remélem, hogy a krém, amit készíteni akarok belőlük, használ majd, aztán a figyelmem elvonja valami teljesen más.

Az ágyon mellettem a takaró összegyűrve kígyózik. Reménykedem, hogy nem úgy aludtam, mint egy partra vetett bálna, de aztán eszembe jut, hogy valószínűleg, ha forgolódni akartam volna alvás közben, a vállam bizony szólt volna, hogy nem túl jó ötlet. Ismételten vörösödni kezdek, és szidom magam, hogy egy ilyen dolog mellett csak úgy elsiklok egy alvással, de befejezni nem tudom, mert az ajtó nyílik, és Sasuke-kun lép be rajta. Nem néz rám, csak halkan becsukja maga mögött, és az asztalhoz lép.

- Hogy vagy? – veti oda a kérdést, mintha minden nap ezt csinálná, én meg döbbenetemben csak pár másodperc késéssel tudok felelni.

- Jobban – válaszolom, és még nem néz rám, elkezdek valamicskét dolgozni a sebemen. Legalább egy részét helyre kell állítanom, ha krémet akarok használni rá. Borzasztóan csúnyán néz ki, de nem törődöm vele. Volt már rosszabb is, és túléltem.

- Megfelelnek a füvek? – jön a következő kérdés még mindig érdektelen hangon, mire kinyögök egy rekedtes igent, mintha megnéztem volna őket közelebbről, majd újra a sebemre fordítom a figyelmem. Olyan az egész jelenet, mintha egy helységben lennénk, de külön dimenzióban. Semmi kapcsolódási pont azon a pár szón kívül, amit hozzám intézett, amitől megint olyan valótlannak tűnik az egész.

Felszisszenek, mert a gondolataim elkalandoztak a gyógyításról, ami pár másodpercre kicsúszik a kezeim közül.

- Pihenned kellene – közlöm vele óvatosan. Azt várom, hogy rám mordul, de semmi ilyesmi nem történik. Helyette csak halkan morogva felel.

- Már aludtam – mondja, de még mindig nem fordul felém. Érzem, hogy elvörösödöm a tudatra, hogy mellettem feküdt, én meg ki voltam ütve. Szuper. A bennem rejtőző gonosz Sakura természetesen gunyorosan nevet, a naiv és éretlen Sakurán. Plusz mellé még Ino gunyoros nevetése is a hallójárataimba kúszik. Kihúzom magam kissé a folyamat közben, mert agyamba tolakodik az önző gondolat, hogy Inónak igazán nincs joga nevetni azon, hogy észre sem vettem, hogy Sasuke mellettem alszik, mert ő még idáig sem jutott el. Azt a lelkesedésem azonnal alább hagy, mert habár Inón még mindig látszódik, hogy vonzódik Sasuke-kunhoz, és hogy nem felejtette el a gyerekkori szerelmet, mindazonáltal már egyáltalán nem érdekelné a dolog.  Kissé össze is szidom magam gondolatban, hogy megint gyerekes terepre tévedtem. Úgy néz ki, ebből már sosem növök ki.

Sandán újra Sasuke-kunra pillantok. Még mindig az asztalon matat valamit háttal nekem. Olyan, mintha dühös lenne rám valamiért, de nem jut eszembe semmi sem azon kívül, hogy sikerült megint megsérülnöm egy küldetés közben, de az önsajnálatból már éppen elég volt az elmúlt évek során. Ki kell vernem a fejemből mindent, ami hátráltat a munkában. Olyan jól ment ez addig, míg meg nem jelent újra.

A gyógyítás nem tart sokáig, de eléggé lefáraszt. A pecsétemre gondolok, de azonnal ki is verem a gondolatot a fejemből. Ennyiből kell jelenleg táplálkoznom, meg ahogy elnézem amúgy is sikerült a leégett hús nyolcvan százalékát újra építenem. Később még lehet, megpróbálkozok a folyamattal újra, most viszont ideje krémet gyártani a füvekből, hogy legalább a seb környékét le tudjam kezelni, az arcomról nem is beszélve. Örülök, hogy nincs tükör, mert amúgy sem vagyok egy szép látvány, most meg aztán végképp szégyellném magam. Azért kicsit elégedett vagyok, mert egy sima gyógyító ninjának ez biztos nem sikerülne. Valószínűleg ezért is vallott kudarcot az orvos, akit a Mizukage biztosított számunkra. Mindenesetre legalább az elhalás folyamatát leállította, és ez mindeneképpen dicséretes tény.

- Meggyógyítottad? – jön hirtelen a kérdés, ami azonnal szertekergeti az összes gondolatom. Sasuke-kun közvetlen az ágy mellett áll, és sötét szemeivel engem vizslat. Átsuhan az arcán egy kifejezés, amit kissé naiv énem elismerésnek definiál, de ez hamar szerte is foszlik, ahogy a reményem is, hogy valaha is kicsikarhatok belőle ilyesmit.

- Sikerült nyolcvan százalékban visszaépítenem az élő szöveteket, de ennél többre most nem vagyok képes. Talán később. A krémre viszont mindenképpen szükségem lesz a fertőzések, és az eddig visszaépített szövetek megvédése miatt – felelem, és észre sem veszem, mennyire elfogott a hév, ahogy az elért eredményeimről beszélek. Korábban nem nagyon kellett visszafognom magam, de most úgy érzem, hogy Sasuke-kun a legkevésbé sem kíváncsi a feleslegesen fecsegő Sakurára.

- Lenyűgöző – közli tömören, és a lehető legridegebben, de a szemében valóban ott csillog az elismerés halvány szikrája. Mihelyt elhagyja ajkait ez az apró szócska, el is fordul tőlem, és az asztal felé veszi az irányt, hogy folytassa, amit az előbb elkezdett. Úgy nézek utána, mint egy magára hagyott kiskutya, és érzem, hogy az összes vér újra az arcomba tolul, mintha a testem további részeinek már nem is lenne szüksége többre. Össze vagyok zavarodva egyetlen szótól, és ez nagyon nem tetszik. Nem akarok visszaesni, de nagyon úgy fest a dolog, hogy ha ez így folytatódik, újra nem fogom tudni a szívem leghátsó szegletébe tolni Sasuke-kunt.

Megrázom a fejem, mert azon felül, hogy túlcsorduló boldogság lepi el az agyam, továbbra sem értem, mi folyik itt. Azzal már nem fárasztom magam, hogy ez egy csapda, mert ez itt valóban Sasuke-kun, és a dicséret valóban az ő száját hagyta el, ahogy az a csók is a konyhában.

- Ezek szerint folytathatjuk – fordul felém hirtelen Sasuke-kun. Pislogok párat, mert hirtelen nem is fogom fel, hogy mire érti, amit mond. Aztán leesik, és kiszáradt torokkal bólintok egyet, mert többre nem telik. Folytathatjuk a küldetést.