- Érzem őket. - jelentette ki Hinata, a végtelen mélységekbe nyúló lyuk előtt állva. Fogalmunk sem volt róla hogy vajon jó helyen járunk-e, hogy vajon itt kellene-e lennünk, vagy hogy egyáltalán azok-e azok az emberek odalent, akiket keresünk. Hinata és Neji már ki tudja hányadjára ellenőrzik le az üreget, de akármennyire is közel kerültünk hozzá, nem tudtak többet mondani annál mint hogy a lent tartózkodó egyéneknek hatalmas mennyiségű chakrájuk van. A rejtekhely olyannyira mélyen volt a föld alatt, hogy képtelenek voltak kivenni az emberek arcát, akik odalent voltak.

- Ennyit a híres Byakuganról. - mérgelődött Lee, ez pedig Neji figyelmét sem kerülte el és egy látványosan nagyot sózott csapattársa fejére.

- Nem lehetne, hogy hanyagoljátok a felesleges veszekedéseket? - állt közéjük Tenten, még mielőtt Lee úgy dönthetett volna, hogy visszaüt Nejinek, elvégre minden joga meglett volna hozzá. Megfontoltnak és körültekintőnek ismertem meg a Hyuuga fiút, nem értettem hát hogy mi értelme annak, ha elkezd veszekedni Leevel. Nem ő lett volna az első, akiből ezt kinéztem volna.

- Hiábavaló itt állni és azon gondolkodni, hogy jó helyen vagyunk-e. - jegyezte meg Sai karba tett kézzel lebámulva az aknába - Ha valóban olyan képzettek, mint hisszük, akkor biztos vagyok benne, hogy már észrevették a jelenlétünket. - mindannyian egy emberként hördültünk fel a feltételezésére. De nem is értem miért, elvégre teljesen logikus volt az egész. Már mindannyian tudtuk, hogy Orochimaru, Sasuke és Kabuto, na meg azok, akik szintén az ő szolgálataikban álltak, mindig tudtak újra és újra elképesztő meglepetéseket okozni nekünk. Éppen ennél az oknál fogva Nejit és Hinatát sem tudtam hibáztatni, mert nem tudták végrehajtani azt, amiért elhoztuk őket magunkkal, hiszen nem olyan egyszerű csak úgy a közelükbe férkőzni, mint azt az ember hinné.

- Akkor mit javasol, Kakashi-sensei? - fordult meg Tenten a tengelye körül.

- Be kell hatolnunk. - jelentette ki a sensei acélkemény ábrázattal. A félelem legkisebb jelét sem véltem felfedezni az arcán, noha éppen arra készültünk, hogy a ninjavilág létező legveszélyesebb emberével szálljunk szembe. Jó lett volna Tsunade-mestert magam mellett tudni ebben a helyzetben. Benne sokkal jobban megbíztam, a döntéseiben, a mondataiban, mindenben, amit tett. Valamiért azt hittem, ha vele vagyok akár még a világ is rám szakadhat, de nem esne bántódásom. Kakashi erős. Nagyon. És pontosan ez volt a baj, mert tudtam mennyire erős, és hogy hol vannak a határai, elvégre olyan sokszor láttam már őt a harctéren és annyi különböző technika segítségével mentette már meg mindannyiunk életét, hogy tudtam mire képes és mire nem. És tudtam, hogy bármennyire is erős és bármennyire is ő a Másoló Ninja, akit országszerte félnek és tisztelnek az emberek, rossz emberrel kezd. Orochimaru nagy ellenfél mindannyiunk számára. Az egyetlen, ami miatt még égett bennem az apró remény lángocska, hogy élhetek még, az az volt, hogy ott van velem Shikamaru. Akinek olyan zseniális tervet köszönhetünk, aminél zseniálisabbat még életemben nem láttam vagy hallottam senkitől.

- És mégis hogyan? - Naruto kételkedve nézte a mesterét, felhúzva a szemöldökét és értetlenül visszafordult a lába előtt tátongó lyuk felé. Pontosan olyan helyen építették a rejtekhelyet, ahol nem találhatják meg őket. A sűrű erdő mélyén, egyetlen szűk és sötét akna vezetett le a helyre, ez pedig egyértelműen arra utalt, hogy nem csapda a dolog. Miért is lenne? Ez pontosan egy olyan hely, ahol én is el szeretnék rejtőzni, és ahol az ő helyében én is elrejtőznék! - bizonygattam magamnak magabiztosan, elvérve, hogy minden félelem, amely a testemben volt szépen lassan elpárologjon.

- Bízd ide! - kiáltotta el magát Yamato, majd abban a percben máris megszámlálhatatlanul sok kézjel megformálásába fogott. Elbűvölve követtük végig, ahogyan egyetlen apró facsíra kiemelkedik a földből, majd mintha csupán az erdő egyik jelentéktelen fája lenne, szépen lassan elvegyült köreinkben. Vékony, ámde erős gyökereit belelógatta az aknába és körültapogatott. Yamato leült a földre, közvetlenül az általa növesztett fa tövébe, csukott szemmel kezdte el a fa tapintásán keresztül körbekémlelni a helyet. A gyökerek egyre csak ereszkedtek és ereszkedtek, mintha soha nem akarnának véget érni, Yamato pedig percekig csupán csendben ült ott, mi pedig vártuk, hogy mikor tér ismét magához és indulhatunk el ismét utunkra.

Naruto egyre türelmetlenebbül bámult lefelé. Valamilyen szinten sajnáltam őt, még akkor is ha ez eddig folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy az ő baja, ha folyamatosan kesereg egy olyan dolog miatt, amit már nem lehet visszafordítani. De ahogyan ránéztem az arcára, amiről már egyetlen pillantásból le lehetett olvasni, hogy erősen gondolkodik valamin, mégis az jutott eszembe, hogy szerencsétlen Naruto csupán a bajtársát, a barátját, majdhogynem a testvérét akarja visszakapni, azt a személyt, aki visszalehelte őt az életbe, aki folyamatosan azt éreztette vele, hogy erősödnie kell, mindezek mellett mégis elismerte az erejét és a képességeit és barátjaként fogadta el. De ezen alkalmakkor más is eszembe jutott. Hogy én is vissza akarom őt kapni, hogy én is szeretném, ha Sasuke visszajönne Avarrejtekbe. De én mégsem adok bele apait-anyait, nem loholok egy olyan ember után, aki nem érdemli meg a figyelmemet, a könnyeimet, akit teljes szívemből utálnom kellene, de mégis úgy tekintek rá, mint az első és egyetlen fiúra, vagy férfira az életemben, akit valaha el fogok tudni fogadni úgy, ahogyan van!

- Az első tizenöt méteren északi és keleti irányba nincsen senki. - informált minket Yamato. Olyan hirtelen pattantak fel a szemei, hogy sikeresen megijesztette Narutót, aki ennek köszönhetően majdnem belesett az aknába, csak Tenten gyors reflexei mentették meg, aki még idejében elkapta őt és visszahúzta a biztonságot jelentő talajra.

- Yamato kapitány... - morogta Naruto - Maga éppen elég ijesztő e-nélkül is. - mindannyian ideges nevetésben törtünk ki. Nem azért, mert tényleg vicces lett volna, inkább azért, hogy ennek segítségével megpróbáljunk úrrá lenni a bennünk növő feszültségen. Elvégre a shinobi világ egyik legnagyobb emberét készültünk harcra hívni, egy olyan személyt kíséreltünk meg magunk mellé láncolni, akivel évek óta nem találkoztunk vagy beszéltünk. Az utolsó emlékem róla, ahogyan ott áll, tőlem oly' messze. Megpróbáltam őt megütni, letiporni, a földdel egyenlővé tenni, de Yamato megakadályozott engem. Lehet, hogy bántott volna. De mégis kit érdekel? Nem akartam megint ugyan olyan erőtlen kis nyápic lenni, mint voltam. Ezt megfogadtam!

- Hármas csapatokban ereszkedünk le. - adta ki az utasításokat Kakashi - Neji, Hinata és Tenten, ti mentek előre. - egyiknek sem kellett kétszer mondani, félelmet nem ismerő bátorságot mutatva ugrottak bele a sötét akna rejtelmeibe. Néhány perccel később, mikor egyáltalán nem hallottunk zajokat vagy hangokat a talpunk alól, Lee, én és Sai is lemehettünk a többiek után. Hiába hogy a ninja első számú szabálya, hogy nem szabad félelmet mutatnia a küldetés előtt, mégis... még egy ilyen jelentéktelen kis dologtól is félni kezdtem, beleugrani az ismeretlenbe, egy sötét, végeláthatatlan aknába, aminek mélyén ki tudja mi leselkedik ránk. A talpam alól eltűnt a talaj, helyét a sötétség vette át alattam. Éreztem az arcomban a szelet, a bőrömön, ahogyan a hajamba kap, a menetszél pedig egyre csak dobálni akart engem, neki a szűk falaknak, melyeket ugyan legalább öt méter után már nem tudtam kivenni, de attól még ott voltak. Így hát kénytelen voltam egyenesen, a lábaimat szorosan egymáshoz szorítva, erősen irányítva a súlyomat zuhannom, hogy ne csapódjak neki a falnak.

Aztán hirtelen megpillantottam a pislákoló fényt magam alatt. Lehet, hogy egyetlen árva gyertya lángja volt ez csupán, azonban ahelyett, hogy megörültem volna a fénynek, melyet mintha már ezer éve magam mögött hagytam volna, inkább csak még jobban elbizonytalanodtam. Ez eddig csupán egyszer volt szerencsém Orochimaru valamelyik barlangjában futkorászni, viszont annyit máris elárulhatok, hogy nem volt éppen egy kellemes élmény. Ahogyan a fények elsuhantak mellettem, ahogyan a vöröses fények bekebelezték az egész helyet, engem is, és a többieket is, az annyira... gonosznak tűnt. Gonosz volt a hely aurája, a chakrák, melyek betöltötték, az erőteljes félelem szaga pedig mindent átjárt. Amint a talpam szilárd talajhoz ért, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Sem fejjel lefelé nem szerettem lenni, sem pedig szabadon zuhanni, ez a két dolog volt az, amely bizonytalanságot tudott belém költöztetni.

- Jól vagy, Sakura-san? - pillantott felém a bili frizurás egyén, csillogó gombszemeivel testem minden porcikáját alaposan megnézve magának. Irritált engem a kutakodó tekintet, mindenféle kommentárt hanyagolva azonban inkább csak bólintottam egyet. Nem sokkal később megérkezett Naruto, Ino és Shikamaru is, Yamato és Kakashi, végül Chouji és Shino zárták a sort. Immáron mindannyian ellenséges területen tartózkodtunk. A járat két oldalt, tőlünk jobbra és balra nyílegyenesen gyúlt el a távoli messziségbe. Ha jobban belegondolok talán csak a kövekben különbözött ez a hely az előzőtől. Itt ugyan is egymásra pakolt, szürke téglák alkották a falakat, nem pedig azok a különös, félkörív alakú, egymásra és egymás mellé illesztett kövek, amelyek egy idő után megszédítették azt, aki ott csalinkázott közöttük. Kíváncsi voltam, vajon hogy lehet az hogy Orochimaru még nem szédült bele a rejtekhelyei egyhangúságába.

- Hinata, Neji... - fordult a két említett felé Kakashi - Azt szeretném, ha mind a ketten folyamatosan figyelnétek a helyet ellenséges ninják után kutatva. - a két Hyuuga szó nélkül bólintott. Chouji és Tenten mentek előre, fedezték a két Byakugan használót, aki egymástól csupán néhány méterre folyamatosan pásztázták a körülöttünk lévő falakat és a plafont, olyan hely után kutatva ahol ellenség lapulhatott volna. Naruto és Shino haladtak a Hyuugák mögött, nekem pedig nem volt sok választásom, így hát megint Lee mellett kellett haladnom, közvetlenül Naruto mögött. Az én hátamnál Tenten és Ino haladtak, utánuk Shikamaru és Shino, majd végül Yamato és Kakashi, akik a hátunkat fedezték arra az esetre, ha valaki sunyi módon hátulról akarna támadni.

- Találtatok valamit? - súgta oda Hinatának Naruto, mire a lány arca azonnal rákvörösbe futott át és szótlanul ingatni kezdte a fejét.

- Ha itt is vannak, jól elbújtak. - jegyezte meg Neji a másik helyett - Érdekes... fentről még látni lehetett a chakrájukat, de most... mintha a föld nyelte volna el őket. - értetlenül megrázta a fejét, és ha ez lehetséges, a szemei körüli erek és izmok még nagyobbra duzzadtak. Megpróbálja megnövelni a Byakugan hatótávolságát.-fejtettem ki magamban a dolgot.

- Lehet, hogy éppen rejtőzködnek. - vetette fel Tenten halkan, hogy egészen biztosan ne hallja őt meg senki.

- Ilyen jól? - kérdezett vissza Neji - Kötve hiszem. Az én szemeim elől nem menekül senki.

- Ezek mintha mégis meglógtak volna. - Naruto tettetett morfondírozással vakargatta az állát, akár egy igazi filozófus. Neji egyetlen "Ch"-vel le is rendezte Naruto beszólását és tett két-három gyors lépést a folyosó vége felé.

- Négyszáz méterre innen le fog kanyarodni az út, egyszer jobbra és egyszer balra. Merre menjünk? - tudakolta Hinata, aki már jó ideje nem szólt egyetlen szót sem.

- Ketté kell, hogy váljon a csapat. - jelentette ki Kakashi.

- Aligha hinném, hogy az jó ötlet. - fordultam meg, a vállam fölött beszélve a senseiemhez – Múltkor, amikor Orochimaru egyik rejtekhelyén jártunk, akkor is kettévált a csapatunk. De ezzel csak azt értük el, hogy szétszakadtunk és többé nem találtuk meg a többieket. Én nem gondolom, hogy ez jó ötlet lenne. - Yamato egyetértően bólogatott, sőt, még Naruto is egyetértett velem.

- Nem lesz rá szükség. - jelentette ki Neji hirtelen, olyan hirtelen és ráadásul olyan hangnemben, hogy az egész csapat egy emberként torpant meg, pontosan az elágazásnál - Hinata látod, amit én? - a Hyuuga lány alig észrevehetően bólintott – Chakra forrás balra, úgy négyszáz méterre. - jelentette ki semleges hangon - Az egyén chakrája túl nagy ahhoz, hogy ez Sasuke legyen. - tette hozzá.

- Akkor vagy Kabuto vagy Orochimaru. - bólintott Lee - Gai sensei ha ezt látnád... - sóhajtott fel, műkönnyeket csalva a saját szemeibe. Megforgattam a szemeimet és előresétáltam Hinata oldalára, aki megkövülten meredt a folyosó sötétségébe. Ez is egy tipikusan olyan folyosó volt, aminek nem volt vége, csak futott bele a végtelen messziségbe. Nem kellett sokat várnunk, hogy kiderüljön, pontosan melyik ninjával is van dolgunk az említett kettő közül. Egy hosszú, hófehér pikkelyes kígyó tört magának utat a kövön. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha támadni akarna, komótosan kígyózott a kövek illesztései között, néha-néha kidugva a nyelvét és szisszenve egyet.

- Ez egy csapda! - kiáltott fel Tenten, azonban túlkésőn. Még mielőtt bárki bármit tehetett volna, a fehér kígyó dagadni kezdett. Egyre csak kövérebb és kövérebb lett, mígnem egyszer csak egy hatalmas durranást követően fel nem robbant. Yamato reakcióideje, mint mindig, ezúttal is lenyűgözött engem, favédelmet épített elénk és megóvott minket a robbanás mindent elsöprő erejétől.

- Nocsak-nocsak, hát már megint te? - ezt a hangot soha sem tudtam volna kiverni a fejemből. Nem tudtam volna senki máséval összetéveszteni, nem tudtam volna félreismerni, egyszerűen csak tudtam, hogy ez ő. Nem volt túl mély, mégis rekedtes, gunyoros, mintha mindenkiből csak viccet akarna csinálni, miközben beszél. Yamato faépítménye lebomlott, szemeim elé kerültek a kígyószemek, az azokhoz tartozó sápadt bőr, a hosszú nyelve és ruházata, a lila övével és minden más undormányával együtt.

- Orochimaru, te szarházi! - ordította el magát Naruto, ezzel viszont csak annyit ért el, hogy a férfi mosolya, ha lehet, még szélesebb lett. Egyik kezét csípőre tette, másikkal pedig máris támadásba lendült. Kígyók ezrei törtek maguknak utat a ruháján keresztül, kiszöktek a ruhaujjából, a mellkasán keresztül kúsztak ki, a torkában öklendezte fel őket. Tenten azonnal támadásba lendült, kunaikések tengerét zúdította rá az esztelenül tekergő jószágokra. Nejinek alig kellett kettőt pördülnie, hogy a jól ismert chakra örvényének segítségével a rá támadó kígyók fejeit szedje. Naruto kevés sikerrel ugyan, de robbanó kunai késeket dobott a kígyók közé, amelyek ugyan fogytak, de valamiért mintha mindig egyre több és több érkezett volna belőlük. Hány rohadt kígyója van ennek a palinak?! - kérdeztem meg magamtól. Még mielőtt a kígyók elérhettek volna minket, végül valahogyan mégis elfogytak, csupán néhány döglődő példány hevert még a talajon.

- Most én jövök... - vigyorodott el a szöszi, aki előttem állt és mindaddig inkább csak külsősként követte a történéseket - Kage Bushin no Jutsu! - kiabálta el magát. Összesen négy klón jelent meg a háta mögött, majd amilyen villámgyorsan érkeztek, olyan villámgyorsan is kezdtek el rohanni Orochimaru irányába. Shikamaru terve máris áttért a gyakorlatba. Orochimaru egy fölényes mosollyal, puszta kézzel csapta szét a klónokat, akik köztudottan rettenetesen sérülékenyek voltak. Naruto chakrát gyűjtött az egyik kunai késébe és megindult Orochimaru irányába. A férfi még mindig csak nevetett, olyan könnyűszerrel csapta szét Narutót mintha csupán egy játékszer lenne. Mindannyian bénultan álltunk ott, hiszen noha mi tudtuk, hogy mi a helyzet, de az ellenségnek nem kellett tudnia, hogy mivel van dolga. A földön keverő, sebesült Naruto viszont hirtelen köddé vált. Shikamaru körül-belül már tíz perce elnyújtott árnyéka hirtelen elérte Orochimaru lábát. Még akkor elkezdett az ellenség felé kúszni, mikor Naruto először idézte meg a klónokat.

- Mi a...? - próbált volna mozdulni, de nem ment neki. A háta mögül hirtelen ismét két Naruto tűnt fel, ezek közül az egyik pedig ráadásul az igazi is volt. Egy Rasengan villogott a markában, fényesen és feltűnően. Orochimaru szemei tágra nyíltak, mikor a Rasengen belefúródott a hátába. A lökéshullám hatására az épület megremegett, majd végül beomlott a fejünk felett. Ijedten ugrottunk félre a ránk zuhanó törmelékdarabok elől, az általam sokkal kellemesebb látványnak ítélt tégladarabok egyesével zuhantak le a földre.

- Ezt kapd ki! - kiabálta el magát Naruto örömében, feloszlatva az Árnyék Klónokat. Ellenségünk előrebukott a téglákon, arcára azonban a puszta megvetés és szórakozás gunyoros mosolya fagyott. Még mielőtt megkérdezhettem volna magamtól vagy bári mástól hogy ennek mi volt az oka, a látszólag halott Orochimaru szája hatalmasra tágult és egy teljesen új, karcolásmentes és undorító nyálkától csillogó férfi jelent meg, régi testét úgy hajítva utána maga mögé, mintha csak egy takaró lett volna, amellyel elrejtőzött a kíváncsi szemek elől. Egyetlen másodperc alatt támadásba lendült, kígyózó mozdulatokkal kerülte ki Narutót és egyenesen felénk kezdett el kúszni. Szinte nem is vett tudomást a bőrébe fúródót kunaikésekről, melyeket Tenten idézett meg. Egyre közelebb ért, majdhogynem érezni véltem már a hüllőkre annyira jellemző, édeskés bűzt, a halál szagát, ahogyan én inkább ismertem. Sokszor éreztem már ezt a szagot, a kórházban, a boncteremben. Utáltam.

Mindenféle gondolkodás nélkül elkezdtem chakrát pumpálni a jobb öklömbe. Láthatóan Orochimaru nem rám pájázott, sokkal inkább a mögöttem álló Kakashira vagy pedig Yamatora, bár az is lehet, hogy valamelyik bajtársamat akarta végleg kivonni a forgalomból. Chakrától duzzadó kezemet a hátam mögé rejtettem, úgy tettem mintha kész lennék kivédeni a támadását, de jelét nem akartam mutatni annak, hogy én készen lennék rátámadni.  Lee máris készenlétben volt, tökéletesen felkészült arra, hogy kirúgja még a szuszt is ebből az alakból, még akkor is, ha az az életébe kerül. Tudtam, mert ismertem ezt a tekintetet, ismertem már Lee támadásait, mint a rossz pénzt, tekintve, hogy nem voltak túl változatásak a támadásai. Csodáltam a ninja képességeiért, de ez egyszerűen így volt és kész.

- Pusztulj! - sziszegte Orochimaru, Yamato-kapitány felé kapva villás fogaival. Ennyi volt, elérkezett az én időm. Villámsebességgel rántottam előre a karjaimat és minden erőmet bevetve a lehető legnagyobb ütésemet mértem a támadó oldalába. A férfi nyálat köpött, kistányérnyira tágult szemekkel meredt maga elé egyetlen pillanat erejéig, majd az oldalfalba fúródva minimum még húsz métert repült azon túlérve is. A fejünk fölött a tiszta égbolt kéksége elvakított engem. Fák gyökerei és ágai hullottak ránk, ahogyan az aljzat megadta magát az erőnek, mellyel Orochimarut messzire repítettem

- Ügyes. - bólintott Shino elismerően. Alig hogy ez a mondat elhagyta a száját kabátja minden egyes hajlatából bogarak százai emelkedtek a magasba és indultak el a földön keverő Orochimaru irányába. Nemrégen újságolta, hogy a klánja új támadó bogarak tulajdonába jutott, melyek mérget fecskendeznek az áldozatba, lezsibbasztják azt és mozgásképtelenné teszik őt, ezzel időt nyerve egy új támadásra. Shikamaru terve eddig a pontig tökéletesen funkcionált. Viszont csak ezután következett a neheze!

Sajnos azonban Naruto forró feje ismét csak bajba kezdett sodorni minket. A srác ahelyett, hogy Shinora hagyta volna a támadást, ahogyan az a tervben is állt három másik klónnal a sarkában futni kezdett Orochimaru felé, akire ezernyi törmelékdarab zúdult a barlang beomlását követően.

- Naruto! - kiabált utána Kakashi - Pontosan ettől tartottam. - sóhajtott fel, majd mindenféle figyelmeztetés nélkül a szöszi után eredt. Én és Hinata is elindultunk, a hátunkat Neji fedezte. A semmiből hirtelen egy halk puffanás ütötte meg a fülemet a hátam mögül. Sai magasba emelkedő tinga baglya széles árnyékot vetett a harcterületre. Yamato kapitány is utánunk eredj, Chouji, majd pedig Ino is követni kezdte a kis társaságot, utolsóként pedig Lee rohant oda hozzánk, se perc alatt behozva a lemaradását.

- Nem lesz ez így jó! - kiabálta el magát Shikamaru, hogy mindannyian tisztán érthessük minden egyes szavát - Naruto állj meg! - a srác azonban mintha hirtelen megsüketült volna. Olyan vehemenciával kezdett bele egy új Rasengan megformálásába, mint ezelőtt még soha. Félő volt, hogy ha nem vigyázunk, Naruto kyuubi chakrája ismét átveheti felette az uralmat, és akkor már nem lesz mit tenni, kénytelenek leszünk harc helyett annak elfojtására koncentrálni, ez pedig egy nagyon nagy kockázatot igyénlő feladat lett volna. Mindeközben Shino bogarai úgy telepedtek rá Orochimaru testére, mintha egy illatos virágot kezdtek volna el megrohamozni az éhes méhek. Félelmetes volt nézni, ahogyan a teste egyetlen, hatalmas, zümmögő, fekete gömbbé alakult át.

Ekkor azonban olyan váratlan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam volna. A talpam alatt a talaj remegni kezdett, törmelékdarabok és földgalacsinok szelték át a levegő, forró sűrűségét. Mindannyian egy emberként fordultunk meg. Orochimaru megnyúlt nyaka a föld alól bukkant elő, a végén a fejjel, amely egyenesen mögöttem tekergőzött és gúnyos vigyorral az arcán nézett végig mindannyiunkon. Gondolkodás nélkül gyűjtöttem egy kevés chakrát a lábamba és egy pörgő rúgással a földre kényszerítettem. Különös... csaj a feje. - morfondíroztam magamban. Ahogyan egy percre magam mögé pillantottam rá kellett jönnöm, hogy a férfi testének többi része még mindig Shino bogarainak takarásában van. De akkor mégis hogyan...? Orochimaru feje a földbe fúródott, lyukat vájva magának a kemény kőtörmelék között. Ino kihasználta az alkalmat és néhány shurikent eresztett az időközben már nem is fekete, hanem vörös hajú férfi koponyájába. A fejbőrén keresztül undorító, ragacsos, bordó vér lepte el a fejét, nem az a fajta friss piros vér, amely a sebekből szokott szivárogni. Ez a vér úgy nézett ki mintha már réges-régen elkezdett volna alvadni. Még a hideg is kirázott tőle. Dühödten kaptam elő egy kést és a vékony nyakat, amelyen a feje lógott egyetlen erőteljes és pontos célzással leválasztottam a testéről. A fej abban a pillanatban köddé vált.

- Shino! - kiabálta el magát Lee, de már késő volt. A fiú a lökéshullám hatására egyenesen a szemközti falnak repült és hatalmas puffanással érkezett meg. Ino egyetlen másodpercet sem tétovázott, képzett orvosi ninja módjára rögvest a szemüveges fiú segítségére sietett, útközben máris megpillantottam a zöld buborékot a markában, melyre szüksége volt ahhoz, hogy Shino ismét talpra állhasson. Némely orvosi ninja rossz szokása volt, hogy még jóval azelőtt elkészítette a kezében a chakra gömböt, még mielőtt egyáltalán bevethette volna azt. Ennek egyetlen előnye volt, még pedig hogy kevesebb ideig tartott begyógyítani egy sebet. Minél több gyógyító természetű chakrát halmozott fel ugyan is a gömbben, annál gyorsabban gyógyultak be a sérülések. Orochimaru halott bogarak ezrei alól ásta ki magát. Szélesre tárt szájából ismét egy új, makulátlan Orochimaru bukkant fel.

Most mégis mi lesz velünk, shannaro!?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés