- Ez gyerekjáték lesz nekünk! - rikkantotta el magát Naruto, egyik lábát máris a következő faág felé nyújtva.

- Nem rohanj előre Naruto, nem lesz ez olyan egyszerű! - kiabált utána Kakashi, de mindhiába. Mint mindig, túlságosan is izgatott lett attól a feladattól, hogy kutassuk fel Orochhimaru rejtekhelyét. Sajnos habár nem volt túl sok értelme - hiszen havonta változtatta meg a tartózkodási helyeit, hogy biztosan ne akadjon rá senki - de akárhányszor szóba került az a férfi, Naruto első dolga volt, hogy majd' kiugorva a bőréből, mindenkit megelőzve elsőként vesse bele magát a veszélyekbe, anélkül hogy egyáltalán lett volna egy terve róla hogy hogyan. Éppen ezért áldottam az eget hogy Shikamaru is ott volt velünk, méghozzá teljes életnagyságban. Közvetlenül mellettem Hinata ballagott, álmodozva nézve a fent, a fák dús lombjai között ugrándozó srácot. A másik oldalon Chouji és Ino haladtak, mellettük Neji és Tenten, utánuk Yamato-kapitány, Sai és Shino, a sort pedig Lee zárta. Mióta nem is kevés felesleges akciót indítottunk Sasuke megkeresésének érdekében, a dolgok úgy alakultak, hogy a Hokage teljes joggal fel akarta függeszteni a kutatásokat, hiszen nem volt már sok értelme feleslegesen ninjákat halálba taszítani egy olyan célért, melyre időközben már nem tudtunk olyan sok időt fordítani. A Tűz Országát majdhogynem háborúba taszítottak, az Akatsuki folyamatosan zsebeli be a Bijuu-kat, ráadásul Naruto minden bizonnyal az egyik legerősebb Jinchuuriki, akit a világ valaha látott, mindemellett pedig még mindig nem zárhatjuk ki a tényt, hogy háború áll a küszöbön. Ezek mellett pedig még Sasukéval is foglalkozni szinte lehetetlen volt.

Már én sem szenteltem olyan sok időt és energiát mindezeknek a küldetéseknek. Belefáradtam a megmásíthatatlan érzéseimbe és abba, hogy ezek minden alkalommal súlyosabbak lesznek, ha szembe találom magam Orochimaruval, Kabutoval, vagy akár magával Sasukéval. A világ olyan kicsi, mindig meg fogjuk találni egymást, ebbe már belenyugodtam. De nem állt szándékomban belerohanni a fájdalomba, mint egy csapdába. Ahhoz mindenféle szerénykedés nélkül bevallom, túlságosan is intelligensnek vallottam magamat. Mégis belementem, mikor azt mondták nekem, hogy vállaljam el a küldetést. Ez volt az utolsó. Az utolsó esély, hogy megpróbáljuk visszahozni őt erőszakkal, az utolsó esély, hogy én is bebizonyíthassam, hogy nem volt hiábavaló az edzésem, melyet folytattam. Tudtam, hogy ezúttal nem hibázhatok, csakhogy nem igazán izgatott engem a küldetés kimenetele. Sokan voltunk, jelentős túlerőben voltunk még úgy is, hogy Orochimaru minimum húsz életerős konohai ninjával ért fel, de ez nem számított. Mi itt mindannyian kettővel értünk fel, Naruto pedig legalább hárommal.

Mint mindig, ezúttal is láttam magam előtt Sasuke arcát, ahogyan az úton haladtam. Ki tudja hány kilométert hagytunk már magunk mögött és ki tudja, hogy még hány állt előttünk, de nem éreztem sem időben, sem pedig a lábaimban. Hiába mondogattam magamnak, hogy nem érdekel engem a cél, amely előttünk lebeg, de be kellett látnom hogy ha nem is annyira mint régen, de bizonyos értelemben még mindig szívesen visszarugdosnám őt a fenébe a faluba! Sasuke hasznos volt mindannyiunk számára. Naruto miatta erősödött meg, én miatta kutattam fel Tsunade-samát hogy tanítson meg engem egynéhány dologra. Kakashi és Yamato miatta kezdte el edzeni Narutót, Jiraiya miatta vitte el Narutót edzeni, már ki tudja hányszor. Az életünk nem volt olyan, mint volt, még mielőtt ő elment volna. Betegesnek tűnt, hogy mennyire függ a hangulatunk attól, hogy milyen emberekkel vesszük körül magunkat. De Sasuke különleges volt mindannyiunk számára. Naruto első komoly köteléke, az én első szerelmem. És észre sem vette, nem is tudta, hogy minek tesz ki minket, mert nem volt képes átérezni a fájdalmunkat. Néha még abban is kételkedtem, hogy vannak-e egyáltalán érzései vagy bármi mása, amiben megfoganhattak volna az érzések.

- Kell egy stratégia. - jelentette ki Kakashi, nem sokkal azután hogy aznap alkonyatkor letáboroztunk az úttól nem messze az egyik szimpatikusnak tűnő facsoport tövében. Shikamaru rögtön egyetértő bólogatásba kezdett, még Naruto is, aki általában nem megtervezni, hanem kivitelezni szerette az akciókat, kelletlenül ugyan, de úgyszintén helyeselni kezdett. Ő is tudja, hogy ez az utolsó esélyünk. - tűnődtem el magamban a szöszit nézve.

- Mivel feltehetően túlerőben vagyunk Orochimaruval szemben, ezért az előny nálunk van. -jelentette ki a Nara-gyerek, végignézve a meglehetősen nagy létszámú csapaton. Ha belegondolok, hogy eredetileg Tsunade még nagyobbra akarta tervezni a csapatot... sajnos azonban Kiba, Akamaru és Gai sensei egy másik küldetésen vettek részt, ami ugyan sajnálatos volt, viszont közel sem annyira mint az, hogy megint egy csapatba kerültem Leevel. Nem szerettem. Jó, persze, mindig barátságos volt velem és tudtam, hogy kölcsönösen megvédenénk egymást a bajban, elvégre barátok vagy mi a fenék vagyunk, arról már nem is beszélve, hogy ezúttal bajtársak is. De az agyamra tudott menni a megannyi szerelmes versével, a szónoklatával, a "Fiatalság Erejével", amit ő annyira szeretett, na meg persze a rajongásával, amit úgy mondhatni ki nem állhattam. Nem hibáztattam érte, elvégre úgy hiszem én is pontosan ilyen voltam, mikor Sasuke körül találtam magamat. Átéreztem a saját vak szenvedélyemet...

- Ne bízzuk el magunkat. - szólt közbe Neji - Habár nekem még nem volt szerencsém harcba keveredni Orochimaruval, de az alapján, amit a felderítő csapatok árultak el biztosra veszem, hogy a túlerőnk ezúttal nem jelent sokat. - biztosított minket, felettébb lehangolóan.

- Igazat kell neki adnom. - bólintott Yamato is - Láttam már mire képes Orochimaru, ha rátermett ellenféllel van dolga. Amikor Naruto harcolt ellene bevetette minden tudását és biztosra veszem, hogy még mi sem leszünk elegek ellene, ha nincsen meg a megfelelő stratégiánk.

- Szükségem lesz egy kevés időre. - sóhajtott fel Shikamaru - De először... Naruto és Yamato. -nézett a két említettre. Mind a ketten érdeklődve kapták fel a fejüket - Valamint Sakura és Sai. -tette hozzá, felénk pillantva - Közületek csak egy személy harcolt vele, de mégis tudnom kell róla mindent. A megjelenéséről, a harci stílusáról, egyszerűen mindent. - mind a négyen bólintottunk és belefogtunk az elbeszélésbe. Leginkább Sai és Yamato tudtak beszélni, hiszen ők ketten figyelték a harcot egész végig. Sai megfigyelőposztként körözött a levegőben, Yamato pedig a faklónja segítségével kísérte végig a történteket. Naruto tudásával nem sokra mentünk, hiába hogy a saját bőrén tapasztalta meg Orochimaru félelmetes erejét, de sajnos egyetlen momentumára sem emlékezett a harcnak, hiszen végig a Kyuubi chakrája tombolt benne, amely bekebelezte az elméjét és minden más érzékét is. Így hát Shikamaru csak azzal tudott kezdeni valamit, amit a két másik mesélt neki.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy rengeteg tiltott technika birtokában van. Idéző technikákat használt, a testrészeit ki tudta nyújtani, kígyók egész hadseregét irányította. - mesélt a vérfagyasztó harc részleteiről Yamato-Kapitány.

- Közel és távolharcban egyaránt jeleskedik, bár úgy vettem észre, hogy inkább a távolharcra specializálódott. - tette hozzá Sai fontoskodóan.

- Tehát közelharcosokra lesz szükségünk. - bólintott Shikamaru.

- Nem olyan könnyű közel kerülni hozzá, mint hiszed. - jegyeztem meg, a fejemet ingatva.

- Neji, Hinata, Sakura, Lee...-számolt össze minket Shikamaru - Ti mind kelletek majd a támadásban, de szükségünk lesz majd el elterelésre is. Egyesített erővel kell támadnunk, különben minden hiábavaló. - mindezek után Sait kérte meg, hogy rajzolja le a teljes támadási tervet. A félkész terv ugyan csak egy nyers vázlat volt, mégis zseniálisabb volt, mint bármi, mint amit én évtizedek alatt ki tudtam volna találni. Soha sem hittem magamról hogy hülye vagyok, de ahogyan elnéztem a Nara srácot biztos voltam benne - legalább is néhány rövid percig egészen biztosan, ha nem is egész további életemben - hogy én csak egy hülye kislány vagyok. Bár nem voltam benne biztos, hogy jót tesz-e valaki önbecsülésének Shikamaruhoz hasonlítania magát...

A támadási terv nem lett azonnal készen. Több napig talpaltunk, mire az készen lett és valóban azt mondhattuk, hogy senki sem tudna legyőzni minket, még akkor sem, ha ezer főt számláló hadsereggel lépne színre. Nem néztem ugyan bizakodva az elkövetkező küzdelemre, de abban biztos voltam, hogy nem eshet nagy bajunk. Ilyen kiváló ninjákkal a hátam mögött nem éreztem volna magamat nagy veszélyben, még úgy sem, hogy tudtam, Orochimarunak csak a kisujját kellene megmozdítania, és én máris halott vagyok!

Harmadnap estéjén egy apró tó partján vertünk tanyát. Az éjszaka felhőtlen volt, a hold csak úgy dagadni látszott a rengeteg erőtől és fényesen világította meg a környező erdőket. Naruto minden erejével azon volt, hogy dolgozzon még egy keveset a legújabb technikáján, éppen ezért megkérte Hinatát, hogy eddzen vele egy kicsit. Hogy megnehezítsék a dolgot, a tó vizén kezdtek el harcolni, ami tulajdonképpen egyetlen okból nem volt jó ötlet. Hogy Hinata nem tudott volna ártani Narutonak, már attól is teljesen elpirult, ha a srác hozzáért, így hát nem is volt kérdéses, hogy ki lesz majd az, aki ujjongva fogadja, hogy sikerült leterítenie valakit a kiváló közelharci technikájával. Hinata paradicsom vörös képpel merült el a hűs habok között, és mivel láthatóan Naruto csak annyira vágta a történteket, mint amennyire egy tyúk vágna egy matekfeladatot, Neji volt kénytelen felhozni szegény rokonát a tó mélyéről.

- Idióta vagy Uzumaki. - köpte oda neki a Hyuuga srác, miközben rám bízta Hinatát, hogy segítsek rajta egy keveset. Szerencsére nem nyelt vizet, csupán a levegőhiány fullasztotta őt ki egy kicsit, na meg az az ájulás közeli állapot, amibe mindig került ha Narutóval volt dolga.

Egy kunai kés szelte végig a levegőt a fejünk fölött. Az éppen Narutót a földbe tiporó Nejinek alig akadt alkalma elugrani előre, még mielőtt az egyenesen az oldalába fúródhatott volna. Sasszemeivel azonnal a kés tulajdonosa után kezdett kutatni. Hirtelen az egész csapat harcra készen, megmerevedett tagokkal kémlelte a levegőt, egészen addig ameddig Tenten el nem nevette magát.

- Túlzás volt? - tudakolta két hatalmas nevetőgörcs között. Mindannyiunk halántékán megkezdte az útját lefelé az a bizonyos vízcsepp, Neji pedig megszégyenülve csatlakozott a társaságunkhoz. Valószínűleg már megtanulta, hogy mit próbál neki üzenni Tenten ezekkel a felettébb sajátos, titkos jelekkel. Üzenete ezúttal valószínűleg arra vonatkozott, hogy ne ölje meg szegény csapattársamat még idő előtt. Hozzátenném megérdemelte volna!

- Ki akar először őrködni? - nézett végig a társaságon Yamato, mikor mindannyian aludni készültünk. Hiába hogy több kedvem lett volna inkább elnyúlni a hűs fűben és elkezdeni számolni a csillagokat a fejem fölött elterülő végtelen, tiszta égbolton, de nagyon jól tudtam, hogy felesleges lenne. Nem gondoltam volna, hogy akár egyetlen szemhunyásnyit is fogok tudni aludni. Az elmúlt napokban úgy éreztem, hogy figyelnek. Lehet, hogy ez csak egy hülye női hóbort volt, amelyet inkább el kellett volna felejtenem, viszont az is lehet, hogy valamiféle hülye ninjutsu vagy genjutsu hatása alá kerültem, de már napok óta magamon éreztem valaki, vagy valakik szemeit. Nem érzékeltem chakrát. Nem tudtam volna megmondani, hogy melyik irányban vannak, vagy hogy hányan vannak, de láthatóan egyedül én vettem észre belőle valamit. Mindenki más gyanútlanul sétált el mellettem minden nap, észre sem véve a nyugtalanságomat. Alvásképtelenségem másik oka pedig minden bizonnyal maga a cél volt, Sasuke, az Uchiha, akit egyszerre szerettem volna jó szorosan magamhoz ölelni és még a szuszt is kiverni belőle. Utáltam őt azért, hogy nem tudom őt utálni. De amit még jobban utáltam azok az érzéseim voltak, azok a sunyi kis alattomos jószágok, akiket két lábbal tapostam volna agyon, már ha ez egyáltalán lehetséges lett volna. Így hát a magasba emeltem a kezemet és vállalkoztam az első őrségemre.

Egy apró sziklát választottam magamnak, amely éppen elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen leülhessek rá és a környező sötétséget kémlelhessem rajta ülve. A füleimmel csupán az éjszakai állatok neszelését hallottam, a szaglásom pedig természetesen csődöt mondott, elvégre erre sajnos senki sem tanított meg engem. Minden nyugodtnak tűnt a vidéken. A Tűz Országában régóta nem voltak már háborúk vagy csaták, inkább csak kisebb összetűzések ellenséges klánok vagy népcsoportok között, amelyek néhanapján elnáspángolták egymást. Így hát egészen biztos voltam benne, hogy mint az eltelt napok, ez és a következő is teljesen nyugodtan fog majd eltelni. Így is feleslegesnek éreztem az őrséget, csupán Yamato-kapitány paranoiás természete miatt döntöttünk úgy, hogy "jobb félni, mint megijedni" alapon eleget teszünk a kérésének és minden este egy, vagy kétszemélyes őrséget fogunk felállítani, hogy biztosan ne történhessen velünk semmi sem.

- Mi van veled mostanában? - törte meg a kísértetiesen nyugodt csendes egy halkan suttogó hang. Ijedten nyúltam az övtáskám után, hogy előkapjak magamnak egy kést vagy valamit, amivel védekezhetek, viszont még mielőtt erre sor kerülhetett volna kiderült, hogy csak Ino volt az, aki megszólított engem. Gondolkodás nélkül leült mellém a sziklára, felhúzta a lábait és alaposan végigkémlelte az eget.

- Neked nem kellene aludnod? - tudakoltam, hozzá hasonlóan fojtott hangon, hiszen nem állsz szándékomban felkelteni az alvó csapatot.

- Nem te vagy az egyetlen, akinek nem megy. - sóhajtott fel kimerülten - Rá gondolsz? - nem is kellett őt nevén neveznie, pontosan tudtam, hogy kire utalt ez alatt a mondat alatt.

- Igen. - bólintottam - És feltételezem te is. - sandítottam rá, kutakodóan végigmérve őt magamnak. Még mindig sokkal szebb és csinosabb volt, mint én. Még mindig irigyeltem tőle az aranylóan szőke tincseket, a kecses, légies, erőteljes és mégis vékony alakját és a végtelen magabiztosságát, amivel rendelkezett, még ha lehetséges is hogy már régen utolértem őt ilyen téren. De a lányok már csak ilyenek...

- Szerintem már nem úgy, mint ezelőtt... - válaszolta lehangoltan a földre szegezve a tekintetét. Értetlenül fordítottam felé egész fejemet, hogy ne csak szemem sarkából nézhessem őt. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, jó ideig azonban úgy tűnt, nem is fogok választ kapni a fel nem tett kérdésemre.

- Miért gondolod? - összeszedve minden bátorságomat végül rákérdeztem. Nagyon is jól tudtam, hogy mind nálam, mind pedig Inonál nagyon kényes terület volt ez az egész. Kicsi korunkban olyan jóban voltunk, olyan sokszor játszottunk együtt, Ino pedig annyit segített nekem hogy önbizalmam lehessen és megértsem a saját agyam működését. És egyetlen hülye okból, egyetlen ember, egy fiú miatt, aki még csak észre sem akart minket venni, elkezdtünk versengeni egymással és hamarosan halálos ellenségnek tituláltuk a másikat, holott nem is olyan régen még együtt dobáltuk a shurikeneket a céltáblákra, hogy egyszer majd pazar ninják lehessünk. Hülyének éreztem magamat, ez pedig csak még egy ok volt, hogy úgy érezzem, igazán el kellene már kezdenem gyűlölni Sasukét. Csak az volt a baj hogy bármennyire is akartam, nem ment és kész. Gyenge voltam hozzá.

- Szerintem ez már akkor eldőlt, amikor ő elment. - suttogta maga elé rekedtes, kifejezéstelen hangon – Kiderült, hogy ki miért szerette őt. Én azért hittem azt, hogy szeretem őt, mert minden lány azt csinálta, és mert jól nézett ki. De ez sajnos nem elég hozzá. - csóválta meg a fejét – Eldőlt, hogy ki az, aki tényleg szereti őt. Látsz te még egyetlen olyan lányt is a faluban, aki úgy szeretné őt, ahogyan te? - sandított rám fejcsóválva. A vér is megfagyott az ereimben, mikor arra gondoltam, hogy mennyi versenytársat szereztem magamnak, mikor kiderült mindenki számára hogy egy csapatba fogok kerülni az akadémia istenével. És hogy én mennyire örültem neki...!

- Én nem is... - kezdtem volna bele valamibe, amit én úgy neveznék, hogy hazugság, viszont Ino még arra sem hagyott nekem elegendő időt, hogy befejezzem a mondatomat.

- Hiába mondod azt, hogy nem szereted, de ettől még nem lesz könnyebb harcolni vele. Szereted őt, jobban, mint én azt valaha is tettem. - olyan hülye érzés volt az egész. Igazából talán szégyellnem kellett volna magamat, amiért egy olyan emberbe vagyok szerelmes, aki elárulta a faluját, betegesen bosszút akar állni a testvérén és megpróbált megölni engem és a bajtársaimat, ki tudja hány alkalommal. De még ezek után sem tudtam nemet mondani a valódi érzéseimnek - De hogy őszinte legyek nem irigyellek érte. - tette hozzá kesernyés mosollyal a szája sarkában - El tudom képzelni, milyen borzalmas lehet.

- Az. - bólintottam rá szinte azonnal - Ha tehetném, azt mondanám, hogy tévedsz. - jegyeztem meg, savanyúan felnevetve saját magamon - Csak az a baj hogy teljesen igazad van. - mondatom végén az ég felé emeltem a tekintetemet és megpróbáltam megkeresni a csillagképet, amelyet minden este nyomon szoktam követni, ha éppen nincsen jobb dolgom, ha nem talál rám az álom és ha a gondolataim egymás után próbálnak túltenni magukon hülyeségeiket tekintve. Olyankor csak megkeresem a kisgöncöl farkát és ezer meg ezer alkalommal végigkövetem őt, megkeresem a következő csillagképet és a következőt és a következőt... De mindig a göncölnél kezdem. Viszont ezúttal valamiért nem sikerült megtalálnom, a szemeim csupán céltalanul ugráltak egyik fényes pontról a másikra. Ino szavai túlságosan is elterelték a figyelmemet ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni akár a csillagképeket, akár bármi mást illetően, aminek lehetőleg nem is kellett hogy köze legyen Sasukéhoz vagy Orochimaruhoz.

- Tegyünk róla, hogy átérezze. - kacsintott rám. A hirtelen boldogságának és elszántságának nem értettem az okát, elvégre éppen egy perccel ezelőtt még azon kesergett, hogy mennyire, de mennyire nem volt szerelmes Sasukéba. Narutóra emlékeztetett engem. Pontosan olyan volt. Az egyik percben még szomorú, a másikban pedig szinte szétcsattan a végtelen energiától és bátorságtól, amiről újra és újra tanúbizonyságot szokott adni, ha együtt vagyok vele. Csodáltam érte minden egyes alkalommal! - Érezze át hogy min mentél keresztül már attól a perctől fogva hogy elment. Mutassuk meg neki hogy mi mindent vesztett veled, Plakáthomlok. - biztatott fel engem, egészen addig, ameddig az én arcomon is feltűnt egy bizakodó és kalandvágyó mosoly. Oh, igen, milyen igazad van! - visította belül egy hang - Olyat kap, mint eddig még soha senkitől, shannaro!

- Úgy lesz, Ino-malac. - válaszoltam nevetve. Ino is felkuncogott, majd egyre hangosabban és hangosabban nevetett, míg már a hasunkat fogtuk és próbáltunk uralkodni magunkon, hogy nehogy felkeltsük a réten szétszóródva heverő társaságot. Naruto mocorogni kezdett a hálózsákjában, ezzel egy időben pedig én is abbahagytam a nevetést és csak egy széles mosolyt hagyott maga után.

Nem akartam többé tehetetlen és elesett lenni, egy lány, akire mindig a bajtársainak kell vigyáznia. Nem azért edzettem, hogy kudarcot valljak. Magamban pedig máris megesküdtem, hogy bármi áron, de vagy kinyírom, vagy pedig erővel, de visszarángatom az Uchihát Konohába. Élve vagy halva, de többet nem fog álmatlan, végigsírt éjszakákat okozni nekem, nem volt többé értelme könnyeket hullajtanom érte. Narutoéhoz hasonlóan, én is megtaláltam a Ninja utamat. Az édes bosszú útját! 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés