Képek a ficchez (katt rá!)
Sakura
Sasuke
Naruto

- Naruto, bízz bennem! - ordítottam a szőkére, amikor az megpróbált megfordulni, hogy lehunyva a szemét maga elé vizionáljon egy kevésbé fájdalmas szituációt. Nem akartam, hogy így végződjön, utáltam magamat, amiért nem voltam képes megóvni senkit. Sem őt, sem a többieket, sem senki mást, és gyűlöltem, hogy mennem kell a saját fejem után, mint egy eszelős. De meg kellett tennem. Ha ez volt az ára annak, hogy visszahozhassam őt és megmenthessem, még mielőtt ő rátehette volna a mancsát és megsebezhette volna őt, muszáj voltam tenni valamit. Naruto nem tehette meg. Ő nem volt hozzá elég erős. És fizikailag én sem voltam hozzá elég erős. Legalább is most még nem. Rájöttem, hogy itt nem arról van szó hogy mekkora ütést tudok mérni rá, vagy hogy ő mekkora chakra mennyiséget képes a nyakába zúdítani. Nem azon van a lényeg, hogy milyen hiper-szuper új és modern technikával vonjuk ki őt a forgalomból egy időre. Nem, itt az időzítésen volt a lényeg. Naruto nem túl nagyon időzítő. Ha rajta múlna még ennyi sérüléssel a testén is képes lenne ordítva az ellenségre rontani és még egy utolsó alkalommal megpróbálni a technikáját, még akkor is ha bizonyítottan erősebb emberekkel van dolgunk mint ő. Naruto nem tud időzíteni, mert ő ahhoz túlságosan is türelmetlen. Ki maradt hát? Én vagy Kakashi! De hol van Kakashi?

- Nem hittem volna, hogy ilyet fogsz tenni, Sakura-chan. - suttogta Naruto könnyek között. Életem minden bizonnyal leggonoszabb tettének könyveltem el, hogy képes voltam megríkatni a legjobb barátomat, a bajtársamat, aki számomra majdhogynem olyan volt, mint a bátyám. Már fele annyira sem érdekelt engem a közös cél, mint mikor először ment el. Akkor még minden gondolatom a körül forgott, hogy megerősödjek és Naruto oldalán visszarugdoshassam az áruló seggét Avarrejtekbe. De rá kellett jönnöm, hogy ezt már nem is igazán miatta teszem. Ez már csak Narutóért volt, vissza akartam neki fizetni minden egyes jótettét, amit valaha értem tett, amellyel valaha megvédett engem, felvidított engem és meggyőzött engem arról, hogy a világ fele olyan keserű sincsen, mint én azt hiszem. Minden egyes percet vissza akartam neki fizetni, amelyet együtt töltöttünk el. És tudtam, hogy ez lesz majd a tökéletes fizetség.

- Érted csinálom, baka! - kiabáltam rá magamon kívül a dühömtől. Könnyeim függönyén keresztül csak elmosódott színes pontként láttam Narutót. Három napot kaptam, nem többet. Lejárt. Lejárt mind az utolsó percig, nekem pedig mennem kellett, hiába, hogy még nem nyugodott le a nap, hiába, hogy nem volt alkalmam elköszönni senkitől, vagy megmagyarázni Narutóéknak hogy mégis mire fel csinálom ezt. Nem bukhattam le, valamiért az az érzésem támadt, hogy figyelnek engem, figyelik minden lépésemet és minden mondatomat. Még ezeket a szavakat is csupán félve ejtettem ki az ajkaim közül, azt remélve, hogy ez még nem ok arra, hogy visszamondja az eredeti megállapodásunkat. A nyakam fájdalmasan lüktetett a pecsét alatt, nyelvemen még mindig éreztem az undorító, nyálkás ízt, amelyet ez követett. Remegtem a félelemtől és az izgalomtól, de nem volt mit tenni, muszáj voltam túltenni mindezen, ha nem akartam leszerepelni és lebuktatni magamat már az első percben, ahogyan ismét elé kerülök.

Naruto kék szemei felém irányultak. Hatalmasra tágult, tengerkék szemek és szőke fürtök töltötték be a látóteremet. Soha sem tudtam volna úgy tekinteni rá mint ahogyan az a Hyuuga lány. Nem értettem mit lát benne, mi olyan tulajdonsága van, melyek miatt képes volt fülig belehabarodni a szöszibe. Jól néz ki és barátságos. De itt ki is fújt, minden más tulajdonsága aranyos volt a szememben, de nem éreztem soha azt, amelyet Sasukéval éreztem. Fájt a tudat, hogy ő még mindig próbálkozna, hogy neki még mindig fontos lenne a kapcsolatunk, de meg kellett állnunk és nem mehettünk tovább. Nekem más helyre kellett mennem, és oda nem vezetett el ez az út.

- Sakura-chan... - suttogta megtört hangon. Bűntudatom kezdte felemészteni a szívemet. Ilyet érezhetett ő is, mikor elment? - kérdeztem meg magamtól újra és újra - Átélem ugyan azt mint amit ő is érzett, mikor én voltam olyan hülye mint Naruto most? Erősen rámarkoltam hátizsákom pántjára, olyan erősen, hogy talán még a chakrám nélkül is képes lettem volna nemcsak a táskát, de a ruhámat, sőt, a testemet is millió apró darabra szaggatni - Nem tudom, mit tervezel, de nem akarod elmondani. - látszott, hogy kezdi kapizsgálni mindazt, ami éppen lejátszódott bennem - Csak egy dologra kérlek. - ha nem lett volna teljes szélcsend, egészen biztosan elfújta volna minden egyes szavát a szél, viszont még így is oda kellett figyelnem, hogy megértsem a motyogását. Nem akarta, hogy megremegjen a hangja, nem akarta magát gyengének mutatni. Talán ez volt az egyik és azt hiszem egyetlen jellemvonás, amelyben megegyeztünk egymással - Vigyázz magadra és ne csinálj hülyeséget. - figyelmeztetett engem kemény hangon.

- Nem szokásom. - biztosítottam egy kacsintás kíséretében, mellyel inkább csak a fájdalmamat akartam leplezni. Csak olyan erősnek akartam látszódni amilyen erős valójában lenni szerettem volna, hogy ne fájjanak a szavak a szívem mélyén, hogy képes legyek megbirkózni azokkal a dolgokkal, melyek a mindennapi életemet emésztették fel, valamiért újra és újra. Nem tűntek el hogy nekem nem kelljen újra és újra megmutatnom, hogy mennyire reménytelenül gyenge vagyok. Mi több, ezek a dolgok szabályosan terrorizáltak engem. De ha ez sikerül... ha ezt végigcsináltam... akkor megszabadulok tőlük... akkor nem lesznek ott többé... szabad leszek!

- Ég veled Sakura-chan. - nem vallott Narutora, hogy ilyen könnyen megváljon valamitől. Főleg nem a barátjától. Hősiesen visszatartott könnyeim megkezdték útjukat lefelé az orcámon, mindenféle előzőleges figyelmeztetés nélkül. Hiszen pontosan ezt akartad, vagy nem? - kérdeztem meg magamtól ismét. Igen, azt akartam, hogy ne legyek feltartva. Hogy ne inoghassak meg, de úgy tűnt, hogy mindezek nélkül is képes voltam meginogni. Egy bólintást követően szótlanul hátat fordítottam a jövőbeli Hokage jelöltnek, a tüsi hajú szöszinek a rókafoltokkal az arcán, a narancssárga ruhájával és az akaratos természetével. A Konohából kivezető végtelen, egyenes, fákkal szegélyezett út felé pillantottam, mely csupán mérföldekkel később tért le hét különböző irányba, hogy onnan vezessen el hét különböző helyre. Nekem ezúttal nyugat felé kellett tartanom.

A sűrűsödő sötétségben árnyékom utolsó megnyúlt foszlányai még akkor is Konoha kikövezett sétálóutcáját súrolta, mikor én már elindultam a poros földúton hogy megkeressem azt, amit akartam. Csak sírtam. Olyan voltam, mint egy gyerek, de hálás voltam mindennek, ami elrendezte nekem ezt az egészet. Senkinek sem kellett látnia a könnyeimet. Az árnyékom mögém szegődött. A nap fénye eltűnt a fák között. Az első csillagok felkúsztak az égre. Konohában pedig kigyúltak a fények. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés