Az élet sokféle képen tudatja velünk, hogy mennyire is sorsfordító lehet egy-egy lépés. Esetleg úgy, hogy nem történik semmi, vagy pedig minden egyszerre történik meg az emberrel.

A szürke hétköznapok,amelyet mindannyian ott hordozunk a hátunkon, akár egy hatalmas púpot, fölemészt mindent.

Itt üldögélve a tengerparton miközben lábaim a hűvös sós vízbe lógatom, és a lemenő nap sugarai között, eszembe jut minden egyes pillanat, ami számomra az örökké valóságot jelentette, és jelenti a mai napig is.

Uchiha Sasuke országunk uralkodója, és minden idők legnagyobb császára. 1798 tavaszán, a cseresznyevirágok szirmai között pillantottam meg őt először. Már akkor hatalmas uralkodóként volt hírhedt. Más féléve ült a trónon már, amikor egy aszályos időszakban a nép föllázadt, ugyan is nem volt elég rizs, és búza Japánban. A császár mindent bevetett, még Kínába is küldetett, de ez nem nyugtatta meg az alattvalóit.

Ekkor történt minden. Aznap ismerkedtem meg vele, és Narutoval.

Apámat soha sem ismertem, édesanyám egyetlen egy szót sem említett vele kapcsolatban, és valami oknál fogva, nem is érdekelt. Konoha városának szélén laktunk egy kisebb birtokon. Soha sem értettem, miből tudjuk fenntartani magunkat, hiszen édesanyám mosónő volt, én pedig iskolába jártam, méghozzá a legjobba.

Az óráim végeztével indultam el hazafelé, és ahogyan befordultam az egyik kisebb utcába észrevettem, hogy gyanús alakok kezdenek el követni. Gyorsabbra vettem lépteimet, majd kisiettem a főútra, hátha így lerázhatom őket, de nem tágítottak. A nap már nyugovóra tért, és hűvös szellő fújt arcomba, ami még jobban lelassított.

Hirtelen megtorpantam.

Fogalmam sincs milyen belső késztetést vezetett  arra, hogy megálljak, de megtettem. Párlovas állt meg tőlem pár méterre. Hátrapillantottam, és üldözőim is ugyan olyan megdöbbent tekintettel méregették a lovasokat akárcsak én.

„Most még is mi történhet?”-gondoltam akkor magamban.

Bátorságot véve magamon, az idegenekre pillantottam, és már ekkor biztos voltam magamban. Szerelmes lettem, és ezen senki, és semmi sem tud ezentúl változtatni.

Fekete dús hajába belekapott a szél, amelyet arcába fújt. Sötét szemeivel éreztem, hogy egész testemen végig tekint. Testtartása mindent elárult róla. Nem mindennapi ember.

Leszállt lováról, én pedig teljesen el voltam bűvölve. Annyira, hogy talán még a szám is tátva maradt.

- Mit képzeltek? - hallottam kicsivel távolabbról. - Hajoljatok meg! - parancsolta. Ijedten tértem magamhoz. Letérdeltem a földre, és meghajoltam lába előtt. - Kotródjatok innen! - szólalt meg ismét a katona.

Néma csönd kerekedett körülöttünk, a szél ismét föltámadt. Az éj már leszállt. Én megmoccanni sem mertem annyira rettegtem. De legfőképpen inkább kíváncsivá tett e helyzetem, és óvatosan fölemeltem fejem, közben pedig alaposan végig mértem az előttem álló férfit.

- Kelj fel! - utasított.

Se szó, se beszéd, abban a pillanatban kiegyenesedtem. Legalább más félfejjel lehetett magasabb tőlem. Éreztem, hogy szívem a torkomban dobog, és pillangók repkednek a hasamban. Fölfoghatatlan érzés járta körül egész lényem.

- Felség ideje lenne indulnunk! - szólalt meg a katona. Óvatosan feléje pillantottam. Magas akárcsak uralkodónk, széles vállak, szőke, haj és ég kék szempár. Magabiztos, akárcsak nagyvezére.

- Ki vagy te? - intette felém a kérdését.

- Válaszol, ha kérdeztek!

Torkomban akadtak a szavaik, és fogalmam sem volt arról, eláruljam e. Így inkább hátrálni kezdtem, valami belső késztetés arra utasította lábaim, hogy nem szabad maradnom.

- Még is hová igyekszel annyira? - a katona utánam kapott, és visszarángatott a császári őfelsége elé.

- Eresszen el! - hirtelen eredt meg a nyelvem. Bár már akkor megbántam, amikor kiejtettem az első szót, még is úgy tartottam helyesnek, hogy figyelmeztessem, énhozzám csak úgy nem érhet senki sem.

- Még is mit képzelsz te lány? - szűrte ki fogai között, majd fölemelte jobbját, és már ütött volna, de ekkor egy csattanás, ami nem rajtam hagyott nyomott.

- Most már elég lesz, induljunk. - szólalt meg mély és rekedtes hangján. A csattanás nem ütésnek bizonyult, hanem a katona karját ragadta meg hihetetlen nagy erővel.

- De uram. - lesett mint borjú az új kapura, nem tudta hová tenni az előbbit.

- Nem kértem hozzá szólást Naruto. - tehát így hívják. A katona bólintott, majd elengedett, és hátat fordítva nekem elindult vissza lovához.

Én a nagy Úr előtt állva egy-két lépésnyire, megejtetem egy kis mosolyt a feljebb valómra. Bár magam sem tudtam miért, nagyon jól esett ez a reakcióm. Azzal meghajoltam, és elindultam arra amerről jöttem.

A császár, Naruto és még az a pár katona, alig pár lépésem után már köddé váltak előttem.

Valamiért halálosan biztos voltam abban az érzésemben, hogy nem, ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztam ezzel a férfival.

Felnevettem hiszen ezek már olyan régen történtek. Lassan tíz kerek esztendeje. Vajon ő vissza emlékszik erre a napra? Kétlem.  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés