Amint a mentő beért a kórházba, felvitték Sakurát a sebészetre, én pedig utánuk rohantam. Nem hogy nem volt komoly baja, de egyenesen gyilkos pillantásokkal bombázott, és úgy éreztem, ha ki merem nyögni, hogy „sajnálom", kikapja az orvos kezéből a tűt, és a tökeimbe döfi. Nagyot nyelve letettem mellé a még mindig kávés kabátját, és bűnbánó képpel leültem mellé. Az orvos a homlokán levő egyetlen sebet varrta épp össze, ő pedig sziszegve, fogcsikorgatások közepette tűrte. Láttam rajta, hogy legszívesebben elsírná magát - hogy a dühtől vagy a fájdalomtól, számomra rejtély.

Mikor a sebész bevarrta, lejódozta majd bekötötte a sebet, Sakura felpattant a műtőasztalról, hogy aztán megszédülve elzúgjon. Vitte magával a sebészt, az ágytakarót és a varráshoz használt orvosi eszközöket.

A szeme se rebbent, feltápászkodott, elnézést kért, és kisétált. Én horkantva felröhögtem, felsegítettem az orvost, és férfiemberhez nem méltón vihogva a lány után mentem. Az állapotához képest meglehetősen gyorsan sietett végig a kórház folyosóin és lépcsőin.

- Sakura, várj! Hazaviszlek. Ez a legkevesebb. - Tényleg így gondoltam. Végül is kevés híja volt, hogy átmenjek a fején egy kéttonnás autóval - aminek ő a háta mögé sétált, de a mai vele kapcsolatos tapasztalataim alapján már meg sem lepődök rajta.

- Nem kell - felelte szenvtelenül, és kirobogott a kórházból.

- Mi bajod van?  - förmedtem rá, mire lesújtó pillantást vetett rám.

- Jó, leöntöttem a kabátod és elütöttelek, de nézd, sajnálom jó? Jóvá akarom tenni, csak engedd meg.

- Most boruljak a nyakadba? A kabátot megtarthatod, nekem nem kell. A sebem rendben van, csak hagyj hazamenni - mondta hideg hangon. Ha még egyszer meghallom egy férfitől, hogy a nője nehéz eset, bemutatom neki ezt a nőt, garantáltan a sajátja lábai elé borul.

- A francba is, legalább hadd vigyelek haza! - fakadtam ki. - Alig állsz a lábadon, lépsz még kettőt, és a legközelebbi kocsi ezúttal végleg kilapít - érveltem.

Gondolkodó arccal a szemembe nézett, és kelletlenül bólintott. Meseszép szemei voltak, egészen világoszöldek, sehol egy sötétebb paca bennük. A haja selymesen fénylett, és vattacukorszínű volt. A bőre hamvasnak tűnt, és most meglehetősen sápadtnak is. Fájt beismernem, hogy a stílusa ellenére igazán gyönyörű. Nem volt olyan hercegnő-típus, mint Ino, sokkal inkább, mint egy apró tündér. És a legjobban azt fájt beismernem, hogy ez még a fejemben is olyan nyálasan hangzott, hogy azt csodáltam, nem fulladtam meg.

A kocsival besoroltam a forgalomba, és persze jött a kínos csend. Csak nézett ki az ablakon engem gyakorlatilag levegőként kezelt. Vagy egy apró kis bogárként, és ez nagyon felhúzott. Olyan volt, mint egy kőszobor. Illetve nem is, azokra a szarokra van felvésve valamilyen emberi arckifejezést, és nem úgy bámulnak mindenkire, mintha fejben láncfűrésszel kezelnék az ember végbelét. Végül nem bírtam tovább.

- Ha szabad kérdeznem, mit csináltál te a cégnél? Gondolom nem álláskereső vagy.

- Mondanám, hogy semmi közöd hozzá, de sajnos van. Valami Uchiha Sasuke irodájába akartam eljutni. A cég dizájnját akarta felspékelni kicsit, hogy ne legyen olyan pocsék irodaszürke, neki vittem volna a berendezési és a dizájnterveket.

Az állam nem csak hogy koppant a kuplungon, de olyan érzés kerített hatalmába, hogy legszívesebben az ablakot is kivágtam volna az ablakon. Most komoly? Ez most kurvára komoly? Ez nem tudja, hogy kinek viszi a munkáját?

- ÉN vagyok Uchiha Sasuke! - háborogtam, az „én" szót alaposan megnyomva.

- Ah. Értem. - Ennyi. Ez kész. Ez a nő hibbant. Semmi meglepettség, semmi felháborodás. Valamiért életemben először fontolgatom komolyan, hogy tarkón rúgjak valakit.

Végül a Dexter hajlamot magamba fojtva, fogcsikorgatva vezettem, amerre ő mondta.

- Itt balra. Mi a bajod? - bámult a vörösből lilás színbe forduló képemre.

- Mi ez a reakció?  - kiabáltam.  Összerezzent, de nem érdekelt. - Legalább valami meglepettség-szerűt adj már ki magadból! Hogy nem tudtad, ki az, akihez viszed a munkádat?

- Most mit kiabálsz? - vágott vissza haragosan villogó szemekkel. Hoppá. Egy érzelem, ez új rekord lehet, remélem, nem túl sok egy napra.  - Ti Uchihák mind fekete hajúak, fehér bőrűek és fekete szeműek vagytok. Honnan kellett volna tudnom, hogy pont te vagy a cég vezérigazgatójának az imádott fia? Azt hittem idősebb vagy, és hogy nem rohangálsz a folyosókon, mint egy tébolyult Jockie Ewing! Megérkeztünk! - Egy levegővel elhadarta a saját szitokáradatát, és a kocsi alig állt meg, ő már kiszállt belőle, majd megmerevedett, és megfordult. - Köszönöm.

- Szívesen. Ugye nem egyedül leszel itthon? - böktem a luxusvillára.

- De. Anyámat nem érdeklik az ilyen apró dolgok - felelte szenvtelenül a homlokára bökve, majd a kisiető komornyik kíséretében beszáguldott az ajtón. A komornyik köszönetet mondott, majd becsukta az ajtót.

Én csak megráztam magam, és zsongó fejjel a saját házam felé vettem az irányt. Leparkoltam, majd sóhajtva fellifteztem a hatalmas, puccos emeletes ház legfelső szintjére, ami csak az enyém volt. Nem akartam saját kertes házat, túl sok macera volt vele, úgyhogy egy jobb környéken megvettem a ház két legfelső szintjét. Ezt - a felsőt - ma fejezték be, azért aludtam anyáméknál. A lenti szintet a héten még átépítik, illetve berendezik. Sokáig tart, mert a kettő összesen kétszer hatszáz négyzetméter.

 Levágtam magam a kanapémra, és nagyokat sóhajtva pihentettem a szemeimet. A kezembe vettem a távirányítót és elhúztam a függönyt. Megnéztem a kamerák képeit, de nem vettek fel semmi szokatlant. Csak gondolkodtam a mai nap történésein, azon, hogy milyen szarul indult illetve hogy milyen szar vége lett. Szar. A legnagyobb önsajnálatomon túlesve majdnem elaludtam, mikor megcsörrent a telefonom. Morogva felvettem.

- Mi van? - nyöszörögtem bele, és a fülemre tettem, hogy ne kelljen tartanom.

- Mi az, Teme? Csak nem kinyúltál?

- Fogd be... Mindjárt elhagyom az élők világát.

- Csak nem hisztit érzek az éteren keresztül? - nevetett bele a telefonba, és zörgött valamivel a háttérben.

- Nem. Mit művelsz? Alig hallak.

- Rendet kell raknom, Hinata átjön hozzám este. Nem fogadhatom ramenes dobozok között!

- Te hülye, miért nem viszed el valahova? Étterembe vagy valami - dünnyögtem.

- Mert az éteremben nem lehet... érted, na. Kettesben lenni.

- Na, végre! - nyögtem fel. - Csak összeszedted magad. Nem is vagy te olyan mulya, Naruto - vigyorogtam magamban. Hat évükbe telt ezeknek az idióta gerléknek, mire lejutottak a mindenki által ismert titokig, hogy szeretik egymást. Kész kínszenvedés volt, Naruto az utolsó időkben minden este az én lakásomon fetrengett, pizzázott és kamasz módjára siránkozott az ő szar életéről.

- Eddig se voltam! - duzzogott. - Te miért vagy kinyúlva? Olyan „már megint egy nő" hangod van. - Miért ismersz ilyen jól, szemét?

- Csak ma áthaladt errefelé egy öhm... vihar.

- Ja, vihar. Cicis vihar. Remélem deszka! - röhögött fel, és ismét zörgött, valószínűleg egy zsákkal. Pokoli állapotok lehettek ott.

- Nem, de a tenyérbe pont illik. Nem lehet ám mindenki Hinata!

- És milyen? Kedves? - érdeklődött a szőke terelve dús keblű barátnőjéről a témát.

- Mint egy jégszobor - feleltem.

 Idegesített, hogy eszembe juttatta, ahogy hagytam, hogy az a nő úgy táncoltasson, ahogyan csak akar. Eléggé nagy kudarc volt ez számomra. De semmit se tudtam tenni ellene. Sodródtam, illetve hagytam, hogy sodorjon, és most minden dühöm, felháborodásom és csalódottságom ellenére eszelős mosoly kúszott a számra. Élveztem. Nagyon is élveztem, hogy ilyen. Hogy nem csak a nőt láttam benne, hanem valami mást is, amitől elektromosság cikázott végig a testemen, és adrenalin járt át. Újra látni akartam, vele akartam lenni. Azt akartam, hogy az a hideg jég felolvadjon, hogy kitárulkozzon nekem. Hogy csak nekem mutassa meg azt a csodálatos, minden bizonnyal briliáns elméjű nőt, aki benne van.

- KEDVELED! - Naruto a szó legszorosabb értelmében üvöltött a telefonba, én pedig a fülemhez kaptam.

- Hülye, ne üvölts! Mindegy, leteszem, van egy kis dolgom. Majd holnap délután hívlak. Szia.

- Oké - ezt a tipikus legjobb barátos, „úgyis tudom, hogy szereted, ne tagadd" hangon elnyújtotta. - Szia!

A szememet forgatva leraktam a telefont, és a gép elé ültem. Kicsit jobban utána akartam nézni ennek a Haruno cégnek. A kereső azonnal kidobott milliónyi találatot - újságcikkeket, tévéműsorokat, fényképeket, videókat, életrajzokat.

A céget egy bizonyos Senju Tsunade vezette már huszonöt éve. Meseszép, szőke nő volt, aki mellett Hinata elbújhatott. Az ő lánya Sakura. A cég manapság lakberendezéssel, kertépítéssel, valamint kültéri és beltéri bútorok tervezésével, gyártásával, illetve árusításával; természetesen az árak a csillagos eget verdesték. Valahogy mégis mindenki imádta a termékeiket. Én is, elvégre nem véletlen őket kértem fel, hogy a cégnek tervezzenek egy ennél jobb arculatot, ne legyen minden olyan, mintha Christian Grey ráélvezett volna. Minden acélos volt és szürke. Utáltam.

Sakura az újságok szerint nem állt közel az anyjához, a nő folyton úton volt a világon mindenhova csak hazafelé nem. Nem írt neki a születésnapján, kiskorában betegre hajtotta az iskolában. Sakura viszont nem a cégnek akar dolgozni, hanem orvosként szeretne érvényesülni, és eddig nagyon jó esélyei vannak rá. Már dolgozik is egy kórházban, itt, Tokióban.  Gyerekszerető, sok helyen segít, illetve adakozik.

- Ez a Jégkirálynő? Hogy nem csinál újra mirelitet a dínó alakú csirkehúsokból? Hogy mernek a gyerekek a közelébe menni? - szakadt ki belőlem, de megakadt valamin a szemem, még mielőtt tovább tátogathattam volna.

Villogni kezdett a gépem bal felső sarka: Üzenete érkezett! Megnyitottam, és egy csomó színpaletta, anyag- illetve árlista, meg mindenféle belsőépítészeti dolog ugrott be a képernyőre.

Sakura Haruno üzenete: Elküldtem e-mailben, amit kértél a céghez, mivel ma nem tudtuk átbeszélni őket. Ugyanis elütöttél.

Halkan felnevettem, és gépelni kezdtem.

Sasuke Uchiha üzenete: Köszönöm, igyekszem hamar átnézni őket. Azt aztán muszáj volt hozzátenni, mi?

Sakura Haruno üzenete: Nem tudok elsiklani a fejemen lévő varrott seb ténye mellett, ezért gondoltam hangot adok a nemtetszésemnek.

Sasuke Uchiha üzenete: Már megtetted. Többször is.

Sakura Haruno üzenete: Na, mi van? Kis lelked csónakja jéghegynek ütközött? Nem hat ám meg. Jó éjszakát, várom a válaszod a projekttel kapcsolatban.

Sasuke Uchiha üzenete: Mintha szarkazmust érzékelnék. Nem, azt mindjárt gondoltam, ugye aki ilyen jeges, azt nem hatja meg más törekvése eget rengető bűneinek jóvátételére. Jó éjszakát, nemsokára küldöm a választ, meg a kabátodat.

Erre már nem érkezett válasz. A város másik feléről is hallom a gunyoros hangját, és a fejemben lévő vulkán éledezését. Komolyan nem értettem, miért ilyen undok. Én megpróbáltam jóvátenni mindent, de nem fogok szánalmasan pedálozni. Nem vagyok papucs. A nők futottak énutánam, nem fordítva. Az volt az enyém, akit akartam, hogy az enyém legyen. Amikor és ahányszor csak akartam.

Gyorsan hozattam magamnak egy pizzát, és annyi jalapenot rakattam rá, amennyi csak ráfért. Épp jóízűen falatozni kezdtem, amikor Itachi toppant be hozzám. Vidáman fütyörészve töltött magának egy Bourbont, kényelmes tempóban lehámozta a ruháit, és a mai munkaelmaradásomat, azaz körülbelül fél méter magas papírtornyot vágott le mellém az asztalra.

- Na, mi a helyzet? Megmarad a kedves áldozat, vagy örökre hűvösre mész, és dolgozhatok helyetted is, Öcsi? - kérdezte magát roppant humorosnak tartva, és vett egy szeletet a pizzámból. Ezért a megjegyzéséért, meg a reggeli sunyi megmozdulásáért nem figyelmeztettem. Megvártam, amíg egy falásra háromszor harap a szeletből, jóízűen rágni kezd, majd a pizzát a padlómra köpve, könnyező szemekkel botorkál a konyháig, és kinyújtott nyelvvel szobrozik a csapnál, majd rányitja a vizet.

Megrántottam a vállamat, és úgy döntöttem, megérdemli. Jóízűen ettem tovább, közben pedig a tévében néztem a Trónok Harcát. Gyakorlatilag haldokló bátyámat háttérzajnak tituláltam.

- Ezt miért kellett? - jött vissza egy nagy pohár vízzel a kezében.

Én a tévére meredtem, majd üveges tekintettel ránéztem, és azt mondtam: - Valar morghulis.* - Sípcsonton rúgott.

- De most komolyan. Mi van a lánnyal? - kérdezte ismét, ezúttal komolyabb hangnemben.

- Csak a fején lett egy seb, azt összevarrták, semmi baja. Ahhoz volt ereje, hogy a sárga földig alázzon.

- Heee~ Szóval nehéz eset. Vadászösztöneid már feléledtek! - kiáltotta drámai hangon.

- Te beteg vagy? Hagyjatok már azzal a nővel, olyan, mint egy jégcsap! - majd hülye leszek elismerni az igazadat, te barom.

- Jó, oké! - emelte fel a kezeit maga elé. - Ő az, aki a cég új arculatához készült terveket hozta, Sakura-chan, ugye?

- Huszonhat éves, mint én, nem Sakura-chan! És te ezt honnan tudod?

- Veled ellentétben én tudom, kivel dolgozom! Én is kértem néhány példányt az ajánlatokból. - Ekkor ugrott be, hogy lecsesztem Sakurát, amiért nem ismert fel, de én se ismertem fel őt. Ezt a kis információt inkább megtartottam magamnak.

- És? Te melyikre gondoltál? - tereltem hamar a témát.

- Talán a harmadik, vagy a negyvenhatodik javaslat - tűnődött.

- Inkább a negyvenhatos. Ha jól tudom, a harmadik inkább kékes, a negyvenhatosban főleg mahagóni, bézs és kapucsínó színek vannak.

- Mindegy, mi kiválasztjuk, amelyik tetszik, ők pedig megmondják, melyiket érdemesebb egy multicégnél betenni. Száz darab ajánlat közül csak lesz olyan, ami apánknak is tetszik.

- Olyat ember még nem alkotott, ami neki tetszik - morogtam.

- Hé... Nyugi, nemsokára örököst nevez ki maga után. Akármelyikünk lesz az, kicsit mindkettőnknek könnyebb lesz. Bár én jobban örülnék, ha ketten vezethetnénk együtt. Úgy könnyebb. Két ember többre képes egynél.

- Ha te leszel, felvehetsz magad mellé társvezetőnek? Hiába kértük, tudod ho9gy az öreg sosem hallgat meg - mondtam az utolsó szelet pizzámat rágva.

- Persze. Onnantól nem szólhat bele a dolgainkba - vigyorgott Itachi gonoszan.

- Úgyis téged választ - ásítottam, és megittam a maradék vizét.

- Persze. Te jelenleg a nőknek élsz. Ideje lenne kezdened valamit az egyikkel, anya unokákat akar.

- Te idősebb vagy, csinálj te unokákat neki! - háborodtam fel. - Nem vagyok jóban a gyerekekkel.

- Épp azon vagyok. Én már szeretnék néhányat, és úgy néz ki, már csak egy-két év, és dédelgethetem őket.

- Na! - villanyozódtam fel. - Ki a nő? Ismerem?

- Ismered, Ino a neve. - Ami kaja volt a számban, az Itachi által kiköpött, még mindig a padlón levő kupac mellé száműztem. Fúj.

- Mi a szar? Yamanaka Ino? Tényleg? Az eseted egyáltalán?

- Hónapok óta randizunk, hülye. Minden esetre, erről nem akarok még beszélni a családban.

- Értettem, lakat a számon - vigyorogtam.

- Na, öcskös, én mentem - állt fel Itachi. Feltakarította a padlót, majd az asztalomon heverő munkámra bökve elvigyorodott. - Valar dohaeris!** Jó éjt!

- Utállak!

Szóval Itachinak barátnője van, nem is akármilyen. Kedves, rendes lány, kicsit dívás, de annyi még belefér. Nekem ellenben csak nőim voltak, négy, ami azt illeti. Ma is épp hivatalos volt hozzám estére egy fekete hajú, barna szemű szépség, aki immár harmadik éjszaka vendégeskedik nálam. Valahogy ma nem volt humorom az egészhez. Rendes lány volt, de ma megismertem az Újat. Mint egy kisgyerek, aki meglát egy új játékot a játékbolt polcán, és azonnal akarja. Szétszerelni, majd újra összerakni, végül a többi játékát a sarokba hajítva csak azzal játszani. A gondolatától bizseregni kezdett a szám. Elképzeltem, ahogyan Sakura az apró, rózsaszín ajkaival szájon csókol, és valahogy tűzbe jöttem. Hogy hozhat tűzbe valakit a jég? Ahhoz varázslat kellene, vagy valami csoda. Jégvarázs, mi?

Ezen gondolataim hatására, amikor Utau becsengetett hozzám, és én ajtót nyitottam, azonnal megtaláltam a pajkos tekintetét, és egész éjjel valaki másét képzeltem a helyére.

 Másnap reggel Utau mozgolódására keltem. Felvette a ruháit a földről, és komótosan öltözni kezdett.

- Jó reggelt - mosolygott rám.

- Neked is - ásítottam.

- Sasuke... Á, mindegy, nem érdekes. Nem az én dolgom - legyintett, és magára húzta a maradék ruháit.

- Most már mondd csak!

- Ki az a Sakura? - bökte ki, és olyan arcot vágott, mint aki nagyon kínosan érzi magát.

Megfagytam.

- Honnan ismered? - kérdeztem, megtalálva a hangomat.

- Nem ismerem, csak az éjjel... Hát... Egyszer az ő nevét suttogtad nekem.

- Nyelvbotlás volt, felejtsd el. Majd hívlak - vágtam ki magam.

- Tudod, én is nő vagyok, akármiket művelek veled itt titokban. Én is észreveszem, ha egy férfi mást lát, amikor rám néz - mosolyodott el keserűen, szomorúnak látszott. Tudtam, hogy szeret, de úgy döntöttem, megpróbálok nem foglalkozni vele, és csak élvezni a vele töltött időt, még ha azok mindig ugyanarról szóltak is. - Tudom, hogy nem fogsz hívni többé, és én is kérlek rá, hogy ne tedd. Ezt így nem csinálom tovább, ennél többre tartom magam.

- Ne haragudj. - Ennél többet egyszerűen nem tudtam kipréselni magamból. Valamilyen módon kedveltem Utaut, és most nagyon belé tapostam. Még jobban, mint eddig tettem.

Tudtam, hogy minden egyes éjjel csak jobban szeret, csak jobban kötődik majd hozzám, én meg mégis újra meg újra felhívtam. Tudtam, hogy ennek már vége kellett volna, hogy legyen, mégse tudtam ezt megtenni vele. Sajnáltam.

- Ég veled! - adott egy puszit, és kisétált az ajtón.

Ég veled.

*Valar morghulis: Minden férfinak meg kell halnia.

** Valar Dohaeris: Minden férfinak szolgálnia kell.