A középiskolás évek olyan gyorsan elillantak, mint amikor az éjszakát a nappal követi. Észre sem veszed, és gyerekkorból belecsöppensz a fárasztó felnőtt életbe. Mondjuk ez annak a legrosszabb, akit nincs, aki támogassa. Hiszen apuci meg anyuci, ha van miből simán ki tudja fizetni az egyetemet vagy a fősulit. Az én esetemben ez úgy működik, hogy bekerültem a nagyvárosba, Konohába. A Nara egyetemen tanulok, mint szülésznő, anyuék fizetik a kolit és kétszáz jent küldenek havonta. Nem sok, sőt, ami azt illeti, ha nem lenne állásom, nagyjából úgy két hétig húznám ki belőle. Manapság az árak már az egekben vannak.

Egy élelmiszerüzletben dolgozok, több mint egy éve. Itt kétszer annyit kapok, szóval havonta olyan nagyjából nagyon jó esetben ötszáz jenből élek. Végül is mindenem megvan, így nem szorulok sok mindenre.

A szobatársam eléggé furcsa lány. Yamanaka Inónak hívják, és állandóan egy híres fiúról beszél, akit nem tudom, hogy honnan kellene ismernem, de dúsgazdag, helyes, és híres. Ez a lényege, amit levettem a szőke hajú lány mondataiból. Elmesélte, hogy az apja mindenáron orvost akar belőle kovácsolni, mégha őt a modellkedés érdekli is. Sajnáltam szegényt, hiszen elég rossz, ha nem lehetsz az, amilyen célt kitűztél magad elé.

Két úgymond „kolléganőm” van, Hinata és Tenten. A Hyuuga egy gazdag befolyásos ember lánya, azt hiszem ügyvéd vagy nem tudom. Az apja azt akarta, hogy gyermeke megtalálja magát a világban, ezért csak magát a kollégiumot fizette neki, és havi két-háromszáz jenből kellett volna megélnie. De mint mondtam, ez enni sem elég, így elment dolgozni. Tenten családja évekkel ezelőtt autóbalesetben elhunytak. Így csak akkor tudta magát fenntartani, ha dolgozik. Ő már nem járt iskolába. Ő volt a másik főnökünk, így sokkal több a fizetése, mint nekünk.

Mindannyiunkat megáldott a sors rendesen. Az idő alatt nagyon jó barátokká váltunk. Mind megismertük, milyen nehéz is, ha az embernek nincs miből élnie.

Éppen tanultam holnapra, amikor szobatársam indulatosan bevágta maga után az ajtót, majd ágyára borult, úgy sírt. Tanakodtam rajta, hogy megkérdezzem jól van-e. De végül fölálltam az íróasztal mellől, és mellé ültem. Megsimogattam a fejét, ő pedig meglepődve pillantott rám könnyes szemeivel.

-          Mi történt? – próbáltam kedves lenni vele.

-          Téged meg mióta érdekel, hogy mi van velem? – szipogott. Hát jó lehet, hogy igaza van. De úgy vélem, jóban is lehetnénk.

-          Figyelj! – néztem ki az ablakon – Úgy gondolom, hogy ha nagyon akarjuk, jóban is lehetünk. Nekem bármit elmondhatsz, ha hiszed, ha nem! Nem azért mondom ezt, hogy a lelki szemeteseddé váljak, de amúgy sem mondanám el senkinek. Sőt, ha tehetem még segítek is. Egyedül neked kell eldöntened, hogy nyitsz-e felém, vagy sem. Ha meggondolnád magad, - mutattam az asztalom felé – Ott fogok ülni. – Majd fölálltam, és visszaültem a helyemre. Éreztem, hogy engem vizslat a tekintetével. Megírtam az összes házim és úgy egy óra telhetett el, amióta berontott.

-          Szóval – kezdett bele. Megfordultam a székkel, és érdeklődve vártam a folytatást. – Az történt, hogy szakítottunk a barátommal. Megcsalt és rohadt rosszul esett, ugyanis én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy működjön ez az egész. – hátra dőlt a falnak, és kiengedte hosszú haját.

-          Értem. – bólintottam – Bosszút álljunk rajta? – ő hitetlenkedve bámult a képembe.

-          Megőrültél?

-          Dehogy! Ilyenkor jön meg az eszem. – mind a ketten fölnevettünk

-          De tényleg komolyan gondolom. Mutasd meg neki, hogy te más vagy, mint a többi lány. Tedd túl magad a történteken. Szép és okos vagy. Minden ujjadra jutna vagy hat pasi. – Szemeiben meglepettséget láttam. Biztos nem találkozott eddig ekkora hülyével, mint, ami én vagyok.

-          Igazad lehet. – fintorgott. Elmosolyodtam, majd visszafordultam a könyveim felé.

Eszembe jutott, hogy ma olvastam az újságban valamit. Kikaptam a táskámból, majd feléje dobtam az újságot. Majdnem fejbe kapta.

-          Elmentek otthonról? – gondoltam, hogy ráhoztam a szívrohamot.

-          Találtam benne valamit neked. Olvasd el. Szerintem érdekelne. – nem telt el tíz perc és már a nyakamon csüngött.

-          Isten vagy! – még puszit is nyomott az arcomra – Pont erre van most szükségem! – szó nélkül magamra hagyott a szobában. Azt hiszem, ez egy egész jó barátság kezdete.

Reggel hullafáradtan indultam el dolgozni. Hol suli, hol a munka. Kellene nekem már egy normálisabb állás, mert ezt így nem sokáig fogom bírni.

-          Ez kell neked! – nyújtotta a kezembe Tenten a mai újságot – Láttam benne egy olyan hirdetést miszerint az U.S.U.N. vállalathoz keresnek azt hiszem titkárnőt. Suli mellett egész jól össze tudnád te ezt hozni, és nem kellene minden este tízig itt ülnöd.

-          Igaza lehet, próbáld meg! – Hinata levendula szemeivel magabiztosságot sugárzott.

-          Lehet. – suttogtam.

Késő este végeztem, és mivel volt még jó pár elintézni valóm, metróval mentem vissza a kollégiumig. Nem voltunk olyan sokan szerencsétlen járművön, mégis úgy éreztem, hogy valaki folyton bámul. Ahogy a férfira pillantottam, lila hajától és vörös szemeitől a frász jött rám. Hogy tud valaki így élni? Jó nekem is rózsaszín a hajam, de akkor is? Legalább nem nézek ki úgy, mint egy gyilkos!

Már gombóc volt a torkomban. Egy pillanatra sem nézett másfelé. Féltem. Előttem egy tőlem nagyjából három évvel lehetett idősebb a srác állt. Sapkát és napszemüveget viselt. Sállal takarta el a nyakát. Igaza is volt hiszen hamarosan itt a tél. Én is veszek egy új kabátot, amint lesz rá időm. Megállt a jármű, én pedig mint a szélvész úgy szaladtam le róla. Az aluljáróban pár ember lehetett nem több. Hiszen már késő este volt, csak az olyan hülyék, mint én nincsenek még otthon, hogy aludjanak.

Minél gyorsabban akartam sietni annál lassabban haladtam. A mosdóba siettem, hogy felfrissítem az arcom. Nagy levegőket vettem, hogy ezzel hátha megnyugtatom magam, de nem igen jött össze. Összeszedtem minden bátorságom, ami csak maradt, és kinyitottam az ajtót. Ahogy vártam sehol egy lélek. Bevettem egy kanyart és megláttam őt. Azt a férfit, aki folyamatosan bámult a metrón. Elrugaszkodott a faltól, és egyenesen felém vette az irányt. Szívem már a torkomban dobogott, és hirtelen azt sem tudtam mitévő legyek.

Megállt előttem és egyből kiszúrta mennyire félhetek tőle. Kajánul elmosolyodott. Ekkor valaki a derekamra tette a kezét, és magához húzott. Én is meglepődtem, az előttem álló pedig ellépett tőlünk legalább négy lépés távolságot. Ránéztem az ismeretlenre, az a fiú volt a metróról, aki velem szemben ült.

-          Hoztam pár édességet. És kivettem a kedvenc filmedet. – homlokon puszilt, majd a lila hajú felé fordult – Esetleg van valami probléma? – egy fokkal mélyebben ejtette a szavakat. Megrázta a fejét, majd otthagyott bennünket.

-          Köszönöm. – hálálkodtam. Szerintem hat kilóval lettem könnyebb. Levettem a szemüvegét és a sapkáját. Beletúrt ébenfekete hajába. Tátott szájjal bámultam szerintem, mert utána olyan érdekesen nézett rám. Megráztam a fejem, majd hátra léptem egy lépést. 

-          Ilyen csinos lánynak veszélyes éjszaka metróznia. Anyukád nem mondta, hogy tízkor takarodó? – felemeltem az egyik szemöldököm. Ez most komoly?

-          Te hol élsz? Huszonegy vagyok. Már jó ideje nem élek a családommal. – vontam meg a vállam. Csak tudnám, miért mondtam ezt most neki.

-          Értem. Nos, örültem a találkozásunknak.

-          Szevasz! – meg sem vártam, hogy lelép, vagy mondd-e esetleg valamit, otthagytam a francba. Meg kell mondanom, hogy nagyon ismerősnek tűnt nekem. Mintha már láttam volna valahol.

Végül nem mentem el arra az állásinterjúra, nem volt kedvem és időm sem. Jól éreztem magam Tenten és Hinata társaságában.

Ino még édességcsomagot is vett nekem, amiért sikerült valóra váltania az álmát. A hirdetés, amit a kezébe nyomtam sikeres modellé tette. Szerette csinálni, és sok felkérést is kapott. Egyik nap azzal állított be a szobába, hogy két ingyen jegyet kapott az ügynökségtől Uchiha Sasuke koncertjére.

-          Kérlek, gyere el velem! – már azt gondoltam térden állva fog könyörögni, annyira akaratoskodott.

-          De miért pont én? – értetlenkedtem.

-          Mert neked köszönhetem ezt a munkát, ráadásul te vagy a legjobb barátnőm! – Kajak? Fintorogtam. Ilyet sem hallottam még.

-          Legyen, de akkor ne csüngj rajtam! – parancsoltam rá. Megadóan bólintott, felállt, majd szorosan átölelt – Még egy ilyen és elhívsz vacsizni! – miután elengedett, hangosan felnevetett én pedig boldogan mosolyogtam, hogy sikerült ma valami jót is tennem.

-          Rendben.

-          Mikor lesz a koncert? – ültem le az ágyam sarkára.

-          Ma este nyolctól. – Fasza!

-          Hamarabb nem tudtál volna szólni? – néztem az órára. Lassan fél hét. Remek!

Mind a ketten amilyen gyorsan csak tudtunk elkészültünk. Lezuhanyoztam, megszárítottam vállig érő hajam, kifestettem magam, fölvettem egy térdig érő bézs színű pánt nélküli ruhát, hozzá fekete dzsekit zárt magas sarkúval. A dzsekimnek volt belső zsebe, így táskát nem vittem magammal. Inóra néztem és a lélegzetem is elállt. Fekete bőr miniszoknya, kivágott fehér felső, és tűsarkú.

-          Nem fogsz fázni? – kíváncsiskodtam.

-          Dehogy! – kuncogott. Majd kiderül.

Taxival mentünk, majd a sportcsarnoknál szálltunk ki. Hatalmas sor állt előttünk. Már azt gondoltam sosem érünk be. Megmutattuk a jegyünket, és a hatalmas sikítozó tömeg közé vetettük magunkat.

-          Fogd a kezem! Nem akarok elveszni! – kiáltotta fülembe.

-          Nem vagyok süket! – adtam tudtára, hogy attól itt állok mellette és nem akarok süket lenni. Minden ilyen hülyeségemen nevetni fogsz? – ráztam meg a fejem.

Nem tellett el negyedóra, füstizé, vagy én nem tudom mi lepte el a színpadot elindult a zene, majd egy számomra ismerős srác jelent meg a színpadon. A tömeg hangosan tombolt, több százan lehettek itt. A saját gondolatomat sem hallottam. A zene elindult, ő pedig énekelni kezdett angolul, majd japánul. Váltotta.

-          Tegnap éjjel egy új számot írtam!

Ekkor villant be, hogy honnan is ismerem. Ez a srác volt az aki megmentett attól a zaklatótól! Alig hiszem el! Mindenki hangosan üvöltötte a nevét. Uchiha Sasuke. Kicsi a világ.

Arról énekelt, hogy a metrón ült és egy angyal rámosolygott. Egy másik fiúval volt, de nem szomorkodott, mert terve volt, hogyan is szerezze meg. Folyton azt hajtogatta benne, hogy a lány mennyire gyönyörű, majd végül föladta a küzdelmet, mert rájött, sosem lehet az övé.

Tetszett. Bár, hogy őszinte legyek, Ino falán folyamatosan ő csüngött, nekem még sem ugrott be, hogy ő lehet az.

Hogy őszinte legyek, szégyelltem magam, hogy nem tudtam ki ő. Jó én nem tartozom a rajongói közé, de akkor is. Bár nem érdekel, hiszen amúgy sem ismerem.

A tömegben mindenfelé néztem, ugyanis szőke barátnőm eltűnt. Mentem én minden felé, amíg azt értem el, hogy olyan helyre tévedtem, ahol még életemben nem jártam. Hosszú folyosón haladtam végig, mindenhová bekopogtam, és benyitottam, de sehol senki. Az egyik szobából hangok szűrődtek ki, bekopogtam, majd beléptem.

-          Gratulálok öregem nagy voltál! – egy szőke fiú paskolta meg barátja hátát, így fejezve ki neki a gratulációját

-          Bocs srácok! – mind rám néztek – Elmondanátok, hogy, hogyan jutok ki innen? – A szőke hajú elindult felém.

-          Te nem lehetsz itt! – védekezően magam elé emeltem a kezem. – Rajongók ide nem jöhetnek be! – ordította. Lestem, mint a tejbetök, ugyan is rám hozta a frászt.

-          Rajongó? – lestem.

-          Tűnj el te szerencsétlen!

-          Hagyd őt, Naruto – tette barátja vállára kezét.

-          Dehogy! – szúrós tekintettel meredt rám, én pedig hátrálni kezdtem – Takarodj! – a következő lépésemmel elcsúsztam és megvágtam a fejem valamibe.

-          Istenem! – óvatosan nyitottam ki szemeim, majd a két fiút láttam meg, amint aggódva néznek rám. – Minden oké? – óvatosan pofozgatni kezdett.

-          Azt hiszem. – próbáltam meg felállni. Az a Naruto nagyon gonosz tekintettel méregetett. Utálom az ilyet. Sasuke fölsegítettet, de én eltoltam a végén magamtól, jelezve ne közelítsen még egyszer. – Na, figyelj! – emeltem fel a mutató ujjam. A másik kezemmel pedig fájó testrészem simogattam. – Halál gőzöm sincsen arról, hogy te még is miről beszélsz! Én nem vagyok senki rajongója! A másik pedig, hogy a barátnőmet kerestem ugyanis eltűnt! Köszönöm szépen a kedves fogadtatást innen már biztosan kitalálok magamtól is! Idióták! – Meg sem vártam, hogy mit mondanak, kiviharzottam az ajtón. Jó elismerem, nem voltam valami kedves, de Naruto annyira felidegesített, hogy azon csodálkoztam, miért is nem vertem be neki egy jó nagy hazait. Legközelebb biztosan nem megyek semmilyen koncertre sem. Annyira ideges lettem, hogy elhomályosult minden előttem. A falnak támaszkodtam, és elsötétült minden.

Komolyan mondom, engem minden utolért! 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés