Tsunade mindent megpróbált, de semmilyen gyógy főzet nem használt. Az úrnő láza nem ment lejjebb egy tized fokkal sem. Hana éjjel nappal sírt édesanyjáért, Sakura pedig minden percét a szentélynél töltötte és imádkozott barátnőjéért. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett érte ezek után. Délután volt, amikor ellátogatott a samához. Tekintete ködös volt, mélyen aludt. Megfogta a fekvő nő kezeit.
- Kérem felség, legyen erős. Nem hagyhat itt minket csak így. Gondoljon a lányára, akit még fel kell nevelnie. Gondoljon férjére, aki tiszteli és szereti. Mi mind ön mellett állunk, és kitartunk a végsőkig.- Sakura könnyei hullottak, akár a záporeső. De pár szó megváltoztathatja a történelmet? Megmenthet egy haldoklót a haláltól?
***************************************************
„1663 telén, Madara uralkodása idején, Sasuke már mindent tudott az uralkodásról. Nagyapja nem mondta sohasem, de magában biztos volt, ha egyszer ez a gyermek trónra kerül, hatalmas uralkodó lesz belőle.
Mikoto sokat gondolkodott, és arra a következtetésre jutott, hogy fiának ideje megnősülnie. Már húszéves is elmúlt. Más gyermek az ő korában házas, sőt ami azt illeti szinte minden császári utód ilyenkor már legalább egy gyermekkel rendelkezett.
Persze az ilyesmi nem úgy megy, hogy a hasamra ütök, és azt mondom, hogy mától kezdve te leszel a koronaherceg jövendőbeli hitvese. Szépen lassan át kellett gondolnia, házról-házra kellett járnia, hogy eredményt érhessen el. De neki egyetlen egy kiválasztottja volt. Hyuuga Hinata.
Meg volt benne a kellő tartás, és a figyelmesség. Mikotót nem csak a szépség és az eszesség érdekelte, szerette volna, ha gyermeke bele is szeret. A hagyomány szerint az esküvő előtt csak egyszer találkozhatnak, de ő furfangos egy asszony volt, és elhatározta, rendez egy találkozót.
Hiashi akkoriban már a császárt szolgálta, mint főbizalmas és második miniszter. Az anyacsászárné ismerte őt és egész családját, hiszen Neji és Itachi együtt tanultak, játszottak. Együtt nőttek fel. Neki kettő lány gyermeke volt. Hinata a fiától alig két évvel volt fiatalabb. Csendes szerény kislányként ismerte meg. Apja szeme fénye volt. Tudása, és szépsége irigylésre méltó, az intelligenciája pedig nem hétköznapi. Őt tartotta a legesélyesebbnek. Így hát elsőként vele szeretett volna megismerkedni.
Alig két nappal később bejelentés nélkül ellátogatott a Hyuuga birtokra. Hatalmas kertes házként volt ismert. Hiashinak a felesége pár évvel ezelőtt halt meg kanyaróban. Udvarhölgyével együtt érkezett meg. Az ottani szolgálók meghajoltak, majd beljebb invitálták őket a házban.
- Felséges asszonyom! – hajolt meg a ház ura. – Ön hogy-hogy itt? – csodálkozott el.
- Beszédem van veled! – a férfi bólintott, majd intett a szolgálóknak, hogy hozzanak teát. Mikotóval együtt a dolgozószobájába mentek, majd kényelmesen helyet foglaltak egymással szemben.
- Nem értem az úrnőt. Valami gond van esetleg? – ittak bele a meleg italba.
- Nem. Semmi ilyesmi. Mint azt te is tudod, Sasuke már eléggé idős, és őfelsége is megbízik benne, én pedig már unokákra vágyom.
- Mit akar ezzel mondani? – néztek egymás szemeibe.
- Te Madara bizalmasa vagy, a híretek is nagyon jó a fővárosban. A családunk barátai vagytok. Én pedig úgy határoztam, hogy a lányodat jelölöm ki a fiam mellé feleségnek! – a féri ledöbbent a hír hallatán.
- Biztos ebben úrnőm?
- Igen! Ezért látni szeretném őt. De úgy, hogy nem szólsz neki előtte. Itthon van?
- Persze. A szobájában van, úgy hiszem.
- Remek, akkor induljunk.
Hosszú folyosón haladtak végig, majd az utolsó előtti ajtónál megálltak. Hiashi illedelmesen kopogott, majd benyitott. A fiatal nő éppen tanult. Amikor meglátta ki áll előtte, illedelmesen meghajolt, de nem nézett föl a nőre.
Akkoriban már a velem korabeli lányok férjhez voltak adva. Egyedül a barátnőim közül énvelem szúrt ki az élet, hogy nem adatott meg nekem, hogy boldog családom lehessen. Saját családom. Úgy döntöttem, e szép téli napon, előveszem a könyveimet és művelem magam. Alig egy órával később édesapám kopogása, és hangja törte meg a csendet. Először nem néztem föl, majd amikor megpillantottam Uchiha Mikotót, a szám is tátva maradt. Vajon mit akarhat itt?
- Felséges asszonyom! – vettem mély levegőt. Remegetem, és a víz is kivert.
- Nagyon sokat változtál Hinata-chan. Kérlek! Ülj vissza. Beszédem lenne veled. -
Velem? Ugyan milyen megbeszélni valója lenne egy én fajtámmal. Mi egyáltalán nem vagyunk egy rangbeliek. – Ne ijedj meg. Semmi rosszat nem szeretnék. Csak azért jöttem, hogy megtudjak pár dolgot rólad, és az életcélodról. Ugye nem bánod, ha felteszek pár kérdést? – helyet foglaltunk mindketten, de én még mindig tartottam attól, hogy rá emeljem tekintetem. Az illem ezt is követeli meg.
- Természetesen. – bólintottam.
- Remek! – csapta össze tenyerét. – Szeretsz a városban lakni?
- Szeretem ezt a helyet.
- Életcélod?
- Boldoggá tenni az embereket, és egy saját család.
- Vannak barátaid?
- Akad. Kissé félénk vagyok új emberek társaságában, de ha ők elvannak az én lényemmel, akkor elmúlik a lámpalázam.
- Mitől félsz a legjobban?
- Hogy egy számomra fontos embert vesztek el.
- Jártál már a palotában?
- Párszor. Ott ismertem meg felséged gyermekeit.
- Mi a véleményed Sasukéról?
- Egy nagyon talpra esett fiatalember, aki szereti a családját, és nem szokta kimutatni az érzelmeit. Ő az a fajta, aki szeret magában őrlődni. Én úgy hiszem, hogy a herceg haragszik az egész világra, azért ami annak idején történt. De mindezek mellett ő egy remek ember lehet. – ezeknek a kérdéseknek mennyi értelmük van? De őszintén! Egyáltalán miért teszi fel nekem ezeket a rengeteg kérdéseket?
- Okos lány vagy, Hinata. Tudod, miért vagyok itt? - kezével az állam alá nyúlt, és fölemeltem fejem. Egyenesen a szemeimbe nézett és mosolygott. – Sasukénak akarlak feleségnek.
Hogy? Ledöbbentem. Én, mint Uchiha Sasuke felesége? Ez valami rossz tréfa? Beszélgettem már vele párszor. Nemrégiben, amikor apámhoz kellett bemennem, véletlenül a trónterem előtt egymásnak ütköztünk, én pedig a földre estem. Ő fölsegített, megköszöntem, még el is pirultam. Nem szólt semmit, csak bólintott. A személyisége és a külseje elbűvölő. Ha akarnám, és megengedhetném magamnak semmi perc alatt szerelembe esnék. Megengedhetem én ezt magamnak? Ő vajon viszonozná érzelmeimet? Ne gondolj már ilyesmire Hinata!
- Tudnád szeretni őt? – tért a lényegre. Most mit mondjak erre? Mély levegőt vettem, majd dadogva válaszoltam:
- I- igen. – a felség bólintott, majd megpaskolta a fejem.
Ezt akarta tudni? Hogy szeretném-e a gyermekét? Ki nem szerelmes belé most őszintén? Maga a kisugárzása az, amivel elbűvöli az összes nőt. Na meg persze, hogy olyan rideg, ez rendkívül vonzó tulajdonsága.
Az úrnő, ahogyan jött, úgy távozott is. Este édesapámmal beszélgettünk, Mikoto-sama látogatásával kapcsolatban. Megkérdezte tőlem, hogy én szívesen hozzá mennék-e Sasukéhoz. Lehajtottam a fejem, hiszen szégyelltem, hogy ilyesmiről kell beszélgetnünk. Válaszoltam, hogy természetesen, ha ez a kötelességem az országgal és a családommal szemben, akkor habozás nélkül megteszem. De a szavamba vágott, és újból föltette a kérdést. Már nem kertelhettem, és mondhattam a rizsát. Igennel válaszoltam. Ő nem szólt semmit, rápillantottam, és láttam, hogy szája sarkában ott gubbaszt az a mosoly, amelyet akkor ad apa a lányának, amikor hihetetlenül büszke rá.
Mikoto-sama szeretné, ha találkoznék fiával az esküvő előtt, és elmennénk együtt valahová. Bár nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne. Én úgy vélem, hogy még a herceg sem szeretné, én pedig zavarban lennék, talán még megszólalni is félnék. Tiszta nevetséges ez az egész.
Eltelt pár nap, és semmi. Sem a felséges asszony, sem egy küldönc, hogy na, gyere, megyünk a palotába és hozzá mész ehhez a trónörököshöz! Még csak hasonló sem, esetleg egy levél. Már az őrület határán voltam, hogy ez az egész csak egy rossz tréfa volt, odafent pedig jót nevetnek azon, hogy sikerült nevetség tárgyává tenniük. Apám egyáltalán nem viselkedett furán, mintha ez megszokott dolog lenne a számára. Én meg itt idegesítem magam fölöslegesen. Legalább ha szólnának, hogy te lány, ennyi kész vége, van helyetted jobb, és akkor nem lennék ennyire zaklatott.
De aztán, mintha Isten meghallgatta volna imáimat, egy nap, amikor éppen a kertben voltam, a házunk előtt pár lovas férfi állt meg. Egy magas fekete hajú és szemű, erős testalkattal leszállt lováról, majd elém sétált. Alig hittem a szemeimnek. Ez ő…
Nem tudtam mit is kellene tennem, majd hírtelen eszembe jutott, hogy feljebb valóm. Meghajoltam, megadva a tiszteletet feléje. Elsétált mellettem, majd belépett a házba. Követtem, nehogy eltévedjen. Úgy járt-kelt odabent, mint aki otthon van. Talán még nálam is jobban tudta hová kell mennie. Benyitott apám dolgozószobájába, és mielőtt beléphettem volna magukra csukta az ajtót. Halottam amint arról beszélgetnek, hogy Mikoto-sama küldte, hogy állítólag én lennék a jövendőbeli asszonya, és az édesanyja szeretné, hogy egy kicsit jobban megismerkedjünk egymással.
Alig pár perccel később az ajtó kinyitódott, én másfél fejjel lehettem kisebb nála, mert a fejem magassága az ő mellkasával találkozott. Ijesztő! Nem mertem ránézni, mert furcsa lenne.
- Gyere. – nem emelte fel a hangját, mégis utasítóan hangzott szava. Én ellenkezni sem mertem, csak követtem. Amikor én kiértem, ő már a testőreivel beszélgetett, annyit hallottam csak belőle, hogy pár óra és visszatér, addig is maradjanak itt, majd jön. Rám nézett, én pedig sietősen mellésétáltam.
Ő ment elől, én pedig követtem. Mi mást tehettem volna? Kezdeményezzek beszélgetést? Az meg milyen? Ha szeretne, akkor majd beszélünk, addig is hagyjuk ezt. Megállt előttem, én pedig neki ütköztem. Szégyenlősen lehajtottam a fejem.
- Nem kell ezt tenned.
- Hogy? – pillantottam föl rá. Intett a fejével, hogy kövessem. Leültünk egy kocsmaféleségnél. Rendelt magának egy üveg szakét, nekem pedig teát.
- Nem kell hozzám jönnöd. Én nem kényszerítelek. Anyám szüleménye az, hogy vegyelek el téged, mert ez lesz a legjobb. – értem. Tehát semmit nem érez irántam. – Ne tégy olyat, amit később megbánnál.
- Honnan gondolja azt, hogy megbánnám? – ittam bele teámba. Még magam is alig mertem elhinni, hogy ilyesmit kiejtettem a számon.
- Nem is ismersz. Fogalmad sincs, hogy milyen ember vagyok.
- Ahogyan önnek sincs. Saját, saját felelősségemre cselekszem…- csuklott el hangom. Nem vagyok olyan bátor azért.
- Te tudod.
Egész délutánt együtt töltöttünk, de ha tíz mondatnál többet váltottunk sokat mondok. Vagy nem volt rám kíváncsi vagy nem tudom, de nagyon rossz volt. Úgy éreztem, hogy fölösleges vagyok. Mert lehet az is voltam. Amikor visszatértünk a házhoz, elköszönt apámtól, én meghajoltam, és úgy tért vissza a palotába, hogy még csak rám sem nézett.
Már másnap megérkezett a levél, és az udvarhölgyek, hogy csomagoljak, mert mától kezdve a palotában élek. Az esküvőt egy hét múlva fogják megtartani.
Ledöbbentem. Hogy-hogy végül így döntött? Miért mondhatott igent erre az esküvőre? Az ország miatt? Édesanyja, esetleg mert engem nem akart kellemetlen helyzetbe hozni? Annyira érdekelne ez az egész. Kíváncsi fajta vagyok, de jobban szeretem magamban tudni a dolgaimat, és nem kikürtölni milyen vagyok.
A család, a barátok, mind nagyon megörültek, amikor megtudták, hogy férjhez megyek, de amikor megtudták, hogy kihez, irigykedve duzzogtak. Én csak jót mosolyogtam rajtuk.
A palotában hatalmas rezidenciát kaptam. Mikoto-sama elmesélte nekem, hogy ez az ő lakrésze volt még régebben.
Az esküvő előtti éjszakán leült mellém az ágyamra és felvilágosított pár dologról. Közölte velem, hogy holnap este már nem leszek többé lány, hanem érett nővé fogok válni, és egyesülök az ő fiával. Értettem persze, hogy mire akar ki lyukadni. Ez neki is ugyanolyan kínos volt, mint nekem, de neki ez volt a dolga. Tudatta velem, hogy mik a kötelességeim, és hogy utódot kell szülnöm az országnak. A palotában való szokásokat, megnevezéseket, mindről tájékoztatott.
Késő este volt, amikor távozott. Én egész este alig bírtam elaludni, annyira izgatott voltam a holnap miatt. Vajon belém fog szeretni valaha is? Ha tudná, mennyire boldoggá tesz magával a puszta jelenlétével is. Nem tudom hogyan tudtam alig pár pillanat alatt ennyire megszeretni őt, csak azt tudom, hogy sohasem akarom őt elengedni.
Gyorsan elérkezett a reggel, az udvarhölgyek rám öltötték az ünnepi gúnyát, majd a saját udvarhölgyeim segítségével végighaladtam a folyosón. Az egész palota díszbe volt beburkolva. Madara-sama ott állt egy hatalmas asztal előtt, egy tekercsel a kezében, gondolom, ez lehet a rendelete. Mikoto és Hitomi-sama az oldalán foglaltak helyet. Sasukéval végighaladtunk a hatalmas udvaron, majd a lépcsők alatt megálltunk. A szemeibe néztem, de semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Akár egy fekete lyuk, amely elnyel mindent.
Madara-sama felolvasta a tekercs tartalmát, amiben a házassággal kapcsolatos feltételek, törvények és eskü szerepelt. Sasukéval meghajoltunk egymásnak, majd a nép felé fordultunk.
Meghajoltak többször is. A Föld Istenének, az Ég Istenének, és a Termékenység Istennőjének.
Számomra ez a rész hamar lezajlott, már délután négy óra tájt járt az idő, amikor is visszatértem a szobámba. Odakint hétágra sütött a nap, mégis olyan hideg volt a téli időszak miatt. A hó alig öt centis volt. A rengeteg ruha miatt, és a fejemen lévő fejdísztől már fájt mindenem. Imádkoztam, hogy mihamarabb megszabaduljak tőlük, mert iszonyatosan kényelmetlen.
A császári konyháról hoztak nekünk vacsorát. Közölték velem, melyik Sasukéé és melyik az enyém stb. Ideges is voltam, a ruhám és a fejdíszem is kényelmetlen. Kell még valami? Jó nem szólom el magam, mert ki tudja, mi történik itt velem.
Már esteledett, amikor Sasuke belépett a szobámba. Megpróbáltam fölállni, de akkor közölte velem, nyugodtan maradjak a helyemen. Megkönnyebbültem. Leült mellém, és enni kezdtünk. Töltöttem neki, és magamnak is szakét.
- Hinata. – suttogta. Ránéztem, és nem értem mi a baj. – Túl sok. – mi túl sok, és akkor észrevettem, hogy kiöntöttem a szakét.
- Ó, te jó ég… - dadogtam. A ruhámmal próbáltam meg felitatni. – Kérem! Bocsásson meg, felség! Én nem akartam! Annyira ügyetlen vagyok! – megfogta a csuklóm, és a szemeimbe nézett.
- Fölösleges ezt csinálnod.
- Hm? – emeltem föl szemöldököm.
- Ha nem akarod, az is elég, ha együtt alszunk. – alig hittem a füleimnek. Ez a férfi tud ennyire gyengéd is lenni?
- Nem erről van szó. – fordítottam el a fejem. – Én csak nem akarok csalódást okozni. – folytak le arcomon könnyeim. Szégyelltem magam.
- Nem ez a lényeg. Ugyan. Honnan is lehetne fogalmad a nemi kapcsolatról? – a hajamból kivette a rengeteg hajtűt és díszt, és egy pillanat alatt már csak egy fehér köpeny volt rajtam, az alatt pedig semmi. – Bízz rám mindent. – elterített az ágyon, majd felém magasodott. Olyan piros lehettem, mint a pipacs, majd hírtelen arra eszméltem, sötétség van.
Őszinte leszek, egy lány teljesen másra számít az elsővel kapcsolatban. Durva volt és kíméletlen. Eleinte még teljesen kedves csókokkal borította el testem, majd belenyalt a köldökömbe. Persze én vágytam rá, mert meggyőződésem volt, hogy belészerettem. Amikor a hasfalamat simogatta, annyira gyöngédnek tűnt, körbenyalta mindkét mellbimbóm, majd szétfeszítette a lábaim, ujjaival megkereste a nyílást és belém hatolt. Nem volt sem kedves, sem pedig gyöngéd. Ahogyan hímveszőjét belém eresztette, egy hatalmasat lökött, amitől felsikítottam, és könnyeim hullani kezdtek. Egyre gyorsabban mozgott miközben a melleimet gyúrta, és a nyakamat szívta. Alig tíz perc után éreztem, hogy testem átmelegedik és elértem az orgazmusom csúcsára. Mind a ketten elmentünk. Ő lefordult rólam, és háttal nekem a másik irányba fordult úgy aludt el. Én levegőt is alig mertem venni. Fájt minden porcikám. Nem is sejtetem, hogy ennyire nehéz lesz ez az egész. De ha ő ettől boldog, akkor én is. Ami azt illeti, a fájdalom ellenére én is nagyon élveztem. Reméltem a többi együttlétünk másabb lesz.
Hajnali három óra felé járhatott az idő, amikor fölé magasodtam, hogy lágy csókot hintsek arcára, és akkor hallottam, hogy valamit suttog. Először nem nagyon értem, de ahogyan egyre többször elmondta tudatosult bennem a név. „Sakura”. Ő ki lehet?
Az idő rohamosan telt, eltelt egy hónap, majd kettő, és már arra eszméltem föl, hogy tökéletesen otthon éreztem itt magam. Apám meglátogatott, Neji járta az országot, a húgom pedig élvezte, hogy mindent megkap apánktól. Most már ő a szeme fénye.
Nem is tudom, mikor történhetett az egész. Akár a villámcsapás az égből olyan gyorsan tudatosult bennem minden. Egyik pillanatban még a férjemmel a tóparton állunk és próbálom neki elmagyarázni, hogy gyermekünk születik, majd megjelenik egy hosszú rózsaszín hajú lány, és Sasuke akár a vulkán feltört és megfogta a lány kezét. Mintha száz éve nem látták volna egymást, úgy fürkészik egymás tekintetét.
Sakura. Így hívta. Emlékszem annak idején, amikor feleségül vett, őt szólongatta. Ez a lány lenne az?
- Terhes vagyok. – vágtam közbe. Mi mást tehetem volna? A férjem egy másik nővel kavar a szemem láttára. Ahogyan elnézem, ő egyáltalán nem tudta, hogy én ki lehetek, vagy nem is tudom.
Vajon Sasuke szereti őt? Nekem sosem mondta ki ezt a szót. És én mindig is úgy éreztem, hogy inkább tiszteletet érez, mint szeretetet. De engem már a tudat is nyugtatott, hogy érez irántam valami. Most pedig megjelenik ez a lány, és fölborít mindent.
A férjem végül is elmagyarázta nekem, hogy neki és Narutónak köszönheti, hogy még életben van. Tehát akkor csak egy régi barát. De akkor miért érzem azt, hogy több is van emögött? Vagy csak beképzelem? Már nem is tudom, mit gondoljak.
Sakura egész végig mellettem volt a várandóságom alatt, az ápolási képességei első osztályúak. Ha a császár is megbízik benne, akkor én is. Világra segítette gyermekemet és neki köszönhetem, hogy életben van. Idővel kénytelen voltam elfogadni, hogy én azért nem kaptam helyet Sasuke szívében, mert ez a fiatal ápolónő még kicsi korukban betöltötte az összes létező szerepet. Csak annyit tudok erre mondani, hogy köszönöm. Köszönöm neki, hogy meg tudta adni azt a felségnek, ami nekem soha az életben nem sikerült, és nem is sikerült volna. Ez a lány tényleg nagyon különleges.
Én bíztattam Sasukét, hogy vegye el, és ne hagyja cserben, mert Sakura teljes szívéből szereti, és ha nem megy érte, egy életen át bánni fogja.
Izumi és Hitomi a megtestesült bűn. Minden áron meg akartam tőlük védeni azokat, akiket szeretek, még ha meg is kell halnom e miatt.
Kicsi Daisuke. Soha sem feledem, amikor először megláttam, és a nyakamba ugrott. Tündéri egy gyermek, kiköpött szülei. Bár Sasuke soha sem mondta, én mindig is tudtam, hogy vágyik erre a családra, amit Sakura adott meg neki. Ennek a nőnek örök hálával tartozom.
Most pedig itt fekszem tehetetlenül. A szívem szépen lassan megáll, én pedig meghalok. Magamra hagyva ezzel gyermekem, férjem, legjobb barátnőm, és mindenkit, akit szeretek. Már egy jó ideje éreztem magamon, hogy valami nem stimmel, de a rengeteg stressz, a szorongás rásegített betegségemre. Egyben biztos vagyok! Úgy megyek el, hogy tudom ők, biztonságban vannak.”
Sasuke felesége ágya mellett feküdt, aki halványan ismét kinyitotta szemeit. Elmosolyodott, majd ahogyan a császár végigsimított a nő arcán, Hinata arcát annak kezeibe temette és hagyta könnyei végig folyjanak bőrén.
- Sasuke. – suttogta.
- Ne mondj semmit. – hunyta le szemeit. – Sajnálom, hogy nem voltam jó férj…
- A legjobb voltál. Én szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok neked mindazért, amit értem tettél. És persze Sakurának sem. Kérlek! Mondd meg neki, hogy vigyázzon Hanára.
- Ne mondd ezt. Még sok évet végig fogsz élni. – Hinata egyre lassabban vette a levegőt.
- Arigatou Sasuke-kun. – utoljára férjére mosolygott, majd feje oldalra dőlt, és szíve megállt. A császár megszorította felesége kezét, fogait összeszorította, majd végigsimított a nő éjfekete haján.
- Szép álmokat, Hinata-chan.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Hello :)
Nagyon örülök, hogy tetszik :D Jól esik, hogy így gondolod. :) Én is ismerem őket :) Bár a történetemet nem ezek ihlették :) Anyukám kedvence A palota ékkve, ami szerintem igazán figyelemre méltó, hogy egy nő, egy nő, akinek szinte rangja sincsen, hogyan kerül miniszteri pozícióba. :)
Köszönöm, hogy írtál. :)
Csildi