Az ideiglenes szállásunk nem olyan vészes, mint amire számítottam. Kirigakure teljesen megváltozott azóta, hogy utoljára láttam. Nem emlékeztem, hogy ilyen gyönyörűnek tűnt volna. Az emlékeimben egy átláthatatlan, fehér masszával körülvett, nedves akváriumra hasonlított. Most viszont, ahogy kinézek az ablakon a szám tátva marad a döbbenettől. Annyira más tekintettel nézek mindent, és erre jelentősen rásegít nyolcadik emeleti magasság is. Innen nézve egészen megdöbbentő dolgokat fedezek fel. Kirigakure jellegzetes henger alakú építményei különböző magasságban és vastagságban meredeznek ki a földből, akár a gombák, és a legtöbbjük tetején valóságos oázisok találhatóak.

- Döbbentnek tűnsz – jegyzi meg Sasuke-kun mellém lépve. Komoly, mint mindig, de én összerezzenek, mert nem vagyok felkészülve semmiféle kommunikációra a munkán kívül, valamint közelsége furcsa bizsergést indít a testemben azóta a csók óta.

- Pusztán csak arra számítottam, hogy valamiféle földalatti bunkerben kapunk majd szállást, nem egy ilyen nyilvános lakóépület nyolcadik emeletén – magyarázom az igazságot. A lenyűgöző látványról még csak véletlenül sem kezdek áradozni, mert valamiért olyan érzésem támad, hogy Sasuke-kun egyáltalán nem kíváncsi lányos ömlengésemre a faluról.

- A legjobb, ha elvegyülünk – közli visszafordulva a szoba felé. Hidegen hagyja az egész látvány az ablakon túl. – A labort pedig úgy is éjszaka látogathatjuk csak – mondja komoran. Bólintok, és visszatérek a falu bámulásához. Viszonylag alacsonyan vagyunk, már ha azt nézzük, hogy az átlag magassága az itt lévő épületeknek a tizenöt emelet körül lehet, viszont furcsamód a leereszkedett fátyolos ködtől már nem igazán látni az utcákat. Rengeteg a növény és ez borzasztóan tetszik. Már most látom, hogy könnyű lesz éjszaka észrevétlenül átszelni a falut. Legszívesebben most azonnal kimennék, és szétnéznék. A levegő kicsivel nehezebb, mint amit Konohában megszoktam. A páratartalom sokkal magasabb, és a hőmérséklet is melegebb. A homlokomon gyöngyözni kezd az izzadtság pedig semmit sem csinálok. Kézfejemmel meg is törlöm, mielőtt Sasuke-kun észrevenné. – Hajnal egykor indulunk. Addig pihend ki magad normálisan – adja ki hirtelen a parancsot. Kénytelen vagyok a szoba felé fordítanom a tekintetem a húsos levelű kinti növényekről. Sasuke-kun az ajtó felé sétál. Határozott, öblös léptei vannak, és egy pillanatig beleveszek a bámulásába, majd észhez kapok.

- Rendben. – Ennyi telik tőlem, az is rekedtesen. Mikor becsukja maga mögött az ajtót, vontatottan körbenézek a helységben. Eléggé puritán berendezésű, éppen csak a legszükségesebbek vannak betéve. Ágy, ruhásszekrény, éjjeliszekrény, néhány állólámpa, és egy kisebb asztal két székkel. Ez utóbbihoz oda is lépek azonnal, és lecsatolom magamról a táskám. Minden a kutatáshoz szükséges eszközt kipakolok egyenként az asztal tetejére, és ellenőrzöm, hogy semmi sem sérült meg az idejövet során. Elégedett vagyok, mikor pozitív eredménnyel zárul ez a gyors kis ellenőrzés, mert sok időt venne el valamelyik eszköz pótlása, már ha lehetséges lenne egyáltalán, és időből most nem sok van. Egy pillanatra felnézek a szemközti ajtóra, mintha Sasuke-kun bármelyik pillanatban bejöhetne rajta a folyosó túloldalán lévő szobájából. Nem fogad más csak a némaság, így visszairányítom a tekintetem a táskámra, és előveszem belőle a dokumentációimat is. Minden kéznél van, és semmit sem hagytam otthon. Örülök, mert nem akarok csalódást okozni, és idegesíteni Sasuke-kunt. Tényleg szeretném profi ninjaként elvégezni ezt a küldetést.

A nap már lemenőben, mikor észreveszem magam. A dokumentációkat olvastam egész délután, hátha észreveszek általuk valami újat, és az idő annyira elrepült, hogy nem is ettem. Vonakodva, de úgy döntök, hogy nem is fogok. Veszek egy gyors zuhanyt, és alszom egy kicsit, mielőtt útnak indulnánk a labor felé. Az agyamnak szüksége van egy kis kikapcsolásra, mielőtt elraktároznám benne az egész labort. Kissé izgatott is leszek a gondolatra. Tényleg régen voltam már küldetésen, és fontos szerepet még régebben tölthettem már be valamelyikben is.

Az éjszaka közepén ébredek, de nem nyitom ki a szemeim, mert furcsa érzés kerülget. Mintha valaki lenne a közelben. Egy pillanatig latolgatom, mit is kellene tennem. Ha kinyitom a szemem, talán észreveszi az a valaki, hogy ébren vagyok, és nem lesz időm megvédeni magam. Vajon ki az, és mit kereshet itt? Elvileg nem tud más arról, hogy itt vagyunk csak Sasuke-kun, a Mizukage és pár embere, valamint én. Viszont ha a jelenlegi helyzetemben maradok lehunyt szemekkel, akkor biztosan védtelen vagyok, így aztán döntök. Már el is kezdek a chakrámra és az öklömre koncentrálni, hátha szükségem lesz rá, de akkor hirtelen besüpped az ágy közvetlen a jobb oldalamon, majd pár másodperccel később kevésbé erőteljesen a bal oldalamon is. Ketten vannak? Nem! A második mozzanat túl erőtlen ahhoz, hogy egy külön ember legyen. Akkor viszont letettek mellém valamit. Telnek a másodpecek, a szívem pedig egyre gyorsabb ütemet diktál, ahogy felkészülök, hogy bármelyik pillanatban támadás érhet, majd véglegesen döntök. Kinyitom a szemem, és a legrosszabbra készülve felnézek.

A testemből azonnal kifut az összes erő, ahogy a felém tornyosuló alak félhomályban úszó arcát bámulom elképedten.

- Sasuke-kun – nyögöm döbbenten, és kicsit meg is ijedek, mert megint valami trükköt sejtek a dolog mögött, de genjutsunak semmi jele, ahogy egyéb más jutsunak sem. Megpróbálom kissé fentebb tornázni magam, de nem sokáig jutok, mert Sasuke-kun nem mozdul, és rájövök, hogy a bal oldalamon az ágyra süppedő valami, nem egy tárgy, hanem a karja. – Mi történt? – nézek körbe zavartan. A papírok és az eszközeim ugyanúgy pihennek az asztalon, ahogy hagytam, de mégis bajt szimatolok. Sasuke-kunnak nem lenne oka csak úgy megjelenni az ágyam mellet az éjszaka közepén, hacsak nem történt valami. Plusz rajta van a palástja, a teste pedig hideget áraszt, ami arra enged következtetni, hogy éppen valahonnan kintről érkezett. – A labor – suttogom idegesen egyetlen magyarázatként, és még fentebb csúszok a párnán, de még így is távol vagyok attól, hogy fel bírjak ülni.

- A laborban nem történt semmi – közli színtelen hangon végül. Kissé kiegyenesedik, de még mindig nem veszi el a karját testem mellől, amitől kissé zavarban érzem magam. Az egész szituáció olyan képtelenségnek tűnik, ahogy félig felém hajolva az ágyamon ül. Eszembe villan a pillanat, mikor Ino konyhájában az ajkai hirtelen az enyémekre simultak, és az összes vér az arcomba tódul annak ellenére, hogy ez már napokkal ezelőtt történt, és utána pontosan úgy tett, mintha semmi se történt volna. Nem mellesleg én is, szóval ha hibáztatni akarok valakit, akkor magammal kell kezdenem, mert egy határozott felnőtt nő kiáll magáért, én viszont készségesen teszek úgy, mintha csak álmodtam volna az egészet, mert így a könnyebb, és mert Sasuke-kun is pontosan ezt teszi. Azonban nem tudok elsiklani a tény felett, hogy mostanában kissé furcsán viselkedik. Mármint magához képest furcsán. – Akár el is vághattam volna a torkod – közli halkan, és kissé dühösen, ami őszinte meglepetést vált ki belőlem, és nem csak azért, mert már megpróbált megölni párszor. Nem tudom hova tenni a dühös élt a hangjában. Észreveheti értetlenségem, mert komoran elfordítja a tekintetét, és hozzáteszi: - Jobban oda kellene figyelned. Így bárki bejöhet, és azt tehet veled, amit akar – morogja az ablakot bámulva. A kintről jövő kékes derengéssel bevont profilját nézem, mert nem hiszem el, amit hallok. Ugyanis ezek a szavak egyértelműen aggódó jellegűek, és ehhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva.

- Sajnálom – suttogom végül bűnbánóan. Igaza van. Figyelmetlen vagyok. Tovább bámulom a profilját, mert arra számítok, hogy reagál valamit, de nem mond semmit sem. Az arca kifejezéstelen, és ha lenne is rajta bármi érzelem, annak valószínűleg a szikráját sem látnám, mert a haja már igazán hosszúnak mondható. Hirtelen felém fordul, mintha mondtam volna valamit, és rájövök, hogy valószínűleg pont ezt történhetett. Elpirulok, mert nem akartam hangosan kimondani, hogy a haja megnőtt. Egyrészt, mert semmi jelentősége, másrészt meg ez a kijelentésem valószínűleg árulkodó bizonyítéka annak, hogy úgy figyelem őt, mint valami elmebajos rajongólány.

- Vágd le – közli egyszerűen. A mondatban semmi szokatlan nincs, már ami a hangszínt és az érzelemmenetességet illeti, azonban a tartalma kisebb sokként ér.

- Tessék? – szakad ki belőlem sokkoltan és kissé hangosabban, mint szeretném. Elfordítja a fejét újra a gyertya irányába, és elveszi a kezét balomról, így már fel tudok ülni.

- Jól hallottad – morogja. Egyértelműen idegesíti, hogy értetlenkedem, de nem vonja vissza a kijelentést, és mivel nem is mozdul, kénytelen vagyok én kicsikarni magamból valamit. Oldalra fordulok, majd kissé felhúzom a lábaim, hogy még véletlenül se érjek az ágyamon ülő Sasuke-kunhoz, miközben felállok. A táskám felé lépkedve azon gondolkodom, hogy tényleg komolyan gondolta-e, hogy levágjam a haját, vagy majd hirtelen utánam szól, miközben a kunaim után kutatok, hogy ostoba vagyok, de egy szót sem szól még akkor sem, mikor bizonytalanul visszafordulok felé a fegyveremmel a kezemben. Még csak rám sem néz egészen addig, míg meg nem állok előtte két méterrel. A kunai remeg a kezemben, mert eszembe jut, mikor ostoba módon meg akartam gyilkolni, mintha lett volna rá bármi esélyem is. – Sakura? – mondja ki a nevem. Összerezzenek, és még közelebb lépek. Kiegyenesedik, ahogy elérem. Az egész szituáció annyira távol ál a valóságtól. Attól a valóságtól, amibe már annyira jól beleszoktam. Abban a valóságban már mindenki felnőtt ember, aki a saját útján jár, ahol én egyedül vagyok, és ahol Sasuke-kun olyan távol van tőlem, amennyire csak lehetséges.

Nem merem megérinteni a haját. Csak bámulom a tincseit és azon gondolkodom, hogy vajon milyen tapintásuk lehet. Sosem fogtam még meg az arcát csak így egyszerűen, és ez a hihetetlenül hétköznapi mozdulat megriaszt, annyira kívül esik a komfortzónámon.

- Gyorsan csináld meg, aztán induljunk – morogja hirtelen. Nem néz rám. A tekintete a felsőm zipzárján állapodik meg. A kezem még mindig remeg, de erőt veszek magamon. Örülök annak a kis fénynek, ami az utcáról szűrődik fel. Nem húztam el a sötétellőket mielőtt elaludtam volna, és ezért most nagyon hálás vagyok.

Nem ez az első alkalom, hogy hozzáérek a hajához, de ez az első, hogy van időm megfigyelni, hogy milyen kellemes a tapintása. Először csak egy apró tincset fogok meg, mert félek, hogy rosszul fog elsülni a dolog, de mikor levágom a végét a késsel, nem mond semmit, csak türelmesen lehunyja a szemét. Semmi ellenvetés, leszólás, vagy szidalmazás. Most már tényleg úgy érzem, hogy egy párhuzamos világban vagyok.

- Milyen rövidre vágjam? – kérdezem óvatosan, mert nem vagyok biztos a végeredményben.

- Mindegy, csak a bal szemem takarja – közli parancsszerűen. Úgy érzem, hogy ő ezt a hangnemet már észre sem veszi. Neki ez a természetes, és nem is szólok érte. Már az is nagy haladásnak számít, hogy nem szapul minden percben valamiért. Szóval mindegy… Elmémbe akaratlanul is becsúszik egy nem éppen Sasuke-kunhoz illő hajviselet, és egyszerűen nem tudom tartani magam, kuncogni kezdek az igazán furcsa fantáziaképen. – Sakura! – csattan fel hirtelen. Rosszallóan felnéz rám, mert pontosan tudja, mire gondolok, de nem bírom abbahagyni a kuncogást.

- Jó-jó – mondom összeszorítva a fogsorom, és újabb tincset veszek a kezembe. Jó érzés ennyiszer hallani a nevem a szájából. Valószínűleg az elmúlt húsz évben nem hallottam annyiszor a nevem tőle, mint az elmúlt pár nap során, és ehhez nem nagyon tudok hozzászokni. Főleg ahhoz, hogy most már nem csak az a fajta „Sakura” csúszik ki a száján, amiből egyértelműen lehet következtetni, hogy a háta közepére sem kívánja a létezésem.

Hosszú percek telnek el némaságban. A hajtincsei egymás után hullnak a padlóra, és már jócskán összegyűlik a lábam körül, mire úgy gondolom, hogy végeztem. Kicsit hosszabbra hagyom neki, mint amilyen szokott lenni. Hirtelen önt el a boldogság, mert tudatosul bennem, hogy rám bízta, hogy milyen legyen. Apró, és nagyon hétköznapi, de ez az első olyan dolog, amit én dönthettem el Sasuke-kunnal kapcsolatban úgy, hogy önként engedélyezte. Kissé csalódott is vagyok, mikor testem mellé eresztem a kunait dolgom végeztével.

- Kész – suttogom, és biztos vagyok benne, hogy arcomon látszik is, hogy mire gondolok. Nem mozdul, csupán a fejét emeli fel, így ő is megláthatja a kifejezésem. Félhomály van, de neki ez nyilvánvalóan nem jelent semmit. Nem rejthetek el semmit sem. Megint úgy néz rám, mint ahogy az elmúlt napok során oly sokszor, amitől bizsergés támad a testemben. Nem tudom még mindig hová tenni a dolgot. – Indulnunk kellene – mondom zavartan, mert már nem bírom állni a tekintetét, és a némaság is csak egyre nagyobb zavarba hoz. Teszek egy kísérletet, hogy megfordulok az asztal felé, ahová a cuccaim tettem, de a negyedéig sem érek a mozdulatsornak, mert megmaradt kezét a derekamra csúsztatja. Döbbenten és kicsit ijedten bámulok le az ujjaira, mert nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik. Kicsit közelebb von magához, és a homlokát a hasfalamnak dönti. Egy pillanatig mozdulni sem merek. Próbálom keresni az átverésre utaló jeleket, hogy ez nem a valóság, de nem találok semmit sem, és ez megrémít. Nagyon szeretnék végigsimítani a fején és a nyakán, a kezem már lendül is, de megáll a levegőben, mert gyáva vagyok. Még mindig félek kicsit a reakcióitól, meg úgy általánosságban is bizonytalan vagyok ezen a téren. Nem sok, vagy ha őszinte akarok lenni, nulla tapasztalatom van a férfiakkal, és ez nagyon nem segít rá, hogy kiszámítsam a reakciót. Végül döntök, befejezem a mozdulatot. A kezem újfent remeg, pedig alig pár perce már rutinosnak nevezhető mozdulatokkal fogtam meg a haját, de mintha a folyamat teljesen előröl kezdődne. Várom, hogy mikor kapja el a karom, hogy ne fogdossam, de nem történik semmi ilyesmi. Kicsit előrébb hajolok és a másik kezemet is felemelem. A bátorságom növekszik valamelyest, de kételkedem benne, hogy valaha is hétköznapivá tudna válni bennem a mozdulat, hogy megérinthetem. Mindig is valamiféle lányos különlegességet fogok érezni, valahányszor ilyen alkalmam lesz, ezt már most tudom. Ahogyan azt is, hogy meg kell becsülnöm, hogy most ezt történik, mert korántsem biztos, hogy többször megfog.

Hallom, ahogy egészen halkan szuszog. Nyugodtan tűnik. Bár ő mikor nem tűnik annak… Egészen lassan újra és újra végigsimítok mindkét kezemmel a haján, majd úgy döntök, a vállain folytatom. A kezem még mindig remeg, de leginkább az izgalomtól. Tényleg annyira furcsán érzem magam az egész jelenettől. Mintha csak képzelegnék, hiába érzem az ujjaim alatt a ruhájának érdességét. A szívem kissé túlcsordul már ennyitől is, és azon kezdek gondolkodni, hogy a csóknál, hogy nem kaptam szívrohamot. Aztán a válasz szinte magát adja: Mert olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam igazán. Na meg elkapott a hév is, akárhogy is szeretném szépíteni. Elvörösödöm az emlékre, így kissé megrázom a fejem, hogy visszazökkenjek valamelyest.

- Sasuke-kun – próbálom megszólítani, mert a csend kezdi felőrölni az érzéseim. Annyira szeretném tudni, hogy mire véljem ezt az egészet, de ujjait kissé az oldalamba mélyesztve megszorít, hallgatásra intve. Érdekes, mert ez a kis határozott szorítás ahelyett, hogy megijesztene, jóleső remegést vált ki az alfelemből. Ismét csak elpirulok a sötétben, és hagyom a pillanatot csak úgy a saját útján, de a sors sajnos nem sokáig engedi. A kezem megdermed a vállán.

Sasuke-kun lassan felemeli a fejét. Lenézek rá. Egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk. Valószínűleg ő már jó pár másodperccel megelőzött az idegen látogató észlelésében. Pár pillanatig, mintha megfagyna minden körülöttünk, ahogy fénysebességgel mérlegeljük a helyzetet. Nincs idő megbeszélésre. Mindketten ösztönösen mozdulunk. Az időzítés tökéletes, mert az ablakok hirtelen berobbannak. Még éppen sikerült a falhoz lapulnom. A vállamra esik néhány szilánk, de ez ugyan nem számít. Egy pillanatra elfordítom a fejem, mert olyan érzésem van, hogy a szilánkok a szemembe hatolnak, de aztán feltűnik valami igazán furcsa. A szilánkok mellett mintha ezernyi tű marná a vállam. Visszanézek és a bőröm nedvességtől csillog az utcáról beszűrődő utca fényében. Még látom Sasuke-kun arcát egy másodperce a fellibbenő sötétellők takarásában, majd elveszik a kép, mert valaki akkora ütést mér a bal felemre, hogy kisodródom a padlón heverő százezer darabra robbant üvegtáblák közé a földre. Egy pillanatig nem látok semmit sem, és mintha a chakrám is szívná valami, de nem marad időm gondolkodni, mert a vállamon a bőr szinte elkezd leolvadni a húsomról. Méreg. Felsikítok a fájdalomtól, mert nem csak látványra tűnik úgy, hanem valószínűleg pont ilyen érzés lehet, mikor az embernek teljesen leég a bőre, és a folyamat nem áll meg egészen a húsig.

- Méreg – préselem ki magamból nehézkesen, hogy figyelmeztessem Sasuke-kunt, de felelet nem jön, csak furcsa robajok hangja szűrődik keresztül a ködként leereszkedő porrengetegen. Nem is várom, hogy jöjjön. Akármennyire is fáj, összeszorított fogsorral elrugaszkodom a földről. Nem maradhatok egy helyben. Ha nem is tudom pontosan felmérni, hogy mi történik, nem állhatok le, mert akkor könnyű préda vagyok. Mozgás közben kell informálódnom.

A robbanás ereje felborította az asztalt a rajta lévő cuccaimmal együtt. Mögé vetődöm, és gyorsan végignézem, hogy eltűnt-e valami. Elsőre természetesen nem tudom megállapítani. A dokumentumok szanaszét hevernek a fapadlón. Némelyik el is szakadt, de nem bánom, mert nagyjából már az egész a fejemben van. Elsőre úgy tűnik, hogy nem tűnt el semmi, márpedig lennie kell valaminek, amiért jöttek.

- Sakura! – hallom Sasuke-kun mély, és kissé ingerült ordítását. Felkapom a fejem az irányába, de mielőtt megtalálhatnám a szememmel, valami újra nekem ütközik, de most nem eresztem. Belekapaszkodom, így velem együtt vetődik újra az üvegszilánkok közé. Néhányat gurulunk, mire megállapodik a testünk. Legszívesebben bőgnék a fájdalomtól, ami a vállamat emészti, de csak összeszorított fogsorral tűröm, mert nem tehetek mást. Egyetlen pozitívum van a helyzetben, hogy végre szembenézhetek a támadómmal. Egy középkorú férfi magasodik felém. Palástot visel. Ez a szerencsém, mert ebbe sikerült úgy belemarkolnom, hogy magammal rántsam. Egy pillanatig csak zihálva bámul le rám, majd mikor látja, hogy lendül a kezem, azonnal lekever nekem egy pofont. Másodpercekre elhomályosul a tekintetem. A többi érzékszervemre hagyatkozva ütök vissza, és rúgom le magamról, ami úgy néz ki sikerül is. Mihelyt megérzem, hogy elenged, lábra ugrom, és hátrébb vetődöm. Az egész koponyám sajog az ütéstől, és mikor végighúzom a kezem a jobb felén az arcomnak, be is bizonyosodik a sejtésem. Nem csak egy szimpla ütés volt. Valami volt a kezében, ami végigszántotta az arcbőröm.

Ez az, ami végleg betesz. Kezdek nagyon dühös lenni. Minden energiámra szükségem van, hogy ne a vállamat zabáló fájdalomra koncentráljak, hanem a chakrámra, de pillanatok múlva meg is van az eredménye. A következő támadást, már olyan erővel hárítom, hogy a férfi a fürdőt elválasztó falat beszakítva, a kád tövében állapodik meg. Kihasználom a pillanatot, és gyorsan körbenézek. A por kezd felszállni. Sasuke-kun már nincs a helységben. Az ablakhoz oldalazok és lepillantok az utcára. Csak a rombolás nyomait látom, de embereket sehol, azonban nem marad további nézelődésre időm, mert a férfi lassacskán felkel, és mielőtt még észhez térne, teljesen mozgásképtelenné kell tennem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért jött, és ezt csak úgy tudhatom meg, ha beszél. Óvatosan közelebb sétálok hozzá, de kénytelen vagyok közben leszorítani a vállam, mert az egyik karom így szinte használhatatlanná vált. Nem tudom mozgatni az izmaim, és a mérhetetlen fájdalomból ítélve, a méreg már igen-igen a húsom mélyén járhat. Ködös elmémmel már szinte az égő hús illatát is érzem.

A férfi nem mozdul. Furcsa érzés kezdi kergetni parányi fájdalom nélkül maradt tudatom maradványait. Valami nem stimmel, de ha nem megyek közelebb, nem tudom meg mi az, így hát kockáztatok. Lassan közelítek, de palástjának poros vége, már a csizmám orránál hever. Hallom, ahogy nehézkesen szuszog. Nem ismerek fel senkit sem az arcában. Teljesen idegen. Nem szorongatom tovább éppen leégő húsom. Megmaradt kezem a testem mellé ejtem, és várakozóan ökölbe szorítom. Minden megmaradt idegszálammal igyekszem a lehetséges támadásra koncentrálni, ami nem is várat sokáig magára, viszont még úgy is betalál, hogy felkészültem rá. Jobban mondva felkészültem egyfajta támadásra, csak nagyon nem arra, amire kellett volna. Ugyanis puszta kezes támadás helyett, hirtelen csak elővesz a palástja alól valamit, és fekvő helyzetből szembe fúj vele.

Mintha kívülről hallanám a saját sikolyom. Hátra tántorodok, ahogy érzem a permetet leérkezni a bőrömre. Azonnal marni kezd, és csak annyi a szerencsém, hogy reflexből magam elé emeltem a kezem a fújás pillanatában, így kevés ment az arcomra. Az alkarom azonnal égni kezd. Naiv gondolat volt tőlem az előbb, hogy a sérült karom már teljesen érzéketlen. Az újonnan érkezett méregre azonnal reagál a testem, méghozzá nekem nagyon nem tetsző módon. A lábaim remegni kezdenek, pedig nem is azokat érte a támadás. Nem bírom tartani magam, és a földre rogyok. Próbálom megtartani magam a karommal, de természetesen, ahogy földet érek, összerogynak alattam.  Mindkettő használhatatlan és erőtlen lett. Szeretnék felállni, és visszavágni, de rájövök, hogy a húsom nem csak egyszerűen ég. A méreg, akármiből is legyen, a chakrám szívja, méghozzá rohamos sebességgel. Az ájulás környékez, pedig nagyon nem kellene most elvesztenem az eszméletem. Utolsó gondolatommal még eszembe jut az az állapot, ahogy Sasuke-kun a kórházba került. Lecsukódó pilláim alatt még egy pillanatra hatalmas villanás éri el a pupilláim, majd elsötétül a világ, és a villanást kísérő furcsán ismerős sistergő hang is elhallgat. Elájulok.